Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-03-15 / 11. szám
t «! I 1] Születésnapi beszélgetés Szépfalusi Istvánnal írók és egyházi emberek, olvasók és barátok köszöntötték 60. születésnapján Szépfalusi István evangélikus lelkészt, írót, szerkesztőt és szociográfust. Feleségével, Mártával együtt kitüntetést kapott a Pen Clubtól, számos elismerő újságcikk, értékelés jelent meg személyéről és munkásságáról világi lapokban. Az egyház által rendezett barátságos köszöntésen sokan mondtak laudatiót. A szélesebb egyházi közvélemény nagyobb ré- sze könyvekből ismerheti a kifogyhatatlan energiájú szervezőt. Araikor rövidre szabott budapesti tartózkodása során beszélgetünk, .az [Evangélikus Élet olvasói is megismerhetik fordulatokban gazdag, Jkalandos életét, múltról és jelenről ■alkotott véleményét, önmagáról lazt tartja, hogy „egyháziaknak viliági, világiaknak egyházi” volt ■mindig, de éppen ez tehette képessé a különböző csoportok közötti ■közvetítésre, örül, hogy írókkal ■éppúgy tarthatja a kapcsolatot, se- gítve gondolataik megismerését, [mint a gyülekezetekkel, ahol mindig szívesen szolgál. Tizt a perem- j-helyzetet úgy fogja fel, hogy esélyt Iád számára a higgadt távolságtar- rtásra és a közvetlenségre egyaránt. [A mai magyar társadalmi életet [ismerve azt sem tartja jelentékte- [ lennek, hogy személyében közel Á tudta hozni egymáshoz az iroda- |lom úgynevezett népi szárnyát, a [Pen Clubban tömörülteket és az S egyháziakat. j - A 35 éves bécsi tartózkodás so- rán hogyan alakult kapcsolatod a | hazaiakkal?- Sohasem vesztettem el a kap- j csolatot. Osztrák állampolgárként I ugyan elhagytam az országot, de a I legnehezebb időkben is mindenről ] tudtam informálódni, s talán segít- 1 hettem is valamit. Nemcsak a mell nekültek gondozásában, hanem i| kiadványok, könyvek szerkeszté- I sével, küldésével. Előbb az Útitárs I kiadónál, majd az Európai Ma- I gyár Protestáns Szabadegyetem ' keretein belül adhattam ki könyve- | két, összesen 57 kötetet.- Melyek számodra a legemlékezetesebbek? közvélemény már mind gyakrabban elismerőleg emlegetett, az egyházban még igencsak fagyos volt körülötted a levegő, már ami a hivatalos megítélést illeti. Ennek oka leginkább az Ordass Lajos püspök válogatott írásait, illetve önéletrajzát tartalmazó három „lila könyv” lehetett. Azok olvasása sokak szemét nyitogatta, fiatalok és idősebbek egyaránt azok segítségével döbbentek rá az egyháztörténeti félmúlt addig elkendőzött igazságaira. Hogyan adtad ki ezeket a könyveket, amelyeknek úgy voltál szerkesztője, hogy rendkívül gazdag dokumentum- és jegyzetanyagot is mellékeltél?- Az idő hozta úgy, hogy végül is három kötet lett, mindig csak az előttem álló munka foglalkoztatott. Még csak nem is taktikai megfontolás rejlik abban, hogy idővel egyre rázósabb anyagok láttak napvilágot. Az első kötet, a Válogatott írások megjelenése szinte véletlenszerű volt. A megbízható előfizetői gárda lehetővé tette bizonyos számú mű évenként megjelentetését, s egy alkalommal nem volt megfelelő kézirat, ezért kezdtem sajtó alá rendezni Püspök úr prédikációit és előadásait. (Persze 16 éves korom óta minden írást mániákusan gyűjtök.) A másik két kötetnél aztán arra törekedtem, hogy azok egyháztörténeti kézikönyvek, kordokumentumok is legyenek. Magát az önéletrajzot egy ponton lezárta Ordass, de eredeti dokumentumok segítségével továbbvittem az eseményeket. Szerencsére voltak segítőim, akik elláttak ilyen dokumentumokkal, kéziratokkal. Ordass egyébként már régen szerette volna, ha könyve megjelenik, de az akkori nemzetközi egyházi légkör ezt nem tette lehetővé. Halála után pedig arra kellett törekednem, hogy a családja semmit nem tudhat a készülő könyvről, nehogy zsarolhatók legyenek. De aztán minden szerzői jogot beszereztünk, így a kiadás támadhatatlan. — Milyen személyes kapcsolatod volt Ordass püspökkel?- Annak idején ö és Kékén András konfirmált a Deák téren, aztán a püspök úrnak egy 1948 nagypénteki prédikációja indított el a lelké- szi pályára. Ez volt tavasszal, aztán augusztusban őt letartóztatták. Személyi kapcsolatunk tehát alig volt. Mégis, 1956 legizgalmasabb napjaiban együtt lehettünk, november 2-ról 3-ra virradó éjjel náluk éjszakáztam. Én voltam ugyanis a kísérője annak a 8 teherautónyi szállítmánynak, amelyet Bécsből hoztunk a forradalmi Budapest megsegítésére. Ő éppen akkor tartotta híres rádiószózatát, amelyben több nyelven a nyugati világ segítségét is kérte. A rádió épületében sikerült utolérni, innen mentünk együtt hozzájuk, majd másnap indultam vissza Bécsbe.- Hogy értetted azt, hogy a nemzetközi egyházi helyzet nem tette lehetővé a könyvek korábbi megjelenését?- Ez az elhibázott diplomácia jellemző volt a nyugat gondolkodására. Ennek jele volt pl. az is, hogy az egyházi világszervezetek Káldy Zoltánt támogatták, aki pedig soha nem tudott Ordass árnyékából szabadulni.- Mióta jársz ismét rendszeresen Magyarországra ?- 1989-ben történt meg a kien- gesztelődés az új egyházvezetés és a nyugati magyar lelkigondozói szolgálat képviselői között, egy Őriszigeten, majd Szombathelyen rendezett konferencián. Azt követően rögtön szolgáltunk magyar- országi szószékeken. Magamban mindig csak azt kívántam, hogy ha újra prédikálhatok magyar földön, az először vagy Vácegresen lehessen, ahol teológusként szolgáltam sokat, vagy Vérteskethelyen, amely gyülekezetről Pótszigorlat című könyvem szól. Álmom teljesült : először Vácegresen hirdethetem az igét. Azóta is szívesen vállalok vendégszolgálatot, hiszen mindig hazajövök.- Köszönöm a beszélgetést. Fabiny Tamás I 'H - Alapvető munkának érzem néhai Karner Károly professzor újszövetségi munkáit, de igen jó szolgálatot tett Ordass püspök Vt- | ravaló című áhítatos könyve is. De I adtunk ki éúekeskönyveket. hitéb- I resztő és irodalmi munkákat is, J például Cs. Szabó László karácso- I nyi és húsvéti misztériumjátékait. I -A nyugati vagy a hazai ma- | gyarságnak szántátok inkább a Í könyveket?- Mindkettőnek. A kinti magyarok lelki táplálékához nagy I szükség volt a magyar betűre, a 0 hazaiak pedig sok szerzőtől és f könyvtől eleve el voltak tiltva. [ Ezért személyes terjesztői hálózat- ] tál több száz példány mindig átke- 5 rült Magyarországra, olykor nem | is veszélytelen körülmények kö- I zött. A nyugati terjesztés pedig el- i sősorban előadókörutakon volt le- [ hetséges. Sok könyvünk eljutott | reformátusokhoz, katolikusokhoz > és az erdélyiekhez is.- Amikor 1986-ban Chicagóban I találkoztunk, itthon persona non I grata-nak számítottál, jóllehet I munkáidat széles körben ismerték. Akkortájt az a furcsa, ám egyáltalán nem véletlenszerű helyzet állt fenn, hogy a világi sajtó és irodalmi MEGHÍVÓ Az Ausztriai Magyar Lelkigondozó Szolgálat az 1992-1998-as időszakra megválasztott pgyháztanácsát Bécsben (Wien 7, Lindengasse 44)'tW9^f'^pri^is ^j^^yás^^nap'iíjljután, ünnepélyes ^ keretek között iktatja be hivatalába. Erre az alkalomra az Ausztriáiban élőkön kívül szívesen látunk minden érdeklődőt a magyar nyelvterület nyugati peremvidékeiről. A belépés díjtalan, nagyobb csoportok (autóbusszal érkezők) részvételét kérjük előre jelezni. Az ünnepi műsor (pontos kezdés, televíziófelvétel). 