Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-05-03 / 18. szám
Evangélikus Elet ■ 57. ÉVFOLYAM 18. SZÁM 1992. MÁJUS 3. HÚSVÉT UTÁNI MÁSODIK VASÁRNAP „Anyámnak köszönhetek mindent, ami vagyok." ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Augustinus ÁRA: 12 Ft ~ A TARTALOMBÓL EGY MAGYAR ESTE BÉCSBEN WELTLER JENŐTŐL BÚCSÚZIK EGY MUNKATÁRS TESSEDIK SÁMUEL MEZŐGAZDASÁG-FEJLESZTŐ MUNKÁSSÁGA JÉKELY ZOLTÁN Később haragvó lobbanásait vonta magára egy-egy csínytevésem, Barna, mély szemek s jobban bűnhődtem attól, mint akit levetkőztettek s vesszőztek keményen. Néztek szemembe, barna, mély szemek. Ez a szempár ma por... Hol itt, hol ott de mindegyikből Anyám szeme nézett azonban feltűnik új-tűzű mása: Anyám, bársony tekinteted dédelgetést igér, ha mosolyog, már a bölcsőmben megigézett! s kétségbeejt könnyének hullatása. Ez súgarazta rám a mosolyát, Ne sírjatok! És ne villogjatok! melynél derűsebben csupán a menny ég, kiáltanám ilyenkor megriadtan. s betegágyamnál, oly sok éjen át. Előttetek zavart kölyök maradtam, ez a szempár ontotta rám a könnyét. rossz útra tért öreg kamasz vagyok. GONDOLATTÖREDÉKEK SAJTÓVASÁRNAPON „Minden írás botladozó és bizonytalan. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, egyetlen reményünk marad, hogy amit leírtunk - tétova mondataink sodra - helyes irányba halad. De afelől sem lehetünk bizonyosak. Viszont nemegyszer közvetítői lehetünk olyan értékeknek, amikre nem is törekedtünk” - írta Pilinszky János. Ezen a vasárnapon és persze minden nap, ha az írott és elektronikus sajtóban megjelent üzeneteket, híreket nézzük, akkor csak ezzel az alázattal közelíthetünk feléjük. Botladozó és bizonytalan... A még oly biztosnak hitt kifejezések, szavak is bizonytalanná válnak, ha több oldalról közelítünk feléjük. Kinyilatkoztatásszerű mondatok gyengülnek el, ha mögéjük nézünk. Botladozó és bizonytalan... Mint az emberi beszéd, miközben másról kellene szólnia, bizonyságot tennie, csupán önmaga bűvös köréig ér. Vajon őszinték vagyunk-e legalább önmagunkhoz? Elismerjük-e melléfogásainkat? Vajon ké- pesek-e a szivárványnak már mindén színében játszott „lelkes” toll- forgatók bevallani, hogy ők igazán ebben és ebből a „sokszínűségből” élnek? Legalább önmaguknak, legalább önmagunknak, hogy legyen remény... Megmaradjon az a remény, hogy a tétova, de tisztességes mon-' datok sodra helyes irányba halad. De hát mi a helyes irány? Mi a mérce? Rajtunk kívül áll. Tőlünk független. Hiszen jaj lenne nekünk, ha azt az igazságot befolyásolhatnánk! Jaj lenne nekünk, ha az az igazság tőlünk függene! Mégis, az igazság, amiről szólnunk kell, leta- gadhatatlanul meghatározza életünket. Hiszen lehet tudomást nem venni róla, látszólag át lehet lépni. De egyszer, ott a felsorolásban, a számonkérésnél olyan kérdés is hangzik majd, hogy milyen szavakat írtunk le, amikor az ügyről szóltunk. Nem a magunkéról, hanem az övéről. Nem az „uram, uramozás” hitéről, hanem valami egészen másról. Hiszen nevének kimondása nélkül is lehet szólni Róla, az ügy mellett bizonyságot tenni. És nagyon szegény az, aki csak akkor érzi, hogy Róla szól egy megemlékezés, ha Jézus neve is szerepel legalább egyszer