Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-02-24 / 8. szám
Evangélikus Élet 56. ÉVFOLYAM 8. SZÁM 1991. FEBRUÁR 24. BÖJT MÁSODIK VASÁRNAPJA Cseppenkint folyik a hajóba a víz, ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ha ki nem mer igetjük, a hajó elsüllyed, úgy a szívünkbe beszivárgó vétkekben is elsüllyedünk, ha idejében ki nem irtogatjuk azokat. Augustinus ÁRA: 12 Ft ■n ZSINATI FÓRUMOK 1991. június 8-ra összehívott zsinatunk előkészítése céljából a következő területi zsinati fórumokat rendezi egyházunk: 1991. március 9. szombat, de. 10 ó: Pápa 1991. március 9. szombat, de. 10 ó: Kiskőrös 1991. március 16. szombat, de. 10 ó: Békéscsaba 1991. március 23. szombat, de. 10 ó: Budapest, Evangélikus Gimnázium Hívjuk és várjuk a környező gyülekezetek, egyházmegyék presbitereit, lelkészeit, gyülekezeti tagjait. Az egyes fórumok istentisztelettel kezdődnek és rövid ebédszünet közbeiktatásával előreláthatólag délután 3 óráig tartanak. Katonák - Lelkészek * MENTŐÖV it | „Sem vagyonra, sem svájci 4 bankszámlára, sem eszünkre és ké- J pességünkre nem alapozhatunk. w Mind cserbenhagyhat, csődbe me[Y hét, megcsalhat. Egyedül emberi jp kapcsolataink képezhetnek olyan rácsrendszert, amelyben megka' paszkodhatunk” - írja Hankiss JáTM nos orvos egy hajnali meditációjá-I ban. S mi, magunkat felnőttnek ■n valló emberek tudjuk: az emberi jt kapcsolatok is szétmállnak sokszór. A biztonságosnak vélt rács-II rendszer - a mi kis világunk - s a n nagy Egész recseg, ropog, szétmál-III ük. Mibe kapaszkodhatunk ak\ kor? Van-e remény arra, hogy valami, valaki tartást adjon földi éle-I tünknek? l| „Gondolj Uram irgalmadra és ! kegyelmedre, melyek öröktől fog, va vannak!” íme, a mentőöv! II A mostani vasárnap figyelmeztet: n ez az utolsó szalmaszál, amibe . egyedül érdemes kapaszkodni. tj S mivel mi már az Újszövetség néí, pe vagyunk, igy is fogalmazhatp juk: Jézus Krisztus a mentőöv, akit Isten „dob” számunkra, akik - rádöbbentünk arra, hogy nélküle ü elmerülünk. Beleveszünk saját bü“ neink tengerébe, eláraszt mások hömpölygő vétke. Tehetetlenek 1 vagyunk, bármennyire is küzdünk, “ akarunk. Egyedül akkor menekülű hetünk meg, ha felfelé nézünk, ha _ Istenhez kiáltunk: „Gondolj l Uram kegyelmedre!” Talán sokan érzik velem együtt: r. ítélet alatt van a világ, ítélet alatt van az egyházunk. Nincsenek érdemeink, érveink Isten előtt. Elrontunk mindent, üres a kezünk, vagy éppen fegyvert szorongat... Rajtunk csak a kegyelem segít! Isten meg nem érdemelt mentőöve. . Talán még nem késő: fogadd el, t fogadjuk el Isten felénk nyúló se- i gítségét, aki egykor így szólt váä lasztott népéhez: „Én vagyok az, ír aki eltörlöm álnokságodat önma■ gamért”. Nincs mire hivatkoz- 1 nunk, egyedül Isten páratlan szeretete az, ami visszaadja reménységünket. Böjt újra lehetőség. Ki tudja meddig tart Isten türelme? Ne szalasszuk el! A „Mentőöv” I, ránk is vár! t Gáncs Péterné 3 Napjainkban egyházainknak sok új feladata van. A honvédségben végzendő lelkigondozói szolgálat most van megalakulóban. A tábori lelkészekkel kapcsolatban sokszor hangzottak el vádak a múltban, de a lelkész feladata természetesen nem az, hogy megáldja a fegyvereket, vagy az öldöklésre buzdítsa a katonákat, de még csak az sem, hogy harcra hívjon valamiféle keresztyén értékek megvédésére. A lelkész feladata, hogy híveivel legyen, ha kell a csatatéren is. De békeidőben is lehet feladata hogy gondoskodjon azokról, akik talán otthonuktól távol, megváltozott életfeltételek között katonai szolgálatot teljesítenek. Ennek az egyházi szolgálatnak a megkezdésében (újrakezdésében) szerezhettünk ismereteket egy konferencián. melyet az északamerikai és európai tábori lelkészség vezetői tartottak Németországban 21 ország küldötteinek részvételével. Vannak országok, ahol a tábori lelkészek katonai ranggal, mint a hadsereg tagjai szolgálnak. Máshol civilben vagy papi öltözetben és mint egyházi személyek végzik munkájukat. Az Öböl-háború különleges időszerűséget adott a konferenciának, s természetesen felmerült az a kérdés is, hogy az idők folyamán hogyan vélekedett az egyház a háború és béke kérdéséről, mi a Biblia állásfoglalása a katonasággal kapcsolatban. Lelkészek jelenléte semmiképpen sem igazolhatja egy háború jogosságát. A jelenkor háborúi inkább azt mutatják, hogy „igazságos” háborúról nem lehet beszélni, de talán lehet egy hadsereg feladata, hogy igyekezzen az igazságos béke elérésére. A megbeszéléseken sok szó esett arról, hogy mi lehet a hadsereg elvárása az egyházzal szemben, milyen a lelkész viszonya a tisztikarhoz, a honvédekhez. A konferencia után alkalmunk volt egy nap alatt részletesebb betekintést nyerni a német tábori lelkészek munkájába. Kiindulópontjuk az, hogy a katona polgári személy katona ruhában, tehát meg kell számukra is teremteni a lehetőséget, hogy polgári jogaikkal a legmesszemenőbben élhessenek, ezek között a vallásgyakorlás jogával is. Csaknem 150 protestáns és több mint 100 római katolikus lelkész áll szolgálatban, s végzi a személyes lelkigondozást, oktatást és istentiszteletek tartását. Szolgálati idejük alatt fizetésüket és dologi kiadásaikat a honvédelmi minisztérium költségvetéséből fedezik. Sajnos nálunk pillanatnyilag a legnagyobb akadály az, hogy nincs elég lelkésze egyházunknak. Ennek ellenére remélnünk kell, hogy lesznek, akik majd vállalkoznak ennek a fontos feladatnak ellátására is. Szilas Attila Új kérdések, régi felelet Krisztus igen - de kell-e még ahhoz az egyház ? i‘ Legyünk őszinték: nem feltétlenül kell az egyház! Elég csak an- 1 nak kétezer éves történetét vizsgálnunk ahhoz, hogy ne essünk rajonv gásba. Eretneküldözések és keresztes hadjáratok, belső villongások és szakadások, kölcsönös kiátkozások és szeretetlen hódítások - mind-mind nagy szeplők az egyház arcán, amelyeket nem lehet csak úgy letagadni. De különben se biztos, hogy az a Jézus Krisztus, aki szertejárt prédikálva és gyógyítva és az Isten országát a földre hozva, ténylegesen akart-e egyházat alapítani? Hogy is gúnyolódott valaki erről? „Jézus Krisztus meghirdette az Isten országa eljöttét, de ehelyett jött az egyház.” Meg azt is tudjuk, hogy Isten „kézzel csinált templomokban nem lakik”, azaz nincs szüksége helyekre, intézményekre és épületekre, mert hiszen Ó Lélek, s akik Őt imádják, szükséges, hogy lélekben és valósággal imádják” (Jn 4,28). Mire való tehát még az egyház a papjaival, templomaival és szervezetével? Álljunk meg itt egy pillanatra és gondolkozzunk el a következőkön. * 1. Úgy hisszük, Jézus Krisztus földi élete óta, hogy Őbenne közénk jött, közénk alázkodott maga az Isten. Az, Akit más népek, korok és vallások a titokzatosnak, az emberi elme által föl nem foghatónak és főleg meg nem közelíthetőnek tartottak, az a Názáreti Jézus személyében, egy egyszerű asszony teste közvetítésével egészen közel jött hozzánk. Éppen ez a karácsonyi testetöltés üzenete. Isten eszközt, médiumot vett igénybe, a Názáreti Jézus testét és életét, hogy így legyen közel hozzánk és - János evangélista szavaival élve - felüthesse közöttünk a sátorát (Jn 1,14-18). Isten azóta nem az elérhetetlen távoli, hanem a közöttünk, velünk itt élő Úr. Hála Jézus Krisztusnak, a mi testvérünknek. Gondolom, hogy Jézus földi vándorlása idején így épült ki a kettős kapcsolat is közte és a tanítványai között. Egyrészt maguk mellett tudhatták a nagy testvért, aki hozzájuk tartozott, egyszerűen mint a nagy segítő, tanító és gyógyító, másrészt mindig is érezték, hogy aki Őt látja, az látja az Istent - ahogy Ő maga azt el is mondta egyszer. Isten tehát nem valahol a messzeségben lebegett, hanem Benne jelen volt közöttük. 