Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-12 / 2. szám

Evangélikus Élet 1992. januAr 12. 10 JÍ*iS GYERMEKEKNEK FIATALO KNAK A TESTVÉREK APJUK Jákób halála mindenkinek fáj­dalmat okozott. A nagy gyászün­nepségnek vége lett. Mindenki visz- szatért Egyiptom földjére. József észre vette, hogy testvérei néhány napja furcsán tekingetnek rá. Olyan volt, mintha félnének tő­le. Aztán egy napon fény derült a furcsaságra. Együtt ültek az asztal­nál. A testvérek keveset ettek és mindig Rúbenre sandítottak, mintha tőle várnának valamit. Az­tán Rüben fel is állt és így szólt ünnepélyesen:- Apánk halála előtt megparan­csolta nekünk, hogy megmondjuk neked azt, József, amit most mon­dani szeretnék. Kérünk bocsásd meg testvéreid hitszegését és vét­két, hogy rosszat követtek el elle­ned! Bocsásd meg hát azoknak a hitszegését, akik atyád Istenének szolgái. Az idősödő férfi egész életét sű­rítette ezekbe a szavakba. Hirtelen megelevenedett előtte József gye­rekkori képe. Hogy kiáltozott se­gítségért, amikor beledobták a kútba. Hogy is tudtak ilyen ke- ményszívűek lenni? Az utóbbi na­pokban különösen sokat foglal­koztatta az, hogy vajon József nem fog-e bosszút állni most, hogy ap­juk meghalt? Most Józsefre nézett. Ő sem gyerek már. Mennyi szenve­dést kellett kiállnia éppen miattuk. Arca is megráncosodott, haja őszül már. A ráncok között Rüben egy csepp könnyet látott lefolyni. A testvérek mind fölálltak és Jó­zsef elé térdeltek:- Szolgáid vagyunk! József nehezen talált szavakat. Hogy tételezhettek róla fel bosszút testvérei? NÉLKÜL- Ne féljetek! - mondta végül. - Vajon Isten vagyok-e én? Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy megtegye azt, amiben ma élünk, hogy népünk életét meg­mentse. Most hát ne féljetek, el­tartalak én benneteket és gyer­mekeiteket. A testvérek nehezen tudták el­hinni József jóságát. Lehetséges volna, hogy József ennyire el tud­jon feledkezni sok-sok évi szenve­désről? Most látták igazán, hogy öccsük valóban Isten útján járt kö­zöttük. József még sok évig élt. Még élt, amikor megszületett fiának, Efra- imnak az unokája. Egy napon így szólt családja körében:- Én nemsokára meghalok, de Isten bizonyosan rátok tekint, és majd elvezet ebből az országból arra a földre titeket, amelyet eskü­vel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak. Ha egyszer hazavezet benneteket Isten, vigyétek el az én csontjaimat is magatokkal. József nemsokára meghalt. Iz­rael népe pedig tudta azt, hogy az ő hazája nem Egyiptom, hanem egy föld, ahová az Isten egy napon hazaviszi. Olyan sötét van. Légy szíves, kap­csold fel a villanyt! Nem szeretem a sötétséget, nyomasztó. Sokszor félek is, persze nem úgy, hogy lát­hatóan remegek. Csak valahogy elbizonytalanodom, nem látom a nappal oly ismerős tárgyakat, amik körülvesznek, körvonalaik belemosódnak a sötétségbe. Tapo­gatózva járok. Hiányzik a fény. A biztonság és a bizonyosság. Sokszor elgondolkodom, vajon a világtalan embereknek mit je­lenthet teljes sötétségben élni? Hangokból, tapintásból érzékelni a körülöttük levő világot, a fülük­kel, kezükkel, orrukkal látni. Ta­lán nekik még jobban hiányzik a fény. Hiszen mi az életünknek csak a felét töltjük el sötétben. És akkor is ott vannak a lámpák a hold és a csillagok. De ők sohasem láthat­nak világosságot. A napsugárnak, a gyertya lángjának csak a meleg­ségét