Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-06-28 / 26. szám
Evangélikus Élet 1992. június 28. A fl irts GYERMEKEKNEK MÓZES ÉS TESTVÉREI Üjra elindult a nép. A Sinai hegyet maguk mögött hagyva indultak az ígéret földje felé. Az ÜR ládáját maguk előtt vitték. Miijám a dühtől sápadtan rontott be Áron sátrába. Áron éppen egy pillanatra elbóbiskolt, így felriadva kérdezte húgát:- Mit történt? Megint jp; van a táborban? Néhány nappal azelőtt tűzvész pusztított és Áron nehezen heverte ki az akkori riadalmat.- Á, dehogy felelte Miijám mérgesen. - Csak ez a kúsi némber hoz ki mindig a sodromból. Minek kellett idehoznia Mózesnek? Eddig jól megvoltunk nélküle. Miijám Cippóráról beszélt. Mózes felesége és gyermekei már régen ott voltak újra a táborban. Miijám azonban nem nagyon szerette az asszonyt. Az egyiptomi évek alatt ő viselte gondját öccsének. Most kicsit féltékenyen nézte Mózes családjának összetartozását.- Jól van, na - csitította Áron Miijámot. - Nem is annyira az asszony a baj, hanem inkább az, hogy Mózes beképzelt lett az utóbbi időben. Azt gondolja, hogy az ÚR csak általa szólhat.- Te vagy a főpap - válaszolta Miijám. - Miért nem te képviseled ügyünket az Isten előtt. Szerintem jobb lenne, ha rajtad keresztül szólna az ÚR nekünk. Áron némi melegséggel vette, hogy húga így megbecsüli őt. »- Persze szólhatna Mózes által is - válaszolta, hogy az elégedettségét palástolja. - De nem szabadna, hogy csak általa szóljon. Egyiptomban még mi is számítottunk. Akkor még rajtunk keresztül is szólt Isten. Szerintem most is szólna, ha hagyná Mózes.- Mi legalább tiszták vagyunk - toldotta meg Miijám. - Ez az idegen nő viszont beszennyezi Mózest. Ki kellene innen dobnunk. Ebben a pillanatban meglibbent a sátorlap. Áron és Mir- jám összerezzentek, mintha valamin rajtakapták volna őket.- Mózes arra kér benneteket, menjetek a sátorhoz - mondta az ember, aki belépett. - Kijelentést kapott az ÚRtól. Miijám Áronra nézett, aztán az ember után sietett. Áron is föltette süvegét és ő is indult. A sátornál Mózes várta őket.- Ide kellett hívnom benneteket - szólt már messziről. - Ne haragudjatok, én sem tudom pontosan, hogy mi az oka, de az ÚR hívott benneteket. Míg beszélt a sátor környéke megváltozott. A tiszta napsütést felhő árnyékolta be. A sűrűsödő pára körülvette a sátort. Egyszerre volt a jelenség méltóságteljes és félelmetes. A felhőoszlop a sátor bejáratához gyűlt. Hirtelen hang hallatszott.- Áron! Áron kikerekedett szemmel bámult a felhőbe.- Miijám - szólt újra a hang. - Közeledjetek a sátor bejáratához! Áron és Miijám egészen közel ment. Tudták, hogy Isten szólítja őket. Aztán maga az ÚR szólt hatalmasan és fennségesen:- Halljátok meg beszédemet: Ha van az ÚRnak prófétája köztetek, azzal látomásban ismertetem meg magam, álomban beszélek hozzá. De nem ilyen Mózes, a szolgám. Őrá az egész házam van bízva. Szemtől szemben beszélek vele, világosan, nem rejtélyesen. Az ÚR alakját is megpillanthatja. Hogy mertetek hát beszélni szolgám, Mózes ellen? Áron és Miijám rémülten hallgatták az ÚR szavait. Igaz tehát, hogy az Isten mindent hall? Miijám válaszolni akart, de az Úr felhője már eltűnt. Dühösen nézett Mózesre, aki az egészből nem értett semmit, hiszen ő nem hallotta testvérei beszélgetését. Áron egészen mást érzett, mint Miijám. Bántotta, hogy a háta mögött megszólta Mózest.