Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-04-19 / 16. szám
Evangélikus Élet 1992. április 19. Nagyheti kiáltás HÚSVÉT - ÖRÖMHÍR Ebben is igaza lett a Názáreti- nek! Még az utolsó vacsora és a letartóztatása előtt Bétáméban egy hívő asszony drága kenettel ajándékozta meg Jézust úgy, hogy a kor szokása szerint a fejére öntötte tartalmát egyesek bosszankodásá- ra, akik pazarlásnak nevezték ezt a gesztust. Gyors számítást végeztek, hogy mennyiért lehetett volna eladni, mennyi embernek lehetett volna segíteni, és a végeredmény, hogy megharagudnak erre az asz- szonyra, de Jézus védelmébe vette ezt a pazarlót, előre kijelentve előtte álló kereszthalálának tényét, de ugyanakkor, mintegy mellékesen, a következő megállapítást is tette: „...a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük...” (Mk 14,3kk). Ebben is igaza lett a Názáreti- nek! Vagyis szegények mindig vannak! Akkor szembesültem ezzel a kérdéssel, amikor a szokásos Lelkészi Munkaközösségi ülésünkre egy ilyen témájú dolgozatot kellett készítenem: „A gyülekezet mint szociális védőháló a mai társadalomban.” Hálátlan feladatnak tartottam a dolgqzatot, s minél inkább elmélyedtem a téma feletti meditációban, annál inkább úgy éreztem, hogy egy kérdést - ezzel a témával összefüggő és bünbánat- ra indító kérdést - nemcsak önmagunknak lelkészeknek kell feltennem, hanem mindannyiónknak, minden egyes gyülekezetnek, miképpen is állunk mi ezzel a védőhálóval? Egyáltalán szükség van-e védőhálóra? Nagyon nagy szükség van, illetve lenne! Anélkül, hogy precíz szociológiai vizsgálatokat végeztem volna, de folyamatosan érintkezve a társadalom valóságával, látásom szerint a társadalom egyik jelentős rétege rohamosan elszegényedik, de még valahogyan tartja magát, volt értékeinek elzálogosításával, az autó rendszámának leadásával; egy másik rétege már ilyen tartalékkal sem rendelkezik, nem is kevesen szinte életművészként húzzák ki napról napra magukat a bajból. Karnyújtásnyira vannak körülöttünk a munkanélküliek, ' már százezres nagyságrendnél is többen. Számomra elképesztő a mi 1 magyar népünk 'hidegsége, keménysége, pedig a külföldiek nem ritkán áradoznak a magyaros ven-H dégszeretetről, de nagyon is úgy látszik, hogy mi csak kifelé tudjuk mutatni állítólagos szeretetünket és nyitottságunkat. Ugyanis meglepődve tapasztaltam a szőrös szí- vűnek tartott kapitalizmusban, hogy évtizedek óta alapos és céltudatos lélektani vizsgálatokat végeznek a munkanélküliség lelket romboló hatásáról, és ezt végzik annak érdekében, hogy megalakuljon az a megfelelő szakértői csoport, akik nem csak hideg adminisztrációval intézik a munka- nélküliek sorsát, hanem lélekgyógyászati vagy lelkipásztori segítséget is nyújtani kívánnak. Németországban kellemetlen, de nem any- nyira megalázó munkanélkülinek lenni, mint nálunk. A munkanélküliek rendszeres berendelése az illetékes hivatalba felér szinte a rendőrségi felügyelettel... Nem az a baj, hogy bizonyos adminisztrációs rendnek lennie kell, hanem a megalázó körülmények az elkese- rítőek, a kicsi várótermek, zsúfolt folyosók és az a bizonyos hivatalos hangvétel. Jelenleg társadalmunkban három veszélyeztetett csoportot látok: 1) akik elszegényednek, de még tartják