Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-07-12 / 28. szám

Zsinati Híradó 1992. július 12. * Állásfoglalás az egyházi oktatási intézményekről Az 1990-ben megkezdődött rendszerváltás során a demokratikusan választott kormány elismerte az egy­házak jogát volt iskoláikhoz, s ezzel gyökeresen új helyzetet teremtett. Evangélikus egyházunk is vissza­kéri volt középiskoláit, fenntartja jogát más iskolatí­pusok újraindításához és a működésükhöz szükséges egyéb épületekhez. A több mint negyven éve állami igazgatás alatt álló iskolák átvétele fokozatosan történik, s nem zökkenő- mentes. Jogos igényeink érvényesítése azonban nem irányul senki ellen, lehetővé tesszük más felekezethez tartozók vagy felekezeten kívüliek felvételét, akik is­koláinkba szeretnének járni, különösen ott, ahol más középiskola nincs. Viszont az iskolákra szükségünk van, hogy megkezdhessük másfél generáció kiesése után a tudatos, evangélikus egyházunknak és magyar hazánknak elkötelezett, magasan képzett ifjúság neve­lését és oktatását. Vállaljuk, hogy az állami tantervi és vizsgakövetel­ményeket teljesítjük, ezáltal jogosnak tekintjük és el- várjuk a minden más iskolának járó anyagi juttatást, hiszen állami feladatot vállalunk át, az egész nemzet javára képezzük diákjainkat. Az a körülmény, hogy ezek az iskolák egyházunk irányítása, lelki és szellemi hatása alatt működnek, csak többletet nyújthat diák­jainknak és azok szüleinek lelkiekben és szellemiek­ben egyaránt. Vállaljuk, hogy iskoláink a hittan tan­tárgy oktatásán kívül biztosítják a csoportos és egyéni lelkigondozás szervezett kereteit. Egyházunk törekszik ezekhez a személyi és tárgyi feltételek megteremtésére. A protestáns iskolák régi, demokratikus hagyomá­nyainak újjáélesztésével és a modern polgári demok­rácia követelményeinek figyelembevételével iskoláink biztosítják azt, hogy tanár, diák és szülő öntudatos, felelősségteljes személyiségként működjön közre a ne­velés és oktatás feladatainak megoldásában. Egyhá­zunk törvényeinek és erkölcsi elvárásának keretein belül ugyanazon jogokat kell, hogy nyújtsák iskoláink tanáraiknak, diákjaiknak és azok szüleinek, mint az állami iskolák. A jelen zsinat által kidolgozásra kerülő új egyház­szervezeti törvények biztosítsák, hogy az egyházi is­kolák hivatalos és választott küldöttei minden egyház­kormányzati szinten egyaránt helyet kapjanak a köz­gyűléseken, lehetőség szerint a presbitériumokban is. Másfelől az iskolákat közvetlenül irányító és fel­ügyelő iskolai bizottságok munkájában kellő súllyal vegyenek részt a területileg érintett egyházközségek és más egyházi szervezeti egységek lelkészi és nemlelkészi küldöttei. Egyházi iskoláink súlyának növelését, az egyházi élet vérkeringésébe való bekapcsolódását, megújhodásának erősítését és felgyorsítását ez a köl­csönös, az Egyház Urát szolgáló, a MEE evilági kül­detését elősegítő összekapcsolódása teszi lehetővé. Mivel a történelmi egyházak közül egyedül az evan­gélikus egyháznak nem volt közel negyven éven át középiskolája, mi szenvedtük el a legnagyobb vesztesé­get az egyházhoz kötődő, hitvallásos evangélikus értel­miségi réteg megtartásában, utánpótlásának kinevelé­sében. Ennek ellenére törekednünk kell arra, hogy iskoláink minden szintű vezetői csak egyházunk aktív tagjai lehessenek, s mindent el kell követnünk, hogy a tantestületekben is biztosítsuk azoknak a tanárok­nak meghatározó többségét, akik valamelyik evangé­likus gyülekezet aktív tagjai. Elvárható mindenkitől, aki evangélikus iskolában tanít, hogy vállalja annak evangélikus egyházi jellegét. Az oktatási intézményekről szóló törvény előkészí­téséhez szükségesnek tartjuk az alábbi kérdések tisztá­zását. 