- Bocsáss meg nekünk, Mózes - szólt halkan. Mirjámra nézett és hirtelen elakadt a szava. Miijám arca csupa seb volt. A legrettegettebb betegség támadta meg, a lepra.- Mózes - szólt Áron meggörnyedve a büntetés súlya alatt. - Könyörögj az ÚRhoz, hogy Miijám gyógyuljon meg. Ne legyen olyan, mint egy élő halott. Mózes az ÚRhoz kiáltott.- Istenem, gyógyítsd meg őt! _ Sokáig csend volt. Már-már elszállt a reményük, hogy az ÚR válaszol, amikor végre megszólalt.- Záijátok ki a táborból hét napig, és csak azután fogadjátok őt vissza. Miijámot hét napra kizárták a táborból. A nép addig nem indult tovább. Miijám hét nap után visszatért. Nem csupán a bőre tisztult meg a szörnyű betegségtől. Első útja sógornőjének Cippórának házához vezetett, hogy békét kössön vele. Gyermekimádság SZÜNIDŐ Olyan furcsa, hogy nem kell minden reggel rohanva ébredni. Hirtelen nagyon sok időm lett. Nem is tudom, mit kezdjek vele. A bélyegeimet már újra rendeztem. Mégsem ülhetek egész nap a tévé előtt! Focizni is csak néhány órát tudok. Istenem, adj nekem jó gondolatokat, hogy ne unatkozzam. Hadd találjak társakat. Hadd találjalak meg Téged is a szünidőben. Kedves Gyerekek! Várom leveleiteket a szünidőben is. íijatok arról, hogy milyenek voltak az elmúlt év hittanórái? Hogy zajlott a tanévzárás? Volt-e tanévzáró istentisztelet a gyülekezetetekben? A jó leveleket közzé is tesszük a lapban. Iijatok! Címem: Koczor Tamás 2373 Dabas- Gyón, Luther u. 14. I L 0 K N K A múlt heti számunkban Pásztor Jánosné levele jelent meg, hiszen nyűt cikkre nyűt válasz illő. Mindenekelőtt köszönetemet fejezem ki: jó, ha különböző vélemények hangoznak el egy beszélgetés folyamán, s régen rossz, ha az újságírás nem beszélgetés, hanem kijelentés akar lenni. A levélben felvetődő témák kör zül ragadok ki néhányat, hogy gondolkodjunk el rajta. írjátok meg Ti is véleményeteket. 1. A kételkedésről. A húsvéti cikkben nem a húsvéti örömöt, a feltámadást vontam kétségbe, hanem azt, hogy akik ünnepelnek, hallgatják vagy mondják a beszédeket, valóban azt ünneplik-e, amit Jézus feltámadása jelent. Egy idős ember mondta, éppen hús veti istentisztelet után: hiszem, hogy feltámadunk - a gyermekeinkben. A kételkedés azonban nemcsak ezen a szinten tartozik mihozzánk, emberekhez. És a hit, a meggyőződés sem születhet kérdezés, kételkedés nélkül. A feltámadottal találkozó tanítványok történetei tükrözik ezt a kételkedést. A kételkedésről bővebben a Diakónia következő számában olvashatunk Bízik László tollából. 2. Kovács Nóra verse, amelynek vége így szólt: „a növénynek lelke van / a föld felemel, a Nap megölel / Meddig tart míg odaérek?” Panteista-e vagy sem? Ki tudja, mire gondolt a vers írója? Lehet, hogy benne van az is: A Nap is isten. Lehet, hogy hasonlatot rejt: A Nap olyan, mint Isten: fénylik, meleget ad, vonz és éltet. Különben Pál szavaiban is találhatunk efféle gondolatot: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Pedig Pál nem panteista. Azért, mint minden más vallásban is, a panteizmusban is van valami igaz, mégha azt rosszul is használja. Az ugyanis, hogy Istent meg lehet látni munkájában. Sőt, valójában