magukat, 2) akik elszegényedtek és csak éppenhogy tartják magukat és 3) a lelkileg nehéz helyzetbe kerülő munkanélküliek. Mit tehetne egy-egy gyülekezet? Nyilván sokat! Mit tesz egy-egy gyülekezet? Vagy semmit, vagy csak nagyon-nagyon keveset. Talán azért, mert nincs rá pénze? Nincs hatásköre? Igen, talán ezért is. De máshol látom az okot és éppen ezért teszem fel a kérdést nyíltan és egyszerűen: létezik-e a gyülekezetekben ez az ún. szociális védőháló? ítt-ott talán igen. De alighanem elég minimiális mértékben, pl. bizonyos ruhaakciók formájában, amikor gyászoló családtagok a még használható ruhákat leadják a gyülekezet szegényei, rászorulói javára. Ezt tisztességes gesztusnak, már-már hitből fakadó mozdulatnak lehet tartani, szemben azokkal, akik még ilyenkor is haszonra törekedve, piacra sietnek használt holmijaikkal. Ez az ún. ruhaakció sem megvetendő, de ezt a fajta segítséget mindig is elégtelennek tartottam, mert csak látszólagos megoldás. De amikor a szociális védőháló kérdését felteszem, akkor nem anyagiakra gondolok elsősorban, hanem a hiányzó lelkiekre! Nem az anyagi feltételek hiánya csüggeszt el, hanem a lelki feltételek ordító hiánya. Nagy szomorúság volt a számomra, amikor egyszer egy gyülekezetben - egy éjszakai ötlet alapján - a következő javaslatot tettem a Gál 6,2 alapján (Egymás terhét hordozzátok...): annak a gyülekezetnek a szerkezete olyan, hogy mindegyik társadalmi réteg képviselve van benne, az egyetemi tanártól a kőművesig, az adminisztratív dolgozótól az újságkihordóig, tehát létesítsenek egy szellemi bankot, azaz ha valaki valahol helyzeténél fogva munka- lehetőségről értesül - „fogjunk össze evangélikusok” jelszóval - szóljon a Lelkészi Hivatalban és azl a lelkész bizonyára vállalja, hogy számontartja a munkanélkülieket és tudni fogja, kit hova javasoljon. Elhangzott a prédikáció, hogy íme ma pl. így lehetne egymás terhét hordozni, és nemsokára megvolt az első és az egyetlen reakció: valaki, magát igeolvasónak, mindennapos imádkozónak tartó igehallgató imigyen intett le fennhéjázva, hogy azért nem egészen úgy van az, ahogy mondtam, mert többségükben azok válnak munkanélküliekké, akik nem valók semmire, azaz megérdemelték a sorsukat. Mintha csak a régi rabbinológia egyik iskolája szólalt volna meg: mindenki megérdemli a maga sorsát, a gazdag azért gazdag, mert az Isten kiválasztottja, a szegény azért szegény, mert bűnének büntetése az rajta. Pedig mióta is hirdetjük az evangéliumot!!!???? Vagy nem azt hirdetjük? Nagyon szomorú lettem akkor és kiújult szomorúságom most, amikor ezt az ún. LMK-dolgoza- tot meg kellett írnom. Nem tagadom, a dolgozat stílusa sokkal vit- riolosabb, de egy újság lapjain nyilván kenettel kell megszólalni, de nem egy halk megszólalás akar ez lenni, hanem kiáltás: odakiáltani szeretném a mai magyar evangélikus valóságunknak a fájdalmas igazságot, miszerint is elmúlt annak az ideje, hogy pusmogva szidjuk a lelkészeket, az egyház vezetőségét, de bizony eljött annak az ideje, hogy a gyülekezet gyülekezetté válva, hitéből fakadóan tenni akarjon valamit önmagáért egyrészt a tagjaiban, másrészt egyszerűen azokban, akik erre rászorulnak, még akkor is, ha esetleg nem evangélikusok, vagy ha nem is magyarok. Tudom, szűkében vagyunk az anyagiaknak, de tragikusnak látom azt, hogy még inkább szűkében vagyunk a lelkieknek. A böjt a bűnbánat ideje! Amikor elgondolkodunk gyülekezeteink szociális védőhálójáról, vajon nem kell-e mélységesen mélyen bűnbánatot tartanunk? Isten elhívott népének hegyen épített városnak kellene lennie! De ezt úgy is hívják, hogy anyaszentegyház... Anyának kellene lennie, ahol az éhezőnek, szomjazónak, magányosnak, krízisbe kerülőnek, bárkinek otthonra kellene találnia!!!! Különben csak vallásoskodtunk és akkor biztos vagyok benne, hogy újra elkövetkezik egy olyan korszak, amikor a keresztyénséget továbbra sem veszik komolyan, sőt ellene is fordulhatnak. A Názáretinek igaza lett: szegények mindig vannak! A szegénység persze nagyon sokféle, anyagitól a Jelki^g.(;.Védőhálónak mondjuk ma modern szóval azt, amit Jézus halászhálónak nevezett... így is, úgy is helyes, amennyiben a lényeg a másik mentése! Van-e fülünk hallani, szemünk látni, kezünk tenni valami nagyon fontosat azokért, akik rászorulnak? Ribár János „Létem, ha végleg lemerült ki rettenti a keselyűt? S ki viszi át fogába tartva a szerelmet a túlsó partra T‘ Nagy László Mi hívő emberek azt valljuk, hogy életünket, szerelmünket, minden kincsünket Jézus viszi át a túlsó partra. Előtte lehetünk olyanok, mint Ezékiás, aki siratta küszöbön álló halálát, vagy lehetünk Jób, aki már nagyon kívánja. Lehet halálunk tragikus mint Saulé, lehet olyan mint a pátriárkáké, akik beteltek az élettel, de lehet olyan mint Pálé, akinek az „élet Krisztus és a meghalás nyereség”. Tudjuk, hogy nem volt mindig halál. Az ember múlhatatlanságra és romolhatatlanságra teremtetett. A bűn, az Isten ellenes lázadás következménye lett a halál. És azóta „a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” Jak 1,15. Azonnal és örökre. Ez a lelki halál. Ezért vagyunk olyanok mint ahogyan Pilinszky írja „Halak a hálóban” című költeményében : „Csillaghálóban hánykolódunk partravont halak szánk a semmiségbe tátog száraz űrt harap." Talán már váijuk is, hogy vége legyen. Jöjjön a nagy kaszás. De a halál nem megváltó poklainkból, nem megsemmisítője bűnben tönkrement életünknek, hanem végzetünk beteljesítője. Megyünk tovább, leszünk tovább. Folytatódik örökre, csak más létállapotban a „partravont halak” vergődése. Hogyan valósulhat meg mégis valaki számára, hogy a halálban élet van? A halálban Az Életnek a halállal megvívott csodacsatája által. Krisztus meghalt értünk. Szembeszállt ősi ellenségünkkel és legyőzte, „ő az első- szülött^ a halottak közül.” Kol 1,19. És milyen biztató Jel 1. 17-18. „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő:halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” így lehet Jn 5,24 életünk vezérlő csillaga: „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van...” így kap az elkerülhetetlen testi halál is új értelmet, mert „Boldogok akik az Úrban halnak meg.” úja az apostol. Ezek számára élet van a halálban, mert amit végnek látunk, az már nem abszolút vég. Nem a kozmikus anyagba hullunk bele, hanem a Kozmosz urának ölelő karjaiba. Egy hitet vesztett emberről olvastam, hogy rettegve várta a halált. Barátja bátorította: Ne félj, légy bátor és tartsd magad szilárdan. Megtenném, válaszolta a haldokló, de nincs semmi, amihez tarthatnám magamat. - Jogos a félelme, hiszen Jézus azt mondja: „Meghaltok bűneitekben, ha nem hisztek Bennem.” Mi keresztyének Jézus szavához tartjuk magunkat amikor halálunkra tekintünk? Hisszük, hogy helyet készít nekünk? Moody írja: ha egy napon azt olvassátok az újságban, hogy D. L. Moody Észak-Northfielből meghalt ne higyjétek, egy szó sem igaz belőle. Akkor majd élőbb leszek, mint most. Legföljebb feljebb mentem egy emelettel, itthagytam ezt az öreg vályogviskót és örökkévaló házba költöztem. Olyan testet öltöttem, amelyet nem érinthet a halál, nem szennyezhet be a bűn, az Ő dicsőséges testéhez hasonló testet öltöttem fél.” Egyetértek vele. Én is tudom, hogy a halál titokzatos kapujánál Valaki vár, aki ismer engem és szeret. Akkor szeretném én is elmondani Néki: „A te kezedbe teszem le lelkemet”, és akkor halálomban is megmarad az élet, az örök életben az én életem. Tudom, hogy Jézus a keresztfán ezzel az imádságával együtt mondta népével az esti imát. Pedig az a nép lavetette őt. ő mégis benne maradt a gyülekezetben. Nekem se lehet magányosan meghalnom csak úgy, mint testének egy tagja. Azt is tudom, hogy egyszer én is belépek a haldoklók táborába és ettől a nehéz úttól jobban félek, mint a haláltól, mert körülöttem számtalan példa azt bizonyítja, hogy az öregség keresztje alatt megroppan és meghal az emberek korábban élő krisztushite. Szeretném „ama végső harcon” is rábízni magam és az egészet valahogy úgy átélni mint ahogyan Autón Gots írja: „Hiszek, bár nem tudok már aludni bár fájdalmaim egyre súlyosabbak bár az orvosságok sem hatnak bár napról-napra kevesebb marad belőlem. Hiszem, hogy Ő közel van hozzám. Hiszek, akkor is ha elvisz innen ha holnap nincs már rám szüksége ha holnapután félreállit, leléptet, életem óráját megállítja... Hiszem, hogy akkor is Ő vesz magához, mert ismer, mert a tenyerébe vagyok írva." Bolla Árpád EURÓPAI RANDEVÚ EURÓPAI PROTESTÁNS NAGYGYŰLÉS BUDAPESTEN - mit rejt magában ez a néhány szó? Olvassuk a róla szóló cikkeket, dokumentumokat, a szekciók munkájáról szóló beszámolókat, a záró dokumentumot. Mindez nagyon fontos, de ezekben nincs benne mindaz, amit a mi számunkra, résztvevők számára ez a néhány nap-jelentett.v .-.. _! -!nf .V-.' Mi történt ezen a gyűlésén, amely az első ilyen találkozás volt az európai protestantizmus történelmében? Látszólag csak annyi, hogy majdnem kétszáz ember együtt lakott, együtt élt, együtt imádkozott és együtt dolgozott ezen a héten. Valójában azonban sokkal több történt. Testvérek találtak egymásra. Olyan testvérek, akik már rég nem látták, vagy még soha nem látták egymást. Mindenkit betöltött az öröm, az egymásra találás öröme. Az történt, hogy végre találkozhattak egy nagy család tagjai és beszélhettek gondjaikról, örömeikről, várakozásaikról és reménységükről, terveket szőhettek a jövőről. Miközben Keletről és Nyugatról, kisebb és nagyobb egyházakból jött testvérek ismerkedtek egymással, nem győztek hálát adni Istennek megtapasztalásért: nincs többé az a politikai határ, az a kötelező ideológia, ami elválaszthatna egymástól, ami megakadályozhatna abban, hogy szabadon találkozhassunk, beszélhessünk, cselekedjünk. Találkozás jött létre Budapesten, amelyben kicsi és nagy testvérek szeretettel „fogadták be egymást”, komolyan vették egymás tapasztalatait, kérdéseit, közösen próbálták meg egy kicsit jobban megérteni, hogy milyen feladatokat bíz ránk Isten a mai világban. A kicsi testvérek így beszéltek: - „Mi is élünk, létezünk, bármilyen kicsik vagyunk. Figyeljetek ránk még akkor is, ha olyan országból jövünk, amelyiknek most neve sincs. Szükségünk van a segítségetekre, fogadjatok be minket. Keressétek az együttműködést, a személyes kapcsolatot velünk.” A nagyobb testvérek így beszéltek: „Nekünk is szükségünk van rátok. Szolgálatotokból, tapasztalataitokból mi sok bátorítást kapunk. Meg kell szabadulnunk attól az illúziótól, hogy mi „nagy egyház” vagyunk és megváltozott világunkban új utakat kell keresnünk. Ti ebben sokat segíthettek nekünk.” Ebben a találkozásban, ebben a párbeszédben „kicsik” és „nagyok” egyaránt megértették, hogy ma csak az a hiteles, amit közösen teszünk. Ha a reformáció egyházai nem találják meg a közös utat, hitelét veszti szolgálatuk. Ezért égető kérdés a protestáns igjdtákák'^iÖfrf^Ktiíhbhizmus. Valaki így fogalmazott: Olyanok vagyunk ezen a gyűlésen, mint a fiatalok az első randevún. Zavarban vagyunk, talán még bátortalanul ismerkedünk egymással, most kezdjük csak tanulni, gyakorolni a közös protestáns nyelvet. Úgy gondolom, ezen a találkozáson mindenkit megérintett egy kicsit az „első randevú” öröme, izgalma és szépsége. A nagygyűlés záró estjén nem pont, hanem kettőspont került az együttlét végére. Újból megérthettük azt, hogy Istennek terve van velünk, feladatot bíz ránk. Az élet megy tovább. De utunkat meggazdagodva, azzal az örömmel és bátorsággal folytathatjuk: testvéreink vannak a nagyvilágban, akikkel együtt, egy cél felé megyünk. Ferenczy Erzsébet 250 éve született Tessedik Sámuel A LELKIPÁSZTOR Lelkészcsalád gyermekeként született Albertiben, 1742. április 20-án. Békéscsabán, Pozsonyban, Debrecenben tanult, majd Erlangen, Jena, Lipcse, Halle, Berlin jelzi tanulmányai elmélyítésének és tapasztalat- gyűjtésének fontosabb állomásait. Pozsonyban nevelő, majd Surányban Sréter György udvari papja volt. 1767-ben került Szarvasra; ott halt meg 1820. december 28-án. 1942-ben szobrot állítottak emlékére. Szarvason bőséges lehetősége volt a falusi szegénység életének megismerésére. A közfelfogással ellentétben, nem a falusi élet romlatlan, természetes szépségét, megnyugtató egyszerűségét találta, hanem egészen mást: nyomorúságot az élet minden területén, amelynek az oka a tudatlanság és a közömbösség volt. Szarvas nem tartozott a legelhanyagoltabb települések közé. A régi magyar lakosság helyére Haruckern János telepített több északi megyéből evangélikus szlovákokat. Később magyarok, majd németek is települtek ide. A bevándorlások következtében Szarvas lakossága sokféle nemzetiségű lett, defőleg szlovák és evangélikus. Tessedik, mint lelkész, feladatának tekintette, hogy fegyelmet, rendet tartson különböző nemzetiségű hívei között. Egyházfegyelmezés tekintetében már eléggé rendezett gyülekezetei talált. Elődje, és később apósa, Mar- kovitz Mátyás erős kézzel és nagy buzgalommal látott a lazaságok, kilengések, visszaélések