2. Mennybemenetele előtt Jézus maga is úgy érezte, hogy az Isten és a tanítványai közötti kapcsolat soha többé ennyire közvetlen nem lesz. Hogy megígérte a Lélek eljövetelét, aki - hogy úgy mondjam -Őt magát kell helyettesítse, az ennek a beállott változásnak az elismerése az Ő részéről. Ma is hisszük és tapasztaljuk is, hogy az Isten Lelke csodákat tud művelni. Képes elsatnyult és haldokló hit megelevenítésére, térdre tud kényszeríteni embereket, akik esetleg kézzellábbal tiltakoztak minden vallásosság vagy istenhit ellen. De ez a Lélek tud sokszor gyenge vagy semmitmondó üzeneteket is úgy megeleveníteni, hogy emberek egyszerre fölfigyelnek és Uruknak vallják Jézust, a Krisztust. Megvilágosít, megszentel, gyűjt és együvé terel éppen ez a Lélek - ez mai nagy tapasztalatunk. Ha pedig Luther magyarázatára gondolunk, akkor a Lélek éppen a sokszor kigúnyolt, visszaélésekkel megterhelt és nem mindig a hivatása magaslatán álló egyházba tereli a hívők sokaságát. Hogy azt az egyházat nem szabad a rk., református, evangélikus felekezetekkel azonosítani, amelyek esetleg kijelentik, hogy rajtuk kívül nincs üdvösség, az a dolog természetéből világos. Ezért nem jellemzője az igaz egyháznak az, hogy Rómához, Genfhez vagy Augsburghoz tartozzék, hanem inkább a Krisztus evangéliumának tiszta hirdetése, a keresztség és úrvacsora Jézus rendelése szerinti kiosztása. Ahol viJÉZUS A CSALÁDBAN NEM AVULT ALAP A Biblia házasságról és családról ( Új sorozatot indítunk el mai számunkkal. A keresztyén család kérdései kerülnek sorra hétről hétre. Többen írják a cikkeket, nem egy ember véleménye, gondolata érvényesül azokban. Olvasóinkat is arra kérjük, hogy véleményüket - akár más véleményüket is - írják meg szerkesztőségünknek. Vajúdó világunkban megoldandó feladatokkal viaskodni mindnyájunk közös ügye.) (Szerk.) Sokaknak meglepő talán, hogy a Biblia egyik leggyakrabban és a legsokoldalúbban tárgyalt erkölcsi kérdése a házasság és a család. M^g meglepőbb, hogy a teremtés és megváltás nagy tényeivel is összekapcsolják őket. Ezért nem valami mellékes érdekességet, hanem fontos mondanivalóját kutatjuk, amikor a Bibliát házasságról és családról kérdezzük. Arról az alapvető felismerésről és hitről, hogy az ember férfi és nő kettősségében ember, hogy férfinek és nőnek egymagában nem jó, már az első lapokon olvasunk (lMóz 1 és 2). Még mielőtt bármi „történne”, elhangzanak a szavak férfi és nő rendeltetéséről: a nő hozzáillő segítőtárs, akiért a férfi elhagyja apját és anyját, és lesznek egy testté (lMóz 2,18.24-25). Az összetartozásnak, egymás harmonikus kiegészítésének, a személyes vonzalomnak és ragaszkodásnak egyszerű, mégis felülmúlhatatlanul gyönyörű kifejezései ezek a szavak. Nem vitás, hogy a kezdet, az eredeti rendeltetés a monogám házasság, amelytől Mózes törvénye adott ugyan eltérési lehetőséget, amikor szabályozta a válást (5Móz 24,1), de Jézus értelmezésében még Mózes rendelkezése is eltérés Isten eredeti, teremtésbeli szándékától: „ez kezdettől fogva nem így volt” (Mt 19,8). Férfi és nő házassági kapcsolatának annyira rendeltetés szerinti velejárója a hűség és a szeretet, hogy a házasság vagy a jegyesség az Ószövetségben igen gyakran Isten és Izráel viszonyának kifejezése. Ebben a viszonyban Isten a hűséges, aki szeretetével magához akarja édesgetni népét, de népe csapong, más után néz és jár. Isten szavának beteljesedését jelenti, amikor majd a hűtlenséggel elkövetett bűnöket megbocsátja és népe hűséges lesz hozzá (Hós 2,20-1: Ézs 54,4-7; 62,4-5; Ez 21,7-63 stb.). Hasonló értelemben szól az Újszövetségben az Efézusi levél Krisztus és a gyülekezet viszonyáról (Ef 5,21-33). Úgy indul a gondolatmenet, mintha csak férj és feleség viszonyának helyes rendjét akarná leírni, majd arra utal, hogy „nagy titok ez”, és hozzáteszi, nem is a férjről és feleségről, hanem Krisztusról és az egyházról beszél! Nem mondhatja senki, hogy akár az Ószövetségnek, akár az Újszövetségnek ezek a képei a földi házasság képét vetítik rá Isten és népe viszonyára! Hiszen ha valahol, akkor a bibliai könyvekben találjuk számtalan nyomát annak, hogy az emberi élet valósága, a házasság mindennapi valósága milyen messze van attól, ami Istennek ott leírt rendelése, hiszen sok olyan bibliai szereplő akad, akit éppen e téren marasztal el. Talán semmiképpen sem a földi házasságok a mintái Isten és népe kapcsolatának, hanem éppen ellenkezőleg, ahogyan Isten hűségesen szereti népét, az a mintája férfi és nő házasságának. A Biblia természetesen tükrözi, hogy különböző korokban a házasságot hogyan értették és hogyan élték meg az emberek. Nyilvánvaló, hogy a bibliai szerzők feltételezik a kor felfogását, amikor írnak. De nem lehet azt állítani, hogy mindenestül benne ragadnának a korban és csak az elmúlt korok erkölcsét visszhangoznák. Nóé leányainak bűnétől a Jelenések könyvének nagy paráznájáig, tehát az első lapoktól az utolsókig van szó arról, hogy férfi és nő együttélése a valóságban milyen kevéssé Isten akarata szerinti, mennyi kísértésnek és bukásnak van kitéve. A hűség hiánya, tehát a paráznaság végigkíséri az emberi nemet, akár férfi és nő házasságára, akár Isten és népe szövetségére gondolunk. Ezért a paráznaság mindkét területen a hűtlenség bűnének kifejezése, mindkét területre egyformán vonatkozó párhuzamos fogalom. Mivel pedig az ember elpártol Istentől, ezért hajlik arra, hogy házastársához való viszonyában is önző - pillananatnyi és rövid távú - érdeke szerint, szeretetlenül és hűtlenül cselekedjék. Mivel nem ismeri és nem becsüli Istennek hozzá forduló irgalmas és hűséges szeretetét, ezért nem tud feltétlen odaadással fordulni segítőtársához sem. Éppen az Efezusi levél 5. fejezetét szokták úgy emlegetni. mint olyan társadalom dokumentumát, melyben a férj ura és parancsolója volt feleségének, ezért az intés, hogy „az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak” (5,22). Méltatlankodva legtöbbször meg is állnak a modern olvasók ennél a mondatnál és nem olvassák a folytatást, azokat a mondatokat, ahol viszont a férjeket inti, hogy „úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte” (5,25). Pedig egyrészt, ha a modern asszonyok tiltakoznak a férjeknek való engedelmesség említésére, ugyanúgy lehetne tiltakozniuk a férjeknek a krisztusi odaadást kívánó szavak hallatán; hiszen melyik férfi az, aki így él, melyik férfi az, aki erre képes?! Másrészt, milyen könnyű is engedelmeskedni, engedni annak, aki értem mindenre kész, és hogyne lennék mindenre kész azért, aki szeretetből minden gondolatomat lesi? Bizonyára ma jobban hangsúlyozzuk férj és feleség partneri kapcsolatát, mint az apostol, de egymásnak ezt a feltétlen vállalását és a teljes odaadást nem tarthatjuk egy régi kor sajátos gondolkodásának, hanem olyan kihívásnak, melyet nem haladott túl az idő. Amint még nem oly régen is, a bibliai időkben is sokkal kevésbé szülők döntésén, aggodalmaskodásán vagy megfontolásán múlott a gyermekek világrajötte, mint ma. A Biblia is osztozik abban a szemléletben, hogy a gyermek ajándék. Isten áldása (Zsolt 127,3). Még ha tudjuk is, hogy a gyermekbőség nemcsak éhes szájakat, hanem segítő kezeket is jelentett a régi társadalmakban, mig ma a gyermeknevelés terhei a hosszúra nyúló tanulás miatt sokszorosára nőttek, nem volna helyes lebecsülni az érzelmi, értelmi, emberi gazdagodást, amit a gyermeknevelés hoz magával a szülőknek, sem azt az összetartozást, amit az atomizálódó társadalomban, a magányosok 20. századi világában a család ad. Még ha fel is fedezzük a Bibliában régi korok vonásait, ne szegényítsük meg magunkat azzal, hogy kihívását mellőzzük. Éppen a gyermekekkel és a családdal kapcsolatban kell még megemlíteni azt az egészen új szemléletet, melyet az első keresztyénség hozott és megerősített az ókornak csak az apai tekintélyt elismerő világában. A mózesi tradíció szerint engedelmességre inti a gyermekeket (Ef 6,2-3), de ugyanakkor az apákat is inti, hogy ne ingereljék gyermekeiket (Kol 3,21), vagyis ők se feszítsék végsőkig a húrt. S lehetetlen itt nem gondolni a nagy példaképre, a tékozló fiú apjára, aki már távolról nemcsak észreveszi hazatérő fiát, hanem megszánja, elébe fut, nyakába borul, megcsókolja, visszafogadja (Lk 15,20). Olyan esemény ez, mely sem a kornak - az ókori világnak -, sem a helynek - a keleti világnak-, nem jellemzője, tehát nem az akkori társadalom erkölcse szólal meg benne, hanem valami más: Isten cselekedete, akit Atyánknak szólithatunk. S Krisztus óta lehetetlen úgy apának lenni, hogy ne jelenjék meg előttünk az Atyának a képe. A Szentírás nem úgy ad alapot házasságunknak és családi életünknek, hogy múltba tekintésre késztet, hanem úgy, hogy az Istennek Jézus Krisztusban megismert atyai szeretetére irányítja tekintetünket. Ez a szeretet nem túlhaladott, ezért a bibliai alap nem avult el, hanem páratlan lehetőség és kihívás. dr. Reuss András szont ezek hiányoznak, anélkül az „egyház” nélkül mi még nyugodtan lehetünk jó krisztushívők. 3. Végül még csak valami nagyon emberi gondolatot kell ehhez még hozzáfűznöm: igen könnyű elveket vallani, anélkül, hogy valaha is keresnénk azok társaságát, akik hasonlókat vallanak. Másképpen áll ez azonban a krisztushittel. A hit nem örökre a birtokunk, hanem igen sokszor tétetik próbára. Jó, ha az ilyen próbatételek idején hasonlókkal találkozunk és erősíthetjük egymást. Már ez közösséget tételez fel, mint a keresztyénség egyik legfontosabb ismertetöjelét. Másrészt a Szentírás olyan víziókat tár a szemünk elé, amelyekben nem egyes „hitpartizánok" jutnak Isten trónja elé, hanem azok, akik már ebben a földi életben együtt gyakorolták az Isten dicséretét. Hogy ráncos földi egyházaink arca, hogy sok rajta a szeplő és a pattanás, azaz hogy egyházaink nem a tökéletesség mintaképei - azt minden további nélkül elismerem. S hogy ők nem elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy Krisztusban higyjünk, azt is helybenhagyom. De elhagyni őket nem igen érdemes, mert megfosztjuk magunkat a közösségüktől, amelyet mégis a Lélek táplál. Ha pedig magunknak új közösséget alakítunk, nagyon hamar rájövünk arra, hogy az se lesz bebiztosítva a ráncok, a szeplők és kiütések ellen. Mert hiszen - történelmi egyházban vagy új közösségben - mi emberek vagyunk az egyház. Annak minden áldásával és kísértésével. Gémes István (Úti társ)
