Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-06-21 / 25. szám
Evangélikus Elel 1992. június 21. Lelkészlakszentelés Terényben MERRE TART A ZSINAT? (2.) A terényi gyülekezet 1787-ben Cserhátsuránnyal egyesülve anyásodon, elszakadva a korábbi anyagyülekezettől, Szügytől. A gyülekezet székhelye Cserhátsurányba került, ahol a neves Sréter család udvari káplánokat foglalkoztatott, többek között Tessedik Sámuelt, aki egyben a gyülekezetei is gondozta. Itt épült fel a Sréter család buzgó támogatásával 1821-ben a gyülekezet temploma és természetesen itt volt a lelkészlak is. 1909-ben a gyülekezet székhelye Terénybe került, mert a hívek zöme ekkor már itt élt. A gyülekezet kúriaszerű épületet vásárolt, amelyből kialakította a lelkészlakást. Ez az épület csak részben felelt meg egy lelkészlak követelményeinek. Tavaly tavasszal a nyugállományba vonult idős lelkész után a gyülekezet döntés elé került: biztosítani tud-e egy, a mai követelményeknek megfelelő parókiát, amely alapja lehet a lelkészi állás betöltésének. A gyülekezet okosan presbitériumát megfiatalítva megújította, és elkezdte a nagy munkát. Átalakították, felújították és összkomfortossá tették parókiájukat. Düledező gazdasági épületeikből kettős gépkocsitárolót alakítottak ki. Mindezen munkálatok zömét lelkészi irányítás nélkül is el tudták végezni, amint ez Nóg- rád több gyülekezetében az utóbbi évtizedekben gyakorlattá vált. Parókiaszentelő hálaadó isten- tisztelet igei szolgálatát Szebik Imre püspök végezte Rogate vasárnapjának szószéki igéje alapján (Lk 18,1-8). Bevezetőjében az egyházkerület püspöke emlékeztetett a vasárnap jellegére, a könyörgő és imádkozó gyülekezetre. Ráirányította a figyelmet - példaként - a finn testvérnép hitből fakadó „lélegzetvételére”, az imádkozásra és szorgalmas munkájára, amely erkölcsileg és gazdaságilag is felemelte a lutheri teológia talaján álló népet. Hazánkban az elmúlt időszakban - mondta a többi között - csak a munkán volt a hangsúly. Viszont „az a nép, amely elveszti Istenét, elveszti jövőjét is”. Az igehirdetés - a vasárnap jellegét figyelembe véve - a keresztyén hitélet három területét érintette: 1 Imádkozzatok és dolgozzatok. Ez valósult meg a lelkészlak felújítása során is. A felolvasott ige szólal meg ma egyházunk szószékein és így kapcsolódik be egyházunk a terényi gyülekezet örömébe. Ebben a példázatban Jézus kitartó imádkozásra hívja fel övéi figyelmét. Ha az istentelen hamis bíró odafigyel az özvegyasszonyra, mennyivel inkább az Isten a mi könyörgéseinkre. Ne csak reménytelen élethelyzeteink során - tragédia, betegség, magány stb. - forduljunk Istenhez, az imádság a hit lélegzetvétele. 2. Isten számunkra mindig kedvezően dönt. Urunk nekünk mindig válaszol, legyen az: igen, legyen az: később, legyen az: másképp, legyen az: nem, de nem hagy válasz nélkül. 3. „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” - megválaszolatlan, befejezetlen jézusi kérdést helyezte a főpásztor befejezésként a gyülekezet szívére. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. A hit a Szentlélek drága ajándéka, amelyért lehet könyörögni. „Szabad hinni abban is, hogy népünknek jövője Isten kezében van. Aki elhozta a szabadság és a reménység hajnalát, az áldott jövőt is tud adni népünknek, de ebben hinni, ezért imádkozni és dolgozni kell”. A rendkívüli közgyűlésen Kus- nyár János felügyelő köszöntötte a vendégeket és az ünnepi gyülekezetét, majd Csordás János gondnok számolt be a mintegy 300 lelkes gyülekezet hatalmas munkájáról. A gyülekezet minden 12 év feletti tagja 3000,- forint összegett adományozott, támogatást kaptak a közegyháztól is. 1,6 millió forintot fizettek ki anyagra. A szakipari és