megszüntetéséhez. Tessedik méltó utóda volt Markovitznak: 53 évig, haláláig. Szolgálata kezdetétől programja volt, hogy a gyülekezetnél tapasztalt hiányokat pótolja, a rosszat pedig jóvá tegye. Nem zárkózott el kora szellemi áramlatai elöl. A francia felvilágosodás Rousseau tanításán és a német racionalistákon keresztül eljutott hazánkba is. A protestantizmus kapcsolatba került a racionalizmussal. Tessedik megőrizte gondolkodásának függetlenségét, de harmonizálni tudta a protestáns hitigazságokat és a racionalizmus tanítását. Több, mint fél évszázadig tartó lelkészi szolgálata alatt sikerei, de kudarcai is voltak. Kiemelkedő szerepe volt az Ótemplom megépítésében. A legfájóbb szenvedése az volt, amikor lelkésztársa, Boczkó Dániel - akit az ö ajánlatára hívtak meg Szarvasra - minden elképzelhető módon lehetetleníteni akarta. De több lelkésztársa is féltékeny volt sikereire. Tessedik mégis tudott megértő, jó kolléga lenni. így buzdította lelkésztársait: „...Kedves tiszttársaim: Nézzetek csak azon eszközökre, melyeket ti az egyház. .. felemelésére, a haza felvirágoztatására .. .használhattok..." „...Viseljetek atyai gondot a szegényekre, betegekre, ügyefogyottakra, özvegyekre és árvákra, akiket senki sem ismer jobban, mint ti..." „...Terjesz- szétek a népszerű ismereteket, az Istennek a természetben rejlő adományainak jobb felhasználását...” . .Kerüljétek a napról napra történő fényűzést, az időt és pénzt fecsérlő időtöltéseket és játékokat..." Tessedik, mint „zsinati atya", a 1791. évi pesti zsinaton az egyházi törvényalkotásból is kivette a részét. Az a tény is jellemző hűséges lelkipásztori munkájára, hogy az 1798. évi püspöki látogatás 21 füzetnyi szóról szóra kidolgozott egyházi beszédéről és 5 füzet egyéb alkalmi beszédéről tudott. Tessedik Sámuel kereken 225 éve kezdte el működését Szarvason; 1767-ben Markovitz fia mellé hívták meg másodlelkésznek, és csak később töltötték be vele a parókus-leikészí állást, 1769-ben. A neves és példamutató lelkészelődre emlékezünk, aki messze előtte járt korának, és akit meg lehet kérdezni a jelen felöl is. A tevékeny lelkipásztor szolgálata korunk lelkészeit és egyházát is tág látókörre, és tág hatósugarú szolgálatra figyelmezteti. Barcza Béla TÜRMEZEI ERZSÉBET Húsvéti híradás Látsz halott arcot és hulló virágot: mindenütt a halál hatalmát látod, és gyászod terhét roskadva viszed, ha nincsen húsvéti hited. Ha sír a gyász, a bánat, mi vigasztalna más: a Krisztus él, feltámadt, és van feltámadás! A sötét felhő széled, áttör a napsugár, mert győzött Ő, az Élet! Új élet útja vár. Miért nem emeled fel könnyes arcod? Miért vívod mindig egyedül a harcot? Soha nem talál békét a szíved, ha nincsen húsvéti hited. Szólj, diadalmas ének, mint boldog híradás a bánkódók szívének, hogy van feltámadás! Az élő Megváltóra ki egyszer rátalált, a nagy Vigasztalóra, nem retteg sírt, halált! Nem hallod a Feltámadott hívását? Nem hallod igéjét, vigasztalását? ő minden benne hívőn segített! Mért nincsen húsvéti hited?! Szólj, diadalmas ének, és szárnyalj, mint a szél! Szállj északnak és délnek, és hirdesd: Jézus él! Az élő Krisztus Jézus jár velünk szüntelen. Ha szent nyomába lépünk, mienk a győzelem! PÁLYÁZATI FELHÍVÁS