benne. Reménység, hogy tétova mondataink sodra jó irányba halad. Kérdezhetik sokan: csak reménység? Igen: reménység és számunkra ez a legtöbb. Ezt mi nem vethetjük meg. Hiszen akaratlanul is közvetítőkké válhatunk. Érték- hordozókká. Reménységünk, hogy dadogó szavainkból, az ízetlen csapvizekből egyszer, valami megfoghatatlan csoda folytán ízletes, már-már tüzes bor lehet. Nem a magunk erejéből, hanem az ő csodájából. Persze ez nem jelenthet belenyugvást. Ez nem jelenthet színvonaltalanságot, ez nem jelentheti, hogy éldegéljünk, túléljünk napokat csupán. A mindent megtett ember kapja a csodát. Hogy valóban elérjenek a célhoz gondolatai. Sajtóvasámapján erre is gondolni kell író és olvasó embereknek egyaránt. A felkészültség alázatával átélni a teremtés perceibe sűrített csodát és megtalálni azt az üzenetet, amit a meg- megbicsakló mondatokból mégiscsak útravalóul, vagy talán csak egy gondolat újrafogalmazásának erejéig kapunk. Ha botladozó és bizonytalan is az írás, de benne van a remény, benne van a tisztesség, ha benne van az az érzés, hogy ezt most neked el szeretném mondani, hogy' segítsek, hogy érezd, nem vagy egyedül, együtt próbáljunk meg továbblépni, akkor már érdemes volt. Akkor ezek, és éppen ezek a szavak előbb célba érhetnek, mint a „kinyilatkoztatásszerű” oly hibátlannak tűnő, erőtől duzzadó szavak, mondatok. Nagy László „Az anya emléke táplálja bennünk a részvétet, akár az óceán, a végeláthatatlan óceán táplálja a világmindenséget átszelő folyókat Iszaak Babel Édesanyám Ezzel a szóval minden ember csak egyetlen személy felé fordulhat hivó szóval. Ahhoz, akinek édesgyermeke, akinek a testében, a szive alatt indult el földi élete. Mindenkinek van édesanyja, és mindenkinek csak egy édesanyja van. Tudom, hogy ezzel a tényleges valóságnak megfelelő megállapítással - mely mindenki előtt nyilvánvaló - sok anyának okozok fájdalmat. De ezt a szót: édesanyám, soha nem szabad hazudnunk, mert ez átruházhatatlan. Nevelhet, gondozhat, szerethet minket idősebb nővér, nagymama, vagy édesapánk második felesége; és mi is kötődhetünk hozzá hálás gyermeki szeretettel. Mégis tudjuk, hogy a minket világraho- zó édesanyánknak sohasem képes a helyébe lépni, mert ő kapcsol őseinkhez Isten teremtésbeli adottságaként. Különös érzés felnőtt emberként rádöbbenni, hogy az édesanyát valójában sohasem lehet elveszíteni. Még akkor sem, ha születésünk után nem sokkal szólítja el tőlünk a halál, és csak néhány fénykép őrzi kedves arcvonásait. A szivünkben él. A szívünkben látjuk. A szívünkben halljuk hangját. Félreérthetetlenül tudjuk, hogy mikor ad tanácsot és irányít döntéseinkben. Válságos helyzetekben, amikor senki sem segíthet, mert belül a lelkűnkben omlik össze minden, és nincs külső segítség, mert ha lenne is, visszautasítanánk, akkor öntudatlanul is öt hívjuk: édesanyám! És akkor átmelegszik az egész bensőnk. Valami csodálatos békesség vesz körül, és megnyugszik a lelkünk. Nagyon szeretjük az édesanyánkat. Ez a szeretet bennünk él. Erre senkit sem kell tanítani, és nem lehet felszólítani. Ha valamilyen tragédia következtében nélküle kell élnünk, és egy második anyánk törődik velünk, szeret minket saját