Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-11-10 / 45. szám
Nemescsói köszöntés FATALIN HELGA LELKÉSZAVATÁSÁRA MEGEMLÉKEZÉS DR. LESKÓ BÉLA SZOLGÁLATÁRÓL Vasárnap, 1991 szeptember 29-én, szépszámú gyülekezet jelenlétében került sor a „Krisztus Keresztje” Gyülekezet Amenábar utcai templomában dr. Leskó Béla evangélikus lelkésznek, az említett egyházközség első lelkipásztora arcképének a leleplezésére. Az ünnepséget úrvacsoraosztással egybekapcsolt istentisztelet vezette be, amelynek az oltári szolgálatát dr. Hefty László lelkész végezte. Az ünnepi istentisztelet igehirdetője Leskó Béla jóbarátja, a jelenleg Genfben élő dr. Pósfay György evangélikus lelkész volt, aki feleségével, született Koppányi Emesével, valamint orvostanhallgatónő lányukkal, Klárival, a Hefty család vendégei voltak ezekben a hetekben. Pósfay György rámutatott igehirdetésében, amely Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavaira épült, hogy különbség van igen sok vallásos jelenség és az igaz hit között, amit különösen fontos tudni a mai világban, amikor Magyarországon és más országokban sok ember nagy érdeklődést tanúsít a lélek dolgai iránt. A hitben élő keresztyéneknek komoly felelősségük van ezen a téren a fiatalabbak felé, nehogy áldozatai legyenek hamis elképzeléseknek, tanításoknak és a vallás iránt érdeklődőket saját céljaikra felhasználó személyeknek vagy közösségeknek. Az istentisztelet befejezése után került sor dr. Leskó Bélát az íróasztala mellett ülve megörökítő, felnagyított fényképe leleplezésére, amelyet a gyülekezet mostani lelkésze végzett el a Női csoport indítására, hiszen ez a csoport vállalta az ünnepség megrendezését és adományozta a képet. Ekkor Pósfay György, mint régi barát szólt az 1940 és 1950 közti évtizedről, amelyet mint soproni diák, budapesti segédlelkész, majd svédországi ösztöndíjas az elhunyttal egy városban, vagy vele való közös munkában töltött el, kiemelve azokat az élményeket, amelyek együttes cserkészmunkájukban mindkettőjük életét gazdagították. Utalt arra is, hogy 1950 után, amikor ó tengerentúlra távozott, bár csak levélbeli kapcsolatok révén tudtak egymás útjáról, de élénk figyelemmel kísérték egymás életének az alakulását. 1956-ban, amikor mindketten már negyedik éve Dél-Amerikában szolgáltak, már Buenos Airesben egy újabb találkozásra került sor, majd három évvel később Leskó Béla lett barátja eskető lelkésze az Amenábar utcai templomban. Utoljára Leskó Béla halála előtt, 1988 első hónapjaiban, az akkor már nagybeteg svédországi otthonában találkozott a két jóbarát. Ezt követően az elhunyt lelkipásztor szavait hallhatták az egybegyűltek arról a hangszalagról, amely a tiszteletére 1987-ben rendezett búcsúösszejövetelen készült. Ezt követően dr. Hefty László, közvetlen utódja, értékelte dr. Leskó Béla lelkipásztori, tanári és egyéb szolgálatait, rámutatva az elhunyt azon lelki kincseire, talentumaira, amelyek révén le tudta győzni hányatott életének sok nehézségeit. Ezekről szólva megemlékezett szeretett feleségéről, Éva asszonyról, akinek a jelenlevők egy levelet küldtek az emlékünnepségről. A megemlékezés következő része gyülekezeti ebéd keretében zajlott le. Az istentisztelet legtöbb résztvevője megtöltötte a templommal szomszédos gyülekezeti termet, ahol a Női csoport asszonyai finom székelykáposztát és dobostortaszeleteket szolgáltak fel, megfelelő italokkal. Mind az istentiszteleten, mind az emlékünnepségen és az ebéden résztvett Major László, a Magyar Köztársaság argentínai nagykövete feleségével együtt. Ugyancsak jelen voltak ezeken az alkalmakon a cserkészcsapatok egyenruhás küldöttei zászlóikkal egyetemben, valamint a többi argentínai magyar egyházak és egyesületek képviselői is. A délutánt egy vetítettképes előadás fejezte be, amelynek annak összeállítója, dr. Pósfay György az „Állomások" címet adta. Diapozitívek levetítése során szólott saját életútjáról, amely Budapesten kezdődött, majd soproni tanulmányok után Szegeden, több budapesti gyülekezetben, katonai kórházba beosztott lelkészi munkakörben folytatódott. Külföldre kerülve Uppsalában és Lundban tanult, az észak-amerikai Clevelandba került, majd három évvel később a venezuelai Caracasba, ahol közel két évtizedig volt gyülekezeti lelkész. Innen hívta meg az Evangélikus Világszövetség, hogy legyen Genfben a latin-amerikai és karibi országokban élő evangélikus egyházak ügyeinek az előadója. Tizenöt évig, azaz nyugdíjbavonulásáig szolgált a Világszövetségnél, azóta, mint önkéntes munkás két kis svájci magyar protestáns gyülekezetben végez igehirdetői munkát (Genfben és Lausanneban), valamint hetenként két magyar vallásos műsort készít a monte carloi Trans World Rádióállomás számára, amelyet rövidhullámon sugároznak a Kárpát-medencében lakó magyarság felé. Vetítettképek segítségével bemutatta volt gyülekezeteit és lelkészi szolgálatának egyes jellegzetes vonásait, kiemelve azokat az eseményeket, amelyek során együtt munkálkodott dr. Leskó Bélával, vagy dr. Hefty Lászlóval, akár Buenos Airesben, vagy Caracasban, akár az Ausztriába jutott magyar menekültek között, avagy nemzetközi konferenciákon, nagygyűléseken, amelyeken találkoztak. Szavait és bemutatott képeit, valamint igehirdetését a helyi lelkész és dr. Sebess Jenóné köszönték meg az egybegyűltek nevében, ő viszont megköszönte a testvéregyházak és más magyar szervezetek és egyesületek kiküldötteinek a jelenlétét, biztatva őket az összefogásra és a keresztyénség és a magyarság szolgálatára. y. y. Hogyan is volt? Nyugdíjas vagyok. Ülök Kőhíd u. 3. alatti lakásomban az íróasztalomnál. S kitárul előttem a múlt. Van időm most visszanézni. Elbúcsúztam egy asszonytól. Esketem szombaton a fiát, akit én konfirmáltam. Konfirmáltam... Elpirulok és szégyenkezem. Majdnem félévszázados szolgálatom alatt hány gyermeket kereszteltem, hányat konfirmáltam, hányat eskettem, hányat temettem...? Nem olyan régen locsoltam a virágokat a templomban az oltáron és mellette nyílik az ajtó... belép három cigány gyerek. A legidősebb egy 8 év körüli kislány. Lassan, félve lopakodnak előre, meg-mé'gállnak, összesúgnak, közélembe érnek1. MegsHÓlala-kislány: „Bácsi! Ugye itt dolgozik a jó Isten!” Kicsoda? Mellbevágó« ez a mondat. Én eddig sokaknak úgy nyilatkoztam, amikor a templomunkra mutattam, hogy ez az én templomom... S most egy kis cigány lány azt mondja nekem, hogy ez az Isten műhelye. Hányat kereszteltél? Nem a Szentlélek Úristen keresztelt? Nem Ő volt az. Aki gyermekévé fogadta őket? Ugye Ő volt Az, Aki életet adott nekik, akiket ölébe vett és megáldotta őket. Nem tudom hány gyermeket tanítottam és készítettem elő a konfirmációra. Hol vannak most? Nagy része eltűnt, nem látom őket. Úgy látszik, hogy én konfirmáltam őket, s nem az én Uram. Erőtlen voltom hogyan is tudott volna erőt adni nékik? Néhányan mégis körülvesznek, a szószékem alá ülnek, vagy ültek. Őket bizonyára a Szentlélek erősítette meg hitükben. Szerelmes párok is álltak előttem az oltárnál. Sokan. Többen már eleresztették egymás kezét. Miért? Nemcsak én áldottam meg őket? Nemcsak én fogtam össze a kezüket? Örömmel gondolok azokra akik együtt vannak és boldogok. Őket bizonyára az az Úr áldotta meg, Aki azt mondta a teremtés hajnalán: „Nem jó az embernek egyedül lenni.” Boldog párok! Örömmel gondolok rátok! Temettem is, nagyon sokat. Tavaly volt. Hideg volt. Tél volt, hordta a szél a havat. Dideregve mondom a sírásóknak: „Nem szeretek ilyen cudar időben temetni.” Megszólal az egyik:” Tibor bácsi, mi temetünk, maga csak beszél...” Csak beszél... Még most is hallom. Nem én voltam ott a főszereplő? Nem én osztogattam gátlástalanul a mennyet mindenkinek? Vagy volt Valaki mellettem. Aki hirdette erővel és hatalommal, hogy Ő az Élet Fejedelme? Tudom s hiszem, hogy sokszor indultam el úgy a sírtól, hogy akit ismertem és szerettem, azt az Úr kezébe tettem, Ő hirdette, hogy neki van útja a halálon túl is! Ülök, nem a kandallónál, hanem az íróasztalomnál és visszanézek. Átértékelem az utamat. Igen! Ketten megyünk az akácsoron át, csak másképpen viseljük a koronát. Ezt a másképpent tanulom most. Felvevőkészülék szeretnék lenni, s csak, amikor a Mesterem int nekem az inasnak, akkor legyek leadóállomás. Ki tudja meddig? Hernád Tibor Az egyes országok kérdéseivel (elsősorban a mezőgazdaság jelenével és jövőjével) foglalkozó Európai Munkacsoport 1991. szeptemberében Ausztriában, az Innsbruck melletti Vili-ben tartotta meg a kétévenként rendezett konferenciáját, „Vili VII.” néven. Ennek az egyházi munkacsoportnak kezdeményezője és szervezője a Németországi Evangélikus Egyházak Szövetsége. A konferencia, amelyen magyarországi evangélikus egyházunk is képviseltette magát, a következő zárónyilatkozatot hozta: „Európa összenő - igazságosság a mezőgazdaságból élők számára" (szegénység, életminőség, szolidaritás) volt a tanácskozás tematikája. Ausztriából, a Cseh- és Szlovák Köztársaságból, Franciaországból, Jugoszláviából, Lengyelországból, Magyarországról, Németországból és Romániából voltak résztvevők. Megállapították, hogy a keleteurópai politikai vál„VILL VII” EGYHÁZ ÉS PIACGAZDÁLKODÁS tozások nyomán az európai egyházak közötti együttműködésnek és kölcsönös segítségadásnak mélyülnie kell. Minden egyházi tradicionális különbség ellenére figyelemmel kell kísérnünk a politikai fejlődést és a szükségeket, elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésében, a mezőgazdasági szakképzésben, környezeti és közlekedési problémákban, valamint szociális megfigyelések alapján segítséget nyújtani a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való áttérés átmeneti idejében. A „szegénység, életszínvonal és szolidaritás” szavak ebben az öszszefüggésben nem csupán felmérést és tájékoztatást igényelnek, hanem a lehetőségek és élethelyze-Biztató hírek a lepramisszió területéről (Csendesnap az Alagi téri központban) A Lepramisszió önkéntes munkásainak szokásos évi csendesnapját szeptember 25-én tartottuk. Mintegy 60 fő gyűlt össze ezen a szép napfényes őszi napon. A különböző munkaterületeken és különböző időben dolgozók örömmel üdvözölték egymást. Dicséret éneklése után Dobos Károly vezető lelkész igehirdetésében a „Jézus hív magához és küld szolgálatra" gondolatot fejtegette, és ebben a témában kérte a bizonyságtételeket is. A bennsöséges imaközösség után vendégeink érkeztek: Dr. Riedl lepramisshós orvos és felesége, valamint Ken Martin, a londoni központ titkára. Dr. Riedl beszámolója a Szovjetunióban tett utazásról szólott. Az, hogy meghívást kapott és el is érhetett Zagorszkba és Asztrahányba a leprások kezelésére és a kutatómunkára is berendezett kórházakba, a Magyarországi Lepramisszió közreműködésének is köszönhető, most pedig a „puccs utáni" helyzetnek a Szovjetunióban. A két kórházon kívül még 16 lepratelepet is tartanak fenn, hála Istennek fogyó létszámú beteggel. Egyedül a karabahi területen terjed ma is erősen a lepra. A két főintézmény ellátását dr. Riedl kielégítőnek tartotta, de a kisebb telepek még sok segítségre szorulnak. Ebéd és pihentető beszélgetés után Ken Martin titkár örömteli híreket hozott. Először beszámolt a romániai leprafaluban tett látogatások megnyugtató tapasztalatairól, másrészt elmondta, hogy az új gyógyszerek hatására az új leprafertőzések néhány hónap alatt meggyógyíthatok. A „multidrog-terápia" (MDT) 3 gyógyszer együttes szedésével ér el eredményt. így az eddig 15 millió beteg helyett idén „csak” 12 millióról beszélhetünk, és ez a szám is rohamosan csökkenni fog, ha ki tudják terjeszteni a szűrővizsgálatokat és az MDT szedését. Isten hűséget vár tőlünk ebben a munkában, mert a szűrés és a gyógyszer is nagyon sok pénzt igényel. Elsősorban most pénzadományokra van szükség. Szép, értékes kézimunkák eladásával juttathatjuk ehhez a rászorultakat. A beszámolóból kiderült, hogy közel ezer lepedőt, törülközőt, tízezernyi fáslit - erre már mind kevesebb szükség van - és 140 kötött négyzetből készült takarót, vagy takaró^ nak valót küldtünk el a missziói kórházakba 1990-ben. Ezt a munkát minden hétfőn és kedden végezzük a XV. Alagi tér 13. sz. alatti missziói központban. Az, hogy imádságainkban hordozni tudjuk a leprában szenvedőket, az orvosokat és ápolókat, akkor lehetséges igazán, ha előadásokból, dia- vagy videoképes vetítésekből tájékozódunk életükről. Szívesen megyünk ilyen műsorral el bármelyik gyülekezetbe. Hívjanak! A dunántúli gyülekezetek Acs Gyula (8251 Zánka, Rákóczi ut 114) testvérünket hívhatják, máshova az Alagi téri központból lehet szolgálatot kérni. A lepramisszió minden munkása teljesen önkéntesen, ingyen végzi szolgálatát. Becsüljük meg munkájukat azzal, hogy érdeklődünk utána, részt veszünk örömükben és gondjaikban és ezzel teljesítjük Jézus parancsát: poklosokat, leprásokat tisztítsatok! Bencze Imréné Kicsi falu a Bakony alján. Evangélikus gyülekezete még kisebb. A mindössze harminc léleknek van azonban tágas gyülekezeti terme, két harangja és egy nagyszívű gondnoka. Első találkozásaink alkalmával egyházfinak véltem. Istentisztelet jöttekor korán megjelent a tetthelyen: ajtót nyitott, sepert, szellőztetett, törölgetett, ha szükséges volt, oltárterítőt cserélt, és virágot rakott az oltár vázáiba. Leesett az állam, amikor arról értesültem, hogy az említetteket nem fizetésért csinálja, hanem gondnoki tisztéből fakadó önkéntes szolgálatnak tekinti. Október elején napsugaras őszi délelőttön kerékpárra ültem és nyakamba vettem az országutat, hogy felderítsem egy régi forrásnak a hollétét, megízleljem vizét. Falunk végén derékszögben kanyarodik az út és átöleli kétoldalról a legszélső házat, jókora telkével együtt. A tulajdonos - az evangélikus gondnok - ott tevékenykedett a kanyarban, kezében kapával. Mivel az útszalag a mélybe zuhanás után emelkedni kezdett, leszálltam a bicikliről és a két kerék helyett két lábamon folytattam utamat.- Mit csinál Pál bácsi?- Vetettünk az előbb; a nagy szárazság miatt csak porba. Én meg most verem szét a hantokat.- Mit vetettek?- Búzát. Zavarba jöttem és a beszélgetés megeredő patakjának csobogása elhalt. Az emelkedő tetejére érve lábaim helyett ismét a kerekeket vettem igénybe. A szél a Bakony felől fújt, ózondús levegőt hozott. Megmártóztam benne. Néhány mély lélegzetvétel után csendesen közöltem magammal:- Ilyet sem hallottam mostanában. Más sem hallott. Kinek jutott volna eszébe kicsi háztáji földjén kukorica, krumpli helyett kenyérgabonát, egyenesen búzát termelni. Senkinek. Pál bácsi - úgy látszik - másként gondolkodik. Bátor ember. Emlékezhetett még: negyven évvel korábban egy-két, a tarlón maradt búzakalász tetszetős ürügy volt ahhoz, hogy üldözzenek. Az életet adó magot, a búzát meg úgy adagolták, mint az emberiség legnagyobb jótevőjének, a Moszkvában lakozó fő-fo istenségnek ingyenvaló kegyelmi ajándékát. - Pál bácsi mégis búzát vetett a háztájijába. Bátor ember. Vagy tán nem is bátor, csupán reménykedő, bizakodó. Megváltoztak az idők s ő bízik abban, hogy az embertelenSZÉKELY MAGDA ÍTÉLET Leomolván az idők, mint a várak, napján a végső elszámoltatásnak, mindkét oldalon ugyanazok állnak. Egy szín alatt a jók, a rosszak, szorongatókon a szorongatottak enyhüietlen egymásba rajzolódnak. Pedig törekedve hiába minden idom külön kiválna, vissza enmaga térfogatába. De nincs hely ott hiú törekedésre, nincs mód kitérni a kiterjedésbe, a bűn kényelme végleg visszavéve. Ott nincs gonosz már továbbindulóban, a készületlen kívülebb lelobban, emlékezete elmarad a porban. Ott csak a jó az, ami súlya nélkül felsorakozva útra kelni készül, a gyönge hid csak egy hívásból épül, ha majd beteljesedve odaátról, áradnak egyre, a fényből másba, fényesebbe. ség uralma soha többé nem tér vissza az áldott magyar földre. A búza vetésének tényében megnyilvánulójó reménysége más dologból is kitetszik. Az idén, még jóval az aratás előtt sokat foglalkozott a sajtó azzal, hogy a várható búzatermés jó része nem értékesíthető megfelelően, legfeljebb kazánfűtésre, ipari energia előállítására. Ez bizony a búza degradálását, már-már megszentségtelenítését jelenti. Ilyen jövőtlennek ítélt vetőmagot juttatott földjébe Pál bácsi - nem szénpótlásra, hanem emberi fogyasztásra, nem ipari, hanem testi-lelki energia termelésére. Ötvenhat előtt egy-két évvel műsoros estet rendeztünk Enesén új templomunk javára. Bűneimet szaporítottam ezzel az addig soha nem látott vallásszabadságot hozó rendszer szemében. Az állami egyházügyi hivatal, melyet később Márianosztrán, az igazságnak megfelelően csak állami egyházüldözési hivatalnak becéztünk, szigorú kivizsgálást követelt. Az mentett meg ...Nagyszerű érzés itt lenni ebben a közösségben, nagymúltú gyülekezetünk első lelkészszentelésén, és osztozni Fatalin Helga testvérünk örömében lelkésszé szentelése alkalmából. Öt évvel ezelőtt, amikor előítélettel nézték azokat, akik a lelkészi pályát választották, ő erről álmodott. Napjainkban, amikor a felsőfokú polgári intézményekben végző hallgatók egyre nehezebben tudnak elhelyezkedni, a lelkészek több hely közül válogathatnak, újra méltó helyükre kerülnek országunkban. A most végző teológiai hallgatók, köztük Fatalin Helga példája is azt bizonyítja, hogy aki az Isten kezébe teszi sorsát, az bízhat annak méltó elrendezésében. A papnak mindig történelmi bennünket, hogy részletes jelentésemben erősen kiemeltem műsorunk egyik pontját, mely szerint ifjúságunk kánonban elénekelte Kodály Zoltán Magyar Miatyánkját és e Miatyánk egyik kérése így hangzik: adj békét. A béke szó imponált az akkori hatalmasoknak: eredeti értelméből teljesen kifordították s a „szovjet győzelemnek”, az embertelenség uralmának állandósítását értették alatta. Kedvelték hát, lépten-nyomon használták s az egyházak elsőrangú feladatává tették a „békeharcot”. A szónak részünkről való kihangsúlyozása jó volt arra, hogy megmenekedjünk a további zaklatástól. Miért említettem az őszi búza vetésével kapcsolatban ezt az epizódot? Mert a Magyar Miatyánkban az „adj békét” egy másik kéréshez fűzve szerepel, mégpedig így: „adj búzát, adj békét”. A búza magyar gondolkodás szerint az élet szimbóluma, sőt szinonimája. Ebben az értelemben csak másodlagos a béke, első az élet, melyet Kodály a búza fogalmával jelenít meg küldetése volt a magyar hazában a keresztyénség felvételétől a reformáció befogadásán át napjainkig. Különös jelentőségű történelmi küldetése volt az ősi Nemescsói artikuláris gyülekezetben magyar, német és vend nyelven igét hirdető lelkészeknek, akik 150 éven át a Murától a Répcéig égve tartották azt a pislákoló lángot, amely mind hitünk, mind egyházunk számára az életet jelentette. Fatalin Helga testvérünknek társgyülekezeteink nevében a legtöbb, amit útravalóul adhatunk, az ősi nemescsói artikuláris gyülekezet történelmi hagyománya. Azt kívánjuk, hogy pályáját hitben, szeretetben és békében járhassa végig, hogy soha ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy népétől, egyházától idegen érelöttünk. Ha nincs élet, béke sincsen, akkor semmi sincs. Ha békét akarunk, akkor mindenekfelett az életre kell igent mondanunk. Ezt cselekedte a vidi lutheránus gondnok, amikor búzát vetett háztáji földjébe. Porba vetett, amiből hiányzott az életet csíráztató nedvesség. Mégis vetett s már törögette is a nagy darab száraz hantokat, hogy földje be tudja majd fogadni a felülről előbb-utóbb megérkező áldást: őszi esőt az őszi búzára. Hittel engedelmeskedett az isteni törvénynek: Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás (lMóz 8, 22). A kegyelem törvénye ez. A keresett régi forrást megleltem majd két tenyeremet pohárnak használva, lehajoltam és jót ittam üdítő, tiszta vizéből. Szomjamat oltva, velem vitt kicsi demizsonomat is megtöltöttem „élő vízzel” és elindultam hazafelé. Hosszú volt az út. A nap tüzes nyilai mintha fénylő hangjegyekké változtak volna: kánontöredéket ismételgettek. Adj búzát, adj békét, Semmi bajba ne vigyél, Ha nap süt, ha fúj a szél; Legyen tiéd, aki él. Sághy Jenő dekeknek kelljen szolgálnia. Kívánjuk, hogy lelkészi munkájával hozzájárulhasson a magyarországi egyházak, köztük az evangélikus egyház és hazánk erkölcsi, szellemi és kulturális felvirágzásához. Munkálkodjék azon, hogy az evangélikus ifjúság értékei a gyülekezeti élet számára minél nagyobb mértékben váljanak egyházunk közkincsévé, mert megújulásunknak ez a legalapvetőbb feltétele. Felatadainak ellátásához erőt, egészséget, hittel és reménységgel megáldott munkakedvet, ígéretes eredményeket kívánunk. Lelkipásztori elhivatottságára és életére Isten gazdag áldását kérjük. Erős vár a mi Istenünk! Sztrókay Attila társgyülekezeti felügyelő tek javításának elősegítését, regionális és kulturális összefüggésben is. Ennek megfelelően az Egyháznak fontos feladata lesz a jövőben, hogy egyes területek fejlődését elősegítse, a különböző érdekeltségű csoportokat egy asztalhoz ültesse, a szociális és környezeti kérdések összeegyeztetését és legjobb megoldását a politikai viták során képviselje. A további munkákra vonatkozóan megegyeztek abban, hogy a kelet- és nyugat-európai egyházak között regionális hálózatot kell kiépítenünk, a kapcsolatokat elmélyíteni, a meglévő tapasztalatokat átadni, hogy a napjainkban összenövő Európában az emberek között és az emberekért végzendő munkánk és az európai népek közötti megbékélés szelleme erősödjön és épüljön. A kétévenkénti konferenciák közötti időszakban ezért regionális találkozókat és eszmecseréket kell rendezni és keresni a segítés gyakorlati módjait is. Sz. Z. TAIZÉ: EURÓPAI IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ BUDAPESTEN 1991. december 30-1992. január 4. Európa minden országából több tízezer fiatal jön Budapestre, a Taizéi Közösség által szervezett ifjúsági találkozóra. A taizéi ökumenikus szerzetesközösség, amit Franciaországban alapított Roger testvér 1940-ben, minden évben európai ifjúsági találkozót szervez. A tavalyi prágai találkozón 80 000 fiatal vett részt. Hasonló találkozóknak adott otthont Párizs, Róma, London, Barcelona, Köln... Ezáltal Budapest a bizalom világméretű zarándoklatának - amelyet Taizé 1982- ben kezdeményezett - egyik állomásává válik. A résztvevőket budapesti egyházközségek és családok fogadják, katolikusok és protestánsok egyaránt. Taizéből testvérek és fiatalok csoportja érkezett Budapestre szeptember közepén, hogy a találkozó előkészületeit megkezdjék a plébániákon és a parókiákon, a főváros kerületeiben és 50 km-es körzetében. Naponta 13 órakor, mindenki számára nyitott közös imádságra gyűlnek össze a belvárosi templomban. (V. Március 15. tér) Esténként a szervezők Budapest különböző templomaiba látogatnak el, hogy a budapestiekkel együtt készüljenek a találkozóra. Ezeken az esti összejöveteleken. amik december végéig folytatódnak fövárosszerte, alkalom nyílik egyrészt a közös imádságra és elmélyülésre, másrészt a kapcsolatfelvételre olyan családokkal, akik befogadják a fiatalokat. A több tízezer fiatal elszállásolása egyszerű körülmények között történik és akik szívesen befogadnának résztvevőket, kapcsolatba léphetnek a legközelebbi egyházközséggel vagy a találkozó központi irodájával. (Bp. 1126, Nagy Jenő u. 5.; tel.: 20 111 22.) A Taizéi Közösség kizárólag saját munkájából él. A találkozó minden költsége a résztvevő fiatalokra hárul. A találkozó fő gondolata a „belső élet és emberi szolidaritás". E témára összpontosítva, a résztvevők a Bazilikában, a Népstadionhoz közeli fedett csarnokban, valamint a Hungexpo termeiben délben és este imádságra gyűlnek össze. Ezen helyszínek, kidíszítve és megvilágítva, az imádság helyeivé lesznek átalakítva. A fiatalok a délelőtt őket az egyházközségekben töltik, ahol a magyarok megosztják a más országokból érkezettekkel a remény és szolidaritás látható jeleit. Délutánonként beszélgető kiscsoportokban találkoznak majd.