érezhetik, és nem kapcsolnak lámpát, mert nincs értelme... Nekünk, akiknek szemei érzéke­lik a fényt, milyen borzasztó érzés lenne akárcsak egy napig is, vagy egy óráig világosság nélkül élni. Vagy talán mégis képesek lennénk megszokni? Hiszen az ember annyi mindenhez képes alkalmazkodni. Ismerek olyan embereket, akik irtóznak a fénytől. Betegen, ágy­hoz kötve, elsötétített szobákban töltik napjaikat. Szomorúak, csüg­gedtek, pedig talán a fény hozna életükbe örömöt, gyógyulást. Még van valami, amit szeretnék elmondani neked. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sokszor ér­zem magam sötétben akkor is, amikor világos nappal van. Vala­hol ott mélyen, belül mintha én is félnék a fénytől, és szándékosan sötétíteném el az ablakaimat. Na­gyon furcsa. Szükségem van a vilá­gosságra, érzem, de mégsem va­gyok képes megválni a sötétségtől ott a szívem mélyén. Csak résnyire nyitom ki az ablakot, aztán meg­ijedek és gyorsan újra behúzom a függönyt. Nem merek magamba nézni, mert félek a feketeségtől, az éjszakától. De nem engedem, hogy eltöltse életemet a fény. Az igazi világosság. Amikor áramszünet van, az első gondolatom, hogy gyertyát vagy zseblámpát keressek, zavar, hogy nem látok semmit. De az életem világtalansága nem tud érdekelni. Mindezt azért mondtam el neked, hátha magadra ismersz, és talán tudok segíteni. Olyan nehéz még magunknak is bevallani dolgokat, hát még a má­sik embernek. De a legeslegnehe­zebb mégis Neki elmondani. Elmondani, megvallani, hogy nem tudok fény nélkül élni, mint ahogy egy virág is elpusztul, ha nem éri világosság. Ő egyedül tudja akkor is, milyen nagy a sötétség az életemben, ha eset­leg az emberek előtt jó színben tüntetem fel magam, amikor nem vesznek észre bennem sötét bűnöket, életem nyomorúságait. Uram, Te tudsz mindent rólam, előtted nincs rejtve a szivem sem sötét éjszakájával. Uram, nem ké­rek Tőled semmi mást, csak árassz el fényeddel, jöjj hozzám és maradj bennem! V. Gy. Jézus a világ világossága ORSZÁG-VÁROS NÖVÉNYEK Játékunk azzal folytatódik, hogy növények neveit kell kiírni a Biblia lapjairól. Kérlek titeket, hogy minden növény mellé igátok oda az igehelyet is, hogy ellenőrizni tudjam. Minden öt jó növény egy pontot ér. A levelezőlapra írjátok rá: NÖVÉNYEK! Beküldési határidő: 1992. január 22. Cím: Koczor Tamás 2373 Dabas-Gyón, Luther u. 14. IMÁDSÁG SÖTÉTSÉG Elhiszem, hogy nagy csapás lehetett Egyiptomban az, amikor nagy sötétség lett. Nem szeretem a sötétséget. Olyan hamar lesz sötét az utca, reggel is sötét van még, amikor elindulok. Rosszkedvűvé tesz a sötét. Vágyakozva gondolok a nyári világosságra. Te is így borzadhatsz tőlünk, * • Uram, a mi sötétségünktől. Jó, bogy mégis eljöttél, hogy megtanítsd nekünk a világosságot. J ézus Krisztus volt a világosság, aki fényt hozott az élet sötétjébe. Születését is egy világító égi jel kísérte: egy csillag vezette a napkeleti bölcseket Betle­hembe. E csillagot hosszú évszázadokon át az embe­rek bűneikkel takarták, mert jobban kedvelték a sö­tétség cselekedeteit. S mi magunk is hányszor fordul­nánk szívesebben a sötétség felé, amikor nem nézünk szembe tetteinkkel, megbántjuk szeretteinket, nem végezzük a ránk bízott munkát lelkiismeretesen, nem segítünk embertársainkon erőnkhöz mérten. Elvesz­tettük életünk célját, magányosak lettünk, társtalanul járjuk életünk útjait. Rá