gyermekeként, akkor köszönjük meg nagyon Istennek, és anyánk után anyánkként szeressük. De soha ne akarjon az édesanyánk lenni. Ne akarja a múltba süllyeszteni, csupán emlékké homályosítani a soha el nem felejthető, minden mozdulatunkat, érzésvilágunkat, hajlamainkat, egész identitásunkat meghatározó tulajdonságainkat, melyeket édesanyánk olyan letagadhatatlanul örökített ránk, hogy még a gyermekeink szemében is ő mosolyog ránk. Aki anyaként gondoskodik nem édesgyermekeiről, nagyon jól tudja, hogy csak akkor tudják egymást igazán elfogadni, csak akkor tudnak őszintén egymáshoz kötődni, ha az igazi édesanya közös szeretete fűzi őket egymáshoz. Mert édesanyát senki sem választhat magának, csak mint Isten életet plántáló, gondviselő szere- tetének legdrágább ajándékát fogadhatja el. Május a család hónapja. Az első vasárnapja: anyák napja, az utolsó a gyermekeiké. Akik pedig köszöntik őket: az édesapák. Szerényen, mindig fáradtan, de mégis minden nap boldogan vállalnak minden terhet magukra, mert tudják, hogy milyen nagy ajándéka Istennek, ha van kit köszönteniük. Van hűséges házastársuk, és egyre gyorsabban növekvő gyermekeik. Ma az édesanyákat, nevelőanyákat, nagymamákat köszöntjük. Azokat a melegszívű asszonyokat, akik békességet teremtenek, és soha-véget-nem érő szorgoskodásukkal otthonná formálják a lakást. Azokat, akik szeretik és megbecsülik a férjüket, hiszen csak nekik fogadtak örök hűséget, akivel gyermekeik világrahoza- talára is együtt készülnek igaz örömmel. Azokat, akik férjüket átkarolva, vele együtt hajolnak újszülött gyermekeik fölé; akik sokmindenről lemondva, ifjúkori terveiket is feladva az egyre szaporodó családjuk egyben- tartását tartják legfontosabb életcéljuknak, ami minden mást megelőz. Akik gyermekeik születését nem az évről-évre változó ún. „körülményeiktől” teszik függővé, hanem hálás szívvel, az Úr ajándékaként fogadják őket, mert nem csak feleségek, hanem édesanyák is akarnak Jfnni. Imádkozni tanítják beszélni kezdő gyermekeiket, és nemcsak testük és értelmük gyarapodását tartják fontosnak, hanem nyiladozó lelkűk újjászületéséért is mindent elkövetnek. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nagymamák is szeretnek virágot kapni. Sőt! Talán még nagyobb izgalommal várják a köszöntést, hiszen nem csak a gyermekeik, hanem az unokáik - vagy talán azok unokái is! - élő koszorút alkotva csókolhatják meg a szeretett „nagyit" vagy „dédimamát”. Ha tudjuk, szerezzük meg ezt az örömöt a családnak: ifjú - és nagymamák együtt köszönjék meg Istennek, hogy olyan szeretetközösségben élhetnek, amire az Úr Jézus tanít minket: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!"... Anyák napján a temetőbe is elvezet a szívünk. Az élő virágokból jusson az elhunyt édesanyák sírjára is. Jeléül annak, hogy őket mint élőket akkor fogjuk majd ismét köszönteni, amikor velük együtt állunk meg annak az otthonnak a küszöbén, melyet azr Úr Jézus készített megváltott gyermekei számára. Éljünk úgy, hogy a család ott is, a végső otthonban is együtt maradhasson, és az elmúló anyák napja után az örökké tartó ünnepen is együtt mondhassuk a legszebb köszöntőt: Isten áldjon meg Édesanyám! Rezessy Miklós VALLÁSI IRÁNYZATOK MAI VILÁGUNKBAN A spiritizmus Szemlélete szerint az okkult (mágikus) erők forrása nem az emberi lélekben keresendő, hanem ezek egy más világból, az asztrális* világból törnek elő és szellemektől vagy elhaltak leikéből jönnek. Ez a másvilág azonban hasonlít ehhez a világhoz: emberek, állatok, tájak és hasonlók léteznek benne, csakhogy kiterjedése (dimenziói), minősége és lehetőségei mások, többek, főként pedig tökéletesek. Halál után az ember lelke a durva anyag helyett finom, asztrális (csil- lag/por/ anyag, fény) testet ölt magára s több tökéletesedési fokozaton át a tökéletesség egyre magasabb szintjére kerül. Ezt a világot érzékszervekkel felfogni nem lehet, különös képességekre, közvetítőkre (médiumokra), értelem feletti ismeretekre van szüksége az embernek, ha ezzel a világgal kapcsolatot akarna teremteni. De ha sikerül bepillantani, felfogni, belátni; különleges esetekben „utazást” tenni ebbe a „más világba”, akkor ez maga a szabadság, maga az üdvösség. A spiritizmus szerint ebből a világból a mi világunkba jelentkezhetnek szellemek (pl. asztaltáncoltatáskor a holtak lelkei). A századforduló idején divatba jött a jelentkező szellemek lefényképezése - utólag általában fény derült a csalásra is. Elterjedtek a visszajáró, vérszomjas holtakról szóló mende-mondák - ma már a vámpírok lehfeljebb a horror filmek kedvenc témái. A szellemek jó vagy rossz hatással lehetnek az emberre, belezsólnak a földi életbe, még a jövőről is fellebbenthetik a fátylat, sőt befolyásolhatják azt. A médiumokon keresztül lehetségesnek tartják a távgyógyítást (vagy „rontást”), mint ahogy távoli tárgyak mozgatását (telekinézis), tárgyak súlyának csökkentését, vagy emelését, lebegtetésüket (levitáció). A halottlátó a halál körülményeit tárja fel, hirt ad a megholt túlvilági sorsáról, amin az élők bizonyos praktikákkal javíthatnak. A halottidézés egy-egy formája szinte divattá is válhat, pedig a Biblia egyértelműen tiltja (3Móz 19,31. ISm 15,10-26; 28,7-19). Ugyanakkor az ufológia egyes, mai értelmezései már túlmennek a más égitestekről érkezők bizonyításán és egy ismeretlen világ jelentkező, értelmes lényeiről beszélnek, akik hatnak világunkra és irányítani tudnak bennünket. A spiritizmus szemléletéből a bűnbocsánat, a megváltás, az utolsó ítélet, az örök élet (vagy kárhozat), de még Isten gondviselő munkája is hiányzik. Ugyanakkor köztudottak a spiritizmussal kapcsolatos visszaélések és szélhámosságok is. A Biblia, amikor az ÚRistenről beszél, a „Vagyok”-ról beszél: „Én vagyok, aki vagyok... aki van ...” Ami személyesen mindnyájunk számára jelenti ezt is: „Én vagyok veled!”, „Veled leszek...” (2Móz 3, 11.12.14). Istennek ezt a minket hordozó, áldó és oltalmazó jelenlétét fejezi ki Jézus, ^mikor mondja: „Én vagyok” — a jó pásztor, az élet kenyere, a világ világossága,... a feltámadás és az élet; az út, az igazság és az élet; az igazi szőlőtő... az első és az utolsó... a Mindenható (Jn 6,33; 8,12; 10,11; 11,25; 14,6; 15,1. Jel 1,8), és, végül: „Én tiveletek vagyok minden nap a világ végezetéig!” (Mt 28,20.) Rözse István * asztrális: csillagokkal kapcsolatos, itt: csillagokon keresztül tapasztalható.