1. Az egyházi oktatási intézetek alapításának és fenntartásának feltételeit. 2. Azt, hogy az iskolák evangélikus voltából követ­kezően milyen tantervi és nevelési követelményeket kell érvényesíteni. 3. Azt, hogy mindez hogyan mutatkozik meg az igazgató tanárok pályáztatásában. 4. A tanulók lelkigondozásának alapelveit és szerve­zeti kereteit. 5. Azt, hogy mit várunk el a nem evangélikus taná­roktól és tanulóktól. 6. A felügyelő bizottságok feladatait és jogkörét. 7. A rendtartás alapelveit. Ez az állásfoglalás a fentebb vázolt elvárásokkal addig is vezérfonalul szolgálhat a most szerveződő vagy már működő iskolák ideiglenes működési sza­bályzatainak megfogalmazásához, amíg a végleges törvény meg nem születik. A szöveg a zsinat-előkészítő bizottság anyagának részletes megvitatása alapján készült a 6. és 7. zsinati bizottság 1992. június 12-én együttesen megtartott ülésén. Dr. Muntag Andor Szabó Lajos Lupták György Erdélyország útjait járva mosta­nában, bizonyára sokan szemlél­jük döbbenten a Szász Evangéli­kus Egyház tragikus sorsát. A nemrég még mintegy negyedmil­lió tagot számláló egyház létszáma napjainkra kb. 30 ezerre csökkent. Egy évszázadokon keresztül alko­tó szorgalmas nép elhagyja szülő­földjét, hazáját. Jómagam május­ban jártam gyülekezeti csoporttal Segesvárott, s megdöbbentett a he­gyen épült gyönyörű gótikus temp­lom romlása, elhagyatottsága. De nem kell messzire mennünk. A nyolcvanas évek elején Tolná­ban kezdtem szolgálatomat, kitele­pített sváb gyülekezetben. Ha el­mentem Győrébe, már messziről látszott a dombok közt megbúvó falu két tornya, a katolikus temp­lom tornya csillogott a napfény­ben, míg az evangélikus templom tornyán félre állt a kereszt. A templom talán ha száz éve épült, jelenleg ablakai beverve, a meny­* Paritás kérdése a Magyarországi Evangélikus Egyházban nyezet beomolva, az orgonában nem volt egyetlen síp sem, a csillár leszakadva hevert a sarokban, a padok alatt sörösüvegek, az oltá­ron egy ott éjszakázó madár pisz­ka. Egyik-másik pádon kiterített újságpapír, mert istentiszteletre jő­ve a pár evangélikus söprű helyett újságpapírt hozott, hogy azt terítse maga alá takarítás helyett. Persze, némi rendet tudtunk tenni a temp­lomban és környékén, de az elment 500-600 evangélikust pótolni senki nem tudta. El kell gondolkodnunk, mi ez, ha nem ítélet? Tudjuk, ismerjük a történelmet, meg tudjuk magya­rázni a történteket, de mégis. Ne­héz szembesülni a ténnyel: Isten tartott és tart is ítéletet. Hajlamo­sak vagyunk azt gondolni, hogy az ítélet az majd a jövőben követke­zik be, az lesz a nagy, az utolsó ítélet. Azt gondoljuk, hogy Isten szeretete hosszútűrő és végtelen, és mindent eltűr és elnéz. Súlyos téve­désbe ringatjuk magunkat, ha így vélekedünk. Isten szeretete való­ban végtelen, de nem lehet vissza­élni szeretetével. Sok-sok kis ítéle­tet tartott már Isten. Erről tanús­kodik a Szentírás, a zsidó nép tör­ténete, de az egyháztörténet is. Nem lehet büntetlenül visszaélni szeretetével. Nem lehet következ­mények nélkül eltaszítani magunk­tól simogató kezét. Isten valóban maga a szeretet, de éppen ezzel nem lehet visszaélni. Nem vesszük komolyan Istent! Szívesen beszélünk szeretetéről, szívesen hallunk szeretetéről, ami igaz is egyébként. De keresztyénsé- günk valahol kimerül valamiféle vallásoskodásban, kegyes cseleke­detek üres gyakorlásában. A lü- becki Krisztus vádol bennünket: „útnak neveztek, de nem jártok rajtam...” Nem vagyunk mi magunk is íté­let alatt? Mert miért van az, hogy valahol lelkészevangélizációt ren­deznek, s erre több egyházmegye papjai jönnek el. A felkért szolgá­lattevők úgy döntöttek, valóban evangélizálni, ébreszteni, felrázni akarnak. S szolgálatukra a meg­döbbentő reagálás: volt, aki köz­ben négyszer is hazament „halaszt­hatatlan” ügyeit intézni, volt, aki jópofáskodással ütötte el a számá­ra kényelmetlen pillanatokat, és senki sem akadt, aki vette volna a lapot, értette volna, itt róla van szó. Vagy talán ezért volt az egész? Nem kell nekünk a haragvó, bű­neinkre rámutató Isten? Valóban könnyebb volt Túróczy püspök­nek erőnek erejével ott tartani az evangélizáción szökni készülő papjait? Miért nem vesszük komo­lyan Istent, miért akarunk még ná­la is okosabbak lenni? A csodálatos az, hogy Jézus ítélő szavaiban ott húzódik meg a re­ménység is. Hogy van megoldás, van kiút. Persze, mi tudjuk, ismer­jük a történelmi tényt, amely a zsi­dóság életében nem is olyan sokkal Jézus után bekövetkezett Jeruzsá­lem, a templom pusztulása. Isten a rómaiak által tartott ítéletet. Nem kell ennek így lennie. Ez az ítélet még nem elkerülhetlen. Áll­jon előttünk a bevonuló Jézust ün­neplő jeruzsálemi nép, akik őszinte és kitörő örömmel fogadták benne a Királyt, a Megváltót: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Legyünk alázatosak! Fogadjuk el Jézustól azt, amit Ő hoz nekünk, és ne mi akarjuk megmondani, mit várunk Tőle! A megújulás érdeké­ben ne akarjuk elkerülni a kelle­metlent, nézzünk szembe azzal, amilyennek Ő lát bennünket, ami­lyenek valójában vagyunk. S ak­kor majd bizakodhatunk egy új kezdetben. Lupták György Feladatom, hogy rövid előter­jesztéssel bevezessem a paritással, mint alapelvvel kapcsolatos vitát Abban a szellemben, ahogyan a jelenlegi fázisban a zsinati munkát elképzelem, ezt úgy értelmeztem, hogy a mostani ülés során elsősor­ban kérdéseket kellene felvetnünk. Azt kellene felsorolnunk, mire vo­natkozóan várnánk választ a leen­dő törvénykönyvben. Nem azt vá­rom tehát, hogy az ülés végére ki­alakuljon a paritás elvének a tör­vénykönyvbe illeszkedő megfogal­mazása, mégcsak azt sem, hogy az elvekről egyetértésre jussunk, ha­nem csak azt, hogy körvonalazód­jon, hol látunk problémákat ezzel a fogalommal kapcsolatban, mit is je­lent a paritás elve, mire terjed ki, hogyan valósul meg egyházunkban az egyes egyházkormányzati szinte­ken. A problémák felvetése, s elő­zetes vitája után a bizottságokban kellene majd az itt felmerülő kér­désekre kialakítani a lehetséges vá­laszokat, s a Zsinat plénuma az­után dönthetne a változatokról. Indulásként, háttérként szüksé­gesnek érzem néhány dolog tisztá­zását. Először is érdemes felidézni, hogy a Magyar Értelmező Kézi­szótár szerint a paritás: „Csopor­tok között: egyenlő arány, azonos viszony.” A csoportok, melyekre egyhá­zunkban ennek a paritásnak vo­natkoznia kell, a lelkészek, illetve a nemlelkészek csoportja. Az 1891-94. évi Zsinaton elfogadott Egyházi Alkotmány 12. paragra­fusa a paritás elvét így fogalmazza meg: „Az evangélikus egyház tör­vényhozásában és kormányzásának minden fokozatán, a lelkészi és vilá­gi elemek egyenjogú befolyása sér­tetlenül femtartatik." Ugyanakkor az 1. számú zsinati bizottság által kidolgozott terve­zetben az „I. Törvény. A Magyar- országi Evangélikus Egyház alap­elveiről.” 