kell jönnünk, hogy elvesztet­tük az igazi társat, amikor számított ránk cserben hagytuk őt, mikor feladatot bízott ránk, nem teljesí­tettük. Ő azonban mindig hű maradt hozzánk. Meg­születvén e világra, emberré lett, és keresztsége által elfogadta az emberi törvényeket, amelyek később gyilkosává váltak. Az Isten Szentlelke galamb formá­jában vállára szállt^ésjíz Isten bizonyságpt tett róla; az emberek mégsem hittek neki. Mi is fiányszor kétel­kedünk az ő szavában, nem bízzuk rá életünket. Pedig sokszor megmutatta szeretete jeleit a múltban és ne­künk is. A legcsodálatosabb ajándékokat adta ne­künk, a hitet, hogy éljünk őáltala, a szeretetet, hogy emberségesen bánjunk felebarátainkkal, és a remény­séget, hogy bizodalmunk legyen őbenne. Szabadító kegyelme révén felismerhetjük csodálatos szeretetét. Rá kell döbbennünk, nincs más segítségünk, nincs más vigasztalónk, akihez menekülhetünk. „Erős bá­torításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk lévő reménységbe.” (Zsid. 6,18) Hiszünk abban, hogy célja van velünk, terveiben mi is fontos szerepet játszunk. „Ha most lezuhannék a hegyről, kiesne egy parányi fekete betű az Isten regényéből.” (Dsida, Itt a helyem). Az Úristen csodálatos irgalmának köszönhetjük, hogy életünknek értelmet ad, bizakodással tekinthetünk a holnap felé, a jövőnk felé, vagy akár a halál elé. Az ő világossága, az Ige, az élő Jézus Krisztus ragyogja be életünket. „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten lelke lebegett a vizek fölött. Ekkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasz­totta tehát Isten a világosságot a sötétségtől.” (lMóz 1,1-4.) „Jézus ismét megszólalt és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az élet világossága.” (Jk 8,12.) H. M.-H. E. Megértett és megbocsátott t TATAY SÁNDOR (1910-1991) Édesapjáról írta Tatay Sándor „Lődörgések kora” c. önéletrajzi írá­sában: megértett és megbocsátott. Ez a két szó jutott eszembe, amikor de­cember 2-án, 82 éves korában bekö­vetkezett halálát hírül vettem. Rá is illik, amit édesapjáról mondott. Talán Jókai, Mikszáth, Krúdy után ő utolsó nagy mesemondónk. Mesélt a múltról is. Kinizsi Pálról írt történel­mi regénye több kiadást ért meg, akárcsak a közelmúltban játszódó „Puskák és galambok”. Igazán akkor volt azonban elemében, amikor szemé­lyesen látott és átélt eseményekről, emberi kapcsolatokról számolhatott be s a valóságot figyelmünket lebilin­cselő mesévé kerekíthette. Könyveit olvasva kissé gyermekekké válunk. Meséljen még valamit! - unszoljuk. És ő mesél, mesél. Tátott szájjal hallgat­juk, de megkönnyebbült szívvel. Gör­cseink feloldódnak, mert úgy érezzük, hogy a sohase komolykodó, bűvöletes elbeszélő készségű Tatay Sándor bölcs ember. Képes a megértésre és a megbo­csátásra. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozók kortársa volt. Mégis inkább a népi írók közé sorolják. Nem véletle­nül, mert mindig szóvá tette a kisem­bereket ért igazságtalanságokat. Anyagi áldozattal is támogatta - amint Czine Mihály írta - „az Alföld lapályain küszködő, mezítlábas író- társakat is, Szabó Pált és Sinka Ist­vánt... Volt idő, mikor ő adott szállást a Kelet Népe szerkesztőségé­nek, saját lakásán”. Valójában még­is feloldódott benne a népi-urbánus ellentét. A Bakony volt szülőföldje, - Ta­mási. A háború után a Badacsonyhoz kötődött. Amikor egy