Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-11-24 / 47. szám
r'uvungeilK.US'híei 1991. NOVEMBER 24. BÉKÉSCSÁBA-ERZSÉBETHELY LELKIPÁSZTORAI Jó alapra épüljön a lelki ház KECSKEMÉTI PÁL DIAKÓNUSLELKÉSZ AVATÁSA KISKŐRÖSÖN „Kiskőrösön mindig történik valami” - ezekkel a szavakkal érkezett meg dr. Harmati Béla püspök november 3-án délelőtt Kiskőrösre. Valóban így van ez. Egy éve - a taxisblokád idején - volt utoljára itt a püspök, a szeretetotthon alapkövének letétele alkalmával. Akkor csak egymagában, most népes kísérettel érkezett. Az éppen hazánkba látogató dr. Kari Mau, a LVSZ volt főtitkára és felesége, dr. Edmund Ratz egyházfőtanácsos (Stuttgart), valamint dr. Muntag Andor, Teológiai Akadémiánk dékánja szálltak ki a gépkocsiból. A gyülekezet tagjai nagy számban, valamint a presbitérium és képviselő-testület tagjai köszöntötték a kedves vendégeket. Miért jött a püspök újra Kiskőrösre? Mi az, ami most történt? Kecskeméti Pál, aki már szolgált a gyülekezetben, mint kántor, majd mint gyülekezeti munkatárs, az Akadémia véleményezése alapján megkapta a jogosultságot arra, hogy diakónuslelkésszé avassák. Kecskeméti Pál a város szülötte. Itt nevelkedett, itt alapított családot. Iskoláinak elvégzése után az építő szakmát választotta és egy ideig abban is dolgozott, majd Fótra jelentkezett a Kántorképző Intézetbe és megszerezte a kántori oklevelet. Jó orgonista lett belőle, akit szeret a gyülekezet, mert nemcsak az orgona mellett láthatják, hanem bibliaórákon, ifjúsági öszszejöveteleken is jelen van; éneket tanít, segít építeni a közösséget. A Foton kapott indíttatás és az otthoni gyülekezeti közösség eredménye lehetett, hogy amikor megnyílt a lehetőség, jelentkezett az Akadémia levelező tagozatára. Törekvő, szorgalmas igyekezete segítette a jó haladásra és eredményre, minek követ-A lelkészi eskü kezménye a diakónuslelkésszé avatás. Nem ritkaság Kiskőrösön, hogy a gyülekezetből a lelkészi pályára indul valaki, az utóbbi időben ketten is voltak lelkészcsaládból és rokonságból, de hosszú idő óta az „őslakosságából” ő az első, aki arra kap megbízatást, hogy saját népe között legyen Isten igéjének szolgája (minister verbi divini). Erről .bes^fjt a püspök is. igehirdetésében, melyet ÍKor 3,11 alapján tartott. Le lehet rombolni templo- i mókát, el lehet törölni emberek leikéből neveléssel vagy szoktatással azt, amit tanultak, imádságot vagy vallástételt. De nem lehet kivenni a világból azt az alapot, amely Jézus Krisztus. Ez az alap nagyobb, mint az emberi elszánás, nagyobb, mint a kiskőrösi gyülekezet, nagyobb, mint a Magyarországi Evangélikus Egyház, hatalmasabb, mint az ökumené, a világ-A vendegek: dr. Kar! Mau felesége, dr. Edmund Ratz, dr. Karl Mau, Nagybocskai Vilmos, Dudla Imre egyházmegyei felügyelő keresztyénség. Erre az alapra építettünk, a Krisztusra, aki karácsonykor emberré lett, nagypénteken keresztre ment és húsvétkor feltámadott! Krisztus az alap, ez azt jelenti, hogy nem kívülről kell tájékozódni, hanem az alapról, nem magadból kell meríteni, hanem az alapról indulni. Erre az alapra lelki ház épül. Erre az alapra építs, elsősorban a magad életét, azután családodat majd a gyülekezetét. Kari Mau az USA nyugati partjáról érkezett hozzánk és örömmel vett részt az imádságban és hálaadásban. Egyek vagyunk a Krisztusban. Egyek vagyunk az ige továbbadásában. Ez az egység kötött össze 1984-ben, amikor itt voltunk és gyülekezetekben jártunk. Azok a látogatások még sokakban ott élnek, még ma is hálásak vagyunk érte. Áldja meg az Isten a gyülekezet és mindnyájuk szolgálatát abban, amiben Krisztus nevében állnak. Edmund Ratz köszöntésében az igeszolgálat világtávlatú méreteire hívta fel a figyelmet. Ebbe a világszélességű közösségbe kapott elhívást Kecskeméti Pál, akit ma avattak fel. Ne felejtsük, hogy ez az evangélium áldás számunkra jó és rossz napokban egyaránt. A felavatott diakónuslelkész Kiskőrösön szolgál továbbra is. Az egykori építőmester jó alapot talált Jézusban. Segítse öt Ura, hogy a jó alapra épüljön a lelki ház családjában és gyülekezetében és szolgálatát hűséggel végezze. TSZM ..Erősítsd meg Istenünk” PILISCSABÁN JÁRTUNK... Ezen a nyáron a piliscsabai Béthel Otthon szélesre tárta kapuit. Testvéreink több csendeshéten is részt vehettek. Nekem a legvégén jutott alkalom ott megpihenni és új erőt gyűjteni. Örömmel tapasztaltam azt az önzetlen és lelki atmoszférát, amit egy ilyen intézményben remélünk. A jelenlévők igyekeztek az asztal körül segíteni; vidám, szorgalmas munka folyt (a férfiak is kitettek magukért). Reméljük, hogy az ott szolgáló testvéreinknek is így könnyebb volt. Érdeklődtem, hogy miben segíthetünk? Közreadom azt a kevés információt, ami birtokomba jutott. Gondok vannak az ágynemű mosással. Kevés az ágyhuzat, törölköző és konyharuha. Sajnos, többedmagammal elmulasztottam saját részemre saját ágyhuzatot vinni. Javasolom, ha van otthon felesleges textilnemű - lehet használt is - gondoljunk Piliscsabára és küldjük el postán, hogy azzal is kevesebb legyen a gond. A hörcsöghöz hasonlóan itthon sokféle élelmiszert összegyűjtöttem. Tele van a kamra és a mélyhütőszekrény. Mint gyakorló háziasszony, természetesen érdeklődtem, hogy Piliscsabán mi van a pincében és a kamrában? Annyit tudok, hogy a tárolóhelyiségek elő vannak készítve. Ezért merészelek javaslatot tenni. Lehet küldeni burgonyát, hagymát, zöldséget, konzervet, savanyúságot, lekvárt, befőttet, mindent, ami eláll. Más szcrctctintézményeink ellátásában már segítenek a gyülekezetek, terjesszük ki szerctetünket és gondoskodásunkat ide is. A kedves dunántúli testvérek talán gépkocsival is meg tudnának fordulni némi élelmiszerrel, hogy legyen tartalék majd arra az időre, mikor erre szükség lesz. A bibliai férfi, amikor a termést betakarította, elvitte a tizedet a papnak, akinek nem volt termőföldje. így annak a családnak is volt élelme. Mi is adhatunk abból, amink van kedves szeretetintézményünk kamrájába. Cím: Béthel Evangélikus Szeretetotthon, 2081 Piliscsaba, Széchenyi u. 8. Telefon: 26-35228. Czirbusz Endréné Csanád Béla REKVIEM MINDENKIÉRT Halottak és sohanemélők foglalják cl városainkat. Pusztulásba menetelők vonulnak utcáinkon át. Aki gyilkos sebekkel él mindent halálra átkoz. Akinek élete sem volt nem akar feltámadni sem. Ajándékozd meg szelíd ősszel és önmagaddal a világot s győztes szívünket égi fénnyel s lehajtott fejünket koszorúval Uram irgalmazz! „Amint vettétek az Úr Krisztus Jézust, úgy járjatok őbenne. Verjetek gyökeret és épüljetek fel benne és a vett tanítás értelmében erősödjetek meg a hitben, bővelkedvén abban hálaadással. Vigyázzatok, hogy senki ne akadjon, aki zsákmányul ejt titeket bölcselkedéssel és üres hitetéssel. amelyek emberi hagyományok és világi szokások szerint és nem Krisztus szerint valók (Kol 2,6-8). Békéscsabát bátran mondhatjuk evangélikus „Rómának”. Lakosainak száma 70000, nagyobb százalékban evangélikus. Békéscsaba-Erzsébethely (Jamina) legnépesebb munkáskerülete 25000-26000 lakossal. Egyházilag-egyházközségileg a városhoz tartozunk. Templomunk és lelkészünk van. Akik itt születtünk és élünk, a nehéz évek sorscsapásai után is igyekszünk hű tagjai lenni egyházunknak. Köszönetét mondunk ezért Istennek s hálát adunk azért, hogy „lutheri” szellemű lelkészeink voltak és vannak, akik híveikkel élnek, gondolkoznak és végzik lelki gondozásunkat, pásztorolást. Nem könnyű feladat. A templomunk belső falán a következőt olvashatjuk: „LINDER KÁROLY 1845- 1925.56 éven át volt lelkésze e gyülekezetnek. Lelkészkedése alatt épült e templom. Életét Istennek és Népének szentelte.” (Magyar és szlovák nyelven hirdette az igét.) Mint gyermek ismertem, és sokat hallottam róla a hívektől, nagyapámtól, aki mint presbiter és sáfár (egyházi adományszedő) sokat beszélt róla. Szigorú, de jószívű, híveiért munkálkodó lelkipásztor volt: megmutatkozik ez abban is, hogy a Tompa utcai temetőben levő sírján most is - halála után 66 évvel - állandóan friss virágok díszlenek. A hívek gondoskodása ez. Hiszen családja leszármazottai közül senki sem él már itt közöttünk. Pedig igen népes család maradt utána. Most is, amikor belépek templomunkba, előttem van a templomot megtöltő ünnepiesen öltözött hívek sokasága, fegyelmezettsége. A példás templomi rend. Isten házának a felemelő rendje, mintha mindenki Isten jelenlétét érezné. A népes családjából a fiatalabb fia: LINDER LÁSZLÓ követte a lelkészi állásában 1960-ig, nyugdíjazásáig. Erzsébethelyi evangélikusságunk szívébe zárta áldásos működését. ízig-vérig a kerület lelkésze volt. Nem is lehet csodálkozni, hiszen édesapjától is ezt látta, tanulta. Továbbá a teológia elvégzése után a nagyhírű és pontos esperesünk Korén Pál segédlelkésze volt, aki egyúttal keresztapja is volt. Mint segédlelkész lakott az esperesi lakás-Békésesaba-Lr/.sébethel) temploma ban. Koren Pál már hajnalban kiment gyalog a Körös partján levő kertjébe. Fél hétre visszajött, beöltözött „Luther kabátba” és így várta a reggeli istentiszteletet. Ezt kellett végrehajtani a segédlelkésznek. Linder Lászlónak is. Készültek, olvasták a Bibliát, Tranoszciuszt. Fogadták a híveket, akik felkeresték őket. így folyt ez napról napra. Édesapja nyugdíjba vonulása után elfoglalta Erzsébethely lelkészi állását. Még jobban közelített hívei szívéhez. Szorgalmasan látogatta a híveket. Házanként 5-6 családi meghívásra tanította szép, ritmikus „lutheri” énekeinket. Nagy zenész volt. Istentiszteleteinken az éneklésre igen nagy súlyt fektetett. Évekig végeztem mellette a kántori teendőket. Vallotta, végrehajtotta „kétszeresen imádkozik”, aki énekel. Dinamikus éneklés híve volt. Későn nősült. Dacára annak, hogy‘a Nagytiszteletű Asszony református volt, igazi segítőtársa lett férjének. Sőt amikor bent nem volt a városban kántor, bejártam kántorizálni. Kint felesége végezte a kántori teendőket. Nagyon szerette az egyszerű embereket. Ezért mentünk sokszor kerékpáron a szomszéd községekbe s gyűjtöttük azok egyszerű népművészeti munkáit. Nyugdíjazása után Budapestre költözött (Mátyásföld). Kántori teendőket végzett ott. Felesége megbetegedése után Pécsre költözött. Itt temették el feleségét. Sógornője ápolta, gondozta haláláig. Itt felesége mellett temették el. Temetésén zsúfolt busszal vettek részt a csabai-erzsébethelyi hívei. Szerelme, mindene volt az egyházi zene, ének. Gyülekezetünkben utolsó ténykedése volt, hogy templomunk orgonáját átdolgoztatta, modernizáltatta, anyagiakat előteremtette. Soha nem látott boldogság érte, ha egy-egy ritmikus éneket sikerült a híveinknek megtanítani. Erzsébethelyi volt híveinek csak egy az óhaja, ha már Pécsett alussza örök álmát a szeretett hitvese mellett, akkor legalább itt templomunkban édesapja táblája mellett ő is nyerjen ilyen megemlékezést. Utána id. DEME KÁROLY követte lelkészi állásban 1973-ig. Itt nőtt fel a 3 „Deme fiú”, akik lelkészek lettek. 1973-tól KUTYEJ PÁL a lelkészünk. 