16.00 Magyar nyelvű istentisztelet. Igét hirdet: D. Dieter Knall (Wien) püspök (összefoglaló fordítás). Liturgia: Szépfalusi István, aki szolgálati idejében utoljára iktat Egyháztanácsot. Énekel a Lutheránia (Budapest) énekkar, vezényel Komp Salamon karnagy. Orgonái: Trajtler Gábor (Budapest), orgonaművész. Utána rövid ünnepi közgyűlés. Kávészünet (büfé). 18.15 Templomi hangverseny. A Lutheránia énekkar előadja J. S. Bach János passióját. A Magyar Állami Operaház szólistái: Fers Márta (szoprán), Németh Judith (alt), Marosvári Péter (tenor), Bercelly István (basszus), Kuncz László (basszus). Kontinuo: Trajtler Gábor orgonaművész. A Magyar Filharmónia Kamarazenekara. Hangversenymester: Módrián József Vezényel: Kamp Salamon karnagy. Meditáció: Zászkaliczky Péter (Budapest-Deák-tér), lelkész. Vége kb. 20.30-20.45 órakor. MÁRCIUS IDUSA Kokárdák, zászlók, szavalatok, felvonulás. Nemzeti önérzet, lelkesedés, önfeláldozás, bilincstörő feszültség, melyet nem enyhít sem a simogató tavaszi napsütés, sem lázát nem csillapítja a csendesen szitáló langyos eső. Csoda történt a magyar lelkekben. Nem vulkáni kitörés, hanem munkálkodni és szervezni képes tudatos erő, melyet a szabadság és a haladás vágya táplál... Mint a túlfűtött kazán falában az egyre növekvő feszültség, az emberi akarat lélekhasitó kitörni vágyása eléri azt a mértéket, amit már sem az anyag, sem a társadalmi szerkezet nem bír el, és minden szakad, széthull. Egyszerű számítás kérdése az egész. Egyrészt a kazángépész dolga, hogy a túlfeszültséget újabb fogyasztó bekapcsolásával, vagy a biztonsági szelep megnyitásával kiegyensúlyozza, másrészt a politikusé, aki a maga eszközeivel kell, hogy egyensúlyba hozza a külső és a belső erők hatását. Hát ez a gépész-politikus hiányzott nálunk 1848-ban. Akkori vezetőink nagyszerűen értettek a kazán fűtéséhez és táplálásához, de, hogy a feszültség meddig fokozható, azzal nem tudtak (talán nem is akartak) számolni. Hogy ezt a minden elsőéves gépészmérnök-hallgató által ismert tudományt hol vettem, elárulom. - Türelmüket kérem, mert a helyszínt és az időt is ismertetnem kell. íme: Szibéria, 1946 tavasza. Hazánktól légvonalban 7000 km. Márciust írunk. Odakint 30-40 fokos hideg járja, azaz tavaszodik. Idebent, a magunk építette, harminc férőhelyes szobában 20 fok meleg van. A múlt nyáron építettük, vályogból. Fedele 2 m vastag sztyeppeföld. A kályhát is mi raktuk. Szenet a túlmunkánkért kapunk. (Előtte 450-en laktunk egy gyeptéglából rakott, gyepes padozatú hodályban.) A munkaerőt a betegnek nyilvánított, munkára nem hajtott foglyok képviselték. Vályogot vetettek, falaztak, ajtót, ablakot készítettek. És mikor készen volt, csodájára járt az egész környék. Itt voltam egyedül, mert a többiek még nem értek haza. Belépett a tábor napos tisztje. Többször beszélgettünk már, titokban, mert neki ez tilos volt. Értelmes, fiatal tiszt volt, civilben történelemtanár. Az egész őr- személyzetben az egyedüli, akivel emberi hangon, értelmesen lehetett beszélni. Kitűnően ismerte a magyar történelmet... Hát tőle hallottam, hogyan látta az 1848-as eseményeket az akkori orosz értelmiség. Hogy Világost, ha idejében kapunk észbe, visszájára fordíthattuk volna. - De ez — mondta - csak az ő véleménye. Hanem mondott még valamit: A fegyverletétel után hatvannégyezer magyar foglyot hajtottak ki, gyalog, erre a környékre. Mind ittmaradtak. A kiegyezés után egy, keresésükre indult magyar bizottság még tizenkettőt talált közülük életben, de egyikük sem jött haza. Úgy mondták, nem merik a hosszú utat vállalni. Nem vagyok történész. így hallottam, még senkinek sem mondtam. Ha akad szakember, aki kedvét leli benne, és utánanéz, járjon eredménnyel. Azért én mégis a lelkemet érzem lobogni minden zászlóban, mellyel március