ideig nem jut­hatott szóhoz, a badacsonyi menedék­ház gondnoka volt. Itt töltötte ké­sőbb, kis szőlőjében az év nagyobb részét. Fiatal korában bebarangolta Európát. Otthonosan érezte magát Bécsben. A háború alatt Budapesten könyvkereskedést és könyvkölcsönző antikváriumot nyitott a Hunyadi Já­nos úton. Ott vásároltam meg egyik korai novelláskötetét, a „Csipkét”. Később tudtam meg, hogy egyik an­gyalföldi presbiterünk, Torna Berta­lan szedte betűit. Szerette ő is ezt a könyvét. Egy kicsit krúdys, mondta. Élete utolsó 25 esztendejében Angyal­földön lakott, a Gyöngyösi úton. Itt ismerkedtem meg vele személyesen, amikor oda kerültem lelkésznek. Egyik szeretetvendégségünkön felol­vasást is tartott s megindultan vallott az életét meghatározó lutheri örök­ségről. Ezt könyveiben sem titkolta. ősei evangélikus lelkészek voltak a reformáció koráig visszamenően. A bakonytamási templom falán már­ványtáblán olvasható: „A család há­rom lelkész tagja 125 évig pásztorko- dott a helybéli evangélikus gyüleke­zetben.” A negyvennyolcas honvéd­tiszt, Tatay István, a szarvasi evangéli­kus gimnázium későbbi kiváló igazga­tója is ősei közé tartozott. Maga két évig járt a nevét viselő nagy múltú iskolában. Családi hagyományt követve be­iratkozott a soproni hittudományi karra. Nem mélyedt el nagyon a tanul­mányokban. Mégis feledhetetlen nyo­mot hagyott benne az ott töltött há­rom év. Diáktársainak valóságízzel mesélgette életének sokszor csak kita­lált kalandjait. Talán példája hatott ihletően barátjára, Jakus Imrére, aki később hozzá hasonló szuggesztivitás­sal tudott beszámolni barlahidai szór­ványgondozó élményeiről. Egyszer fél évet vesztett, mert hosszabb időre Bécsbe szökött. Professzori karból alakult bizottság elé állították. „A bi­zottság - írja életrajzi regényében - tele volt jóakarattal, hűtlenségem után szinte érthetetlen jóindulattal. Ilyesmi nem képzelhető el gőgös és fa­natikus emberek, csak igazi hívők kö­zött.” Külön is megemlíti dr. Kiss Je­nő és D. Kovács Sándor professzort, a későbbi püspököt. „Hosszútűrők vol­tak és kegyesek, amilyen a szeretet. Nem tudom mivel érdemeltem meg” - emlékezik vissza sok-sok év múltán is. Közben azért elolvasta a „Karamazov testvéreket” Dosztojevszkijtől és a vi­lágirodalom más nagyjainak regé­nyeit. Természetesen detektív regénye­ket is. Idegenkedett a magukat mások­tól megkülönböztető „hívőktől”. „Álszentségnek bélyegezték nemegy­szer. Ám én nem tudtam ilyen rövid úton ítélkezni. Nem tudtam első sor­ban Gáncs Aladár miatt, aki unoka- testvérem volt. Szinte szemem előtt vívta lutheri méretű harcát a kétkedé­sek, kísértések korszakától a megtéré­sig.” Sopronban jelent meg, s némi port vert fel, első novelláskötete: „Az eke”. Három év után otthagyta Sopront. Vágyainak sólyomszámya támadt - mondhatnánk Petőfivel, ha ez a fenn- költ fogalmazás illenék stílusához. „Világgá mentem - úja - és józan értelmű embereknek nem tudtam meg­magyarázni, miért.” Volt minden, amit csak elképzelhetünk. Statiszta, alkalmi munkás, országutak vándora, grafológus, néhány napig színinöven­dék, anélkül, hogy befejezte volna ta­nulmányait, bölcsészeti hallgató Pé­csen. Végül író lett. Én az író Tatay Sándort ismertem meg. „Szülőföldem a Bakony” - ez a kis remekműve vitt el hozzá. Ismerte­tést írtam róla az Evangélikus Élet­ben. Ezután többször meglátogattam. Hosszabb levélben foglalkoztam ön­életrajzi regényeivel. „Hasznomra vált...” - válaszolta. Szeretettel invi­tált Badacsonyba, ahol kétszer süt rá a nap: egyszer a magasból, másodszor lentről, a Balaton tükréből. Fel is ke­restük Koren Emil barátommal. Ter­vezte, hogy összejövünk volt teológus­társával, Németh Zoltánnal, aki nyug­díjas éveit szintén Angyalföldön töl­tötte. Erre nem került sor. Zoli bácsi megelőzte őt. Előbb tért haza... Nem érzem feladatomnak most iro­dalmi munkásságának ismertetését és értékelését. Jobbat, szebbet, igazabbat nem tudnék írni róla Czine Mihálynál, aki 75. születésnapja alkalmával evan­gélikus szemlénkben, a Diakoniában lKor 13-nak, a szeretet himnuszának idézésével köszöntötte, s őt a szeretet emberének nevezte. Ezt írta róla: „Ta­lán nincs is író, aki nagyobb szeretet­tel tekintene alakjaira, s nincs aki na­gyobb jelentőséget tulajdonítana a szeretetnek.” Magát Tatayt idézte: „A szeretetet nem mérik kamatra... ön­magát jutalmazza, mert magában gyönyört keltő érzés.” Tatayt idézve fejezem be megemlé­kezésem én is. „A megbocsátás, elnézés alapeleme volt a mi életformánknak. Az engedékenység is. Ebben példát mutatott a reformátor Luther... Az én példaképem kicsire nem nézett. Bár ilyen prófétát adott volna sokat az Is­ten... mennyivel ízesebb lenne akkor az élet.” Benczúr László SZÍNHÁZAVATÓ Giovannini Kornél és Felszeghy Tibor R övid hírként elég lenne így fogalmaznunk: november 29-én, Kőbá­nyán dr. Harmati Béla püspök fölavatta a gyülekezet KÁPOLNA Színpadát. Mi mindent takar azonban egy mondat, egy hír! Mindenekelőtt a gyülekezet vágyát, hogy újra megindulhassanak az előadások, újra felejt­hetetlen estéken tapsoljanak a színészeknek, újra olyan élményekkel térhessenek aztán otthonaikba, amikről évek, sőt évtizedek múltán is mesélhetnek hozzátartozóiknak. Azt írom, hogy „újra”. Igen, mert a háború előtt pezsgő élet folyt itt, előadások voltak, melyekről még most is szeretettel emlékeznek. Aztán, ahogyan Fabiny Tamás lelkész - aki a színpad helyreállítását fáradhatatlan munkával szorgalmazta és, ha kel­lett vezette is - elmondta: jelképesen is, értelmezhető fal került a színpad elé. Elfalazták, mert úgy kellett érezniük, hogy nincs rá szükség. És ezek a kényszerítő érzések bizony megnyomorították a gondolkodásokat is. Ahogyan a lelkész fogalmazta, most ez a fal jelképesen is és ténylegesen is leomlott, hogy újra azt a szerepet tölthesse be a színpad, mely a feladata. Harmati Béla püspök szólt arról, hogy a testté lett Ige hogyan van jelen életünkben, mindennapjainkban. Ez a színpad is erről tanúskodik majd. A színpad túlnő a gyülekezet keretein, felekezeti határokon. Szép példája volt ennek már Lessing Bölcs Náthánjának előadása is és ezt példázta ezen az estén előadott bábjáték, valamint irodalmi összeállítás. Giovannini Kornél rendezte és bábszínészekkel előadta Jób történetét. Ezután „Lélektől lélekig” címmel verses, zenés összeállítást hallgathat­tunk meg. A szép kezdet után reménységgel nézünk a folytatás elé. Meg kell említenünk még azt az anyagi segélyt is, amit a Művelődési Minisztérium és az Országos Egyház adott, hogy megújulhasson a szín­pad, elkezdődhessen a munka. November 29-én, amikor átadásra került a színpad, egy rövid hír mögött ennyi mindenre gondolhattunk.-yl-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents