Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-06-02 / 22. szám
Evangélikus Élet 56. ÉVFOLYAM 22. SZÁM 1991. JÚNIUS 2. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 1. VASÁRNAP Aligha fog gonoszul élni, ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS aki jól hisz. Augustinus ÁRA: 12 Ft rami A TARTALOMBÓL JÉZUS ÉS A TERMÉSZET ORSZÁGOS EGYHÁZI PRESBITÉRIUM HATÁROZATAI ERDÉLYBEN SZOLGÁLTUNK BALLAGÁS A FASORBAN „Mert én újat cselekszem” Ezt az Ézsaiási igét (43,19/a) választotta mottóul a Missziói és Diakóniai Nemzetközi Szövetség ez évi konferenciájára, melyet az ausztriai Gallneukirchenben rendeztek április 29-től május 3-ig. Ez a Linz mellett fekvő - gyönyörű környezetben - falu egyik központja az Osztrák Evangélikus Egyház Diakóniai szolgálatának. Idősek otthona, fogyatékosok foglalkoztató központja, üdülő szálló, s ezeket kiszolgáló épületek uralják a falut. Végignézve az intézményeket, s az ott folyó szolgálatokat részben a hála, másrészt az „irigység” fogott el bennünket, akik részt vehettünk ezen a konferencián. - Hazánkból többen vehettünk részt. Evangélikus Egyházunkat Szebik Imre püspök és e sorok írója, mint a diakóniai osztály ügyvivője képviselte. Képviseltette magát a református és a methodista egyház, valamint az Ökumenikus tanács. Az ézsaiási ige fényében a közel hetven diakóniai munkás, egyházi vezető - Európa 15 országából - azokról az új lehetőségekről és új feladatokról folytatott eszmecserét, melyet a Kelet-Európai változások vetettek és vetnek fel. Hiszen Európának ebben a térségében - nemcsak Magyarországon - olyan politikai, társadalmi változások történtek, melyek hatással vannak az egyház, s ezen belül a diakónia szolgálatára. Olyan szükségek jelentkeznek, melyek megoldásához minden eddiginél nagyobb összefogásra van szükség. A Baltikumban, Csehszlovákiában, Romániában is egézsen új helyzetbe kerültek az egyházak. Szabadabban, Jézusra figyelve végezhetik szolgálatukat a diakónia terén is, de hogy elindulhassanak, hogy eredményes lehessen szolgálatuk, nagyon sok segítségre is szükségük van. Három fő referátum hangzott el, melyet élénk eszmecsere követett. Gazdasági, politikai és egyházi szituáció volt a három előadás témája. Érdekesen rajzolták fel az előadók - közgazdász és miniszter azt a politikai szituációt, valamint gazdasági helyzetet melyben élünk, s melynek iránya az egységes Európa felé mutat, hiszen olyan Európa felé kell haladnunk, mely jobban tudja megélni és valósítani az egységet, mint az eddig gyakorlat volt. Ennek az egységnek van realitása, viszont aki, ill. amely nemzetek kimaradnak belőle, nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnek. Az egyházi szituációról Klein püspök tartott előadást - aki a rohamosan fogyó szász evangélikus egyház püspöke. Egyházának nehéz helyzetéről is szólt, majd azt hangsúlyozta Jézus szavai, s a Szentírás alapján, hogy a szolgáló szeretet megélése nélkül nem lehet meg az egyház sehol a világon. Az új politikai és gazdasági kihívások az egyház diakóniája elé is újabb kihívásokkal jelentkeznek. A referátumokat élénk eszmecsere követte csoportokban is és a plénumon is. Itt nyílt lehetőség arra, hogy a különböző kelet-európai egyházak elmondják helyzetfelmérésüket saját egyházaik mai helyzetéről és ismertessék feladataikat. Megrázó képek rajzolódtak fel, melyek a most nagyobb lehetőséget kapott egyházak súlyos problémáit