szele játszik, és megrezdül a lábam, ha azt hallom, hogy: Talpra magyar! Molnár Barna Evangélikus Élet 1992. március 15. Emlékezés kiváló eperjesi tanárokra Régi könyveket lapozgatva, kitűnő tanáregyéniségek jelennek meg előttünk. A 325 éves eperjesi evangélikus kollégium és gimnázium pedagógusai voltak ők. Érdemes közülük háromnak életpályáját felidézni. Rezik János neve az eperjesi iskola kezdeteihez kapcsolódik. Élete hányatott volt, akárcsak a kor, amelyben élt. Az 1650 körül született Rezik Wittenbergben tanult, majd a lengyelországi Tornában lett pedagógus. 1683-ban tért haza. Néhány éves kassai tanítás után az eperjesi kollégium rektora lett 1686-ban. Egy év múlva azonban a Caraf- fa-vésztörvényszék elől Tornába menekült. Csak a Rákóczi-szabad- ság kezdetén térhetett haza. Eperjesen az irodalom, a történelem és az „ékesszólás” tanára, s egyúttal ismét rektor lett. 1710-ben a pestis- járvány áldozatává vált. Jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki. Latin nyelven láttak napvilágot iskoladrámái és vitairatai. Ugyancsak latinul írta Gymnasio- logia című kéziratát korának magyarországi evangélikus iskoláiról. Ez a műve csak 1988-ban jelent meg nyomtatásban, - majdnem háromszáz esztendő múltán... Az 1807-ben született Vandrák András életpályája a kollégium XIX. századi virágzásához kapcsolódik. 1833-ban került ehhez az iskolához, ahol 51 évig tanított (!). Sokoldalúan képzett ember volt; lélektant, történelmet, logikát, matematikát fizikát és latint egyaránt oktatott. A reformkori haladó eszmékért küzdött. Az eperjesi Magyar Társaság létrehozásában közreműködött. 1848-ban Vandrák nemzetőr lett, majd részt vett a decemberi kassai csatában. Forradalmi magatartása miatt 1850-ben haditörvényszék elé idézték, de ennek különösebb következményei nem lettek. 1852-1860 között a főgimnázium igazgatója volt. Sikerült kiharcolnia az iskola részére a nyilvánossági jogot (tehát azt, hogy bizonyítványait mindenütt elfogadják). Gerinces emberi magatartásáért sokan tisztelték. 1858-ban - 25 éves tanári jubileuma alkalmából - Arany János is versben köszöntötte. Ugyanekkor a jénai egyetem tiszteletbeli doktorává avatta. 1860-ban Vandrákot a kassai „császári törvényszék” elé idézték, amiért gyűlést szervezett a protestáns iskolák zaklatása ellen. Bátor és ügyes védekezésének az lett az eredménye, hogy nem történt bán- tódása. Tanári tevékenysége a következő évtizedekben is sok sikert hozott számára. 1883-ban még megérhette 50 éves tanári jubileumát, s ekkor a budapesti egyetem tiszteletbeli doktorává avatta. Egy év múlva halt meg. Kiváló tanári módszerei voltak. A tanulók már az órán megértették az anyag lényegét. Vallásos szellemben nevelt. „Ha a tanár Istenről szól, igyekezzék Istent nemcsak mint örök végokot és minden- hatóságot, hanem mint örök szeretet és gondviselést tüntetni fel a gyermek lelke előtt” - írta egyik tanulmányában. Irodalmi munkássága jelentős. Lélektan és Logika című művei három, Bölcsészeti erkölcstan című könyve két kiadásban jelent meg. Az eperjesi kollégium történetéről írt munkája angolul is napvilágot látott. Munkássága elismeréseképpen az Akadémia levelező tagja lett. Az 1839-ben született Ludmann Ottó tevékenysége a magyar gimnázium utolsó szakaszához kapcsolódik. Németországi egyetemi tanulmányok után 1863-ban lett az eperjesi iskola tanára. Valóságos polihisztor volt. Európai hírű klasszika-filológusnak számított. Nemcsak latint és görögöt tanított azonban, hanem matematikát, fizikát és földrajzot is. Érdekes, hogy ennek a nagy tudású embernek kevés műve jelent meg nyomtatásban. Földrajzi tárgyú tanulmányai mellett érdemes kiemelni, hogy Hörk Józsefnek az eperjesi mártírokról írt könyve 1906-ban az ő fordításában jelent meg németül. 1887-től a főgimnázium igazgatója lett. Elérte azt, hogy 1894-től államsegélyt kapott az intézmény, ami a kollégium pénzügyi helyzetét megszilárdította. Igazgatósága 1903-ban véget ért, de még tovább tanított. 1919-ben ment nyugdíjba, miután 56 évet töltött a katedrán. 1936-ban, 97 éves korában (!) halt meg. Nyugdíjas éveiben elkeserítette őt, hogy a magyar evangélikus gimnázium fokozatosan megszűnt... A múltban az ilyen kiváló tudóstanárok egy-egy vidéki város szellemi életének fókuszai voltak. Ma nagyon hiányzik ez a pedagógustípus. Ezt fájó szívvel állapíthatjuk meg. Dr. Merényi László Megújult énekkar és új kántor Sopronban A soproni gyülekezet ének- és ze- neszeretete visszanyúlik a lutheri örökség gyökereihez. Előkelő múltja van a város zenei életében is. Az énekkarok az istentiszteleti élet szerves részei voltak a templomban. Volt idő, amikor korosztályhoz kötődött az énekkari szolgálat. Most ismét vegyes énekkar dicséri énekével az Istent. Weltler Sándor lelkész állt az énekkar élére és fél év alatt áz egyiré gyarapodó és ma már több mint 25 tagú énekkarral, rendszeresen heti két próbával, minden hónap utolsó vasárnapján istentisztelet keretében szolgálatot végez. A mécére jellemző, hogy legutoljára Mozarttól az „Ave verum...” csendült fel. - Megérlelődött a szándék, hogy szolgálatukat egy névhez kapcsolják. - A képen látható Hamar Gyuláról, a soproni evangélikus tanítóképző volt tanáráról, majd igazgatójáról nemrég ismertető és méltató cikk jelent meg születése 110 éve alkalmával. Mivel az egyházi éneket és zenét nemcsak szerette, hanem orgonálással, zeneszerzéssel alkotó módon foglalkozott és énekkari műveket is komponált, az újjászervezett soproni gyülekezet énekkara elhatározta, hogy felveszi nevét. Ez megtörtént egy szeretetvendégség keretében, melyen Kormos Gyula előadást tartott Hamar Gyuláról, feltárva ének- és zeneszeretetét és munkásságát a rendelkezésre álló kottaanyagból. Gyülekezetünk fiatalokból és idősekből álló vegyes énekkara úgy végezheti szolgálatát, hogy annak nevét hordozza, akivel összeköti az Úmak-éneklés öröme! Ebbe a szolgálatba, mint a gyülekezet által megválasztott kántor állt be Csizmadia Béla, aki a kőszegi gyülekezetnek volt a kántora. Beiktatásakor Kol 3,16-17 alapján három mondat vált hangsúlyossá. Tanítsd a gyülekezetét lelki énekekre úgy, hogy eközben ne maradj néma. Szolgálatodat a hálatelt szív motiválja, mert a gyülekezetét énekben hálaaadásra indítani csak az tudja, aki maga is hálás Isten mentő szeretetéért. - Kántori „igehirdetésedet” mindig az Úr Jézus nevében végezd, mert ez a színvonalat nem csökkenti, hanem a felelősséget emeli a színvonal érdekében is, hazai egyházunk legnagyobb orgonája mellett. E sorok írója még mindig hálásan gondol vissza arra a kántorra - Szentgyör- gyi Kálmánra -, aki több mint negyven évvel ezelőtt a Teológián a hallgatókba plántálta az egyházi ének- és zeneszeretetet, Lutherre hivatkozva^ aki az egyházi muzsika igehirdétés-jéllégét hángsúlyóz- 4a. - ítr.™ „ Mindez a múltból előjött, amikor az oltárnál együtt imádkoztok Tiszta vizet Ezzel a tréfálkozó címadással óhajtok reagálni Bodrog Miklósnak az Evangélikus Élet február 9-i számában megjelent Tiszta vizet a pohárba! című cikkére. Teljesen egyetértek a cikkíróval addig, amíg elméleti síkon fejtegeti azt, hogy milyen káros lehet elhallgatni tényeket, be nem vallani hibákat, sőt bűnöket. Akkor kezdtem csak az egyetértésből ellenkezésre váltani, amikor a pszichológiai alapokon nyugvó elvi megállapításokat konkrét példával vélte megvilágítani. A konkrét „eset” körülményeit kellő alapossággal fel nem derítve jutott el arra a megállapításra, hogy itt valami „állami gaztett" történt, s most már végre meg kellene írni ennek a történetét. Valóban helyes a dolgokat dokumentumok és hiteles visszaemlékezések alapján az igazságnak megfelelően feltárni. Csakhogy éppen ezt nem végezte el a cikkíró! Az Evangélikus Országos Levéltárban vannak arra vonatkozóan dokumentumok, hogy miképpen történt 1948-ban a tiszakerületi püspök megválasztása. Akkor Tú- róczy Zoltánnak Győrbe és a Dunántúli Egyházkerület püspökévé történt megválasztása után valóban gondoltak Rozsé István nyíregyházi lelkész püspökké választására. Ez azonban nem történt meg. Csupán a lelkészek nyilvánították ki bizalmukat Rőzse István iránt püspökké választása esetére. 0 azonban ezt a bizalmat megköszönve, és a bizalmat nyilvánító lelkészeket és egyházközségeket elkötelezettségük alól felmentve, kérte az egyházkerület választóit, hogy tekintsenek el megválasztásától. Ez a döntése az akkoriban megválasztott és beiktatott egyházkerületi felügyelővel történt megbeszélés után történt. Arról nincs tudomásom, hogy ezt a visz-' szalépést „brutális fenyegetésekkel kényszerítve” kellett volna megtennie. Inkább úgy tűnik, hogy józan belátás vezette erre a lépésre, ismerve azt az állam részéről megnyilvánult óhajt, hogy olyan emaz új kántor beiktatásánál a zaro imádságot: „Köszönjük, hogy új kántort adtál gyülekezetünknek. Vezesd őt Szentlelkeddel, hogy az ének és zene hangjaiban megszólaltassa a hit erejét, a szeretet melegét, a bűnbánat mélységét, a gyászoló szív fájdalmát, irgalmad gazdagságát és üdvösséged örömét...” Adjon Unink egyházunknak olyan kántorokat, akik dicsérni .tudjákQt* a. gyülekezet épülésére : „szívvel, szájjal, lélekkel”! Szimon János a fejekbe! bért szeretnének a püspöki székben látni, aki nem ellenzi, hanem helyesli az állam és egyház közötti megállapodás, az ún. Egyezmény aláírását. Ez az igény akkor nyilvánvaló volt, és ennek tudomásulvétele, az akkori dunántúli püspök, Túróczy Zoltán számára is egyértelműen helyesnek tűnt. A dolgok mögött tehát természetesen érezhető az állami befolyás, de Rőzse István akkori döntése mégis személyes felelősségéből fakadó döntés volt, az ő döntése volt. Egyébként a kitűzött püspökválasztás során szavazatát valamennyi egyházközség beküldte határidőre. Valamennyi szavazat érvényes volt. A leadott 50 szavazatból 46 szavazat dr. Vető Lajos di- ósgyőrvasgyári lelkészre, a hegyaljai egyházmegye esperesére, 2 szavazat Duszik Lajos miskolci lelkész, tb. esperesre és 2 szavazat Rőzse István nyíregyházi lelkészre, a tiszavidéki egyházmegye esperesére esett. Ebből az arányból is látszik, hogy az egyházközségek presbitériumai is úgy látták, hogy az adott történelmi helyzetben ez a döntés bizonyult helyesnek. Egy mindenesetre bizonyos: a választás törvényes volt, s nem egy megválasztott személyt kényszerítettek brutális módon visszalépésre, hanem a (még nem is hivatalos) jelölt visszalépése után választották meg dr. Vető Lajost a püspöki tisztre. A fentiekből mindenesetre az lesz nyilvánvaló, hogy nem árt alaposan utánajárni a tényeknek a dokumentumok alapján. Ezt egyébként az említett Rőzse István fia is megtette, és a maga számára tisztázta az „eset” körülményeit. Jó lenne valóban - mint Bodrog Miklós is írja -, ha lennének olyan történészek, vagy legalábbis az egyháztörténet tényei iránt érdeklődők, akik megírnák azt, amit a dokumentumok jelenleg még eltakarnak, de fel is fedhetnek azoknak, akik azokba belenéznek. Levéltárunk nyitva áll ezek előtt a kutatók előtt. Vető Béla
