Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-11-17 / 46. szám
MEGÉRINTENI A SZÍVEKET Születésnapi beszélgetés Takács Jánossal Takács János evangélikus lelkész szerény ember: legtöbben csak az ünnepi istentiszteleten tudtuk meg, hogy 80 éves, s ötven esztendeje hirdeti az igét kis templomában. Mostani beszédével, mondhatni, megkoronázta több évtizedes papi pályáját: egyszerű szavaival megérintette a megkérgesedett szíveket, fellobbantott egy apró szikrát. Beszélgetésünkre csak később, eg}' hétköznapon került sor, a szoba csöndes, derengő félhomályában, ahol végül rá tudtam venni az emlékezés közös örömére.- Isteni ajándék, hogy valaki megéri a nyolcvan évet. A jó erőnlétet persze tönkre is lehet tenni, de én mindig vigyáztam magamra: igyekeztem sokat a természetben lenni; dolgozni, szüntelenül tervezni. A másik dolog: a 30-as években elkezdett és a háború miatt derékba tört irodalmi munkásságomat újból folytattam. Most, hogy „szabadabb” bejárásom van a nyomdába, már negyedik kötetemet jelentettem meg.- Milyen munkák ezek?- A jelen kor lelki körülményeivel foglalkoznak. Volt a Mária éneke (Lutherfordítások); Tudom, honnan jöttem és hová megyek (a magfizika nyelvéről); Szombat vagy sabbát (a valódi szombat leírása); Keresztség vagy bemerítés (a gondolatok igazi bemerítéséről)... Egyik sem felekezeti jellegű, inkább általános érvényű.- Mikor születtek az írások?- Az utóbbi évek termése. Gyógyító vagy gyógyítások - ez lesz az újabb „füzetnek” a címe; ebben még jobban elmélyedek a lelki alapon történő gyógyításban, mert ezt az egyik legfontosabb problémának tartom mai világunkban.- Keveset tudunk szülőföldedről, teológiai tanulmányaidról.- Bonyhádon születtem. Abba az evangélikus gimnáziumba jártam, amelyről olyan nagy szeretettel emlékezett Illyés Gyula. Három-négy felekezet és nemzetiség együtt, nagy megértésben: németek, szerbek, magyarok. Apám egyszerű szabómester volt. A hatalmas réten a sok gyerek mindenféle játékra, csínytevésre képes volt; nagyszerű, feledhetetlen napokat adott az akkori ifjúság. Sopronba jártam: édesanyám szép szavai irányítottak erre a pályára. Diákokat tanitottam, hogy megéljek és bírjam a tandíjat. Mikor végeztem, elküldték egy körútra: kilencvennél több faluban jártam, megismerkedtem az emberekkel; azt láttam, csendben, hitben és reményben élnek legtöbben.- Mikor kerültél ide?- 1941 decemberében.- Milyen volt akkor Hódmezővásárhely?- Belefutottunk a háborúba. Nehéz volt az élet. A mi híveink főleg napszámosokból és kisiparosokból tevődtek össze. A gyerekek helyzete aggasztó méreteket öltött, ezeknek alapította elődöm, Kékén András az árvaházat: 15-20 ifjú mindent megkapott; persze saját pénzén finanszírozta, sőt később, mikor Budapestre került vitte magával őket. 44 előtt kisegítettem a Lánygimnáziumban, együtt tanitottam Szabó Magda írónővel. Számomra a legkedvesebb az, amit ezen a vonalon tapasztaltam. Három gyermekem és kilenc unokám révén kifogyhatatlan a kapcsolatom óvodától egészen az egyetemig. Különös adottsága van minden pedagógusnak: abban leli örömét, ha tanítványainak többet tud adni. A tanár még nyugdíjas korában is távoli szemlélőként annak örül, ha egykori tanítványai sikereit látja. Sok csalódás és meg nem értés éri őket, mégis csinálják. Ezért csodálom őket mélységesen. Gyermekeim felárván nőttek föl; nagyon sokat köszönhetek a pedagógusoknak és ezt soha nem felejtem el!- Hogyan él a gyülekezet?- 1790-ben már van anyakönyvi leírás; iskolát alapítottak. Önálló kulturális élete nem volt ennek a kis gyülekezetnek, de lelkes, szorgalmas, igaz emberekből állt mindig. Nálunk minden önkéntes alapon megy, aki amit vállal, azt jól és becsületesen megcsinálja.- Nehéz volt a szolgálat?- Soha, a legnehezebb időkben sem gondoltam arra, hogy tovább menjek. Azt hiszem, ezzel minden megmondtam.- Gondoltál-e pihenésre?- Nem kívánok nyugdíjba menni. Szeretnék munkálkodni tovább, ameddig erő-ZSINATI ÍRÁSOK November 23-24-én zsinati ülésszak lesz. A Zsinati Híradó legközelebb az ülésszak után jelenik meg. Legutóbbi számához érkezett néhány hozzászólás. ígéretünk szerint ezeket részben vagy egészben közöljük. Először Ráskai Ferenc győri gyülekezeti munkatárs leveléből közlünk két részletet, majd dr. Boleratzky Loránd hozzászólását a nyilatkozat kérdéséhez. Szükség van-e a zsinat múltat lezáró nyilatkozatára ? Ráskai Ferenc gyülekezeti munkatárs írja a „Cserháti-levéllel” kapcsolatban: Látásom szerint - bár nem vagyok jogász - az ún. „kétlépcsős zsinat” léte vagy nem léte nem köthető semmiféle ellenzéki, vagy többség? 'hiagatartáshoz; ez á Lérdésoigyanis szerintem kizáró tagosán egyházjogi téma. Ezért téves szemlélet eredményének ítélem azt is, hogy a kérdést egyáltalán zsinati közgyűlésen szavazásra tették fel, megadva a lehetőséget azoknak, akiknek - nem lévén jogi ismeretük - egyrészt pusztán a „szeretem-nem szeretem” elve szerint döntöttek a „kétlépcsős zsinat” tartása ellen (jó példa volt erre a tájékozódásnak szánt aláírásgyűjtés eredménye: ahol a lelkésznek nem tetszett, ott a gyülekezetnek se tetszett a téma), vagy pedig attól való félelmükben döntöttek így, hogy megszavazása esetén netán jön a megtorlás: jaj Dezséry embereinek és jaj lesz Káldy embereinek, valamint jaj Jesz azoknak, akiket a hajdani AÉH az illetékes egyházi szerv jelölése előtt már magas egyházi méltóságba jelöltnek deklarált. Tudjuk jól, a múltban hogyan történt: jött az ÁÉH engedélyét előzetesen kikérő egyházi felsőbbségi Javaslat” lelkészek személyére. így kerültek - úgyszólván mind - Egyházunk irányító gépezetébe. Legtöbbjük ma is ott van. Most akkor azt kellene mondani: elő a söprűt? Úgy rendeztem lelkiismeretemmel a kérdést, hogy a helyzetet, ha „de jure” nem is, „de facto el kell ismernem. Megalkuvás? Nem! A kizárólagos mérce előttem csak ez volt és ma is ez: Isten igaz ügyét szolgálta-e és szolgálja-e és a hamisítatlan tiszta evangéliumot hirdeti-e, vagy sem az illető. Úgy gondolom, egyházunk népe többségében így vélekedik. Akkor számomra érthetetlen, miért fél a vezetőség a „kétlépcsős” formától?... Ami történt, megtörtént. Ezen már nehéz lenne változtatni. Hogy mi lesz tovább, nem tudom, de, mint egyszerű egyháztag, állítom, a zsinat minden megválasztott tagja felelős a közös jövőért, ezért - függetlenül. minden előzetes külön megállapodástól - nem lemondani kellett volna, hanem küzdeni a végsőkig, még a lehetetlenülés árán is és „óvást emelni”, ha netán valami szabálytalanságot véltek felfedezni a szavazás körül, mert - ha nem tévedek - ennek is megvan a jogalapja. Végezetül: kívánok a továbbiakban a zsinat minden tagjának bölcsességet, nagyobb egyetértést és egymás iránt több szeretetet. Isten áldja meg a munkájukat! A Magyar Népköztársaság 1949. évi alkotmánya formailag ugyan az államot és az egyházát szétválasztóftá, valójában ítídnMi áZállüm-1 egyháziság olyan nyomasztó rendszerei •valósította meg, amely történelmünk folyamán is egyedülálló. Az állami diktatúra megfosztotta az evangélikus egyházat is törvényes és arra elhívott vezető rétegétől, ősi intézményeitől, iskoláitól, anyagi létalapjától, önkormányzatától és a lelkészképzés visszaszorításával elérte, hogy a lelkészek létszáma a felére csökkenjen. Mindemellett azonban a lelkiek terén okozott kár szinte kifejezhetetlenül nagy; talán évtizedek szorgos munkájára lesz szükség ezek helyrehozatalához. A két egyházkerület az elmúlt évben tett ugyan a múlttól elhatároló nyilatkozatot, de ezek valahogy nem jutottak el az egyház népének nagy nyilvánosságához, vagy ha el is jutottak, úgy tűnik, hogy a kívánt hatást nem érték el. Felmerül ezért az a kérdés, szükséges-e, hogy a zsinat lezárja a múltat? Úgy gondolom, erre a feleletet csak akkor tudjuk tárgyilagosan megadni, ha röviden szemügyre vesszük 1948-tól kezdve a zsinatok tevékenységét. Köztudott, hogy az 1948. december 8-án összeült zsinat az állam és az evangélikus egyház közti szerződés elfogadása céljából ülésezett. Nemcsak az előzményekből, de a zsinat lefolyásából is nyilvánvaló volt, hogy egyoldalú diktátumról volt szó, kényszer hatása alatt jött létre, az állami szervek az előterjesztett szövegen való módosítás elől elzárkóztak. Mindez a szerződésnek 1990 márciusában történt felbontásakor a nyilvánosság előtt is elhangzott. Nem kétséges, hogy maga az egyezmény az egyház számára jogfosztást jelentett, de ha valami volt is biztosítva az írásbeli szövegben, az a gyakorlatban nem érvényesült. Az 1952. február 5-én megnyílt zsinatról lényegében ugyanezt lehet elmondani, hisz alig képzelhető, hogy a zsinat saját jószántából lefejezze önmagát. A zsinat légkörére jellemző, hogy 17 zsinati tag mondott le, 10-en pedig különböző bizottsági tagságukról, úgyszintén maga a zsinati elnökség is. Nem kivétel ebből a sorozatból az 1966. december 8-án és 9-én ülésező zsinat sem, amely az ominózus „Ünnepélyes nyilatkozat”-ot közfelkiáltással fogadta el és ezt a politikai mércét több, mint tíz helyre becsempészte a törvénykönyvbe. Gyakorlatilag felszámolta az egyház önkormányzatát és az egészségtelen centralizáció kiépítésével megnyitotta az utat az egyház eddigi fejlődésével ellentétes antidemokratikus törekvések előtt. Úgy gondolom, hogy egész tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy az eddigi zsinatok retrográd szerepet játszottak az egyház életében, mert segédkezet nyújtottak az egyház gúzsbakötéséhez. Akarva-nem akarva, bennünket zsinati tagokat is minősít - mégpedig nem éppen előnyös oldalról -, hogy olyan egyházi törvény alapján működünk, amelynek meghozatalában az egyház népének vajmi kevés szerepe volt. Bár ezt az átmenet szükséghelyzete diktálja, mégis az egyház népe óhatatlanul azt mondhatja, hogy ennek a zsinatnak a múlttal megvan a kontinuitása, hacsak nem határolja el magát ettől. De hogyan történjen ez? Vélefriényfem szerint két Megoldás adódik1: A legkézenfekvőbb megoldás új zsinati törvény megalkotása kapcsán a zsinat feloszlatása lenne. Ez gesztus értékű lenne és egyértelműen dokumentálná, hogy valami egészen új történik. Ehhez bizonyos nagyvonalúságra lenne szükség. A zsinat tagjainak többsége ugyanis csak az ezzel járó időeltolódást érzékeli, de nem mérlegeli azt a jelentős erkölcsi erőt, erkölcsi tőkét, amit a zsinat ezen keresztül nyerhetne. Mivel erről a kérdésről a zsinat még nem szavazott, ez a lehetőség egy későbbi időpontban még nyitva áll. A másik lehetőség a nyilatkozattétel. Persze önmagában a nyilatkozat tettek nélkül nem sokat ér, de mindenképp szükség van rá a korábbi zsinatok nem éppen dicséretes szerepe miatt. Ezért szükségesnek látszik, hogy a zsinat feltárja a négy évtized történéseiről az igazságot és el kell határolnia magát minden törvénytelenségtől, melyet a pártállam diktatúrája indukált. De ugyanúgy el kell ítélni az egyházat megalázó egyházi törvényeket, nemkülönben a diakóniai teológiát, amely csak eszköz volt a politikai szempontok érvényesítésére. Ki kell nyilvánítani, hogy teljes elégtétel jár az egyházban mindazoknak, akik helytállásukkal követendő példát szolgáltattak, de ugyanakkor rá kell arra is mutatni, hogy egyes vezetők emberi gyarlóságból, vagy opportunizmusból az állam kiszolgálóivá váltak. Az egyház vezetősége sokszor hallgatott, amikor tiltakoznia kellett volna. A zsinaton olyan nézet is hangot kapott, hogy nem mindenki felelős a múltbeli törvénytelenségekért; mások a nyilatkozat politikai kicsengését kifogásolták; ismét mások a nyilatkozat elkésettségét, annak időszerűtlenségét hangoztatták. Úgy tűnik, hogy ezek a megnyilatkozások csak részigazságokat takarnak és nem a kérdés lényegére utalnak. Nem arról van szó, hogy a nyilatkozattevők személy szerint felelősek, vagy nem felelősek a múltbeli történésekért - bár legalábbis a közvetett felelősség alól kevesen vonhatják ki magukat -, hanem magának a zsinatnak van szüksége ilyen elhatárolódásra. A kontinuitást kell megszakítani, azt kell dokumentálni, hogy ez a zsinat a múltat végérvényesen le kívánja zárni, el akar határolódni a törvénytelenségektől és a jövőt új alapokon a jog és erkölcs, az evangélium szellemében az egység és a bizalom építésével kívánja szolgálni. Valami újat akarunk nemcsak szóban, hanem tettekben. Annak idején Hans Lilje és Otto Dibelius püspökök nem haboztak, hogy elhatárolják magukat a nemzetiszocializmus törvénytelenségeitől, noha ők élesen szembenálltak azzal a rendszerrel. Óriási csalódást jelentene annak, aki évek múltán betekintene a zsinati jegyzőkönyvekbe és azt állapíthatná meg, hogy még ebben az alapvető kérdésben is teljes megosztottság és huzavona uralkodott. Az egyház megújulásának egyik fontos lépése, hogy a zsinat félreértés nélkül állást foglaljon ebben a kérdésben. dr. Boleratzky Loránd VEGYÜK FEL A KÉSMÁRKI FATEMPLOM ÜGYÉT! Késmárk leszármazottainak figyelmébe Kelet-közép-európai térségünk egyik legszebb egyházi gyöngyszeme Késmárk evangélikus fatemploma. Amikor szepességi őseink az 1681-i országgyűlés rendelkezése értelmében át kellett, hogy adják a reformációtól kezdve használt középkori gótikus városi templomukat, arra kaptak engedélyt, hogy egy akkor még mocsaras, elhagyatott telken - a mi nemeskérinkhez hasonlóan - fatemplomot építhessenek. A késmárki evangélikusok ekkor két vállalkozó presbiterüket: Vitális Pált és Michaelides Jánost bízták meg, hogy külföldi „hitrokonainknál” e célra gyűjtőakciót indítsanak. Külön tanulmányt érdemelne e nemes, de fáradságos igyekezet több évtizedre nyúló története. Küldetésük mégis eredmével bírom. Tanítani és tanulni, hiszen ezt teszi az ember egész életében.- Ilyen csodálatosan gazdag életnél, milyen összegzést lehetne megvonni?- Ha újra kezdhetném, ugyanezt a pályát választanám, és soha nem gondolnék helyváltoztatásra. Ötven esztendőt töltöttem el itt. Vásárhelyen; ennyi idő alatt, úgy érzem, tudtam valami jelet hagyni az emberi szívekben. Akik ismerik szelíd mosolyát, őrzik biztató szavait, prédikációi kedves üzeneteit, hivei, barátai, ismerősei és tisztelői sokasága nevében mondjuk: ISTEN ÉLTESSE MÉG NAGYON SOKÁIG! Fenyvesi Félix Lajos És mégis...! Tegye a szívére a kezét mindenki és úgy jelentse ki, hogy nemegyszer az fordult meg fejében a diakonisszákkal kapcsolatban, hogy kár az erőlködéssel, nem is tudja már sok ember, kik azok a diakonisszák. Az ő életformájukra ma a felvilágosodott ifjúság körében nincs érdeklődés! És mégis! A Fébé Diakonissza Egyesületnek nincs ugyan jelenleg anyaháza, nincs hely a képzésre, nem látott még az ifjúság egy „valódi” diakonisszát, sokan még talán hittant sem tanultak szüleikkel együtt, mégis eljött Piliscsabára, Béthelbe október 18—20-ig 10 leány, hívásra. Miért? A diakonissza testvéreknek nem az volt a céljuk, hogy most diakonisszákat képezzenek, csak az, hogy meghallják a szót: Jézus megszólít hívással, Őbenne kell megmaradni és Ő fogja az utat is megmutatni, amin járhatnak. Tíz fiatal leány ragyogó szeme és bizonyságtévő ajka biztat mindenkit, hogy az Úrnak van jövendő népe itt nálunk c hazában! Tisztán csendült fel az újonnan megtanult ének: „Testvérszív dobogás milyen nagy kegyelem. Testvérláng lobogás győz sötét éjjelen!”-r-t. nyesnek bizonyult, mert tíz év alatt a legszükségesebb támogatást sikerült megnyerniök a skandináv és német evangélikusság vezetőitől. Máig fennmaradt XI. Károly svéd király saját aláírású válaszlevele a gyűjtés engedélyezéséről (Stockholm, 1689. október 10.), valamint több irat a dán király és a brandenburgi választófejedelem jóindulatú segítségéről. Az 1717-ben felszentelt fatemplomot - amelynek történetét a múlt század végén Linberger István késmárki lelkész meg is írta - Perliczy Illés és Lányi Dániel akkori prédikátoraink buzgó serkentésére számos késmárki polgár adománya varázsolta páratlan szépségűvé. A belső tér kiképzésének ó- és újszövetségi festményei az evangélikus ikonográfia és szimbolika remekei. Néhány nemes patrónus - mint a Várady-Szakmáry és az iglói Szontágh család - és számos késmárki polgár: a Maukschok, Goldbergerek, Lerchek, Vitálisok és Vajdák adományai a felvidéki és külföldi turisták százait vonzották századokon át e ritka szépségű templomba. A Szepességbe utazók több évtizede zárva találták az állami épületté nyilvánított templomot. Kegyeletüket a szépen karbantartott újtemplomban, Thököly Imre szarkofágjánál róhatták le sokat szenvedett őseink iránt. Amióta Szlovákiában is megszűnt a kommunista diktatúra - Istennek hála! - a késmárki evangélikusok visszakapták az Állami Múzeum „kezeléséből” fatemplomukat. A roskadozó épület helyreállításához szükséges 15 millió korona azonban messze nem áll rendelkezésükre. Ezért hívom fel magyar hitsorsosaink figyelmét a segítésre. Hiszen köztudott, hogy nemzetünk mennyi értéket kapott századokon át a Szepesség evangélikusaitól. Nyújtsuk ki tehát hálás, segítőkész kezünket a Magas Tátra hófödte csúcsai alatt nyugvó patinás „kulcsos város” felé! így törleszthetnénk valamit abból az adósságunkból, amellyel tartozunk fél évezred szepesi evangélikus tudósaink, íróink, pedagógusaink, politikusaink és hadvezéreink ércnél maradandóbb életműveinek. Dr. Fabiny Tibor Reményik Sándor AKÁC-SOR ŐSZ UTÓJÁN Jobbról, balról, hátul, elől: Tövis, tövis. Tövis mindenfelől. Virágtalan, levéltelen az ág, Szurósszemű kísértetek a fák. Ahogy köztük megyek, Láthatatlan kezek Illesztik fejemre a koronát. Tövisből, tövisből a koronát. Én feketén és lázadón megyek. Koronázó kezek Ujjnyomán vérem rubinija hull. A vérszomjas föld felissza vadul. Ha minden cseppből csak egy fűszál nőne: Dús rét lenne itt, lelkek legelője, De fű se nő az én vérem nyomán, Őszi akácok ritkuló során. Tövis, tövis. Tövis mindenfelől. A ritkuló sor túlsó végiről Valaki lassan szembejő velem, De ö fehéren jő és csendesen. És amerre vére rubinija hull: Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul, Tenger tágul - a világ végéig. S az Ő vérétől áldott mindenik. Az ő fején is ott a korona, Tövisből, tövisből a korona. Ketten megyünk egy akác-soron át, Csak - máskép hordozzuk a koronát. GOLGOTA » Kezemben papír és ceruza. Asztalt keresek, ahol feljegyezhetem, hogy mit kell hoznom a Közértből. Hogy el ne felejtsek valamit. Ösztönösen oda tartok, ahol írni szoktam, de a szoba ajtajában meg kell állnom. Az asztalt ugyanis teljes mértékben elfoglalja két legkisebb unokám. Két oldalról hasmánt kapaszkodva, mert egyébként nem érnék fel. Bálint ötéves. Gergely, azaz Gergő három. Az asztal magasságát valami okból nem az ő terepszint feletti magasságukhoz mérték. Egyébként pedig eszmei képességükkel segítenek magukon. Térdük egy-egy fotelben, könyökük az asztalon, fejük középen összeér. Előttük egy ív papír, melyet pár perce az én rontott anyagomból zsákmányoltak, szabadon. Kezükben egy-egy színes ceruza. Jogos tulajdonuk. Nagyon el vannak mélyedve.Tudomást sem vesznek rólam. Alkotásuk kezdetén tarthatnak, mert még diszpozíciós problémáik vannak. Hallom ugyanis Gergő észrevételét: Még egy kereszt hiányzik, mert hárman voltak... Jó, így Bálint, ide mellé rajzolok még egyet. - És most az alkotás ihletés csendje következik... Majd: Jó? Jó! Valami azonban mégsem lehet rendben, mert ismét Gergőt hallom: És Jézusnak miért kellett meghalnia?- Háát, húzza Bálint, biztosan a királyságát irigyelték.- Kik? - Akik mindenkinek parancsoltak. Gergőn látszott, hogy nem nyugtatta meg a válasz, de a két évvel több élettapasztalat tekintélyét tisztelve, nem firtatta tovább a kérdést. Azonban eszébe jutott még valami: Jézus fejére töviskoronát is tettek. Azt is rajzold oda. - Jó, feleli elgondolkozva Bálint, de hogy kell töviskoronát rajzolni?- Nem tudom, de rajzolj valami olyat. Tudod, olyan kereket. Megint csend borult a szobára. Két kicsi fejben, ahogy összeértek, a tudás vágyának a feszültsége és a kifejezés ihlete valaminek a forrásaként hatott, ami megtöltötte körülöttük a teret, és rezgésbe hozta a levegőt is. Ilyet talán Pál, az apostol érezhetett, amikor a hit fénye eltakarta előle a világ minden bölcsességét, és egész élete vezérlő csillagává vált. Azután Bálint kissé bizonytalan hangján: Na, kész... Jó lesz? - Mire Gergő, tele jóakaratú elismeréssel: Jó! De mondd: Miért kellett Jézus fejére töviskoronát tenni?- Én sem tudom. Kérdezzük meg Nagyapát. Ő talán tudja. Felemelték a fejüket. Akkor vették észre, hogy ott vagyok... Rádöbbentem, hogy ez a sokszor hallott, szinte másodlagosnak tetsző esemény talán mélyebbre ható nyomokat őriz, mint a szögek sebei. Ez nem Jézus személyes pőre a főpapi és a politikai hatalommal szemben, hanem az emberiség lázadása önmaga ellen. íme, akit tegnap felkent Messiásként ünnepeltünk, leigázott nemzetünk szabadítójaként vártunk, és megrontott vallásunk megtisztítóját láttuk benne, ma itt áll előttünk tehetetlenül, szótlanul, meggyalázva. Csalódtunk benne! Megverték? Üssük mi is! Meggyalázták? Köpjük le mi is! Királlyá avatták? Legyen tövis a koronája! Ezeket a kereszt szögeinél nagyobb, világméretű lelki szögeket próbáltam az ö kicsi világukhoz mért apró szögekre felbontani, óvodai életük keretei közé illeszteni. Szemük ragyogásának felvillanásaiból, arcuk elmélyülő tekintetéből úgy látszott, hogy nem eredménytelenül. Gergő ocsúdott fel először:- De ott katonák is voltak! Azokat majd én rajzolom oda! És rajzolt két lovas vitézt. Mert ugyebár, a világuralom jelképe még hiányzott a kompozícióból. Molnár Barna