tárták a jelenlévők elé. Némelyik szinte segélykiáltásként hangzott az európai egyházak felé. Szebik Imre püspök is a plénumon számolt be egyházunk mai helyzetéről, terveinkről, lehetőségeinkről. Beszámolójában elmondta nemcsak gondjainkat, de örömeinket és kiteljesedő szolgálatainkat is. Jó volt megismerni egymást, erősíteni a korábbi kapcsolatokat, megismerni az osztrák diakónia kiteljesedett szolgálatát. Jó volt tanulni és tapasztalokat gyűjteni, melyeket itthon is fel lehet használni diakóniai szolgálatunk erősítésében. Köszönet az Osztrák Evangélikus Egyháznak és Diakóniának, hogy mindezt lehetővé tette számunkra. ifj. Kcndch György Testvérgyülekezetek találkozója (NYÍREGYHÁZASZATMÁRNÉMETINAGYKÁROLY) 1991. május 4-én a nyíregyházi és a kölesei gyülekezet tagjai Laborczi Géza lelkész vezetésével felkeresték a szatmárnémeti testvéreket, ahol nagy szeretettel fogadták őket. Közös istentiszteleten vettünk részt, amelynek keretében igen kedves anyáknapi ünnepség is volt. A szatmárnémeti gyerekek szép szavalatokkal, a velünk utazó nyíregyházi ifjúsági énekkar spirituálék igen színvonalas előadásával tették emlékezetessé a találkozást. Ezután Nagykárolyba mentünk, ahol Lábossá László kölesei lelkész megható beszédében méltatta a nagykárolyi és kölesei gyülekezet közös múltját. Sipos Ilona (gyülekezeti tag) ZARÁNDOKÜTON A KÖLCSEIEK 1808. határkő volt a kölesei gyülekezet számára, mert az ide letelepedettek a szomszéd községekbeli hittestvérekkel összefogva, kérték a „szomszédos” Nagykárolyi Evangélikus Gyülekezetét, hogy leányegyházzá lehessenek. 53 évig élt ez a kapcsolat, mely szerint a lelkész évente háromszor látogatta meg a gyülekezetét, s a kölcseiek templomba, úrvacsorázni Nagykárolyba jártak. Ennek bizonysága, hogy az ottani lelkész magyarul, németül és szlovákul végzi szolgálatát. Ez utóbbi nyelven a kölcseiekre tekintettel. Anyásodás után megszűnt ez a laza kapcsolat s azután az idő vihara is elzárta a kapcsolattartás lehetőségét... Az összetartozás tudata azonban tovább plántálódott s az újra találkozás álma valóság lett 1991. május 4-én. Nyíregyházi gyülekezet kiránduló csoportjához csatlakozva 16-an útra kelhettünk. Délelőtt a szatmári gyülekezetbe látogattunk, s az istentiszteleten és a terített asztalok mellett átéltük a testvéri összetartozás könnyet fakasztó, szívszorító ajándék lehetőségét... Délután érkeztünk Nagykárolyba s beléptünk az 1823-ban épült templomba, melynek falai befogadták egykor az ősöket, azokat az Isten igéjére éheseket, akik vállalták a hosszú utat - mely ma autóbusszal is hosszúnak tűnik, hisz 80 km -, hogy erősödve s a bűnbocsánat kegyelmében részesülve megújuljanak, hogy meg ne tántorodjanak. A szemeken látszott ennek átélése s megilletődve ültünk, jártunk azokon a helyeken, melyek a már porladó drága ősök emlékét idézték. Ézsaiás próféta 54. fejezetének 10. verse: „Mert a hegyek megszűnhetnek és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg és békét adó szövetségem nem inog meg ...” alapján az egykori leánygyülekezet lelkészeként Isten meg nem szűnő hűségéről és békét adó szövetségéről szólhattam, melynek valósága nélkül nincs múlt, nincs jelen. Nincs e testvéri találkozás és nincs jövendő sem, mert ez a jövendő záloga ma is: gyülekezetnek és egyéneknek egyaránt... Mindkét helyen Zelenák József a gyülekezet lelkésze, aki meleg testvéri szavakkal köszöntötte a gyülekezetbe érkezetteket s annak a reménynek adott kifejezést, hogy ez kezdet volt csupán, melynek folytatása erőt adóvá, felemelővé válhat mindnyájunk örömére és Isten dicsőségére. E napnak élménye feledtette a fáradtságot s a kölesei zarándokok esti fohásza még forróbban szállt az egek Ura felé, aki ezt lehetővé tette. Lábossá László 1952 májusában szomorú tekintetű srácok bandukoltak a nyolc éve jól ismert alma mater folyosóin. A gimnázium udvarára érve, osztályfőnökük úgy búcsúzott tőlük, mint az utolsóktól, akik ebben az iskolában érettségiznek. A gimnáziumot bezárták. Az akkori politikai vezetés agyafúrt módszerekkel kényszerítette az egyházat, hogy váljon meg attól az intézményétől, amely évtizedek óta nemcsak a magyar evangélikusság, de az egész ország büszkesége volt. Kiváló tanárok, szigorúsággal párosuló korszerű szellemiség, gondosan válogatott könyvtár és szertárak váltak kiutasítottá, fölöslegessé. Egy, a minden nehézséget leküzdö akaratot, csillapíthatatlan tudásvágyat, bármilyen bajban is megtartó erkölcsiséget hordozó közösség hullott darabjaira. 39 évvel később, idén május 10-én a szomorúan bandukoló fiúk egyike meghatottan emlékezett vissza arra az eseményre, amelyről mindenki azt gondolta, hogy az utolsó ballagás lesz a Fasorban. Tette ezt abból az alkalomból, hogy mint a tavaly ősztől újraéledő alma mater negyedikeseinek osztályfőnöke búcsúzhat tanítványaitól. „Különösen jóleső érzés volt sajátomnak tudni ezeket a fiatalokat” - vallotta Tóth Endre osztályfőnök a ballagás utáni napokban. „Közöttük volt egykori osztálytársam, a szintén 1952-ben végzett Füredi Jenő fia is, aki olyan erősen hasonlít az apjára, hogy valahányszor beléptem a mostani negyedikesek termének ajtaján, hajdani társaim között éreztem magam. Ez volt az egyik olyan fontos élmény, ami erőt adott nekem ahhoz, hogy kollégáimmal együtt megpróbáljam újra felépíteni mindazt, amit ez a gimnázium az országnak és a volt fasoriaknak jelentett.” „Harmincnál is több tanévet éltem át tanárként, sokszor búcsúztattam negyedikeseket, de sohasem mertem remélni, hogy egyszer majd egyházam saját, ,új’ gimnáziumában tehetem mindezt. Ezért emelkedik ki a többi közül ez az idei esemény. Engedjétek meg, hogy adjunk néhány jó tanácsot nektek! Ha nem is értitek meg ezeket most rögtön, jegyezzétek meg azért őket, mert az élet egysze; majd úgy hozza, hogy rájöttök, mire vonatkoznak. És, ha öröm vagy bánat ér benneteket, az ajtó nyitva lesz előttetek, hozzánk, volt tanáraitokhoz bármivel fordulhattok" biztatta a meghatott diákokat a búcsúzó angoltanár, Schulek Mátyás. Az osztályfőnöki búcsúszavak említették, hogy a gimnázium a tudás alapjait van hivatva elültetni a diákok fejébe, szívébe, leikébe. Gyapay Gábor igazgató viszont azokról az alapokról beszélt, amelyeknek lerakása még ezután lesz feladata - és saját feladata lesz - a most érettségizőknek, de amelyek a legfontosabb szerepet kell, hogy betöltsék életük folyamán. Ezek: a hivatás és a család. Kevesen gondolták 1952-ben, hogy közel 40 év múlva ismét meghatott diákok és tanárok állnak majd a gimnázium udvarán, de már nem a végső búcsú elkeserítő hangulatában, hanem az újrakezdés és a biztos folytatás együttes reménységével. Kevesen idézték volna akkor magukban Luther Márton rendíthetetlen hitet sugárzó szavait, amelyek ma az új gimnázium lépcsőházában álló szobor talapzatán olvashatók és ma is a