segédmunka zömét a gyülekezeti tagok végezték társadalmi munkában. Az ünneplő, háladó gyülekezetei Szebik Imre püspök, Kalácska Béla esperes és Záborszky Csaba szügyi lelkész köszöntötték, akik - Sulyok Anna helybeli lelkésznővel - a templomi hálaadó istentiszteleti szolgálat mellett a parókia felszentelésében a püspök segítői voltak. Szívet melengető színfoltja volt az ünnepségnek a gyülekezet népviseletbe öltözött gyermekeinek és ifjúságának énekés zenei szolgálata. Végezetül gazdagon terített nógrádi vendégszeretet fehér asztalai mellett oldott beszélgetésben emlékeztünk Urunktól megáldott múltunkra és hitből fakadó reménységgel néztünk á jövő felé. '* ° Kalácska Béla Ökumenikus női találkozó Nyíregyházán Május 23-án Rogate vasárnapját megelőző szombaton a nyíregyházi evangélikus gyülekezet adott otthont a VI. ökumenikus területi női találkozónak. A találkozó csendesnap volt a baptista, metodista, református és evangélikus egyház részvételével. A téma: „Bízzatok... ne féljetek!” Nemcsak mi, nyíregyháziak, de a környék gyülekezetei is várakozással készültünk, mert felismertük magunkban az aggodalmaskodást és szükségünk van bátorításra. Mindannyiunk erősítésére szeretném most a nap nekem szóló üzenetét továbbadni és néhány eseményről beszámolni. Reggel mindannyian kézhez kaptuk a gondosan előkészített programot, a lapokon sokszorosított énekeket, feltűztük a jelvényt, mely kifejezi összetartozásunkat. A gyülekezeti terem szűknek bizonyult a több mint százhúsz résztvevő számára, így a templomban kezdtük a közös éneklést, hogy „felhangolódjon” a mindennapi gondoktól megfáradt szívünk, s megtaláljuk a közös ritmust, összhangot egymással. Bozorády Zoltánná nyíregyházi lelkész köszöntése után a nyitóáhítaton Csernák Erzsébet metodista lelkész közvetítette Isten üzenetét. A félelem a hitetlenség betegsége, a hit a sorsokat formáló, alakító Istenre néz. De ne tévesszük össze az aggodalmaskodást a másokért való aggódással, féltéssel. Szeretteinkről, embertársainkról való gondoskodás Istentől kapott feladatunk, munka, amit sokszor „orcánk verítékével” kell végeznünk. Az előadásokat Keveházi Lász- lóné pilisi és Sárkány Tiborné miskolci lelkészek tartották, akik az Ökumenikus Tanácsban a női munka kezdeményezői és szervezői. A délelőtt programjának összefoglaló címe: Jövőnk: a félelmek háza vagy a bizalom otthona? A félelmet keltő események világszerte szaporodnak. A betegség, háború, halál legyőzésében nem segíthet a modern tudomány sem. Mélyebb a gyökere: a bűnesetkor Isten munkatársaiból Isten ellenségeivé lettünk. Azóta rejtőzködünk és félünk. Minden félelem mélyén az Isten iránti bizalom elvesztése van. A Szentírásban 366- szor van biztatás: ne félj. Tehát az év minden napjára szól. Istenben való bizalmunk az alapja az egymás iránti és a jövő iránti bizalomnak. így lehet az épülő „Európa- ház” - benne a mi életünk - a félelmek háza helyett a bizalom otthona. Az előadásokat csoportos megbeszélés köyette négy bibliakörben. A témák rámutatnak a félelmeink forrására: az anyagiak, a nehézségek, a másik ember és a Május 23-30. között négytagú küldöttség járt Erdély gyülekezeteiben. Tagjai voltak: Even Fougner a Borgi Egyház- kerület püspöke, Kari Stumberg tanítónő, önkéntes egyházi munkás, Tore Thorkildsen gyülekezeti lelkész és Terray László, az egyházkerület ökujövő. Itt elmondhattuk egymásnak személyes aggodalmainkat és a bizalomból eredő tapasztalatokat. A bibliaköröket vezették: Vassné Jakab Szilvia, Szűcs M. Sándorné nyírlövői református lelkész, Bon- csérné Pecsenya Anna és Bozorády Zoltánná evangélikus lelkészek. A szünetben finoman elkészített falatok kínálkoztak a gazdagon megterített asztalokon, hogy felüdülve folytathassuk. A délutáni előadásokon Keveházi Lászlóné ismertette az ökumenikus női munka történetét, céljait és az eddigi konferenciákat, Sárkány Tiborné külföldi élményeiről, tapasztalatairól számolt be. A találkozó úrvacsorái istentisztelettel zárult. Az igét Keveházi Lászlóné hirdette, az úrvacsorái szolgálatot 3 lelkésztársával - Csernák Erzsébet, Szűcs M. Sándorné, Sárkány Tiborné - végezte. Hálával köszönjük Istennek a csendesnap ajándékait, köszönjük az igehirdetés szolgálatát. Beválthattuk félelmeinket, gyengeségeinket. Elfogadtuk, hogy ne testi bajoktól, nehézségektől féljünk csak, hanem attól, ami lelkűnknek árt. Ha nem is szabadultunk meg minden félelmünktől, a biztatásban reménykedve lépünk tovább: Hiszek Uram, légy segítségül hitetlenségemben. Palotai Erzsébet menikus bizottságának elnöke. Meglátogatták Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó, a hétfalu gyülekezeteit, jártak Aradon és Bukarestben, összesen 12 gyülekezetben. Céljuk lelki és szellemi segítségnyújtás volt a gyermek- és ifjúsági munkához. NORVÉG EGYHÁZI KÜLDÖTTSÉG ERDÉLYBEN Előző számunkban dr. Reuss András professzorral, a zsinat lelkészi elnökével beszélgettünk a címben feltett kérdésről. Most dr. Sólyom Jenőt, a zsinat nem lelkészi alelnökét kértük válaszadásra.- Megfelelőnek találja a zsinat munkájának ütemét, vagy szintén lassúnak találja azt?- Valóban sokszor felmerült, hogy a zsinat lassan dolgozik. Talán eddig mentségünkre szolgált az, hogy tapasztalatlanok voltunk, nem tudtuk, hogyan kell ilyen munkát végezni. Egy év után már egyre kevésbé jogos ez a mentség, most már előre kellene lépnünk és nem azt elemezni, hogy mi volt.- Miben látja a zsinat munkájának alapproblémáját?- A zsinat munkájának alap- problémája, hogy nincs víziója arról, hogyan kell kinéznie a törvénykönyvnek, milyen egyházat képzel el a 21. században? Áz egyház örök, de a törvények változnak, és nem lehet a 19. századi viszonyokat alapul véve a 21. századra megalkotni a törvényeket. Ez a vízió hiányzik.- Hallhatnánk részletesebben erről szóló gondolatait?- Két fogalom keveredik: egyházalkotmány és egyházi törvény. Abban egyetért mindenki, hogy keret-törvényeket kell megalkotni, de, hogy mit tartalmazzanak ezek a keret-törvények, ebben már nincsen egyetértés. Nem tartanék kizártnak egy olyan lehetőséget, hogy a zsinat olyan egyházalkotmányt alkosson, mely a legfontosabb kérdésekben ad most eligazítást, de nem próbál törvényileg szabályozni olyan kérdéseket, melyeket akár a 34-37-es, akár a jelenleg érvényes törvénykönyv szabályoz. Kezdve attól, hogy a lelkészválasztásnál a híványban mi mindennek kell benne lennie, vagy a jegyzőkönyvet kinek, hogyan kell hitelesítenie. Ez egy alacsonyabb rendű jogszabályban szabályozandó dolog. Koncentrálni kell tehát arra, ami az egyházalkotmány lényege kell, hogy legyen. Ebben kell tehát egyetértésre jutni a zsinatnak, hogy mik azok a kérdések, melyeket az egyházalkotmánynak szabályoznia kell.- Miket tart ilyen alapkérdéseknek?- Több helyen megfogalmazódott már, hogy ilyen alapkérdés pl. a közgyűlés vagy a presbitérium általi egyházvezetés, a paritás kérdése lelkészek, világiak között, a három vagy négyszintű egyházvezetés. Ezeken túl azonban fel kellene sorolni ötven, száz olyan kérdést, melyre az egyházalkotmánynak egyértelmű eligazítást kell adnia. Ilyen pl., hogy kik szolgálhatnak a Magyarországi Evangélikus Egyházban, vagy milyen szolgálatokat kell elvégezni? Azért mondtam e két példát, mert úgy érzem, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás keret, amiben a zsinat többsége gondolkodik, szervezet-centrikus és nem szolgálat-centrikus. Az utóbbira kellene tenni a hangsúlyt. Végiggondolni azt, mik azok a kérdések, amiket szabályozni kell és arra építeni a továbbiakat.- Ezek szerint a zsinati munka szervezésében kell változtatni, a bizottságok és a plenáris ülés munkájának tartalmát kell meghatározni?- Igen. Az egész zsinati munkára nézve legfontosabb, hogy sok olyan kérdés fogalmazódjék meg, amelyre az egyházalkotmánynak választ kell adnia. A bizottságok ne annyira azzal foglalkozzanak, hogy törvényszöveget próbálnak fogalmazni. Először alakuljon ki a konszenzus, mik a szabályozandó kérdések és mi a válasz ezekre a kérdésekre. Azután már jogász és nyelvész munkája szükséges, akik ezt formába öntik. A zsinat munkájának elsősorban a bizottságokban kell folynia, nem a plénumon. Erre kellene elindulni. Meghatározni, mi az, amiről a zsinatnak törvényt kell alkotnia és mi az, amit egy más szervnek kell elvégeznie. Mi a részlet és mi nem az?- Kérem, foglalja össze mi lehetne a gyorsítás a zsinat munkájában?- Röviden egy mondatban: Erősíteni a bizottságok munkáját. A plenárison nem kidolgozott tételeket, hanem válaszokat kell adni, azután lehet szöveget fogalmazni. A listáknak a mostani ülésszakon el kellene készülni és akkor augusztusban már ezen a vonalon lehet tovább dolgozni.- Köszönöm a beszélgetést. tszm. A keresztyén-ség védelmében Szomorúan olvastam az Evangélikus Élet május 24-i számában Szatmáry A n tál né megszólalását. Már az írás címétől megborzongtam: Krisz- tyus? - Nem, ne adjunk ilyen címeket, még jó szándékból se! Ez a cím nem szellemes, hanem közönséges és ízléstelen. Való: az ember ne bosz- szankodjék csip-csup dolgokon: csakhogy kiszámíthatatlan, mikor érzi úgy, hogy ki kell nyitni a száját. Fontos dolgokat hallatlanná teszünk, aztán egy apróságnál följajdulunk. Én is így jártam, amikor Szatmáryné sorait olvastam. Ne vesztegessünk szót olyan símivaló hasonlatokra (vetés - vetyés, Krisztus - Krisztyus), amelyeknek tárgyunkhoz semmi közük sincs. A dolgot magát nézzük: a keresztyén szó délszláv - tehát nem szlovák - közvetítéssel került hozzánk. A nyelvemlékek tanúsága szerint a középkori magyarság a ty-s alakot használta, tehát őseink évszázadokon át keresztyének voltak, s csak a 16. században kezdtek néhányan keresz- ténykedni. Fennáll a gyanú, hogy a keresztény szó kialakulásában része volt egy légből kapott szómagyarázásnak: kereszt - keresztény. Aligha tévedünk nagyot, ha a keményebb, t-s formát- téves értelmezésből folyó - hibás alaknak vesszük, amely a használat, ill. a római egyház révén nyert polgárjogot. (A fontiek megerősítésére föllapozhatjuk A magyar nyelv történeti- etimológiai szótára 2. kötetének - Bp. 1970. - keresztény szócikkét. Ott nyelvtörténeti példákat is találunk.) A lényeg azonban az, hogy a keresztyén szó Krisztus követőjét jelöli. Ehhez nem kell Antiokhiában fülelnünk, teljesen közömbös, hogy ott hogyan mondták. A mi népünk ezt a szót a szlávoktól vette, tehát szláv jellegű formát használ, ha az a magyar ajaknak megfelel. Tény, hogy a huszadik században a keresztyén szó erősen visszaszorult. Ezzel szemben szószörnyetegek zúdultak be, a nyelvfejlődés pedig nagymértékben a tömegtájékoztató barbárság karmaiba került. Ilyen körülmények között egy szó visszaszorulása nem bizonyíték annak értéke vagy életképessége ellen! Ha a Tudományos Akadémia - igen hosszú habozás után, 1986- ban - a t-s változat mellett döntött volna, más érv nem lehetett a kezében, mint a többségi használat. Kolumbusz tojása! - mondhatnánk. (Más kérdés, hogy az 1988-as helyesírási tanácsadó fönntartja a ty-s formát, mint protestáns alakot.) Egyáltalán nem érzem, hogy keresztyén-keresztény vonalon bármi szebb vagy jobb lesz attól, ha egyenruhásítunk. Szivem mélyén csodálom és szánom azt a buzgalmat, amely évekig képes ezzel az üggyel a Tudományos Akadémiát ostromolni. Legszívesebben fölsóhajtanék: az értelmes szándékok miért nem találnak hasonlóan szívós bajnokot? Ugyan hol az a római katolikus, amely azért idegenkedik tőlünk, mert keresztyének vagyunk? Vagy azért mosolyog ránk, mert szögre akasztottuk az ipszilont? Egyáltalán: jobb elhagyni az ilyen beszédet, mert azért egy kicsit szégyen. Én bizony elfogult vagyok: szeretem a protestáns hagyományt és keresztyént írok, mert arra neveltek. Fülem is szebbnek találja a keresztyént, mint a keresztény kattanását. De ez már magánügy. Úgy írom ezt a szót, mint Berzsenyi Dániel, Ady Endre vagy az az Arany János, aki szintén dolgozott a Tudományos Akadémián és akinek a rímei - jó néhány helyen- már örökre ellenállnak minden keresztényitő buzgalomnak. Dr. Mányoki János OLVASÓI LEVELEK „Nem szégyellem...” Szomorúan olvasom lapunk május 24-i számában Szatmáry Antalnénak a reformált hazai egyházakat kioktató és rendreutasító „nyelvvédő” harcos levelét. Szomorúságom egyik oka azonban rögtön elmúlt. Irodalmunkban jobbkezesnek számító asszonytestvérünk leemeli könyvespolcáról a Magyar Helyesírás Szabályai 1984-ben kiadott .kötetét.-majd a Helyesírási Kéziszótár 1988-as kiadását. Az elsőben a 241. oldal 8. és 22. sorában, a másodikban a 329. oldal 24. (illetve a másik oszlopban) a 22. sorban szerepel a keresztény/keresztyén szó mindkét egyformán elfogadott és használt változata. Nem kellett csalódnom ebben a tekintetben hazánk nyelvészeiben és az Akadémiában. Hála Isten! Szomorúságom másik oka állandósul: 1. Nem csökken a közéletünkben a nyelvünk százados évelő virágait huszáros kardvágásokkal lekaszabolni akarók kedve. 2. Meghökkentően és lehengerlőén lehet helytelen etimológiával életkorhoz kötött, de korszakos tévedéseket újra képviselni. 3. Az ökumené igazi területét és hatalmas szótárát nem szűkíteni, hanem bővíteni kellene. A hatvanas években járt, sok fáradsággal és utazási költséggel, egy asszonytestvérünk mindenfelé. ő állította makacsul, hogy csak a „keresztény” írásmód a helyes, a „keresztyén” valamiféle „protestáns” „csakazértis” különcködés. Abban az időben egy 13 éves kislányunkat az egyik iskolában azért „fokozták le”, fél éven belül kitűnőből közel hármas szintre, mert Jézus nevét nem kis „j”-vel írta, még a margóra sem! A „keresztyén/keresztény” szóváltozatnál bibliai, filológiai és nyelvtörténeti (magyar) ismeretekre van szükség. Első az, hogy a korai keresztyénséget Krisztus neve képzésével nevezték el: Krisztianos (görögül) Krisztuskövető. (Német nevekben vették át egészen hűen: Krisztián, Krisztina.) - Krisztus az életünk birtokosa (genitivus), az elhívó, a vezető, a minket vivő, tehát szóvégi hozzáfüggesztett ragok vagyunk. - A magyar nyelvnek latinos irású és könyv- nyomtatás utáni időszakában az „i”-s, ,j”-s és „y”-os írásmódja egészen a nyelvújítás koráig vagylagos volt. De ebben az időszakban éppen a görög eredetire utalva, a szláv változatból átvett szóképzése a birtokos „i”, vagy „y” jelét tette a „keresztyén” kifejezésbe. Egyébként a görög eredetiben is a Rómából száműzött zsidó keresztyének a „Kresztosz” miatt kerültek Görögországba. .. Tehát nem is a szláv nyelv e tekintetben a közvetítő csupán! Nem éppen ildomos egy levélcímzésben az Úr nevét cinikusan ferdítve érvelésül használni. A „kereszt” a keresztény szó gyökere. Krisztus Urunk szenvedésének helye és eszköze. Akkor van jelentősége ennek a változatnak, ha a jelkép lesz a fontos, mely közvetve utal az élő Úrra. - Sajnálatos, hogy szinte divattá lett mindenféle téren „keresztény” jelképrendszert magyarázni, melynek sokszor alig van köze, vagy éppen eltereli a figyelmet az Úr személyéről és a tanítványnak az Úrhoz kötött voltáról. így lesz hangsúlyossá a „keresztény” filozófia, nevelés, tudomány, művészet alkotásaiban, vonásaiban az emberi, Krisztus nélkül... A keresztény szó csak a múlt század második fele óta terjedt el, lassan egyedüli igénnyel. Ha helyesen és következetesen Krisztushoz fordít, akkor elfogadjuk, de nem kanonizálhatjuk az ősibb és bibliai szóval szemben. Az ökumené tehát nem az uniformizálás, a Bibliából levezethető, vagy attól éppen idegen szokásos, tárgyak, események „keresztény” fémjelzéssel összerakott mozaikja, vagy kirakata. Az ökumené a Krisztusban és Krisztustól kapott és gyakorolt azonos látás, járás, követés és gazdag kifejezéstartalommal, színes helyesírással, helyes fogalomhasználattal együtt vallott hitközösség. Néha az az érzésem, hogy félszázad előtti múlt megkülönböztető fogalmazása ismétlődik, amikor gyermekeket és felnőtteket úgy tanítanak, hogy az egyház az a „keresztényeké”, a többiek pedig „felekezetek” és „másvallásúak”. Mi a „keresztény”/„keresztyén” egyetemes (az egész földön levő) anyaszentegyház sokszínű sokágú egységét valljuk; gyakoroljuk egy hitben, egy keresztséggel, egy úrvacsorával, tőle kapott szeretetben. Ez nem gyöngeségünk. „Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, amellyel minden hívőt üdvözit”... (Róm 1,17). Bödecs Barnabás Hozzászólás A lap május 24-i számában dr. Szatmáry An- talné KiríszTYus? c. cikkében a „kereszt vén” és „keresztény” írásmód tekintetében kifogásolja, hogy a hazai protestáns sajtó miért nem a keresztény változatot használja. Dicséretes ökumenikus törekvése, hogy ezzel az egyetértést akaija hangsúlyozni a magyar katolicizmus és protestantizmus között. Álláspontja mentes attól a téves protestáns felfogástól, mely a „keresztyén” szót Krisztus nevéből, a „keresztény” alakot a kereszt-bői eredezteti, holott mindkettő „Krisztushoz tartozót” jelent. Viszont arra fel kell hívnom a figyelmét, hogy a „keresztény" írásmódot nem csak az emigrációban élő protestáns honfitársaink használják az Útitárs c. evangéliumi lapjukban, hanem idehaza, a protestáns sajtóban egyedüliként a DiakOnia c. folyóiratunk is. Ez céltudatosan történik. Ittzés Nóra szakszerű és tárgyilagos cikkével tértünk át erre az írásmódra, mely a folyóirat 198S/2. számában jelent meg. A Diakonia azóta egyöntetűen „keresztényt” ir. Ittzés Nóra a keresztyén-keresztény szóalak nyelvtörténeti megvilágítása után megállapítja, hogy a kétféle írásmód „más, mint a csupán hangtani különbségeket mutató változatok. Idegekbe ivódott indulatoknak, kisebbrendűségi érzésünknek a nehezéke terheli. Ezektől megszabadulva kellene szóhasználatunkban is bátrabban támaszkodnunk a nyelvészet, sőt a nyelv kínálta szempontokra. A protestáns sajtóban a keresztyén alakhoz való ragaszkodás elkülönít bennünket a magyar kulturális irodalom általános gyakorlatától. Az elkülönülés feloldásának jele, hogy nem egyházi kiadványokban a protestáns írók is a keresztény írásmódot használják.” Cikkét azzal a reménységgel fejezi be, hogy a keresztény szó létjogosultságának elismerése a protestáns irodalomban az ökumené korában „hozzájárulhat az egységhez, amely nem elmosása a sajátosnak, de megtalálása a közösnek, hiszen mindannyian Krisztustól neveztetünk.” Szerkesztői szempontomat a keresztény írásmódra való áttérésnél az is vezette, hogy a „keresztyén” szóalak protestáns belső egyházi használatot jelez. Folyóiratunk a keresztény írásmóddal is tanúsítani szeretné, hogy egyházunknak nem csak szűk körben, magunk között van mondanivalója, hanem nyitva vagyunk az egész magyar társadalom felé. DvVeöreös Imre a Diakonia szerkesztője
