Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-04-07 / 14. szám

Evangélikus Élet 1991. április 7. ly (Folytatás az 1. oldalról) ^ megszüntetéséért. A szervezeti és területi kérdésekről elhangzott az a vélemény, hogy „amíg jobbat nem tudunk, a régit ne bántsuk!” Az egyházközségi közgyűlési tag­ságnál figyelni kell a meghatáro­­). zásra. Ne legyen az, hogy valaki k, éveken át nem járul hozzá a gyüle­­)■ kezet fenntartásához, majd egy év­­ly ben fizet, - és bele akar szólni pl. is a lelkészválasztásba. Legyen pon­­i- tosan meghatározva a presbiterek it és képviselőtestületi tagok köteles­­:• sége is. Előkerült a testvérgyüleke­­it zeti kapcsolatok szabályozása is. l* Az egyháztagság meghatározása n ne legyen merev, gondoljunk a visszatérőkre is! Az ifjúság nevelé­­a se visszahozhatja a szülőket is. ) Szabóné Piri Zsuzsanna záróáhí­• tatában Mt 26,69-75 alapján arról szólt, hogy Péter példájára nálunk 5 is „gyorsan készen a szó”. De a tanítványnak meg kell gondolnia, mit és hogyan szól, nem lehet ka­• méleon és az egyház nem lehet te- i repszínű, környezethez igazodás, a t kontextus figyelés fontos, de a szó, s jelen esetben a zsinat munkájának i eredménye nem a gyors szavak ki­­' mondása, hanem a közös, biza­lomban megfogant szabályozás kell legyen. 1 Az egész fórum a vélemények és javaslatok felvetésében nagyon családias, nyugodt békés beszélge­tés volt jövőnk dolgairól. BÉKÉSCSABA Tiszántúl, a Dél-Alföld, közis­mertebb nevén a Viharsarok terü­letének gyülekezeteiből gyűltek össze 140-150-en erre a fórumra. A Kistemplomban volt a megnyitó istentisztelet. Dr. Harmati Béla püspök Fii 4,19 verse alapján arról prédikált, hogy mi is Isten kedves gyülekezete vagyunk, de mindez semmi, ha nem lesz személyessé a hitünk, ha nem fér el szívünkben az Isten. Nála van az igazi érték, ajándékát nem lehet zsebre tenni, tovább kell adni. Dr. Frenkl Róbert országos fel­ügyelő volt az első megszólaló, rö­viden ismertette, miért van szükség a zsinatra, az új törvényekre. Elso­rolta a törvénykönyv ismert hibáit, az Ünnepélyes Nyilatkozatot, a fe­lülről építkezést, a világiak kire­kesztését és a törvényhozó-végre­­hajtó-bírói hatalom egybeolvadá­sát. A zsinat előkészítéséhez feltét­lenül szükségesek az ilyen összejö­vetelek, hogy megfelelő legyen az információ-áramlás. A zsinat az egész egyházé kell, hogy legyen. Dr. Harmati Béla püspök rövid bevezetése most négy területre irá­nyította a figyelmet: az egyházta­gok számbavételére, a területi ren­dezésre, az anyagiak kérdésére és a lelkészválasztásnál nagyobb sza­badság megvalósítására. Dr. Lipták András a jogász sze­mével nézett a zsinatra. Három kérdéscsomót látott fontosnak megemlíteni ebből a nézőpontból: az egyháztagság kérdését, a gyüle­kezet-egyházközség jogi megfogal­mazását és az egyházi bíráskodás­ról szóló törvény teljes átdolgozá­sát. A megbeszélésben szóbakerült a kétlépcsős zsinat ügye -, nem talált különösebb visszhangra. A zsinat­tól nem lehet mindent várni, a megújulás érdekében evangélizálni kell! A törvényeknek nem megkö­tözni kell, inkább szabaddá tenni. Egy békésmegyei, a „Daganatos gyermekbetegségek alap” ügyében felszólaló orvos szavai nyomán vi­lágossá lett, hogy