leghasznosabb útravalóul szolgálhatnak: „Ha vége is lenne holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy almafa csemetét. ” Pályi Emese ULICA EGANA volt a neve annak a munkácsi kis utcának, melynek sarkában állt az evangélikus templom. Mellette 1943-ban paplakot építettünk, ennek emeletén gyülekezeti terem volt. Innen mentem én is a férfiak százaival a Rákóczi-kastélyba azon a baljós novemberi szombaton. Életrajzomnak legizgalmasabb fejezete az, melyben leírom: hogyan szabadított ki az ÚR még azon az éjszakán, hogy másnap a templomunkban szolgálhassak. Nem menekültünk el, sőt itt született kisleányunk is. Maradtunk volna továbbra is, ha nagyon körmönfont módon nem intézték volna azt, hogy a szép új házat tisztilakássá, a templomunkat pedig klubbá alakítsák át. Ezt nem vártuk meg és családommal együtt 1945 vége felé kiszöktünk azzal, hogy hazamegyek szülőhazámba, Erdélybe, de oda már a román hatóságok nem engedtek be. Magyarországon maradtunk. 1990 tavaszán megengedte Isten, hogy Munkácson született leányomnak és testvéreinek, meg unokáimnak megmutathassam Munkácsot, a szülőházat és templomunkat. Döbbenettel tekintettük meg az ungvári templomunkat is, ahol annak idején Koren Emil lelkésztársam szolgált, mely most valamilyen sportcsarnok. A munkácsi református lelkész testvérem szolgálataiba bekapcsolódva, megérthettem, hogy Isten valami egészen újat kezd a szép Kárpátalján. Egyik este részt vehettünk egy kis faluban a raktárrá alakított református templom újraszentelésén. Tornya felrobbantva, de az árvaságból feléledt kicsi gyülekezet boldogan tért vissza az UR hajlékába. Annak idején csak a fent említett két városban volt templomunk és paplakunk. Innen gondoztuk az egész Kárpátalján levő több mint félszáz települést, melyekben együtt sem volt több, mint ezer evangélikus. Tavaszi utunk során sem találkoztunk tíz evangélikussal sem, akik a református gyülekezetek lelkigondozása alatt élnek. Szeretném kifejezni örömömet azért, mert a kárpátaljai magyarságnak olyan színvonalú lapja van, mint a „Kárpátalja”. Szeretném megköszönni Istennek, hogy munkácsi evangélikus hittestvéreink otthonra leltek a református gyülekezetben. Kérem azokat, akiknek valamilyen kapcsolatuk volt akár velem, akár munkácsi és ungvári evangélikus gyülekezetünkkel, hogy írjanak itteni címemre: Siófok 8600, JÉZUS A CSALÁDBAN Fő u. 93. Ismert és ismeretlen kárpátaljai honfitársaimat szeretettel hívom, hogy erre járva, keressenek fel és tekintsék meg siófoki új templomunkat, jelképesen Krisztus Hajóját. A torony csúcsán, a kereszt alatt az Életfa rügyei láthatók. Ez jelképes üzenet mindnyájunknak. Ahol rügyek vannak, ott előbb-utóbb lombok, virágok és gyümölcsök is lesznek! Adja URunk, hogy 1991-ben ilyen rügyek hordozzák jövőnket itt is, Ott is! Józsa Márton MEGHÍVÓ ZSINATI MEGNYITÓ ISTENTISZTELETET tartunk 1991. június 8-án, szombaton 11 órakor a Budapest-Fasori evangélikus templomban. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Iskoláskorú gyermekek a családban Amikor megkaptam, még egyszerűnek és hálásnak éreztem a témát: iskoláskorú gyermekek a családban. Ők a szélsőségek közötti legproblémamentesebb korosztály. Már régen kinőttek a pólyából, s még csak némelyikük arcán jelent meg néhány igazi kamaszkori pattanás. Most azonban amikor szorítva a határidőtől - lakásunk festésének kellős közepén, komolyabban próbálok elmélyedni a kérdésben, már nem látok mindent olyan egyszerűnek és szépnek. Nem a meszesvödör és létra látványahangol le annyira, hanem ők, az iskoláskorú gyermekek, akiket magam elé idézek. Ők, akikkel naponta több községben, több iskolában magam is találkozom. Kezükben diplomatatáska, vállukon színes hátizsák, telepakolva könyvvel, füzettel, tudománnyal. Egyetlen komoly gondjuk a tanulás. Életük nagyobb része gondtalan játék, kacagás. Kellene hogy legyen! - tehetem hozzá mindjárt előző mondatomhoz. Be kell látnunk ugyanis, hogy az életük nem is olyan könnyű és gondtalan. Mert a tanulás igen komoly munka, a hétköznapi élet gondjai, terhei, a társadalmi élet komor hírei rájuk is lecsapódnak, s a mi rohanó, ideges életünk igazi áldozatai ők és nem mi magunk. Gondolataim alátámasztásául éppen most érkezik haza második osztályos kisfiam. Akinek szobájában reggelente hat órakor csörög a vekkeróra, s aki, ha jól számolom, kis társaival együtt közel 10 órát tölt naponta az iskolában. Nyilvánvalóan most is fáradt, de nem panaszkodik, hanem önfeledt örömmel pattan az ölembe. Hát persze, hiszen ha széttologatott bútorok között is, az írógép fölé hajolva is, de ma kivételesen itthon talált. Máskor - szintén számtalan kis társához hasonlóan - elsőként érkezik a kihalt lakásba, várva, hogy hazaérkezzünk, s remélve, hogy a lefekvés idejéig azért talán reá is jut majd egy kis időnk. Addig pedig marad az önálló kötelességtudás, amelyre a konyhaasztalon lévő üzenőcédula külön is felhívja a figyelmet. Mert hát bennünket, szülőket, szólit a kötelesség. Vár a szántóföld, a munkapad, az Íróasztal, a szószék, vagy éppen az iskola; ők a tudományra is, hitre is tanítandó iskolásgyermekek. S miközben lótunk, futunk, értük dolgozunk, szinte megfeledkezünk róluk. Nem azt felejtjük el, hogy vannak, hanem azt, hogy ők még gyermekek, akik még soha sem voltak felnőttek. Meg azt felejtjük el, hogy mi felnőttek viszont már voltunk gyermekek. Ha ezt nem felejtenénk el, akkor jobban bele tudnánk érezni gyermekeink lelkivilágába. Abba a lelkivilágba, amelyet Jézus sem tartott bűntelennek, mégis példaként állította a felnőttek elé. Mennyivel közelebb kerülhetnénk gyermekeinkhez, ha visszagondolnánk, hogy számunkra is „nehéz” volt az iskolatáska, a játék lázában mi is szívesen megfeledkeztünk a rendcsinálás, fogmosás, stb. „prózai műveleteiről", s hogy nem mindig hisztéria volt, amikor egy-egy fájdalom, csalódás kapcsán még iskoláskorban is keserves sírásra görbült a szánk. S talán akkor választ kapnánk fel-fel törő: „Nem értem, miért ilyen ez a gyerek?!” kérdésünkre is. S ha felidéznénk gyermekkori szüntelenül érdeklődő, kíváncsiskodó önmagunkat, bizonyára nem unnánk, állítanánk le kérdéseiket sem. A rohanó élet sodrában ugyanis egyre gyakrabban hárítjuk el, nevetjük ki, fojtjuk el, vágjuk el gyermekeink szavát. Meg kellene tanulnunk szavaikra odafigyelni, kérdéseikre válaszolni. A 12 éves Jézus jut eszembe, aki hallgatta, de kérdezgette is a tanítómestereket. Meg az édesanyja, aki nem egészen értette, mégis a szívében forgatta fia válaszát. Végül az jut eszembe, hogy ha azt szeretnénk, hogy családunk keresztyén család legyen, túl kell mutatnunk önmagunkon. Gyermekeinkből nem magunkhoz hasonló, hanem Jézusra hangolódott embert kell nevelnünk. Nevelési eszközként viszont nélkülözhetetlen a magunk hiteles keresztyén élete, szülői szeretete. Lászlóné Házi Magdolna