sehol másutt nem is találhatjuk meg. Az idézett Apostoli Hitvallás sem azt mondja el a Szentháromság Istenről, müyen Ő, hanem azt, mit tesz, mi a munkája, műve. Ha pedig Istent keressük, akkor ott keressük, ahol legsajátosabb cselekedete van: a golgotái kereszten, a megbékélésben, a bűnbocsánatban - amelyekről ft Szentírás ad legpontosabb információt. Igen,., valahol, eltévedt „az, aki csak tudata mélyén keresi Istent. De aki az Isten szeretetéről szóló igét tudata mélyére akarja vinni, beépíteni - kívülről talán ugyanannak a módszernek tűnik: meditáció - kontempláció - az élete alapjává fogadja Öt. Ez persze nem azt jelenti, hogy cak így lehet Krisztussal közösségre jutni, az igéről való elmélkedés által, hiszen az úrvacsora, a keresztség, sőt a szolgálat vagy a szenvedés is lehet ennek útja - mert nem mi megyünk végű lis Krisztushoz, hanem ő jön mihozzánk. 3. Az imádság alázatából. Szíriái Ephraim imádsága valóban szép. Boldog, aki tiszta lélekkel el tudja mondani. De boldog az is, aki azt az indulatot, tüzet, amely benne ég, nem titkolja el Isten elől. Jób és Jeremiás panaszai és számos zsoltár (22., 35., 77., 83., 137., stb.) mutatja ezt. Mert az alázat és az üvöltés nem feltétlenül ellentétes fogalmak, hanem más-más élethelyzetben igaz viselkedésmódok. S mint ilyenek, hihetjük, hogy meghallgatásra találnak. Ha pedig valaki kételkednék, hogy őszinte imádsága - éppen, mert üvöltés, nyögés vagy örömtől dadogás - tetszhet Istennek, biztassa magát avval, hogy „...maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26). Bencze András • M „Ösvényem világossága.. „.. .nem nagy tanácsadó, hanem valami meleg hűség. Olyan emberi volt, amilyen csak egy kutya tud lenni vagy egy Isten." (Pilinszky János az evangéliumról) Új sorozat indítását tervezzük az ifjúsági rovatban, melynek témája a Biblia. Az írás egy-egy töredéke: mondata, félmondata, olykor csak egy-egy szava. Ezzel is jelezve, hogy az Egészet befogadni nem tudjuk. Mert az Egészet befogadni annyit jelent, mint egyidejűleg együtt látni és érteni minden részletet. Nem csak külön-külön, hanem összefüggéseiben is; nemcsak állóképszerű szerkezetében, hanem dinamikájában is. A töredékesség vallása azonban nemcsak erre utal. Azt is jelezni szándékozik, hogy az írás, olykor formailag is, de szándékában mindenképpen, dialogikus. Egyszerűbben mondva: nekünk, sőt értünk íródott, minket szólít és várja válaszunkat. Életutunk különböző szakaszaiban más-más arcával fordul felénk. Az Egészet nem mi birtokoljuk, de mindig lehet egy-egy mondat, amely felfénylik és megvilágít. Az írásnak ez a szólító szándéka magyarázza a személyes hangvételt. Hiszen a szó az-általa keltett rezonanciában kel életre. Beköszöntő írásnak illik rövidBúcsúzás a tanévtől - tábortűz mellett Lázas készülődéssel teltek az utolsó napok a Budapesti Evangélikus Gimnázium Leánykollégiumában. Nemcsak a szünet miatti készülődés, pakolás okozta ezt az izgalmat, hanem mert csütörtökön este búcsúestet tartottunk. Ez volt az első ilyen alkalom az iskola megnyitása óta, de reméljük, ez is hagyománnyá válik a kollégiumban. Az ünnepségre meghívtuk igazgató urat és feleségét is, valamint a három nevelőt, akik velünk szokták tölteni az estét. Dr. Gyapay Gábor