18 éve végzi hívei gondozását. Az eddigi idő alatt is sok mindent megvalósított. A templomunk telkén felépült a gyülekezeti házunk. Nagyon sokat lendített a hívek összetartása területén, ez lelkészünk kitarLinder Karolj síremléke tó munkájának az eredménye. Reméljük mindanyian, hogy folytatja nálunk áldásos tevékenységét. Kérjük a jó Istent, hogy ezt mindaddig végezze, amíg hivatását egyházunk javára erővel, egészséggel el tudja látni. Majdan teológus fia végezheti kerületünk lelkészi teendőit. Híveink ragaszkodnak lelkészeikhez. A múlt évben, amikor váratlan baleset érte (lábtörés), a hívek aggódva várták gyógyulását. A hitoktatásra nagy gondot fordít. Gondozására bízott kerületben van a legtöbb hitoktatásra járó gyermek. Nagy dolog ez a munkáskerületben, sok évtizedes kihagyás után. Családok egymás után hozzák még a keresztségben elmaradt gyermekeket is. „Légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10.) Varga Koritár János ÍTÉL A FALU, MEGBOCSÁT AZ ISTEN- Ki zörög már megint? - mormogta magában Mári néni, a falu legöregebb szüléje.- Megyek már fiam! - morogta rikácsoló hangján.- A reteszt te is kihúzhattad volna, fiam - dohogott az öreg szüle.- Nyissa már szülém! - sziszegte türelmetlenül Summás Péter -, mert belököm mindjárt!- Csendesebben fiam, mert mindjárt fel is út, meg le is.- Ne haragudjon már, csak menjünk már be a szobába.- Gyere már te tekergő, már megint hova ültetted el a fattyádat?- Honnan tudja szülém?- Tudom én fiam. Hallottam már a nyögését, sír már a lelkem.- Sír? - remeg egész testében Péter. A padka szélén nagyot nyújtózkodik a macska, mintha Péter felé nyúlna. A kuckó mélyén nyöszörög a kismacska, anyját hívja. Péter összerezzen. Szeme tágra nyil, tekintete kíséri a nagy fekete macska mozgását. Az föláll, nyújtózkodik, háta felpúposodik. Első lábait kinyújtja, körme kaparja a láda deszkáját. Hosszú lépésekben megindul kölyke felé, fülét hegyezve. Péter sokáig pihenteti tekintetét a kuckó sötétségén. Hallgatja a kismacska türelmetlen nyögését, amint az a csecset keresi.- Nem olyan egyszerű az édes fiam. Abba bele is lehet halni. Péter összerázkódik, mint aki lázik. Szeme tétován matat a szobán, messze jár gondolatban. A Felvégen Tamás Andris bátya házában jár. A komót mellett áll remegő térdekkel Ágnes. Felnyitja fedelét, kezébe veszi Kati nénjének megfakult menyasszonyi koszorúját. Szeméből ráhull a könnye. Látja, hogy szájához emeli, megcsókolja, mint aki messzetávozó kedvesétől búcsúzik. Péter megrázza magát, mint a kutya, mikor a vízből partot ér. Keze ökölbe szorul, fejét magasra emeli s mint aki a fel világgal akar megvívni, dongó léptekkel kilépett az udvarra. Mire Mári nénje görnyedt háttal az ajtóhoz bicegett s kinézett, Pétert már elnyelte a sötét. Úgy ment az utcán, mint egy eszelős. Belegázolt a sárba, nagy csizmája mintha mérföldeket lépne át. _ Mióta ez a Péter a Tamás Ágnes szoknyájába akasztotta magát, olyan mint egy veszett kutya - mormogja magában Csordás Gábris felesége, aki félve húzódott a kerítés tövébe.- Ez biztosan a Mári nénjénél volt - súgja Kati fülébe Anna.- Hogy verje meg az Isten a bitangját! - dohog mérgesen Anna.- Figyeld csak, majd megveri az Isten. Tamás András szérűjén három füttyszó hallatszott. Ágnes megremegett, szíve a torkában zakatolt. Félve tekintett az ágyban lázasan fekvő anyjára. Apja valahol a komájánál járt. Magára kapta berliner kendőjét, lejjebb húzta a lámpa kanócát s reszketve megnyitotta az ajtót. Lassan, lopakpdva, mint a tolvaj ment a kocsiszín felé.- Ágnes! - szólította suttogva Péter, s megragadta Ágnes kezét.- Péter! - súgta Ágnes, s zokogva Péter vállára hajtotta a fejét. Sokáig álltak így némán, egymásba fonódva. Várva valami csodát. Kuvik madár szárnysuhogása ébresztette fel őket. Fejüket a nyirkos, novemberi éjszaka sűrűjébe fúrták, s vártak. Megszólalt az átkos halálmadár. Térdük megcsuklott, szájuk remegett. Péter görcsösen szorította Ágnes kezét. Szólni akart valami szépet, nagyot, de nem tudott. Szombat éjfél volt. Nagysokára megszólalt Péter: „Ágnes! holnap találkozunk a templomban.”- Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ - hangzott az öreg pap ajkáról az ige. Ágnes lesütötte a szemét.- Jézus soha nem állt a kődobálók közé. Mindig a céltábla elé állt, hogy őt érjék a nehéz kövek, ő a vámszedők, az elesettek pártjára állt. Barátjuk volt. Ti kődobálók, képmutatók, hordjátok el magatokat! Ő lemossa a parázna asszony szennyét, aki elmegy Tőle, tisztán, békével. Jézus vére a te szennyedet is lemossa... Ágnes reszkető tekintete a kóruson találkozik Péterével. Közöttük ott lebeg Valaki. Arcuk kisimult, új fény támad a szemekben. S elmennek békével. A templom padlásgerendáján lekonyul a kuvik szárnya. A faluban két emberrel több van, akik nem remegnek meg a hangjára. Hemád Tibor Anapokban bementem városunk katona fiainak első világháborús hősi emlékművéhez. Most tűnt fel nekem, hogy menynyire nem esik útba senkinek, mellékutakon lehet oda bejutni. Valamikor a város tengelyében volt, két irányból két széles út vezetett a magasan álló bronz katonákhoz, a nevekkel sűrűn teleírt márványtáblákhoz, a jelképes vaskerítéssel körülfogott virágoskerthez. Négy sudár fa állt a tér négy sarkán, ahol ünnepelni szokott a város, nemzetiszínű zászlókkal, polgárok tömegével, énekkarokkal, diákokkal, katonákkal. Ilyenkor itt dobogott a város szíve. Mi diákok mindig díszlépésben mentünk el a kocsiúton a hősi halottak emlékműve előtt, ha mentünk a sportpályára, és ezt tették a katonák is. Most karanténban van a hősök szobra, leszűkítették a teret néhány évtizede, fákat, bokrokat ültettek beljebb, elparancsolták az ünnepeket innen. Csak mindenszentekkor gyúlnak fel ott a gyertyák. Majdnem lel évszázad óta ott adjuk meg a tiszteletet a második világháború helyi elesett katonahőseinek is, nekik már nem engedélyeztek emlékművet, még csak egy emléktáblát sem a tér sarkában. Nem emlegették hősöknek sem őket, de a virágok és a gyertyák nem fogytak el, sőt ötvenhat után megszaporodtak. Voltak évek ezután, amikor az égő gyertyákat az odazarándokolók után eltaposták, a virágokat eltüntették ismeretlen hivatalosak. A rendszer zavarban volt, az egykori harci ellenfeleket nyilvánította hősöknek, a mieinkről nem beszélt, csak kelletlenül nézte az ide virágokat és gyertyát hozókat. Még ebben az évben idejövünk virágot hozni, gyertyát gyújtani a két háború helyi katonahőseinek. Úgy megszoktuk az idezarándokolást, hogy a két háború közötti negyedszázad már nem jelent ÁTHELYEZETT HŐSÖK TERE különbséget a dátumokban. Ez a Hősök tere, generációk tanulták meg itt gyerekfejjel, hogy „ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt...!” Nemcsak szent általánosságban, hanem a halálra sebzett katonát tartó bajtárs azonnal érthető bronzszobrában. A felvésett nevek nagy része ismerős, de legalábbis eszünkbe juttatják családjaink valóságos hőseit, bárhonnan jöttünk is ebbe a városba. Itt kötődnek a való élethez a szent jelszavak, amikkel másutt vissza lehet élni, de itt hús-vér emberek „sírjai domborulnak” lelki szemeink előtt.- Még az idén - írtam az előbb - idejövünk a két háború helyi hőseihez, akiket egyenruhában harcba parancsolt a történelem. Jövőre, száz méterrel odébb, egy másik hősi emlékművet emel a város a múzeum nyugati oldalán, mert külön meg akarja adni a tiszteletet hős fiainak a második világháború után 47 évvel. Országosan ugyan az a gyakorlat, hogy az első háború emlékműve mellé teszik a mindössze negyedszázaddal később elesettek márványtábláit, mert egy generáció különbséggel szinte ugyanazok a családok gyászolnak. Egy csokrot visznek a század első felében elesett hősöknek. Mindkét időből a messze jeltelen sírok itt kapnak tiszteletet, itt tanulják a gyermekek a haza szeretetét, amelyért életüket áldozták apáink, fiaink, testvéreink. „Genius loci” - mondja a latin az emlékezések helyére, „a helynek szelleme”, kisugárzása van. Ha a város e századbeli elesettjeiről van szó, akkor a régi hősök terének minden négyzetmétere milliókat ér a legértékesebb pénzben is. Hatvan éven át itt eszmélt újból és újból fiatal és öreg, hogy milyen drága nekünk ez a magyar haza. A világpolgárok ugyan gúnyosan biggyesztik a szájukat, és nacionalizmust emlegetnek, amikor a haza iránti nagyobb szeretet néha az internacionalizmus elé kerül. Gondosan vigyáztak hát évtizedeken keresztül, hogy kiirtsák ezt a „csökevényt”, mert a világszabadság áldozatai öszszehasonlíthatatlanul „nagyobbak” mint a haza mundéros bakái. Ezek ugyanis a mártírok (hitvallók) tiszteletre méltó csoportjai után jönnek, hősi halottnak nevezni őket túlzás, hiszen akaratlanul „a rossz ügyért harcoló” háborúk szekértolói lettek. Mi inpgis itt kötődünk elesett helyi hőseinkhez. Ha háttérbe szorították is a nemzeti eszmélés helyét, és hallani sem akartak új megemlékezésről (még csak egyszerű tábláról sem a másik mellett), mi azt tartottuk negyvenhat éven keresztül - a hozzátartozók ezreivel -, hogy nekünk ez az első hely, ahol a haza számunkra konkréttá válik. Tiszteljük a többi áldozatot - de ezek a rokonainkból kikerült katonahősök -, mindössze negyedszázad különbséggel, - vérükkel váltották meg a maguk kis hősök terét. Az út a második katonahősök emlékművéhez csupa jó szándékkal van kikövezve. Még a tanácsok idejében kezdték el a határozatok sorozatát, hogy külön emlékmű legyen. Ezzel nagyvonalúan kilőtték (néhányak tetszésére) a városnak oly kedves hősök terét, mert his^ a két emlékmű nem kerülhet egymás mellé, hiszen „ütik egymást”. A „régi romantikus hősi emlékmű mellé nem való a modern szimbolikus”. Megszületett a külön határozat, száz méterrel odébb külön kis teret hasítanak ki a sétakertből, ott lesz az ünneplés helye. A művészek ezt a feladatot kapták, örömmel tervezték a nagy kövön álló bronzgyökeret, egy abból kibújó élő hajtással. Hiába jelezte egy cikk másfel éve a helyi újságban, hogy családok százai, hozzátartozók ezrei a régi Hősök tere mellett voksolnak, ahol a második világháború helyi hőseinek is megadták - negyvenöt év óta a kegyelet jeleit. A város új lakói nem kötődtek a helyhez, nem érezték a „genius locit”, a hely kisugárzását, és a többségükben belőlük álló önkormányzat, esztétikai szempontokra hivatkozva más hely mellett döntött. Kevesen tudtak erről, a közhírré tétel kevesekhez jutott el, a határozatok jogerőre emelkedtek. Most hát utoljára megyünk el a két világháború eddigi együttes emlékművéhez. A jó szándék vitathatatlan egy új nagy emlékművel, ahol majd hivatalosan koszorúznak és elvárják gyermekeinktől, hogy ugyanúgy értsék és tiszteljék hősi katonáink áldozatát, mint mi az elsőnél. Adja Isten, hogy úgy legyen! Mégis utóiratként megkérdezem. Nem jöhetne közelebb az új emlékmű az elsőhöz? Mondjuk egy sor fa elválasztásával. Hiszen ez idő szerint egy tervezett zenepavilon is közéjük kerül. Tudom, nagy úr a szimmetria, de a jó ízlés még mindig találhat megoldást. A közel negyedszázad alatt elesett katonahőseink mogérdemlik, hogy közel kerüljenek egymáshoz, és együtt kapják meg a tiszteletet. Hiszen innen indultak a katonahalálba - értünk. H. Németh István