a zsinatnak ala­pítvány-ügyben is határozni kell. A múlt példája nyomán vigyázni kell, hogy fegyelmi nélkül senkit ne lehessen félreállítani, ugyanakkor szóba került és javaslatként el­hangzott, hogy a lelkészeket is meghatározott időre válasszák. Aki viszont rombolja az egyházat, azt el lehessen távolítani. A presbi­terek kötelességeit határozottan kell körvonalazni. Az ifjúság szem­léletének alakítása, értelmiségiek nevelése épp úgy előkerült, mint az istentisztelet rádiós közvetítése egyenes adásban -, bár ez nem ki­fejezetten zsinati téma. Gémes István a KÉMELM elnö­ke is résztvett a fórum egy részén, üdvözölte a készülő zsinatot és kí­vánta, hogy tág ölelésű legyen a zsinat minden megnyilatkozása. Mindkét egyházmegye gyüleke­zeteit foglalkoztatja az iskolakér­dés, ezért volt több felszólalásban is szó az ifjúság neveléséről. Tá­­borszky László esperes a békéscsa­bai gimnázium ügyéről számolt be. Az egyház igényt tart a gimná­ziumra és folynak a tárgyalások, az indulás időpontja még nem tisz­tázott. Pintér János esperes az orosházi gimnázium helyzetéről szólva elmondta, hogy már megál­lapodtak illetékesekkel, folyama­tos lesz az indulás. 1991-ben óvo­dát nyitnak, 1992-ben általános is­kolai csoportot és 1993-ban gim­náziumot indítanak. A beszélgetés jól mutatta azt a képet, mely bizonyára az összeülő zsinatnak is képe lesz: nincsenek előre megoldott kérdések, rengeteg a feladat, nincsenek egyező néze­tek, sok javaslat kerül elő, lesznek viták, de keresztyén módon folyó tárgyalásokon kialakulhat közös vélemény, megvalósulhat a várva várt jó törvény. tszm Egyházkerületi közgyűlések Az Északi Egyházkerület f. évi április 17-én, szerdán de. fél 11 órakor a Bécsikapu téri templomban tartja közgyűlését. * * * * A Déli Egyházkerület f. évi április 18-án, csütörtökön du. 2 órakor az Üllői úti székház nagytermében (az udvarban II. emeleten) tartja közgyűlését. Országos papné-konferencia a budapesti Fasori Gimnáziumban (Bp. VII., Gorkij fasor 17-21.) 1991. április 13-án 10 órai kezdettel. Program: Reggeli áhítat: És. 40, 27-31. Délelőtti beszélgetés bevezetővel: Mit vár a pápáétól a gyülekezet és az egész egyház? IXTutártÜ'beszélgélé's' beve/e.fncl Mit vár a papné a gyülekezettől, egy­háztól?; Úrvacsorái előkészítő és úrvacsora­­osztásAKir. 19,5. Az alkalomra szeretettel várjuk vala­mennyi aktív, nyugdíjas és özvegy pap­né testvérünket. Az ebéd szervezése ér­dekében kérjük a részvételi szándék be­jelentését az Északi Püspöki Hivatal­ban március 27-ig. PÁLYÁZAT A Németországi Evangélikus Ma­gyar Lelkigondozó Szolgálat stutt­garti gyülekezete alapítvánnyal rendelkezik. Ennek kamataiból az 1991/92-es tanévre 4-5 árva és fél­­árva diák részére tanulmányi ösz­töndíjat tud biztosítani. Pályázhatnak a Teológiai Akadé­mia hallgatói és bármelyik evangé­likus Ögyházi ískdla diákjai. A pá­lyázatokat az illetékes intézeti ve­zetőkhöz kell benyújtani rövid életrajzzal együtt. Az ösztöndíj mindig egy évre szól. Az intézeti vezetőktől kimutatást kérünk az évi iskolai költségekről forintban. A pályázatokat a tanintézet vezető­inek ajánlásával együtt az Evangéli­kus Országos Egyház címére kell megküldeni, 1991. május 31-ig. ETNIKAI KÖZÖSSÉG: KIHÍVÁS ÉS FELADAT AZ EGYHÁZAK SZÁMÁRA RÉGIÓNKBAN (Korreferátum Zalatnay István előadásához) Az elmúlt évben jelent meg ná­lunk Viktor Emmánuel Franck megdöbbentő könyve egy kon­centrációs tábor életéről. „Mégis mondj igent az Életre!” - ez a cí­me. Beszámolójában nem egysze­rűen kronológiai sorban mondja el megaláztatásaikat, hogyan veticőz­­tették le őket, és verték meg a ra­bokat. Egy nagy kérdésre keresi a választ: Mi volt azoknak a titka, akik kibírták ezt az eleven poklot? A választ - nagyon leegyszerűsít­ve - a könyv címe adja meg. Aki az ördögi körülmények között sem mondott.le az élet igenléséről, az szabadult meg. Emberileg, lelkileg alkalmassá vált a túlélésre. Melyek és milyenek azok a kihí­vások, amikkel egy hívő közösség­nek ma szembesülnie kell? Minde­nekelőtt a kiindulópontot kell tisz­tázni: változó körülmények ellené­re vagy éppen ezért az egyház szá­mára a legnagyobb kihívás ma is az Evangélium. Éljen Ungváron vagy Kolozsvárott, Nyíregyházán vagy Münchenben. Nyilvánvalóan más és más feleletet fogunk adni, egyházi életünk végső kérdése ép­pen ez. Az Evangélium kihívását, a krisztusi „provokációt” felismer­jük-e? Csak egyetlen példát hadd idézzek: azok kezéből, akik min­den eszközzel igyekeztek tönkre­tenni az egyházak életét, mára ki­hullott a hatalom. Ősi reflexünk a visszavágás. Hatalmas kihívás ma: elmondani az igazat, a megalázta­­ást, és mégsem bosszúért kiáltani, anem hűségesnek maradni az 'angéliumhoz. A másik nagy kihívás egyéni, zisztenciális jellegű. Nagyon sok aber élete kerül ma „egziszten­ciális vákuumba” (V. E.: Franck). A rendszerváltás sok ember életé­ben komoly megrázkódtatással jár. Élete értelmét is elveszítheti. A személyes élete mélységeire, az értelemvesztés kínjaira nem lehet a megszokott sablon szerint felelni, válaszolni. A következő kihívást polgári vallásosságnak nevezhetjük. Az újabb felmérések szerint az ország 68%-a mondja magát vallásosnak. Ugyanakkor ebből csak 16% val­lotta magát aktív keresztyénnek. A megnövekedett számoknak sza­bad őszintén örülnünk, mégse va­kítson el. Sokak számára csak di­vatos dekoráció a hit. Úgy tapasz­taljuk, hogy többet keresztelünk, esketünk, temetünk, de sokszor ennél több jelenlétre nincs is igény. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet.” A hétköznapi életben és a politikai színtéren egyformán nagy kísértés, hogy csak eszköz le­gyen az egyház. Ezzel elérkeztem az utolsó kihí­váshoz, aminek a szabadság csap­dái nevet adtam. Mit is értek ez­alatt? Összeomlott egy olyan rend­szer, amely szigorú korlátok kö­zött tartotta és ún. kézi vezérléssel befolyásolta, akarta tönkretenni az egyházakat. Most a szabadság ideje köszöntött ránk, mégis úgy tűnik nekem, hogy nem tudunk vele élni. Két csapdában látom a bénultság okát. Egyrészt nem gon­dolták újra az egyházak a hata­lomhoz való viszonyukat. Sem a bünbánat, sem az új kezdet vonat­kozásában. Ez pedig alapvetően fontos, nehogy a hatalom játéksze­révé váljunk. A másik csapda ősi, tipikus: a pusztai vándorlás „tüne­te”. Izrael népe a szabadság nehéz­ségei közepette egyszercsak többre kezdi értékelni a rabszolgaság hú­sosfazekait. A szabadságban nem Istenre hagyatkozik, nem akar