és felesége megérkezve Fótra együtt fogyasztotta el velünk a vacsorát. Fél nyolckor az udvaron, tábortűz fénye mellett indult a műsor. Minden szoba lakói előadtak valamit: volt ének, tánc, mese, jelenet. Ezeken keresztül még jobban megismerhettük egymást és a rejtett tehetségek is kibontakozhattak. A műsor végén közösen énekeltünk ifjúsági énekeket, népdalokat és igazgató úr az iskola egyik régi énekét is megtanította nekünk. Várva várt nap áldva légy, im lepergett már az év. Elhagyjuk e szent helyet: almamáter ég veled! De noha, nagy az örömünk, hogy mi már innen elmegyünk, hű szivünkben megmarad szent szavad. Csendül a dal, Isten veled, pihenni tér a kis sereg, de itt lesz még az új év újra: tettre int megint! Igazgató urat és feleségét énekelve kísértük ki a buszhoz, és vidáman tértünk pihenni az utolsó tanítási nap előtt. Király Dóra nek lenni. Ezért csupán néhány szóban: az írás szépségéről, igazságáról és szentségéről. Az írás szépsége: az ember a szó szépségét általában összekapcsolja annak igazságával, jelezve ezzel azt, hogy a szépség nem egyszerűen a forma dolga. (A nyilvánvaló hazugságot, bármily tetszetős is, mégsem érezzük szépnek; más a helyzet a megtévesztéssel.) A szó szépsége mégsem egyszerűen az igazságban gyökeredzik, hanem túl azon a szándékból ered. A szó minőségét nem a szem, hanem a szív minősége szabja meg. (Ezért olyan szépek Dosztojevszkij szta- receinek végtelenül egyszerű mondatai.) Ez teszi fénylőén széppé az írást is: Isten szívének melege. Az írás igazsága: a középkor Lucifernek, azaz a fény hordozójának nevezte az ártó angyalt. S ebben az elnevezésben sokkal több van, mint a megtévesztésre való figyelmeztetés. A színtiszta igazság is lehet luciferi. Pontos és lomunkéit minden részletében, de amilyen csiszolt, olyannyira hideg. Olyan," mint a reflektorfény: a rendőrszoba vallatólámpája. Kíméletlenül leleplező, az embert bűnével azonosító. Az írás is feltár, megmutat jót és rosszat. De nem a szembenállás helyzetéből, s különösen nem az elkülönülés kárörömével. Igazsága kettős mozdulása: feltár és betakar. Az írás szentsége: szent az, ami meghalad bennünket létében vagy morálisan. Az írás meghalad bennünket létében, mert akkor is teremtő erő marad, ha sírjainkat már rég benőtte a borostyán. És meghalad morálisan, mert az Egészen Értünk Való Szándék mozgatja. Kovács Imre Az Arany-évforduló sorsa izonyára sokan emlékeznek még olvasóink közül is az 1967-es és az 1982-es Arany János évfordulóra, önmagukban meglehetős ünneplések voltak ezek, de a közeli Petőfi-, Ady-, József Attila-jubileum görögtüzeihez képest módfelett szürkének tűntek. Csekély vigasz volt, hogy éppen ezáltal sok ízléstelenségtől is mentve maradtak. Arany akkori felemás értékelése persze abban is kifejeződött, hogy az általános és középiskolai tantervben a .forradalmi költőtriász"-hoz képest sem szorult szembetűnő módon háttérbe. (Úgy látszik, ebben az életműben mindig volt valami lenyűgöző.) Egy azonban bizonyos: ha jött az évforduló, akkor csak félárbocig mehetett a zászló. Az akkori hatalmasok - részint értetlenségből, részint szándékkal-feledtetni akartak egy nagy fölismerést: hogy az Aranyhoz való viszony a magyar kultúrához való viszonyulásnak is sarokköve. Ezt pedig világosan kell látnunk, mert enélkül az Arany János-i nyelv gazdagságáról tett legőszintébb vallomás is felszínes marad. Való igaz: a parancsuralmi rendszer évtizedeiben az Aranyirodalom jelentősen gyarapodott. Folyt a kritikai kiadás, továbbá fontos művek láttak napvilágot id. Barta János, Keresz- tury Dezső, Németh G. Béla és mások tollából. Időnként a költők hangja is átforrósodott, megidézvén ezt a nagy szellemet. Mégis mindig hiányérzetem volt. Úgy éreztem, hogy a másra, többre érdemes Arany-életmű egyre inkább egy jófülű és jószándékú irodalmár kisebbség belügyévé válik; ezt pedig kevésnek találtam. Akkoriban nekem - minden rikító szín ellenére - jólesett volna valami nagy, nemzeti Arany-ünnep; erre azonban nem kerülhetett sor. De megmaradt a remény: egy szabad nép bizonyára másként ünnepli majd kultúrája nagy letéteményesét. Végre változni látszott a világ. Új körülmények között érkezett el 19Í/2 márciusa, Arany születésének 175. évvfordu- lója. Nagyszalonta református közönsége valóban ünnepelt, de az anyaország reakciója bágyadt, ízetlen, miben sem különbözik a korábbiaktól. Miért? Sem az általános ingerültség, sem a társadalom bomlása nem indokolja kellően a mostani félmellőzést. Ezek csak zavaró tényezők, amelyek az emlékezést ellentmondásossá, sőt ízléstelenné torzíthatják, de nem föltétlenül sodorják a jelentéktelenség irányába. Nyilván az is számított, hogy az Arany-évforduló közel esett a Széchenyi-, sőt a Körösi Csoma-jubileumhoz. De éppen a Széchenyi-emléke- zések bizonyítják, hogy a közelség nem általában gyöngít: így hát ez sem magyarázat. Az igazi ok abban lehet, hogy a magyar műveltséget kevesen tudják egységként fölfogni. így már csak következmény, hogy Arany - Széchenyihez képest - látványosan a „rövidebbet húzta". De két korszakos fontosságú személy balszerencsés találkozása így is nagyon elgondolkoztató. Senki sem vitatja, hogy a politikatörténet nagyjai különleges helyet töltenek be a nemzet életében. Mivel azonban az évfordulók nem a politikatörténetre, hanem a kultúra egészére vonatkoznak, itt már jogos fönntartásaink lehetnek. Mert azt éppen nem állíthatjuk, hogy műveltségünknek a politika, vagy a közéletiség a legfontosabb ága. Ha így lenne, akkor a mindenkori Augustus-ok adnák a dicsőséget a mindenkori Vergilius-oknak: holott inkább ennek fordítottja igaz. Ellenben azt állítom, hogy Aranyt és Széchenyit könnyű lett volna hasonló hangsúllyal megünnepelni, hiszen sok szempontból egymásra rímelnek és a formátumukon sincs féltenivaló. Jó lett volna a látszatát is elkerülni annak, hogy Széchenyi emléke mintegy árnyékot borit az Aranyéra. Az ember már-már hamisítást érez, pedig talán csak érzéketlenség, ízléstelenség a magyarázó ok. Közrejátszik eredendő gyöngénk: a kultúrában - ugyanúgy, mint az életben - ösztönszerűen is az anyagelvű dolgok felé hajolunk. Azt még csak fölfogjuk, mit jelentett a Vaskapu szikláinak fölrobbantása, de azt már kevesen értjük, hogy mit jelent a Buda halála. Ilyen különnemű dolgokat egyfelől nem lehet egymáshoz mérni, másfelől mégis egymáshoz mérik őket - éppen az aránytalanul megtartott ünnepek által. Az az igényes, többnyire csöndes kisebbség, amely Arany mélységeit és magasságait valamelyest követi, talán ugyanúgy nem nagy híve a hangos emlékezéseknek, ahogy Arany sem élt-halt értük. Egyet azonban ne felejtsünk: a kultúra elképzelhetetlen bizonyos gesztusok nélkül; ilyen - fontos - gesztus az emlékünnep is. A Buda halála talán kevesek olvasmánya marad, s ezen a tényen egy jól átgondolt ünneplés nem is kíván változtatni. Célja csupán az lehet, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben az emberek valamelyest megsejthetik az ügy komolyságát. A magyar hagyomány - tehát a magyar kultúra - értékelése körül mostanában heves viták folynak. Talán nem nagyképűség, ha megjegyzem: időnként az a benyomásom, hogy sem a hagyomány támadói, sem a védelmezői nincsenek tisztában azzal, hogy mit ostromolnak, illetve mit védelmeznek. Ha tévednék, akkor nem kellene szomorkodnunk egy olyan silány Arany-emlékezés fölött, mint amilyen az idei volt. Dr. Mányoki János ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1992 „... írók kicsinyje és nagyja, rajta csak! Isten szivét nem bízta, csak tirátok, S míg ég és föld bús rommá omlanak, Hű könyveinkben daloljon a lélek Vigaszos daccal: mégis szép az élet! Tóth Árpád A z idei könyvhét rendezését a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete, a Könyv és Kultúrcikk Nagykereskedelmi Vállalat és a LIBRI Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. vállalta 40 könyvkiadó műveivel és 98 szerző dedikálásával. A könyvek jelentős mennyisége, számos újdonsága, évtizedekig hozzáférhetetlen könyvek újra kiadása remélhetőleg a forgalmas utcákat aluljárókat elárasztó szex- szennyirodalomról segít elvonni a figyelmet. A fővárosban volt Irodalmi Terasz, több helyen ünnepélyes megnyitó, író-olvasó találkozó. Újszerű és igen jól sikerült kiállítással jelentkezett a Hadtörténeti Múzeum, mely az utóbbi időben több művelődéstörténeti, irodalmi, képzőművészeti kiállítással fogadta látogatóit. (Pl. Istokovits Kálmán festőművész műveiből válogatott elgondolkoztató kiállítás: egyik teremben Budapest ostromáról készült akvarellek, égő vár, ros- kadó hidak, a másik teremben: a most erre a sorsra jutott Dubrovnik, Mosztár, a festés időpontjában még ragyogó napfényben tündöklő táj képei!) A KONYVSZALON a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének, a Hadtörténeti Múzeumnak, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kiállítása. Művészi albumok, nagy alakú könyvek, melyek polgári otthonok féltve őrzött díszei voltak. A kevésbé ismert, sőt részben zárt gyűjtemények a múlt század második felének és századunk első felének könyvművészetét, könyvkötészeti divatját mutatják be. Hivatalosan sokáig félretett, lebecsült, méltatlanul felejtésre ítélt értékek, köztük arany, ezüst, rézveretes, bőr, bársonykötésű kézimunkák, egyes darabok korabeli vitrinekben, asztalokon. Régi nagy fotók egykori kúriák, kastélyok könyvtárszobáit mutatják be. Az ünnepi könyvhéthez méltó kiállítást - Kreutzer Andrea rendezése - dr. Benda Kálmán akadémikus nyitotta meg. Az 1993. január 10-ig megtekinthető KÖNYVSZALON jelentős eseménye volt az ünnepi könyvhétnek és alkalmas arra, hogy az érdeklődés felkeltésével ismét elvezesse az embereket és nem utolsó sorban a fiatalokat az olvasáshoz, az értéket adó könyvhöz. Schelken Pálma
