Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-11-24 / 47. szám
' fl r-»/ .. 56. ÉVFOLYAM 47. SZÁM 1991. NOVEMBER 24. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 26. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Nyugtot nem ad már se ecset, se véső, A szív csak égi szerelemre vár, Mely a kereszten int, kitárva karját. Michelangelo A TARTALOMBÓL JÓ ALAPRA ÉPÜLJÖN A LELKI HÁZ BÉKÉSCSABA-ERZSÉBETHELY LELKIPÁSZTORAI ÍTÉL A FALU, MEGBOCSÁT AZ ISTEN A surdi gyülekezet temploma Gondolatok a Szentháromságról Századvégünk hívő emberének, akinek a szíve titkos vágya az ökumené, aligha tűnt fel a több, mint 300 egyházat tömörítő ökumenikus mozgalomnak - az Egyházak Világtanácsának - az a sajátossága, hogy a Szentháromságról vallott felfogásokat milyen kényesen kerüli. Fennállása óta a mozgalom nem tűzte napirendre vitáját, s feltűnő, hogy tagjai közé azokat az egyházakat sorolja, amelyek Jézus Krisztust, mint az Isten egyetlen „üdvösségét” vallják. Gyakorlatban ugyan elválasztja magát az ökumené a szentháromságtagadóktól, ám hitvallásszerű kitételéből hiányzik a Szentlélek megemlítése. A Széiitháromság-tán á maga titokzatosságával, bonyolult teológiai magyarázatával elképesztően sok nehézséget idézett elő az egyház története során. S talán megközelítjük az igazságot, ha kijelentjük, hogy a Szentháromságról vallott nézetek, viták bontották kezdettől fogva részeire az egyházat. Jelen korunk hívő embere, aki ugyanolyan értetlenül áll a nagy misztikum előtt, mint az őskeresztyénség, legfeljebb elfogadja egyháza tanítását, de titkát nem érti. Toleranciára hajlamos lélekkel viszont azon csodálkozik, hogy e megmagyarázhatatlan tan miképpen szült halálos vitákat, háborúságokat, szakadásokat, eretnekségeket, kiközösítéseket, üldöztetéseket és máglyákat. Szerencsés korban élnek a ma egyházai és híveik? Bizonyos tekintetben igen. Mert noha eddigelé szinte minden századnak külön-külön meg kellett küzdenie a Szentháromság kérdésével, a periódusonként fellángoló harcok csatabárdjait, úgy tűnik, elásták a teológusok. Mielőtt a 325-ös niceai, majd a 381-es konstantinápolyi zsinat egy időre pontot tett volna a Szentháromság-kérdésre, a spekulációk már jóval korábban megindultak. Azok a kérdések, hogy vajon Atya, Fiú és Szentlélek milyen viszonyban állnak egymással, hogy feltételezhető-e egyfajta időrendiség közöttük, netán valamiféle szubordináció - aláfölérendeltség - vagy milyen lehetett az „ősállapot” a mennyben, és a nagy „Triász” - Atya, Fiú, Szentlélek - munkája hogyan oszlott meg, mindenkor izgatták a teológusok és hívők fantáziáját. S noha az ősgyülekezetek önálló személyként imádták a Szentháromság tagjait, a kérdés mégiscsak szorongatóvá vált: vajon nem szenved-e csorbát Isten monarchiája a háromságban? A probléma teljes súlyával már a második században jelen volt. Elsőrenden görög hatásra. Krisztus autoritása került a spekuláció középpontjába. Lehet-e Úr, s milyen viszonyban áll az Úr Krisztus az Atyával? Teremtmény-e, s mint második számú Istenségnek, milyen jogai vannak? Osztályrésze lett ugyan a megváltás, de miért kellett emberré válnia, s mennyiben szakadt meg ezidőre Isten volta? Ehhez csatlakozott szorosan a Szentiéleknek, mint harmadik Istenségnek a helye és szerepe. Tertullianus (160-240) úgy magyarázta: „Isten egy. Teremtő gondolata a Fiúban valósult meg tökéletesen, később emberi alakot öltött, majd miután elvégezte a megváltást, Isten újra maga mellé vette. Ekkor ismét egy résznyit kibocsátott lényegéből, ez a Szentlélek”. Origenes (185-254) viszont így vallott: „Az egységből származott a Fiú, a Fiú pedig Lelkét adta a világnak.” Megállapításával az utóbbi nagy egyházatya, Origenes, rangsorba állította a három Istenséget. Lényegében ezen a két vonalon, tehát tertullianusi és az origenesi vonalon indult el a következőkben a teológiai értelmezés és magyarázkodás. Az origenesi vonalon találkozunk a második Istenség - a Fiú „egylényegű”, illetve „hasonló” az Atyához - ismert vitájával. Nagyjából az ő okfejtéséből fejlődött ki a keleti, ortodox egyház szentháromságtana. Míg a tertullianusi vonalat a nyugati egyház Agustinusban fejlesztette tovább. Ő is az Isten egységéből indult ki: „Nem a logikát kell keresni, de a Fiú Istentől született öröktől fogva, a Lélek pedig az Atyának és a Fiúnak Lelke.” Születtek tehát és nem teremtettek. Ama nevezetes „i”-vita -homousion, ill. homoiusion külön tanulmányt érdemelne. (Madách tévesen egy későbbi korba helyezi ezt a vitát.) A kérdés természetesen nem került nyugvópontra a későbbiek során sem, sőt a nagy egyházszakadás idején (1054) is jelentősen közrejátszott, és mint említettem, minden évszázadban fellángolt a Szentháromság témájának a vitája. Nincs helyem, hogy e rövid jegyzetben részletekbe bocsátkozzam, de annyit mégis megjegyzek, hogy a nagy humanista, Erasmus a Szentháromságot a megmagyarázhatatlan titkok közé sorolta, úgy hogy róla a „legbölcsebb és legtanácsosabb dolog hallgatni.” A humanizmus és a reformáció idején ugyanis újra fellángolt a vita és újabb szakadásokat idézett elő. Elég utalnunk Servetre és az antitrinitáriusokra, akik csak az egy Istent ismerték el. A reformáció, illetve Luther a megváltás oldaláról közelítette meg a kérdést, hiszen adott volt számára a hit általi megigazulás tana. így a láthatatlan háromság a Fiúban vált láthatóvá a Földön. Krisztus mennybemenetele után pedig a Szentiélekben van jelen a Szentháromság hívei között. Luther ezek szerint az ősegyház hitében osztozott, s ez a hit szorosan támaszkodik az Újszövetségre. A lutheri egyházat éppen ennek jegyében mondjuk „krisztocentrikus” egyháznak. Az evangélikus egyház a Szentháromsággal kapcsolatban az apostoli és a niceai hitvallások alapján áll és vallja, hogy Isten fenséges titka, s ezt a titkot semmiféle spekulációval, emberi logikával, rációval feloldani nem lehet. Rédey Pál „DIJONBAN” VÁRNAK! „.. .kegyetlenül nehéz és hosszú lejáratú feladat ateistává lenni; ...visszaváltoztam azzá a potyautassá, aki hétéves koromban voltam: az ellenőr belépett már a fülkémbe, rám néz, . . .mind a ketten kényelmetlenül érezzük magunkat, egészen Dijonig, ahol, nagyon jól tudom nem vár rám senki." (J. P. Sartre) Korunk egyik legjelentősebb francia gondolkodója foglalja így össze életét. Egyházi esztendő utolsó vasárnapján szeretném hirdetni: D i - jonban várnak! Egész társadalmunk visszatekint, küzd, birkózik a múlttal; a halottainkat újratemetjük, szebben, méltóságteljesebben mint egykor. Mindennek a szükségességét nem vitatom, de féltem a hátratekintő társadalmat, mert hátha ez egy nagyon szép, kegyes menekülés, pedig ez a vasárnap a becsületes előretekintés vasárnapja, az örökélet vasárnapja, ami azt jelenti: Várnak! Sokak számára egyetlen éltető erő, hogy még szükség van itt a munkájukra. Egy unoka, egy beteg ember, egy idős szomszéd még várja a napi jó szót, a jelenlétet - és ez éltet, értelmet ad a rohanó napoknak. A keresztyén ember számára a múló napok értelmét az adja, hogy várnak az út végén - és ezt mintha elfelejtettük volna. Mániákusan keressük „a jegyet”, igazolva: nekünk jogunk van itt utazni, ránk hallatlan nagy szükség van itt. Pedig az életünk igazi értelme a távoli cél, ami értelmet ad a jelen küzdelmének és felszabadít a szinte patologikus önigazolástól: szükség van rám, még érek valamit, még kellek valakinek itt. S aztán egyszerre felébredünk a kínos valóságra: senkinek nem kellek, nyüzsgésem, fontoskodásom egyedül nekem volt fontos. Várnak, - ne feledd! - ez a cél ad értelmet a jelennek. Isten vár! Meg fogod ismerni, ne félj. Bármilyen sokan lesznek ott, meg fogod ismerni, mert Ő ismer téged, tudja, hogy úton vagy s készít otthont neked. Fárasztó, hosszú út után megérkezel. Bár hinnéd és ne csak énekelnéd „hadd menjek Istenem mindig feléd”. Isten felé megyünk mindnyájan, és a sok ismeretlen ellenére valaki vár, Isten vár. Jézusért vár. Nehéz elhinni, hogy tényleg várnak, és pont engem várnak. Mekkora csalódás amikor nem vár senki. Amikor mindenkinek felolvasták már a nevét, csak én maradtam ki. S ha igazolást keresünk akkor csak vissza tudunk mutatni. Nem a hasznosan, vagy tékozló módon eltöltött életünkre, hanem az egyetlen igazi érdemes életre: Jézuséra. Visszanézni egyedül Rá érdemes, Őt kell jobban megismerni. Őérte várnak, csak Ő ad igazolást, csak miatta nem vagy itt „potyautas”. A múló időnek Ő ad egyedül értelmet. Az ember élete, életed Benne kap igazolást. Ezért nem a halottakra emlékezünk, hanem Jézusra emlékezünk, aki „harmadnapon feltámadt” és „eljön ítélni élőket és holtakat.” Jézusra kell visszanézni, hogy a múló idő ne rettentsen és a jövő elől ne kelljen a múltba, vagy az időtlen jelenbe menekülni. Hogy nézhessünk előre reménységgel: nem vagyunk egyedül! Jézus előttünk ment s ahova Ő ment ott „sok hajlék van”. Oda várnak minket is! Egyházi esztendőnk utolsó vasárnapján így nézzünk előre reménnyel, „célegyenest” a cél felé. Készülj! - várnak: Isten vár Jézusért. Változz át potyautasból céltudatos utassá! Mindez nem is egyszerű, ezért énekeljük újra és újra: „Fogjad hát kezünk míg megérkezünk.” Kertész Géza Menetrendszerű templomrenoválás Surdon Eltelt tíz év és a surdiak ismét megújították szeretett templomukat. Az 1797. november 26-án felszentelt templomot az utóbbi 50 évben négyszer renoválták: 39- ben, 59-ben, 70-ben és 80-ban. Most ismét új külső vakolatra és belső festésre volt szükség. A surdiak templomszeretetére nemcsak ez jellemző, hanem az is, hogy ha időközben nem járok arra, nem is tudtam volna a nagy munkáról. Ugyanis semmilyen kérelemmel nem fordultak sem az egyházmegyei pénztárhoz, sem az országos egyházhoz, hanem külső segítség nélkül, önerőből teremtették meg a renováláshoz szükséges feltételeket. Becsületes mestereket találtak, akik jó munkát végeztek, és volt. aki csak anyagárat kért. A gyülekezet tagjai is sok áldozatos munkaórát fordítottak templomuk megszépítésére. Az egész gyülekezet adakozott is erre a célra, így könnyen összejött közel 500 000,Ft. Különösen is kivette ebből a részét Varga József, Kanadában élő surdi születésű nyugdíjas, aki 120 000,- Ft-ot adományozott szülőfaluja templomára, ahol őt keresztelték és konfirmálták. Október 20-án a gyönyörűen megújított templomban nagy gyülekezet várta Dr. Harmati Béla püspököt, aki a nagykanizsai gyülekezet ünnepéről érkezett a surdi gyülekezet templomszentelési ünnepére. „Rendkívüli alkalom, amikor megszépül egy templom” - kezdte Ezs 56,7 alapján mondott igehirdetését a püspök. - „Hiszen sok olyan városunk volt az elmúlt évtizedekben, amelyben nem engedtek templomot építeni. Pedig volt olyan idő is, amikor azt mondták: nem is falu az a falu és nem is város az a város, amelyikben nincs templom. Ez a surdi templom régi hagyományokat őriz, ebből a gyülekezetből áldás származott egy nép számára. Emlékhelye ez Kuzmics lelkésznek, aki a Szentírást lefordította szlovén-vend nyelvre. Ezért erről a helyről különösen is nézzünk dél felé, a határ túloldalára és gondoljunk szlovén testvéreinkre. Szükség lenne, hogy ebből a templomból elhangozzék feléjük, számukra érthető nyelven, a béke szava.” „Azt mondja igénk folytatta igehirdetését a püspök -, hogy a templom először is Isten háza. A templom azért épül, hogy hirdesse: nemcsak kenyérrel él az ember. A templom másodszor az imádság háza. Isten tudja gondolar tainkat, szavainkat és cselekedeteinket, mégis várja, hogy imádságban kérjünk tőle. De az imádság nemcsak kérés és könyörgés, hanem hálaadás is. Harmadszor pedig a templom az öröm háza. Magyarországon kevés mostanság a mosoly és több a panasz. Ez a templom bizonyosságot ad, hogy nem a vak véletlen irányítja életünket, hanem Isten kezében vagyunk, aki Jézusban mutatta meg, merre kell indulnunk, mit kell hinnünk és mit kell vallanunk. Az egyház gazdagsága nem a visszakapott épületekben, hanem a Krisztusban kapott örömben, hitben és reménységben van. Áldja meg Isten e falakat és ezt a gyülekezetét!” A templomszentelési liturgia és az úrvacsoraosztás utáni közgyűlésen Smidéliuszné Drobina Erzsébet a gyülekezet lelkésze köszöntötte a megjelent vendégeket. Köztük a püspököt és feleségét, a környező gyülekezetek lelkészeit, a finnországi Saalo gyülekezetének lelkészét, dr. Pusztay László volt surdi lelkészt, Mackó Gyula római katolikus esperest, Varga József kanadai testvért, a helyi polgármestert és iskolaigazgatót. Megköszönte Trajtler Gábor egyházzenei igazgatónak, a nagykanizsai gyülekezeti énekkarnak és a németországi Puchheim fúvósegyüttesének az istentiszteleten végzett szolgálatát, majd röviden ismertette a templom történetét. A köszöntések sorában Smidéliusz Zoltán esperes a napi igével köszöntötte az ő szívéhez is közel álló gyülekezetét: „mindenkor imádkozzatok a Lélek által”. Dr. Pusztay László a gyülekezet 9 éve nyugdíjba vonult lelkésze nagy örömét fejezte ki, hogy volt gyülekezetében sok minden történt az új lelkész szolgálata alatt. Ez a külső vetülete a belsőnek, ami azt mutatja, hogy élet, lelki élet van a gyülekezetben. Dr. Harmati Béla püspök zárszavában elmondta, hogy néhány hónapja templomszentelésre hívták a jugoszláviai Légrádra. Ki tudja, milyen állapotban lehet most ott a frissen renovált templom. Kérte a gyülekezetét, imádkozzék, hogy ez az elmaradt találkozás immár békés körülmények között egyszer létrejöhessen. Az ünepi alkalom a gazdagon terített asztalok mellett ért véget. Újabb tíz év múlva megint találkozunk? Tamásy Tamás