10. paragrafusában „Pa­ritás” cím alatt a következőket ol­vashatjuk : „Az evangélikus egyház törvényhozásában, egyházkor­mányzatában és bíráskodásában a lelkészi és világi elem egyenjogú befolyása (paritás) érvényesül. Ugyancsak férfiak és nők egyenjo­gúsága érvényesül minden egyházi tisztség betöltésénél.” Vagyis itt a paritásnak kibővített értelmezését találjuk. Bár itt a fér­fiak és nők közötti egyenjogúság­ról van még csak szó, vigyáznunk kell,, ne vezessen ez bizonyos kvó­tarendszerhez, ahogyan az sok nemzetközi szervezetben, pl. a Lutheránus Világszövetség válasz­tásainál, tapasztalható. Noha a kvótarendszerrel nem értenék egyet, azzal igen, hogy általános elvként kimondassék: „A férfiak és nők egyenjogúsága érvényesül min­den egyházi tisztség betöltésénél." A továbbiakban viszont a paritás hagyományos értelmezésével kap­csolatos kérdésekkel foglalkozom csak. Úgy látszhatna, mintha szinte teljes lenne az egyetértés egyhá­zunkban a paritást, mint általános elvet illetően. A Teológiai Bizott­ság novemberi jelentésében is ez áll: „Az egyházkormányzatban azonban minden szinten kettős ve­zetés lehetséges... .Ez olyan hagyo­mány, ami a MEE keretében meg­őrzendő és ellentét szítása elkerü­lendő a lelkészi és nemlelkészi elem között.” A látszólagos konszenzus ellené­re mégis azért vállaltam el a beve­zető gondolatok elmondását, mert úgy érzem, ennek az elvnek a tör­vénykönyv elején, kiemelt helyen való hangsúlyozása a szervezet- központú törvénykönyv jellemzője lenne. Ha törvénykönyvünkben az egyházi szolgálat kerülne a köz­pontba, és nem a szervezet, akkor a paritás elve is más megvilágítást kapna. Az egyházi szolgálatban ugyanis nincs paritás. Az egyház­ban egyetlen Jézustól rendelt szol­gálat van, az igehirdetés, az evan­géliumhirdetés és a szentségek ki­osztásának szolgálata. Ezt a szol­gálatot evangélikus egyházunkban - hitvallási iratainknak megfele­lően, a jó rend érdekében - rende­sen elhívott lelkészek végzik. Leg­utóbbijelentésében a Teológiai Bi­zottság is így fogalmaz: „A paritás fogalmát is az egyház szervezetére kell redukálni, hiszen a lelkészi szolgálatnak nincs paritásos megfe­lelője." Ha viszont az egyházi szolgálat felől közelítünk a törvénykönyvhöz, akkor a paritás fogalma is egészen új megvilágítást kap, s talán a he­lyére kerül. A paritás hangsúlyozá­sa helyett nem kellene inkább arra összpontosítanunk a vitát, mik a feladatok az egyes egyházkor­mányzati szinteken, s azokat ho­gyan lehet megosztani a lelkészek és nemlelkészek között? Az egyen­jogú befolyás puszta deklarálása helyett világossá kellene tenni, me­lyek azok az egyházkormányzati tevékenységek, melyek az esperes vagy püspök hatáskörébe tartoz­nak, s melyek azok a feladatok, melyeknél az egyházmegyei vagy egyházkerületi felügyelő szerepet kaphat. Nem valószínű, például, hogy a segédlelkész kiküldésénél érvényesíteni kellene az egyenjogú­ságot, de - legalább a jelenlegi helyzetben - az sem képzelhető el, hogy ne egyedül az esperes vagy a püspök legyen felelős a megfelelő adminisztrációért. Ha ezen változ­tatni akarunk, egészen új struktú­rát kell elképzelni, ahol főállású egyháztanácsosok, egyházfőtaná­csosok vehetnek át sok feladatot. Ezek után, első mondataim szel­lemének megfelelően, felsorolok néhány kérdést, melyekre a megal­kotandó Egyházi Álkotmányban kellene majd a választ megtalál­nunk. 1. Szükségesnek tartja-e a Zsi­nat, hogy a paritás elve - olyan jellegű megfogalmazásban, ahogy az 1. számú bizottság javasolja megjelenjen a törvénykönyvben? 2. Nem kellene-e ezt megelőznie egy olyan alapelvnek, hogy a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház­ban az igehirdetői és szentségosztó szolgálatot rendesen élhívott lelké­szek végzik? Ezen a helyen lehetne elmondani azt, milyen szolgála­tokba, hogyan vonja be az evangé­likus egyház tagjait. 3. Ha a paritás elve nem vonat­kozik a szoros értelemben vett egy­házi szolgálatra, indokolható-e, s hogyan, az a törekvés, mely min­den egyházi tisztségre ki akarja ter­jeszteni a választás ciklikusságát? 4. Mit jelent a törvénytervezet­ben szereplő egyenjogú befolyás? Azt jelenti-e, hogy azonos számú szavazásra jogosult lelkészi és nemrelkészi képviselőnek, küldött­nek kell lennie minden egyházkor­mányzati testületben? Vagy az egyes egyházkormányzati szinte­ken az elnökségre vonatkozik csu­pán? Egyházközségi szinten azo­nos számú lelkészi és nemlelkészi szavazat - az elnökségtől eltekint­ve - semmilyen testületben nem valósulhat meg. Mi legyen a hely­zet az egyházmegyékben? Az egy­házmegyei közgyűlésen, ahol je­lenleg nemlelkészi többség van, ér­vényesítendő-e? 5. Hogyan érvényesül a paritás a lelkész és a felügyelő feladatai­nak meghatározásánál? Lehetsé- ges-e és hogyan igazán egyenjogú befolyás, amikor a lelkész teljes ál­lásban végzi a munkáját, míg a felügyelő munkaidején túl? .6. Egyházmegyei, egyházkerüle­ti szinten mik azok, amik egyértel­műen esperesi, illetve püspöki fel­adatok, mi az egyházmegyei és egyházkerületi felügyelő feladata? Mennyire lehet ezeket a feladato­kat civil foglalkozás mellett elvé­gezni? Milyen nem pásztori felada­tokat lehetne főállású világiakra bízni? 7. Legfelső szinten, az országos egyháznál, fenntartandó-e az az aszimmetria, hogy a püspök-elnök a rangidős püspök, az országos fel­ügyelőt viszont külön választják? Budapest, 1992. június 26. Dr. Sólyom Jenó Munka közben A *-gal jelölt cikkekhez írásbeli hozzászólást a Zsinati Iroda címére kéijük küldeni, Budapest, Üllői út 24.1085 * Megjegyzések a zsinati munka ütemezéséről Részletek az előterjesztésből Az ütemezést úgy kellene alakítani, hogy ez év végéig kialakuljon az elvi válasz - a pontos megfogalmazás nélkül -mindazokra a kérdésekre, amelyekben a Zsinat által elfogadandó törvény- könyvnek (Alkotmánynak) egyértelmű eligazítást kell tartalmaznia. A korábbi indítványaimban már felsoroltam né­hány problémakört. Itt most csak rövi­den sorolok fel néhányat, kérdés formá­jában fogalmazva meg azokat. Milyen szolgálatokat végez az evan­gélikus egyház? Hol, kik között végzi ezt a szolgála­tot? Milyen szolgálat végzését kívánja meg a jó rend a rendesen elhívott lel­késztől? Ki tölthet be lelkészi állást a Ma­gyarországi Evangélikus Egyházban? Mit jelent ebben a vonatkozásban a szószéki és oltári szolgálati közösség más egyházakkal? Mi a különbség a lelkész, a diakó­nus-lelkész és a hitoktató elhívásában? Mi módon lehet ellenőrizni az igehir­detés, tanítás tisztaságát? A lelkészi szolgálat egysége és az egyenletes teherviselés elve nem köve- teÜ-e meg az egységes lelkészi fizetést? Megtartandó-e a gyülekezeti lelkészi állásra való meghívásban a nem ciklu­sos rend? Hogy alakuljon a ciklusos rend a ma­gasabb egyházkormányzati szinteken? Mi a konfirmáció szerepe az evangé­likus egyházban, nem teológiai érte­lemben, hanem az egyháztagság vonat­kozásában? összekapcsolható-e egy jogi keretbe az egyházközségi tagnak a joga az egy­házkormányzatban való részvételhez, azzal, hogy részt vehet az istentisztele­ten, élhet a kegyelmi eszközökkel? Lehet-e egységes törvényi szabá­lyozást találni kis falusi, nagy városi és kis létszámú nagyvárosi gyüleke­zetekre? Milyen szintig gyakorolhatják az egyházközségi tagok közvetlenül egy- házkormányzati jogaikat, s milyen szinttől kezdve csak képviselőik útján? Mi legyen a feladata a presbitérium­nak, a képviselőtestületnek, a közgyű­lésnek és az elnökségnek? Ki képvisel, ki dönt, ki hajt végre (ki dolgozik)? Közgyűlési rendszerben hogyan ér­hető el, hogy a választások ne legyenek formálisak? Az egyházközségek szerveződése tel­jesen autonóm módon történik-e, vagy az egyházközségek összességének le kell fedniök az ország egész területét? Mi az esperes feladatköre? Mi az egyházmegyei tisztségviselők, az egyházmegyei presbitérium és köz­gyűlés feladata? Hogyan lehet ezeket a testületeket reprezentatívvá tenni? Az arányos képviseletet a lelkészi ál­lások száma, a lélekszám, vagy egyéb mutató szerinti elosztás biztosítja? Ezen feladatok ellátására hány egy­házmegyére van szükség? Mi a püspök feladatköre? Mi az egyházkerületi tisztségviselők, az egyházkerületi presbitérium és köz­gyűlés feladata? Ezen feladatok ellátására hány egy­házkerületre van szükség? Milyen feladatok maradnak az or­szágos egyházi testületekre? Milyen adminisztratív feladatokat lehetne egy központi igazgatásra bízni? Szükséges-e ez a négyfokozatú rend­szer, vagy elég három fokozat? Jó-e az a rendszer, hogy a törvényal­kotás egy viszonylag ritkán összeülő zsinat feladata? Mi igényel törvényi, zsinati szabályo­zást, miről lehet az egyes önkormányza­ti szerveknek rendeletet alkotniok? Milyen önkormányzati szervek in­díthatnak egyházi iskolát? Mit jelent ezek „evangélikus iskola” jellege? Ki választja a tanárokat, az igazgatót ? Ki a fenntartó, a gazdasági működé­sért felelős? Ki gyakorolja a felügyeletet ezen is­kolák felett? A kérdéssorok összeállítása közben szinte automatikusan ki fog alakulni az is, milyen szerkezetűnek kellene lennie a törvénykönyvnek, hiszen csak a kér­déseket kell csoportba gyűjteni. Egy­ben a munka közben az is kialakul, milyen mélységig akarja a zsinat a sza­bályozást most elvégezni, s mit hagy az alacsonyabb szintű jogszabályokra. A bizottságok vitassák meg azután eze­ket, kiegészítve további kérdésekkel, dolgozzák ki a lehetséges alternatív vá­laszokat, azok következményeivel együtt, hogy az augusztusi és decembe­ri ülésszakon, de legkésőbb jövő ta­vasszal a Zsinat dönthessen az alterna­tívákkal kapcsolatban. Ezután újra a bizottságok elé kerülne minden, azzal, hogy most már a kialakult elvi állás- foglalásnak megfelelően fogalmazzák meg a törvényi szöveget 1993 tavaszán. Az iskolákkal kapcsolatban semmi­lyen törvényünk nincs. Mivel az újabb iskolák indításával nem akarunk várni a Zsinat végéig, szükséges egy minél hamarabbi törvényi szabályozás, még ha az csak ideiglenes is, hogy ne legyen minden lépésünk improvizált, s annak a bírálatnak kitéve, hogy szabálytalan. Dr. Sólyom Jenő Igehirdetés Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnapon Elhangzott az 5. zsinati ülésszakon, a Fasori templomban, 1992. június 28-án Textus: Máté 23,37-39

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents