Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-09-06 / 36. szám
„Megyünk, amíg élünk” Május 24-e és 30-a között a balatonkenesei Honvéd Üdülő adott otthont az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem „Nyugatról jöttünk...” címmel rendezett akadémiai napjainak. Természetesnek tűnik, hogy az első magyarországi konferencia témáját tekintve s hangulatában is különlegesnek és egyedülállónak mondható az akadémiai napok történetében. A négy évtized emigráns tapasztalatait feldolgozó és a hazai rendszerváltozás teremtett új helyzet lehetőségeit, feladatait kereső konferenciát a délelőtti pápai istentiszte- I let után Vályi Nagy Agnes címében Adyt idéző szép vitaindítója („Megyünk, amíg élünk”) nyitotta, amely lírai szubjektivizmusával és a közvetítő szerep mibenlétének megrajzolásával előrevetítette az egész hetet. Hiszen az emigráció jelesei közül kikerülő előadóknak szinte mindegyikét erőteljes személyesség, néha szinte önelemző attitűd vagy éppen anekdotázó emlékezés jellemezte. E tekintetben talán csak a párizsi Kende Péternek A politikai emigráció mint közvetítő kapocs című, illetve Oplatka Andrásnak, a Neue Zürcher Zeitung külpolitikai szerkesztőjének a kétnyelvűséggel, a kettős kötődéssel foglalkozó előadása volt kivétel. Náluk a személyesség inkább csak színezte a tárgyszerű hangot és a rendszeres szemléletet. Érdekes módon - ahogy az utolsó napon a munkacsoportoknak a hetet összefoglaló megbeszélésein megfogalmazódott - ez az előadókat jellemző személyesség sokkal érthetőbb és elfogadhatóbb volt a Kárpát-medencéből érkezett résztvevőknek, mint a nyugatiaknak. Talán a szemérmességük tiltakozott? A Vályi Nagy Ágnes által kifejtett közvetítő fogalom a konferencia vissza-visszatérő motívuma volt, előadásoké és hozzászólásoké is. A két haza, két nyelv, két kultúra és társadalom között álló, a mindkettőben vagy egyikben sem otthon lévő közvetítő talán azért válhatott az akadémiai napok egyik leggyakrabban használt szavává, mert nem csupán egy szerep, feladatok és lehetőségek kifejezője, hanem egy életforma, egy gyönyörűségesen nehéz sors, a múltban és a jövőben is érvényes, hiteles léthelyzet idéződik meg általa. Nem véletlen hát, hogy a környező országokból érkezettek érzékeny-értőn rezonáltak erre a témára. . Az előadásokat és a munkacsoportok megbeszéléseit estéről estére a Kárpát-medencéből jött művészek kulturális programja szakította meg. Nádas Péter, Csoóri Sándor és a sokak által bizonyára újonnan fölfedezett ungvári Bállá D. Károly szerzői estje a magyar szépirodalom különböző vonulatait képviselte. Illyés Kinga Test és lélek címmel tartott előadóestet, az utolsó napot pedig Sára Sándor Könyörtelen idők című filmje zárta, amely Domahidy Miklósnak a háború utolsó hónapjaiban játszódó regényéből, A lapítás iskolájából készült. A reggeli áhítatok a lelki tölte- kezés rendszeres alkalmait jelentették a konferencia résztvevőinek, áldozócsütörtökön pedig ökumenikus istentiszteleten ünnepeltük az eucharisztiát. És még egy érdekes információ az akadémiai napokról: a 171 résztvevőnek több mint fele Nyugatról érkezett, 41-en Magyarországról, 39-en pedig a környező országokból (35-en erdélyiek). Ha azoknak a számát nézzük azonban, akik nem csak néhány órára vagy egy-egy napra ugrottak be, akkor jogosan fogalmazódott meg a kérdés, hol vannak a magyarországiak? Miért, hogy a 126 végig jelen lévő közül csak 16 volt a hazai? Miért, hogy az Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről érkezetteknek szorongató tennivalóik közepette is több ideje, energiája volt a Szabadegyetemre? Miért, hogy míg Nyugatra lehetett utazni az akadémiai napok kedvéért, addig mintha lelkesebb lett volna a hazai protestáns értelmiség? A balatonkenesei konferencia után még nyitott a kérdés: mi lesz az EPMSz-szel, hogyan talál önmagára az emigráció e patinás szervezete. De Balatonkenese után talán könnyebb lesz ezekre a kérdésekre válaszolni. D. L. Negyven esztendeje hunyt el. Kiknek ismerős ma már a neve? Csak i a soproni gyüleke- * zet idős tagjainak 1 és a hatvan év feletti lelkésznemzedéknek. Ám azoknak, akik ismerték t őt, neve hallatára j megdobban a szí- vük. Budaker Oszkár katonatiszti pályáról ment teológiai hallgatónak, és lett a soproni gyülekezet lelkésze 1929-ben. 1944-től a Teológusok Otthonának igazgatója, és ellátja a soproni fakultáson a gyakorlati tanszék munkáját. Életének korai végéig két és fél éven át újra soproni lelkész: visszahívta a honvágy a gyülekezeti szolgálatba. Eltemetkezett a gyülekezetébe. Az ország első papjai közé tartozott, a maga nemében páratlan, de alig vállalt gyülekezetén kívül szolgálatot. Ez nála nem a talentumok elásása volt, hanem hűség az Istentől kapott közvetlen feladatához. Azt mondotta egyszer: nem érzi jól magát idegen szószéken, mert nem ismeri közelebbről igehirdetésének a hallgatóit. De meg úgy érezte, hogy pásztori szolgálatának minden perce elkötelezi a rábízottak- hoz. Abban a nyolc évben is, amikor engedett a hívásnak s vállalta a lelkésznevelő és tanító feladatot - rátermettebb személyre nem eshetett a választás - ugyanaz maradt: eltemetkezett a teológus tanítványai közé. Azt adta, aminél nagyobbat aligha kaphatnak a lel- készi pályára készülők: lelkipásztoruk volt. A katedrán pedig átadta gazdag lelkészi tapasztalatait. Gyakorlati teológiai munkásságának tudomásom szerint csak egy írott emléke maradt. A Lelkipásztor című szakfolyóiratba 1947 őszétől két éven át írta részletező sorozatát a liturgikus magatartásról. A pap „nemcsak emberek előtt végzi szolgálatát, hanem minden más hivatásteljesítésnél is közvetlenebbül Isten színe előtt is áll. Nem emberi, földi ügyet képvisel, hanem Isten küldetésében cselekszik. Magatartását tehát a legma- gasabbrendű tárgy határozza meg, ti. Isten ügye.” Ezért tett hangsúlyt az egyöntetűségre a liturgikus szövegmondásban és cselekvésben: a szent szolgálat megkívánja. Ma, amikor az istentiszteleti magatartást gyakran inkább a kötetlenség és az egyénieskedés jellemzi, nem ártana beletekinteni Budaker Oszkárnak ezekbe a dolgozataiba. A közvetlenség szempontját érvényesítő gyakorlat közepette el lehetne gondolkozni nem egy megállapításán. Karizmái az igehirdetésben és a lelkipásztori beszélgetésben bontakoztak ki különösképpen. Mint fiatal teológiai hallgató, eljártam gyülekezeti bibliaóráira. Még ma is átélem, milyen alaposan és meg- kapóan tudta magyarázni a Szentírást. Dolgozószobáját is magam előtt látom, amikor mentem hozzá személyes kérdéseimmel. Nagyon józan és mély hitből fakadó válaszokat tudott adni. A szószéken lenyűgözte hallgatóit. Tulajdonképpen nem volt semmi rendkívüli a prédikációiban. Olvasva nem különösebben lebilincselők (magam is őrzök egyet), hallgatva annál inkább azok voltak. A többlet, amit L assan vége szakadt a nyári kalandozásoknak. Amikor a templomkert hatalmas fáiról az egyre csípősebb verhovi- nai szél sodorta a leveleket a parókia ablakára, abbahagytuk csatan- golásainkat a Róna-hvas oldalán, a Vihorlát rengetegeiben, a rad- vánci erdőkben, vagy csak a nevic- kei vár alatt. Megkezdődtek az őszi bibliaórák, sőt a konfirmációi összejövetelek is, beszorultunk az ifjúsággal a parókiára. Az erdőkben elkezdett nyári konferenciáinkat nem hagytuk abba. Nagy előszobámban építtettem egy kandallót. Fúgázott szép piros téglából. Nagyívű szájában melengetőn izzott a parázs, s mi díványpárnákon, pokrócon, vagy csak úgy a földön törökülésben körülültük, s tűzbe-parázsba merengve dúdoltuk nyári dalainkat: „amint vagyok, nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne át, reád bízom lelkem javát, Bárány Jézus, jövök !” De azt is, amit még Kolozsvárról hoztam: „ha bemegyek, ha szavai az igehirdetésben és a pásztori beszélgetésben hordoztak, nem egyszerűen mély benyomást keltő egyéniségéből fakadt, hanem az Istennel való együttlét csendjéből. A berneucheni mozgalom hatására gyakorolt meditációja saját vallomása szerint nem volt más, mint „a csend keresése, amelyben kegyelmének mértéke szerint szól az Isten.” Az Isten közelségével telített csendből hozta magával papi lényének megragadó, láthatatlan sugárzását. Vasárnap még prédikált. Aznap több istentiszteleten is szolgált, utoljára délután. Másnapra virradóan |r 1952. szeptember 8-án - csendben megállt a szíve. Az előző tíz évben egymásután veszítettük el egyházunkban - javarészt érthetetlenül korán - a páratlan embereket: Urbán Ernőt, Járosi Andort, Podmaniczky Pált, Ittzés Mihályt. A sort ő zárta. Az egyházi megújhodás fénylő évtizede volt ez századunkban. Utódjaként a lelkésznevelésben helyeztem koszorúmat a sírjára: „Áldott lelkipásztorának - a Lelkésznevelő Intézet”. bemegyek a baracsi csárdába”. Finn emlékeim is belezsongtak: „Uram, ó add, ha vándorutam...” Olvastunk egymásnak verseket, prózából részleteket, amik lelki beszélgetéseket indítottak. Am a verhovinai szél nagyon felerősödött. Már-már zúgva bömbölt. Hová lettetek egykori diákjaim?! Csali és Piri, Adél, Otti, Jenő, Ari, Irénke, Gyuszi s a többiek mind?? Szomorú levelek jöttek a hányódásokról Zólyomból és Szombathelyről, Szobráncról és Bajáról s ki tudja még honnan! Nehányan a hányódások után megfészkeltünk Pesten is. De Katus, a nöegyleti elnöknőnk, a drága jó Hermin néni unokája, Melczer Katus maradt. Mindig mosolygott. Csillogó szemmel, vidáman. Most is, nehány hete, amikor végre feljött Pestre, kerek ötven év után, „kezeltetni magát”. Csupa derű és kacagás volt. Emlékszik még a régi kandallós estjeinkre. „Nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne Veöreös Imre ÖKUMENIKUS LELKÉSZ-CSENDESNAPOK A RÁDAY KOLLÉGIUMBAN szeptember 22-25. A szolgálatokat ismét SAMUEL KAMALESON tartja. Lelkésztestvéreinknek a közeljövőben körlevelet küldünk. Mindenkit szeretettel hívunk! ökumenikus Evangelizációs Munkaközösség A kandallótól a küszöbig Evangélikus Élet 1992. szeptember 6. Evangélizációs hét Piliscsabán Dr. Győri József kelenföldi presbiter és Koczor Miklós hegyvidéki presbiter szervezésében jött létre az 1992. július 27-től augusztus 1-ig tartott Budai Egyházmegye Evangélizációs Konferenciája. Az evan-, gélizációs hét ide vonatkoztatott igéje: „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme” volt. A konferencián megjelent emberek első bemutatkozásában feltűnt már, hogy pontosan nem tudják, mi egy ilyen közös program lényege és célja. Azok, akik az 1940-es években az egyház ébredését konferenciákon történt részvételeikkel is átélhették, az új ébredés útját még nem látják pontosan. Tehát elkezdődött valami, remélt céllal, sok munkával és áhított eredménnyel. Meg kell vallanom, hogy én koromnál fogva nem vehettem részt a háború után szervezett ébredési konferenciákon. Ez volt az első, melyen most, egyházunk hőn áhított újraébredésének szolgálatában részt vehettem. Újraébredés. Talán erről esett a legtöbb szó, ezért hangzott el a legtöbb imádság. Mégis úgy hatott rám, mintha ez a szó igazán nem lett volna „megteremtve”. Oly távolinak és bizonytalannak tűnt minden, ami erről elhangzott, minden igeszakasz, melyről e szó jutott eszünkbe. Jól szervezett és sok-sok értelemmel, bölcsességgel előadott előadások születtek, de mintha az emberek képtelenek lettek volna a teljes befogadásra, az őszinte megnyilatkozásra. Jól megtanult, hangos imádságok hangoztak el, de minden könyörgés a távoli, messzi, nagy célokért indult harcba. Finom beszélgetések, lassú egymásra találások, egymás nehezen induló megismerése lebegett a folyosón és parkon át. Tanulnunk kell. Az igazi evangélikus igényes önmagával szemben mind szelleme művelésében, mind megjelenésében - ezt sokat hallottuk, sokat emlegettük. De félő, hogy igaz mélységükben nem nyíltak meg a szívek. Ezt is meg kell tanulnunk. Hogy hogyan legyünk egymás között őszinték és igazak úgy, hogy senki se érezze kiszolgáltatottnak önmagát. Hogy őszinte erőnk vagy gyengeségünk ne váljék önmagunk ellen fordítható fegyverré, hogy olyan közösségeket tudjunk létrehozni - akár csak egy-egy héten át -, melyben gyarlóságunk segítségre, hitgyengeségünk megerősítésre, támaszra talál. Ahogy közeledett az evangélizációs hét vége, úgy kulcsolódtak imára a kezek, és imáink, könyörgésünk meghallgatásra talált. Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme és megnyíltak a .szívek. Beszélgetéseinkbe beszövődtek személyes élményeink, gondjaink és tapasztalataink. A hét folyamán állandóan együtt volt 24 felnőtt és 11 gyerek már nem külön-külön családokat, hanem egy nagy közösséget kezdett jelenteni. Sokan látogattak közénk akár egy, akár csak két napot is töltöttek velünk, de már ők is felszabadult, jó érzéssel távoztak tőlünk. (A konferenciát összesen 74 fő látogatta.) Miklós bácsi külön tartott biblia órát a gyermekeknek, és az anyukák segítségével kirándultak, számháborúztak is. Ha arra gondolok, hogy az első reggeli áhítaton összesen tízen voltunk, megbizonyosodhattunk arról, mennyire szükségünk van az ilyen alkalmakra. Tanulnunk kell Nekünk, hívőknek együtt lenni, mert az, hogy mi milyenek vagyunk, mennyire vállaljuk önmagunkat a világ és egyházunk előtt, nem a szervezőkön és előadókon múlik. Ők lehetőséget teremtenek, de nekünk - hogy egyházunk megújuljon és újra ébredjen - mindannyiunknak élni kell! Abaffy Zsuzsanna Sokat fejlődtünk lelkiekben és tudásban Idén már harmadszor gyűlhettünk össze nyári hitoktatóképző tanfolyamra, ezúttal is a Teológiai Akadémián. Az idei továbbképzés augusztus 8-tól 16-ig tartott. A megérkezés után örömmel tapasztaltuk, hogy sok az ismerős arc. Ezek főleg olyan barátok, munkatársak voltak, akikkel az elmúlt évek valamelyik alkalmán találkozhattunk. Jóleső érzés volt tapasztalnunk, hogy sok új ember is rászánta magát, hogy részt vegyen ezen az oktatáson, mely meggyőződésünk szerint elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megalapozott tárgyi tudás birtokában végezhessük gyülekezeteinkben a hittanoktatást. A program előadásokból, másrészt gyakorlati feladatokból állt. Dr. Muntagné Bartucz Judit előadásai háttéranyagot nyújtottak ahhoz, hogy jobban megismerhessük a hittankönyveket. Betekintést nyertünk segítségével abba a világba, amelyben Izráel népe élt az egyiptomi fogság és honfoglalás idején. Ezen kívül még sok színvonalas előadást hallhattunk az ország különböző részeiből érkezett lelkészektől, például a szimbólumokról, a kisebbségben élő, evan- gélikusság helyzetéről, és a hitoktatás módszertani kérdéseiről. Kinczler Irén lelkész előadásain gondolatban végig kísérhettük Pál apostolt missziói útjain. Maradandó élményt nyújtó előadásokat hallhattunk Takácsné Kovácsházi Zelmától. Megismertetett bennünket az első keresztyén gyülekezetek mindennapjaival, és bámulatos előadásmódjának köszönhetően beleélhettük magunkat örömeikbe, gondjaikba. Az egész hallgatóság óhajának adunk hangot, amikor arra kérjük őt, hogy minél gyakrabban tartson nekünk ilyen magával ragadó előadásokat. A gyakorlati foglalkozásokon kiscsoportokban dolgoztuk ki egy- egy témának a tanítási vázlatafTÁz— együttlétek alkalmával megismerkedhettünk egymás gondolataival, tapasztalataival. Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a bibliai történetek tanításában több jó megoltöme át...” És mosolygott, mosolygott... Emlékszik, hogy egyszer Dibeliustól olvastuk: „Vidámnak lenni nehéz gondok és küzdelmek közepette, vidámnak maradni akkor is, ha az egész mennybolt sötét: ezt csak a Názáreti Jézusnál tanulja meg az ember. Legalábbis én senki másnál nem tudtam megtanulni.” Akkor az izzó parázsra tágult szemmel révedt. Nem mosolygott. De később ismét mindig. Most legutóbb is, amikor beszéltünk. Reményik azt írta egyik - ott is olvasott - versében: „...végül egyedül maradsz. Halálod egyedül kell elviselned.” Katus nem maradt egyedül. A Názáreti Jézus mellé lépett, belékarolt és átsegítette a küszöbön. „Két világra adott nekem polgárjogot. Ha a földön véget ér a munka, kitárja az örökkévaló világ kapuit. Ezt Neki köszönöm” - olvastuk akkor Dibéli- ustól. Innen még hazaérkezett Ung- várra. Hogy onnét hazaérkezzék. Koren Emil dás is lehetséges. Rájöttünk arra, hogy nem kell és nem is szabad olyan sémákat, sablonokat keresnünk, melyek mindig és mindenhol alkalmazhatóak. A különböző teológiai és hitbeli véleményeket éles vitákban próbáltuk a magunk számára tisztázni. Az esti fórumokon az egyházunkat és a hitoktatásunkat érintő időszerű kérdésekről volt szó. (Folytatás az 1. oldalról) Mocsáji Csaba hajdúnánási református lelkészt a katechetika, a hitoktatás elmélete és gyakorlata vonzotta ide. Érdekelte, hogyan súlypontoznak, hangsúlyoznak Németországban, ahol több, mint 3000 katechéta dolgozik, teljes óraszámmal. Szeretné a három évet végigtanulni és jó lenne, ha a végén minősítést is adnának. Bodó Sára református lelkész a Debreceni Teológiai Akadémia adjunktusa és katechetikával foglalkozik. Úgy látta, újszerű volt a teológiai megalapozás, ismerős ötletek is voltak, de kár, hogy nekünk nincs annyi technikai felszerelésünk. Háló Gyula baptista lelkész Csétényből jött. Dogmatikai előadások érdekelték volna, de annak időpontja nem volt megfelelő, ezért jött az utolsó hetekre. Új szempontokat kapott a hitoktatás munkájához és hasznos volt számára a liturgiáról szóló beszélgetés. Megerősítette benne azt, hogy az istentiszteleti alkalom lefolyásának teológiai háttere van. Keressük az új formát, ami megfelelőbb módon hordozza az üzenetet. Nemeshegyi Zoltán pestszenterzsébeti baptista lelkész szintén a gyakorlati teológia köréből hallgatott előadásokat. Főként a homiletika, az igehirdetés tudománya érdekelte, mert ősztől teológiai akadémiájukon óraadó tanárként ezt adja majd elő. Azt látta meg, hogy ami- \ kor formailag rendbejönnének a dolgok, akkor derül ki, hogy a tartalommal többet kell törődni. A kontextusra vonatkozólag elmondta, hogy azt figyelembe veszik, de természetesen nem azt hirdetik. Bódi Emese Judit történeA szobákban éjszakába nyúlóan folytatódtak a meghitt beszélgetések. Reggelenként Zászkaliczky Pál áhítatával kezdtük a munkára való felkészülést. Egy olyan csodálatos sorozatot hallottunk tőle, amire bátran mondhatjuk, hogy mindannyiunkat nagyon is személyesen érintett. Úgy érezzük, ha már nem leszünk itt, hiányozni fog az ő útmutatása, hiszen mindenkinek nyújtott valamit. Az esti áhítatokon pedig a küldetésünkről és annak nehézségeiről elmélkedtünk. Mindannyiunknak nagyon fontos volt az itt eltöltött hét, hisz sokat fejlődtünk lelkiekben és tudásban egyaránt. Köszönetét mondunk mindazoknak, akik ezt lehetővé tették. Kováts Zsuzsanna, Jéckel Gábor lem-latín tanár, evangélikus és a Baptista Hittudományi Akadémián ókori történetet ad elő. Vallás- történeti szekcióban latin nyelvi foglalkozást tartott a tanfolyamon és az a tapasztalata, hogy az idősebb nemzedék történelem és latin képzettsége igen jó, míg a fiatalabbaknál megvan a történelmi érdeklődés, de a klasszikus nyelvekkel nehézség van. Szükséges lenne még intenzívebb kapcsolat a világi egyetemekkel, dr. Zsigmondy Árpád sok új indíttatást kapott az ótestámentomi előadásokból, ifj. Fónyad Pál pedig egyháztörténeti szemináriumot vezetett. A magyarországi történelem az egyház- történet nélkül nem érthető. Sokkal intenzívebben kell művelni. A tanfolyamra nagy szükség van. Nem diktatórikus az az egyházvezetés, mely a lelkészek időszakos továbbképzését kötelezővé tenné. Dr. Fabiny Tibor professzor nagy örömmel tapasztalta, hogy a tanfolyam ablakokat nyitogatott és friss levegő áradt be a teológiai gondolkodásba. A világi történészektől sokat lehet tanulni, mert amíg az egyháztörténészek leegyszerűsítenek és felekezeti szempontok szerint néznek, addig ők széles spektrumban vizsgálódnak. A tanfolyam ideje elmúlt. A kánikulai meleg sem volt akadály, pozitív eredmények voltak minden szakon. Most majd a „hogyan to- vább”-ról kell gondoskodni. További tanácskozásokon döntik majd el, hol legyen a következő nyáron és igyekezni fognak jóval előbb programot adni. A Világbank segítsége három évre szól. tszm MEGHÍVÓ Szabó Lajos Budapest-zuglói lelkész, az Evangélikus Teológiai Akadémia adjunktusa 1992. szeptember 12-én, de. 11 órakor védi meg nyilvános vitában „A tanítás szolgálata a gyülekezetépítés tükrében” című teológiai doktori értekezését. Erre az alkalomra minden érdeklődőt szeretettel vár az Akadémia tanári kara. Teológiai továbbképzés a kánikulában Budaker Oszkár emlékezete Budaker Oszkár teológus hallgatók körében
