Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-19 / 3. szám

1

f

I

Evangélikus

Elet

57. ÉVFOLYAM 3. SZÁM

1992. JANUÁR 19. VlZKERESZT UTÁNI

2. VASÁRNAP

ORSZÁGOS

EVANGÉLIKUS

HETILAP

ÁRA: 12 Ft

Ha napközben Isten iránt teljes odaadással, Istenen csüggve híven teljesítettük kötelességünket és ezt imitt-amott egy-egy fohásszal, vagy jószándékkal meg is mutatjuk,

akkor az annyi, mintha egész nap imádkoztunk volna

Augustinus

” A TARTALOMBÓL ~

EGYHÁZUNK ÚTJA 1992-BEN

KÖZÉLETI MEGÚJULÁS

PÜSPÖKIKTATÁS ZÓLYOMBAN

ÚJRA INDUL A PROTESTÁNS SZEMLE

AZ ÖKUMENIKUS IMAHÉT ORSZÁGOS

MEGNYITÓ ISTENTISZTELETE

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Római Katolikus Püspökkari Konferencia ebben az esztendőben január 19-én vasárnap délután ViS órai kezdettel a budapesti Szent István Bazilikában tartja az Ökumenikus Imahét országos nyitó istentiszteletét.

E megnyitó istentiszteleten a magyarországi egyházak vezetői szolgálnak.

Mindenkit szeretettel várunk! Országszerte a helyi istentiszteletekre Isten áldását kéijük.

EGYHÁZUNK ÚTJA 1992-BEN

Az év elején zsinatunk világi elnökét, dr. Andorka Rudolfot kérdezzük meg úgy is, mint a Közgazdasági Egyetem rektorát, professzorát arról, hogyan látja egyházunk útját 1992-ben?

1. Hogyan értékeli a Zsinat eddigi munkáját és mit vár a Zsinattól 1992-ben?

Három zsinati ülésszak volt

1991-ben. Ezen, ha lassan is, sikerült a zsinati munkát elindítani. Elfogadtuk az ügyrendet. Elfogadtuk - sok vita után - a „Nyilatkozatot”. Megválasztottuk a szakbizottságokat, amelyeknek feladata á zsinati törvények tervezetének kidolgozása. Ezek a szakbizottságok megkezdték munkájukat és annak első lépéseiről beszámoltak. A beszámolók számomra egyértelműen ígérik, hogy értékes és alapos munkát fognak végezni.

Remélem, hogy a Zsinat 1992- ben lényegesen előre fog haladni a törvényalkotásban, az új egyházi alkotmány kidolgozásában. Azt is szeretném elmondani, hogy remélem, mit nem fog tenni a Zsinat. Ezt azért látom szükségesnek, mert többen megkeresték a Zsinatot, annak elnökségét írásban és szóban és személyi döntések, valamint politikai állásfoglalások meghozatalát igényelték a Zsinattól. A leghatározottabban az a véleményem, hogy rossz lenne, ha a Zsinat feladatkörét kiteijesztené személyi kérdésekre és politizálásra, mert ez megakadályozná azt, hogy fő feladatával, a törvényhozással foglalkozzon.

2. Jól látjuk-e egyházunkban a

szekularizáció kérdését és megteszünk-e mindent a kihívás ellené-'

ben?

A szekularizáció fogalmán a szociológiában többféle folyamatot értenek. Ezeket érdemes megkülönböztetni. Ha a szekularizáción a vallási tevékenységekben, például a vasárnapi istentiszteleteken és misén való részvétel csökkenését értjük, akkor vitathatatlannak kell mondanunk a csökkenési tendenciát: ma a lakosságnak 5-10 százaléka rendszeres templomba- járó. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a vasárnapi istentiszteleten való részvételt nem lehet a vallásossággal azonosnak tekinteni, sem úgy, hogy a templomlátogatót eleve vallásosnak tekintjük, sem úgy, hogy a templomlátogatást elmulasztót vallástalannak tekintjük. Ugyanakkor örvendetesnek tartanám, ha a vasárnapi templomlátogatók száma nőne. Ennek nagyon szerény jeléit lehet ugyan az 1990. évi rendszerváltozás óta látni, de nem hiszem, hogy jó lenne ezért elbizakodnunk. Arra kellene törekedni, hogy a vasárnapi istentiszteleti alkalmak vonzóbbak legyenek az emberek legkülönfélébb csoportjai - idősek és fiatalok, parasztok, munkások és értelmiségiek, hagyományosan vallásosak és új utakat keresők számára egyaránt. A protestáns egyházakban az igehirdetésnek döntő szerepe van, annak kellene minél többek számára szólnia, fontosat mondania. Sokak számára vonzó lehet a nem-lelkészek aktív szerep- vállalása az istentiszteleten. Azt hiszem, jó kezdeményezés lenne az istentisztelet utáni „kávézás” vagy „teázás” melletti beszélgetés bevezetése, amelyet Svédországban egy angol nyelvű gyülekezetben tapasztaltam. Ez elősegíti, hogy a gyülekezet közösséggé formálódjék.

Itt kell azt is megemlíteni, hogy világszerte látszik olyan tendencia, hogy a hívek - főképpen a fiatalok- a kiscsoportos együttléteket, bibliaórákat és hásonló alkalmakat igénylik. Azt hiszem (és azt tapasztaltam saját ifjúságomban a Deák téri gyülekezetben), hogy az ilyen alkalmak nagy mértékben hozzájárulnak a hit és az egyházhoz való kötődés megerősítésében.

3. Valóban kevesebb ma a vallásos ember, mint régen, évtizedekkel ezelőtt?

Szeretnék arra emlékeztetni, hogy magának Jézusnak tanításai szerint nem olyan egyszerű eldönteni, ki a vallásos. Nem feltétlenül az, aki templomba jár, nem is feltétlenül az, aki vallásosnak mondja magát, még csak nem is feltétlenül az, aki bizonyos vallási előírásokat követ (gondoljunk a farizeusokra). Szociológiai eszközökkel mérni azonban csak azt tudjuk, hogy ki mondja magát vallásosnak. Ez az arány Magyarországon meglepően magas, tekintettel arra, hogy olyan országban éltünk, ahol az uralkodó párt kimondott célkitűzése volt a vallásosság visszaszorítása, még ha ezt a korszak vége felé nem is nagyon hangoztatta, talán nem is vette komolyan. Lassú csökkenés után 1978-ban érte el mélypontját, 36 százalékot, azután lassan emelkedni kezdett,. 1985-ben már 41 százalék volt, a rendszerváltással egyidejűleg erősen felemelkedett, 1990-ben 51 százalék. Ezek a Nyugat-Európá- ban mért arányokhoz hasonlóak. (Az Egyesült Államokban magasabb az arány.)

Hozzá kell azonban tenni, hogy- ha másképpen teszik fel a kérdést- más eredményeket lehet kapni. Például 1990-ben az „egyház tanítása szerint” mondta magát vallásosnak 18 százalék, a „maga módján” vallásosnak 50 százalék. Mindenesetre az egyház tanítását szigorúan követő vallásosak (ugyanúgy mind a vasárnaponként templombajá- rók) kisebbséget alkotnak a magyar társadalomban. Azt hiszem, hogy az Evangélikus Egyház és a többi történeti egyházak jövője azon múlik, hogy a „maguk módján” vallásosak, a vallás iránt érdeklődők számára tudunk-e hiteles választ adni életünkkel és tanításunkkal.

4. Magyarországon is erősödnek a fundamentalista irányzatok. Ennek fényében hogyan kellene a történeti egyházaknak választ adni a mai emberek kérdéseire? Nem hiszem, hogy nekünk is fundamentalista válaszokat kellene adnunk. Különösképpen az Evangélikus Egyházra jellemző, hogy nem akart a tudománnyal ellentétes válaszokat megfogalmazni (csak azt kell világosan látni, mire tud és mire nem tudhat a tudomány választ adni), megpróbálta a rációt és a hitet összeegyeztetni. Ezt a hagyományt kellene folytatnunk, így tudunk az említett vallás iránt érdeklődők sokaságának hiteles válaszokat adni.

4. Miben látja az ökumenikus törekvések erősödését? Sokan éppen ennek ellenkezőjét állítják. Ha nem értünk szót a tolerancia

és a kölcsönös tisztelet szellemében a többi keresztyén egyházakkal és kisebb csoportokkal, valamint az izraelita hitközösséggel, akkor saját hitelünket rontjuk le. Mélyen és korszerűen vallásos evangélikusok és más felekezetekhez tartozók között nem látom semmi akadályát a megértésnek és együttműködésnek.

5. Végül egy aktuális kérdés: Az Új Magyarország egyik novemberi számában a Lónyay utcai református gimnázium visszaadásával kapcsolatban említi rektor úr nevét, mint aki zsinatunk elnöke és nem tanúsít elegendő megértést a visszakérés dolgában. Kérjük, hogy néhány szóval adjon felvilágosítást ez ügyben, hogy a két testvéregyház között ne legyen ebben félreértés. Fájdalmas kérdést vet fel, mert

az Új Magyarországban Török Bálint tollából származó - „Ne lopj!” - című - cikket igazságtalan és személyemet sértő támadásnak tekintem. Különösen szomorúnak látom, hogy a szerző szükségesnek látta megemlíteni, hogy az Evangélikus Egyház zsinatának társelnöke vagyok. Sietek hozzátenni, hogy ha az említett épületet az Evangélikus Egyház kérné vissza, akkor sem tudnék más álláspontra helyezkedni. Egyrészt ugyanis kétségtelenül törvény rendelkezik úgy, hogy egyházak kapják vissza iskolaépületeiket, ha ezt igénylik. Másrészt arról is szól a törvény, hogy az államnak megfelelő másik épület biztosításával kell gondoskodnia a jelenleg használó intézmény zavartalan működését, ha erre az intézményre szükség van. Egyetemi közgazdászképzésre nyilvánvalóan szükség van. Ezért nekem, mint rektornak, kötelességem, hogy az oktatás feltételeit biztosítsam. Ehhez nem csak a meglévő épületekre van szükség, hanem újabb épületre is lenne szükségünk, annál is inkább, mert a magyar társadalomnak a jelenle- (Folytatás a 3. oldalon)

l

KÖZÖS UTUNK MAI SZAKASZÁN

Az ezredforduló előtti utolsó évtized éveit morzsoljuk. Az elmúlt évben az emberiséget soha nem képzelt változások lepték meg. Ismét igazolódott, hogy Isten a történelem ura (46. Zsolt 7-12, Lk 1,50-53). Az 1991-ik év Kelet- Európa népeinek és egyházainak is döntő fordulatokat hozott, és mindez hatást gyakorolt az ökumenikus világmozgalomra. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagjai közül a népegyházak több történelmi jelentőségű esemény részesei voltak. Gondoljunk például a pápalátogatás eltérő visszhangot keltő eseményére, vagy a novemberi átszervezésre, a diakóniai munka önállósulására és az eddig páratlan döntésre, hogy az Ökumenikus Tanács elnökévé, fennállása óta első ízben, baptista lelkészt választottak. Dr. Kocsis Elemér püspöknek, az Ökumenikus Tanács korábbi elnökének és Lehel Lászlónak, a volt főtitkárnak szolgálatuk elismeréseként ez úton fejezem ki köszönetemet. Kí- sérje Isten áldása őket, mostani munkájukban!

Bár az ökumenikus világszervezet komoly erőfeszítéseket tett, mégsem jött létre a keresztyénség látható egysége, eltekintve néhány helyi és egyes felekezetekre korlátozódó, már lezajlott egyesüléstől. A canberrai világkonferencián, az EVT-t alkotó szervezetek tanácskozásain, a dialógusokon, de leginkább a konkrét közös akciók során, egymás megismerésében jelentős eredményekre jutottunk (pl.: pápalátogatás, segítő missziók létesítése és fenntartása, stb.). Fele- kezetközi, missziós, nemzetközi és társadalmi tekintetben, világméretükben bontakoznak ki a feladataink.

A régebben, hazánkban olyan lelkesedéssel fogadott, ökumenikus imahét népszerűsége változott. Helyenként csak lelkipásztorokra korlátozódnak a közös alkalmak. Vannak fővárosi gyülekezetek, ahol a régebben tartott közös úrvacsoravételt beszüntették, és ezt a lépést a római katolikusok tartózkodásával indokolják. Viszont új, eddig szokatlan közös alkalmak nyíltak örömünkre, a Római Katolikus Egyház együttműködési készsége alapján.

Nem kíséri többé osztatlan helyeslés az egyházak társadalmi szerepvállalását. Kívánatos az egyház visszafogott jelenléte politikai színtereken. A hatalom és a hit világának egybefonódása különösen népszerűtlen. Népszerűbb az erőszak- mentesség, és a diakóniai munka alázatos gyakorlása. Ide tartozik az egyértelműen altruisztikus szolgálat, gondoskodás a menekültekről, nélkülözőkről, hajlék- és hontalanokról, közreműködés a szenvedélybetegek szabadításában.

Valóságos népvándorlás indult a világ válságzónáiból, a kisebbségeket sanyargató vagy nyomorgó államokból a kedvezőbb állapotú országok felé. A bevándorlás nyomán új szellemi hatások érkeztek. Németországban, ahol eddig ösz- szefüggö területen szinte kizárólag lutheránusok éltek, a vendégmunkások tetemes muzulmán betelepülő lakosságával találkozunk. Ezenkívül a különféle ázsiai filozófiák tradicionális felekezetei, vagy újkeletű, szinkretista missziói hódítanak vüágrészünkön (New Age).

Magyarország maga is célállomássá válva, szintén tízezernyi ázsiainak ad otthont. Az iszlám hazánkban lassan a százados múltú, törvényes elismerést nyert, tehát tradicionálisnak tekinthető vallásfelekezet, de más, új, ázsiai színezetű vallások is beléptek már ebbe a kategóriába. A négy évtizeden át ateizált magyar lakosság szellemi önvédelme minimális e hatásokkal szemben. Mintha elfelejtették volna, hogy az európai civilizációnak nemcsak a múltjában volt jelen a keresztyénség, hanem az etikus gondolkodás formálása mind a mai, mind a jövő társadalmában egyaránt igényelné Jézus Krisztus szeretetének vallására való építkezést. A fokozódó szellemi elsivárosodást több idegen kultusz és világnézet motiválja, amelyekkel aligha mondható, hogy gazdagodtunk.

Miután a világ evangélizációs áramlatában az ezredfordulóig már több, mint évtizedes összefogással működnek az evangéliumi felekezetek, a keleti egyházak és a protestáns teológiai ortodoxia egyes képviselőinek eltérő nézete ellenére, sőt ma már a Vatikán is érdeklődéssel fordul feléje. Úgy tűnik tehát, hogy ez lesz a minden eddiginél erőteljesebb együttműködés fő irányvonala ezután. Ahogy a XVIII. században a protestáns világmisszió a pogányság felé fordult, úgy fog a mai evangélista is fáradozni, - tartozzék bármelyik protestáns konfesszióhoz - az európai civilizált „új-pogányság” felvilágosításán.

Mint lesz sorsa a magyarországi ökumenének a század maradék éveiben? - Istenben reménykedve kapunk minden kérdésünkre kielégítő választ. A hit mélyebb bizakodásra ösztönöz. Álljunk meg szilárdan és haladjunk tovább a reménykedő hit útján!

Dr. Viczián János a MEÖT elnöke

Közéleti megújulás

Az egyházi esztendő és az iskolaév ritmusa mellett a naptári év is lényeges az egyházi életben. A közegyház feladatainak számbavételét, az állammal, társadalommal, intézményeikkel összefüggő problémák elemzését igényli, mindazt, ami az egyház szervezetéből adódik. Természetesen struktúra és funkció soha nem választható el, minden szervezeti intézkedés, változtatás a működésben nyer igazolást, vagy kap kérdőjelet.

Amennyire az Isten iránti hálaadás évkezdésünk alapmotívuma, hiszen változatlanul tapasztaljuk sorsfordító, életújító kegyelmét, annyira egészségesen elégedetlennek kell legyünk egyházi változásaink ütemével, azzal, amit új helyzetünkben eddig megtettünk, ahhoz viszonyítva, amit megtehettünk volna. Az egyik gond az, hogy még mindig kevés az öntevékenység, a kezdeményezés a gyülekezetekben, az egyházban. Túlzott az egyházi vezetésre, püspökökre figyelés, szerepük túlértékelése sikerekben és hibákban egyaránt.

Persze a társadalom gondolkodásában is lassú még a változás. Pedig az egyházak megújuló, sokrétű társadalmi szerepe, aktuálisan az iskolaügyek, ingatlan-visszaadási ügyek azt igényelnék, hogy minden lelkész, esperes, világi tisztségviselő érdemben részt vegyen a folyamatban. A központi államigazgatási szervek, az önkormányzatok el kell fogadják a tárgyalásokon a szerényebb beosztású egyházi embereket is.

Nemrég újra megalakult a Deák téren a Nőegylet. Elfogultságo- mon túl azért is igen örültem ennek, mert jelzés azoknak, akik már egy-két évvel ezelőtt is sokallották az új társadalmi szerveződéseket, nem igazán értve a folyamat lényegét. Az országos jelleget megcélzó egyesületeken - MEVISZ, OLBK, Külmissziói Egyesület, Luther Szövetség... - túl nemcsak létjogosultak, hanem szükségesek a területi, sőt gyülekezeti szintű szerveződések.

Nem az erők megosztását, szét- forgácsolását, ellenkezőleg, mozgósítását, az energiák felszabadítását jelentik ezek. Nem egyszerűen az elmúlt negyven év politikai béklyóitól kell megszabadulnunk, a korábbi egyházi egyesületi hagyományokat felújítanunk, hanem élni azokkal a tapasztalatokkal, amelyek az elmúlt évtizedekben a nyugati testvéregyházakban, gyülekezetekben születtek, minél gyorsabban igyekezve eljutni oda, ahol tarthatnánk, ha nem lettünk volna részesei a nagy történelmi vargabetűnek.

Sokat tehet

ennek érdekében a törvényalkotó zsinat. 1991 három ülésszakán megteremtődtek azok a keretek, kialakult az a munkastílus, amely remélni engedni, hogy 1992-ben már mindenki számára kézzelfoghatóvá válnak a zsinati munka eredményei. A jelenleg érvényes törvény megengedné, hogy a zsinat állást foglaljon az egyházkormányzás időszerű kérdéseiben, túl a törvényhozó tevékenységen. Magam igényeltem is ezt, például az iskolák újraindításával kapcsolatban. De elfogadom, hogy ez késleltetné a törvényalkotást, márpedig igen sürgető a zsinati munka eredményes befejezése. Nem arról van szó - többször vitattuk már ezt -, hogy kellő bölcsességgel, tisztességgel és konszenzus alapján ne lehetne a 66-os törvények figyelembevételével dolgozni, hiszen például az esperesi tevékenység is értelmezhető sokkal szélesebben, aktívabban, mint ahogy azt a jelen törvénykönyv megfogalmazza. A baj az, hogy nem egyszerűen rosszak a jelen törvények, hanem a gond lényege, hogy egy korlátok közé szorított, ellenőrzött, klerikális, hierarchikus egyházszervezet számára készültek. Már a mai műi ködés is szétfeszíti e törvény kereteit, hiszen az egyház működésének egyre nagyobb területeivel ez a törvény nem is foglalkozik. Minél inkább megvalósul, amit szeretnénk, amin munkálkodunk, az alulról építkezés, gyülekezeti, egyházmegyei aktivitás, sokféle spirituális, oktatási, kulturális stb. szerveződés, annál inkább nő a feszültség a régi törvény alapján felépülő struktúra és a megújuló működés között, anélkül, hogy erről személy szerint bárki tehetne.

Többek között az egyházi sajtó helyzete és talán ezzel is összefüggésben az evangélikus értelmiség jelentős hányadának a változatlan hiánya jelzi ezt. Nehezen viselhető el, hogy mialatt körülöttünk a vüá- gi sajtó - ellentmondásaiban is imponáló - drámai megújulása zajlott le, addig egyházi sajtónk struktúrájában és - tisztelet a kivételnek - tartalmában sem történt érdemi változás. Ez sem egyszerűen személyi kérdés.;

Nagyon sok lutheránus értelmiségit tart vissza az egyházi élettől (Folytatás a 3. oldalon)

K^———WiiinHmUHflHP« M tiHMBk Tklll.Ifti.tfi;!. »IlflORi l§fl JMÄÖfi 1MB