megtanulni választani jó és rossz között, hanem nosztalgiázik, visz­­szavágyik a régi szép időkbe. Egy nemzedéknek kellett kipusztulnia ahhoz, hogy másképpen legyen. Is­métlődne a történelem? Ezekután csak egyetlen kérdés marad: mit tegyünk? Három fon­tos feladatot emelek ki: közösség­­építés, ifjúsági munka, anyanyelv­­őrzés. A vallásszociológiai felmé­rések szerint az emberek nagy ré­sze azért keresi fel az egyházat, mert közösségi élményre vágyik: tartozni kell valakihez. így gyüle­kezeteinknek gyógyító és megtartó közösségekké kell válniuk, gyógyí­tónak, hogy enyhüljenek a sebek, megtartónak, hogy aki elveszíti egyensúlyát a kötéltáncban, ne a semmibe zuhanjon. Nem bekényszeríteni kell a fiata­lokat az egyházba, hanem vonzó módon lehet számukra felvillanta­ni a keresztyén élet szépségeit és nehézségeit. Az utolsó az anyanyelv megőr­zése. Bennünket evangélikusokat az Ige egyházának is neveznek. Tudjuk, ez őrizte meg az egyház törékeny hajóját a történelem vi­haraiban. Itt és most azt is láthat­juk: a magyarul megszólaló Evan­gélium nemzetünk fennmaradását is szolgálta. Ezzel a felelősséggel szóljunk ma is, hogy ez a felada­tunk. Ékes, szép beszéddel hangoz­zék szánkból a szó: mégis mondj igent az Életre! Laborczi Géza Nincs itt, feltámadott Mintegy 38-40 órát tölthetett Jézus a halál fogságá­ban. Ám nemcsak a halál foglya volt, a főpapok biztonságra törekedtek. Sírkamráját külön egy irdat­lan, alig mozdítható kővel pecsételték le, sőt őrizet alá is helyezték, szolgáikat odarendelve a sír köré. Mint a mesében, három felnyithatatlan lakattal zárták Jé­zust a holtak birodalmába. Ember fia e három lakatot fel nem törhette, emberi számítás szerint innen nincs menekvés. Kezein, lábain az otromba vasszegek ütöt­te nyílt sebek, oldalán pedig a dárda szúrása nyomán ökölnyi seb tátong. A szúrás szivéig hatolt. E sebből víz és vér folyt, biztos diagnózisaként a halál beálltá­nak. Köntösét, ruházatát a kivégzö osztag tagjai - a vitézek, amint azt az írásban olvassuk - maguk között szétosztották. Többé azokra sem lesz szüksége. Elad­ták. Nyilván akadt vevő a ruhadarabokra, akasztott ember tárgyai szerencsét hoznak, tartja a babona. Sötétedés előtt a mezítelen testet levették a kereszt­ről. Az egyházi művészet „pietaként” tartja számon e megható jelenetet. Néhány asszony fájdalomtól meg­törve nézte végig, amint a vesztőhely közelében lévő sziklaüregbe helyezték az Úr testét. Soha még ilyen sivár, kapkodó temetést nem láttak. Gyászolók, tanít­ványai sehol, és sehol az elmaradhatatlan, csodára éhes sokaság. A város is elcsendesedett, hiába, a tör­vény ereje, nyomasztó valósága még mindig nagy. Nagyobb, mint az Isten fiának halála, vagy temetése. A szombat előestéjén vagyunk, ezért a kapkodás. És amint elült a zaj, a lélek is elcsendesedett, az emberek készültek a szombat megünneplésére. A harmadik napon - ez vasárnap - mintha megszó­lalt volna övéiben a lelkiismeret. Tulajdonképpen a temetéskor elmulasztott hiányosságokat akarták pó­tolni. Ám erre is csak az asszonyok vállalkoztak. Legalább megkenni a szokásoknak megfelelően a holttestet és tisztességesen begöngyölni leplekbe, hi­szen a temetéskor, pénteken hevenyészve hajtották mindezt végre. így indultak vasárnap, a hajnali órák­ban a sírhoz. Keresztül a városon, mivel tartózkodási helyük Jeruzsálem déli negyedében, a szegénynegyed­ben, a vesztőhely pedig pontosan a város északnyuga­ti csücskében, a falakon kívül volt. Senki nem leselke­dett utánuk, a szűk sikátorokban egy lélek sem for­dult elő. Ki is törődne néhány fátyolba burkolódzott asszonnyal, akik pirkadatkor a város északnyugati kapuja felé tartottak. Mégis suttogva beszéltek. Az asszonyi erejüket meghaladó kö izgatta őket, meg az őrség, vagyis ama bizonyos külső lakatok. Ehhez nem találtak kulcsokat lelkűkben. Ám amint a temetőhöz értek, a csoda első szele megcsapta őket. Nem láttak őröket, s a kö sem meredezett a sírbolton. A második csoda dermesztőkig hatott. Üres a sír. Ott hevernek ugyan a véres leplek összegöngyölve a sarokban, de Jézus sehol. Ettől a látványtól már megrémültek és sírva fakadtak. Első gondolatuk, kirabolták a sírt, elvitték Jézust. S ekkor valaki hírül adta nékik a harmadik csodát: feltámadott. Inkább nem hiszik, mint hiszik, de kétség és öröm között rohannak vissza a tizenegyhez, hogy fellob­­bantsák az érthetetlen hírt előttük. Egyedül Mária Magdaléna téblábol, mint egy eszelős a temetőben. Őt is zokogás rázza. S mintha megszánná valaki, megszó­lítja: Mária. És íme, a rabbi állt előtte. Halála óta ez az első megjelenése. Itt a temetőben, a vesztőhely tőszomszédságában. Hallatlan izgalom ragadja el a tanítványokat. Igaz-e, amit az asszonyok állítottak? Nem puszta asszonyi fecsegés? Péter és János lihegve fut a városon keresztül, hogy megbizonyosodjék. És igaz, amit az asszonyok mondtak. Jézus nincs a temetőben. Csak hinni kellene abban, amit nem látnak, a harmadik csodában, a feltámadásban. Ők is kétség és öröm között hányódnak. Nem is tudják, mit tegyenek. Hall­gassanak-e, vagy világgá kürtöljék a megmagyarázha­­tatlant? Nem kockáztatják-e újra az Úr sorsát, ha beszélni kezdenek erről a fantasztikus élményről? De ki törődik már a kockáztatással? Az evangéliumok legalábbis nem. Se Pilátussal, se a főpapokkal, se a hatóságokkal. Az ő szerepük befejeződött a temetés procedúrájával, többé nem is említik őket. Tény az, ha 11 ember, sereg asszony, egyszóval a beavatottak csapata, ha tud a dolgokról, már úgysem lehet titok a titok. Jeruzsálem is igen gyorsan hírét vette e rendkívüli eseménynek. Az Antonia-erődbe, Pilátushoz is beszivárgott a kósza hír. Ez a szkeptikus ember legyintett rá: „zagyva fecsegés”. Ellenben He­­ródes, a babonás negyedes fejedelem, kinek palotája közel esett a Golgotához, már összerezzent a feltáma­dás hírére. „Túlzás volt a töviskorona és a biborpa­­lást” -, vonta le a konzekvenciát. Kajafás palotája a cirkusztól alig kétszáz méterre emelkedett az alacsony házak fölé. Konokul, egyetlen emberként hajtogatta: „Én megmondtam, hogy tanítványai elrabolják, s az­zal hitegetik a népet, hogy feltámadt”. De leginkább az a vitéz szoronghatott, aki a köntösét adta el. Mi lesz, ha visszakéri az az akasztott ember? Futótűzként terjedt a feltámadás híre a városban, s mindenki másként élte át. Eközben tényleg megje­lent a feltámadott sokak előtt. Még aznap a tágabb tanítványi kör tagjai közül kettőt elkísért Emmausba, s az esti órákban a város déli részében, a szegényne­gyedben meghúzódó tanítványok elé lépett. Tamás nem volt jelen, de nyolc nap múlva maga is meggyő­ződhetett a feltámadás valóságáról. Nemcsak a tizen­egy részesedhetett tehát a csodából. És nemcsak azok, akik Galileába mentek. Pál apostol arról tudósítja a korintusiakat, hogy több mint ötszázan láthatták ezekben a napokban. Az evangélisták szinte elvakultak a húsvéti fény­­özöntől. Eufórikus állapotukban mást sem látnak, mint a dicsőségben feltámadott Urat. Nem látják a várost, az Úr ellenségeit. Akadozik a krónikaírás megszokott ritmusa, elmosódik a precíz környezetle­írás. Nem tudósítanak már, hanem hitet vallanak. Nem írnak arról, vajon végigment-e az Úr a Via Dolorosán, megállt-e a Gabbata előtt, ahol Pilátus a kezét mosta, sebes lábaival elgyalogolt-e Heródes ud­varához, a főpap palotájához. Hiszen e helyek csupán pár száz méterre estek egymástól. Kiment-e a Getse­­máné kertbe, ahol a szenvedés poharától borzongott meg? Egyszóval bejárta-e újra a sötét stációkat? A szűkszavú tudósításokba mindez nem fért bele. Szaggatottá, rendszertelenné válnak a feltámadás kö­rüli leírások, sok kérdést hagyva ezáltal az utókor számára. Mert az emberi logika nehezen tud megbarát­kozni azzal az új dimenzióval, amelyet a feltámadásban kapott. Ez ugyanis már a hit dimenziója, s ehhez a tanítványok is csak lassan-lassan szoknak hozzá. És végül van-e nyoma napjainkban Jeruzsálemben a feltámadásnak? A sír felett, ahol Jézust hármas lakat alatt őrizték, több egyház gondozásában áll egy templom, a sírtemplom. Ősi fundamentumát már a negyedik században megvetették. A város déli részén pedig, a volt szegénynegyedben, ahol tanítványainak kétszer is megjelent, erősen rekonstruálva áll a ház. S az Olajfák-hegyén, ahonnan a Feltámadott menny­be ment, szintén áll egy templom. Rédey Pál Fogoly voltam, s meglátogattatok... Napjaink új kihívásai közé tartozik a lelkészek börtönben végzett szolgálata. Budapesten evan­gélikus egyházunk küldése nyomán Görög Ti­bor ny. lelkész kapott megbízást a rendszeres istentiszteletek tartására a különböző fővárosi fegyintézetekben. Március 10-én Szebik Imre püspököt kérte föl a Kozma utcai - mintegy 2000 foglyot őrző - fegyházban az istentisztelet tartására. A fegyházi istentiszteletre a börtönben élők önkéntes döntés alapján érkeznek. Ezen a nap­sütötte vasárnap délutánon mintegy száz bünte­tését töltő férfi gyülekezett egybe a fegyház erre a célra igénybe vett termében. Az ökumenikus énekeskönyvből énekelt e speciális gyülekezet. Az Úr csodásán működik, de útja rejtve van- kezdtük az istentiszteletet. Talán valaki itt hallja meg, hogy keresi és szereti őt is az Isten.- Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem - hangzott az ige. Kiszolgáltatott sorsú raboknak mondja Isten, van segítség. Sza­badulást váró embereknek ígéri, lehet újat kez­deni. Nekünk mindnyájunknak adja erejét, je­lenlétét, hogy színe előtt járjunk. Megannyi különös tekintet, igére rácsodálko­zó szem, alácsorduló könnyek. A sorsunk, a hitre jutásunk, a jövőnk is el van rejtve Istenben. Van esély igazabb életre, boldogabb holnapra. S aztán a kérdések zápora következett. Szent­­háromság titkáról, Jézus személyéről, az egyház szolgálatáról, a holnapról is. Az őrnagy szívesen tessékelt bennünket a cel­lákba. Négyen-nyolcan egy-egy szobában. Mun­kásszállóhoz hasonló környezet, a hangulat nyomasztó. - Mindenkinek szabadulást, mielőb­bi szabadulást kívántam. Bárcsak érezték volna, nem csak külső szabadságot, belső szabadságot is kívántam a jóra, igazra, egy szebb életre Krisz­tussal. Szebik Imre t károlyfalvi Béla 1912. szeptember 9-én született a Bács-Bodrog megyei Nemes­­militicsen népes vasutascsaládban. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. Előbb jogot tanult, majd átmenve a Soproni Evangélikus Hittudományi Karra, lelkésznek készült, és 1939-ben szigorlatozott. Lelkésszé szentelése után Orosházán lett segédlelkész, ahonnan behívták katonának, és tábori lelkészként a keleti frontra került. A katonai szolgálat nagyon megviselte idegeit, úgyhogy leszerelve majd egy évet töltött otthon, szolgálatra képtelenül. Mikor végre újra fel­vehette a munkát, szeretett volna önálló gyülekezeti szolgálatba kerülni, de nem lévén a kerületben üres parókusi állás, Raffay püspök a Budapest, Deák téri gyülekezetbe helyezte segédlelkész­nek. Itt se tölthetett el egy évet - hiszen már 1944-et írtak - újra behívták katonának, és alakulatával nyugatra vonult. Rövid né­metországi tartózkodás után Angliába ment. Londonban magyar menekültekből megszervezte az angliai magyar evangélikus gyüle­kezetei, amelyet több éven át gondozva vándorolt ki Amerikába, s rövid idejű USA-beli tartózkodása után Kanadába költözött, ahol magyar menekültek összegyűjtése és lelkigondozása lett a munkája. Eleinte közös protestáns gyülekezetben szép eredményt ért el. Később a reformátusok különváltak, s a kisszámú evangélikuso­kat két nagyvárosban (Toronto, Montreal) tudta gyülekezetbe tömöríteni, melyekben egymást követő vasárnapokon úgy tudott istentiszteletet tartani, hogy 1000 km-es éjszakai utazással érke­zett szolgálati helyére. Persze a kis lélekszámú szórványgyülekezet nem tudta megélhetését biztosítani, ezért egyetemen könyvtárosi képesítést szerzett, amelyre épülő anyagi támasszal végezhette a magyar evangélikusok lelki gondozását végső megbetegedéséig. Küzdelmes lelkészi szolgálat jutott neki osztályrészül. „Szörnyű, nehéz utakon kellett keresztülmennem'’ írta egyik levelében. Magányossága csak akkor enyhült, amikor Olga húga is Kanadá­ba költözött, akitől meleg testvéri segítséget és gondoskodást nyert. Lelkét is az ő karjaiban lehelte ki 1990. október 9-én Torontóban. „Utolsó leheletével egyetemben írja testvérhúga — egy nagy könnycsepp pergett le az arcán. Abban minden benne volt. Letöröltem. Csak most realizálom, hogy milyen csodálatos kincset helyezett Isten a tenyerembe.” Elhamvasztás után Olga hazahozta halotti urnáját Orosházára, ahol a templomban vettek tőle végbúcsút Pintér János esperes gyászistentiszteletével, majd Győri Gábor ig. lelkész igehirdetése mellett helyezték el hamvait szülei sírjába 1990. november 11-én. Így ért véget nehéz vándorútja itt a földön, s talált végső nyugal­mat Urának és Megváltójának áldása alatt a mennyekben. Cs. B.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents