Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-11-10 / 45. szám

Nemescsói köszöntés FATALIN HELGA LELKÉSZAVATÁSÁRA MEGEMLÉKEZÉS DR. LESKÓ BÉLA SZOLGÁLATÁRÓL Vasárnap, 1991 szeptember 29-én, szépszámú gyülekezet jelen­létében került sor a „Krisztus Keresztje” Gyülekezet Amenábar utcai templomában dr. Leskó Béla evangélikus lelkésznek, az említett egyházközség első lelkipásztora arcképének a leleplezésé­re. Az ünnepséget úrvacsoraosztással egybekapcsolt istentisztelet vezette be, amelynek az oltári szolgálatát dr. Hefty László lelkész végezte. Az ünnepi istentisztelet igehirdetője Leskó Béla jóbarát­ja, a jelenleg Genfben élő dr. Pósfay György evangélikus lelkész volt, aki feleségével, született Koppányi Emesével, valamint or­vostanhallgatónő lányukkal, Klárival, a Hefty család vendégei voltak ezekben a hetekben. Pósfay György rámutatott igehirdetésében, amely Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavaira épült, hogy különbség van igen sok vallásos jelenség és az igaz hit között, amit különösen fontos tudni a mai világban, amikor Magyarországon és más országok­ban sok ember nagy érdeklődést tanúsít a lélek dolgai iránt. A hitben élő keresztyéneknek komoly felelősségük van ezen a téren a fiatalabbak felé, nehogy áldozatai legyenek hamis elképzelések­nek, tanításoknak és a vallás iránt érdeklődőket saját céljaikra felhasználó személyeknek vagy közösségeknek. Az istentisztelet befejezése után került sor dr. Leskó Bélát az íróasztala mellett ülve megörökítő, felnagyított fényképe leleple­zésére, amelyet a gyülekezet mostani lelkésze végzett el a Női csoport indítására, hiszen ez a csoport vállalta az ünnepség meg­rendezését és adományozta a képet. Ekkor Pósfay György, mint régi barát szólt az 1940 és 1950 közti évtizedről, amelyet mint soproni diák, budapesti segédlelkész, majd svédországi ösztöndí­jas az elhunyttal egy városban, vagy vele való közös munkában töltött el, kiemelve azokat az élményeket, amelyek együttes cser­készmunkájukban mindkettőjük életét gazdagították. Utalt arra is, hogy 1950 után, amikor ó tengerentúlra távozott, bár csak levélbeli kapcsolatok révén tudtak egymás útjáról, de élénk figye­lemmel kísérték egymás életének az alakulását. 1956-ban, amikor mindketten már negyedik éve Dél-Amerikában szolgáltak, már Buenos Airesben egy újabb találkozásra került sor, majd három évvel később Leskó Béla lett barátja eskető lelkésze az Amenábar utcai templomban. Utoljára Leskó Béla halála előtt, 1988 első hónapjaiban, az akkor már nagybeteg svédországi otthonában találkozott a két jóbarát. Ezt követően az elhunyt lelkipásztor szavait hallhatták az egy­begyűltek arról a hangszalagról, amely a tiszteletére 1987-ben rendezett búcsúösszejövetelen készült. Ezt követően dr. Hefty László, közvetlen utódja, értékelte dr. Leskó Béla lelkipásztori, tanári és egyéb szolgálatait, rámutatva az elhunyt azon lelki kin­cseire, talentumaira, amelyek révén le tudta győzni hányatott életének sok nehézségeit. Ezekről szólva megemlékezett szeretett feleségéről, Éva asszonyról, akinek a jelenlevők egy levelet küld­tek az emlékünnepségről. A megemlékezés következő része gyülekezeti ebéd keretében zajlott le. Az istentisztelet legtöbb résztvevője megtöltötte a temp­lommal szomszédos gyülekezeti termet, ahol a Női csoport asszo­nyai finom székelykáposztát és dobostortaszeleteket szolgáltak fel, megfelelő italokkal. Mind az istentiszteleten, mind az emlékün­nepségen és az ebéden résztvett Major László, a Magyar Köztársa­ság argentínai nagykövete feleségével együtt. Ugyancsak jelen voltak ezeken az alkalmakon a cserkészcsapatok egyenruhás kül­döttei zászlóikkal egyetemben, valamint a többi argentínai ma­gyar egyházak és egyesületek képviselői is. A délutánt egy vetítettképes előadás fejezte be, amelynek annak összeállítója, dr. Pósfay György az „Állomások" címet adta. Dia­­pozitívek levetítése során szólott saját életútjáról, amely Budapes­ten kezdődött, majd soproni tanulmányok után Szegeden, több budapesti gyülekezetben, katonai kórházba beosztott lelkészi munkakörben folytatódott. Külföldre kerülve Uppsalában és Lundban tanult, az észak-amerikai Clevelandba került, majd há­rom évvel később a venezuelai Caracasba, ahol közel két évtizedig volt gyülekezeti lelkész. Innen hívta meg az Evangélikus Világszö­vetség, hogy legyen Genfben a latin-amerikai és karibi országok­ban élő evangélikus egyházak ügyeinek az előadója. Tizenöt évig, azaz nyugdíjbavonulásáig szolgált a Világszövetségnél, azóta, mint önkéntes munkás két kis svájci magyar protestáns gyüleke­zetben végez igehirdetői munkát (Genfben és Lausanneban), vala­mint hetenként két magyar vallásos műsort készít a monte carloi Trans World Rádióállomás számára, amelyet rövidhullámon su­gároznak a Kárpát-medencében lakó magyarság felé. Vetítettké­pek segítségével bemutatta volt gyülekezeteit és lelkészi szolgála­tának egyes jellegzetes vonásait, kiemelve azokat az eseményeket, amelyek során együtt munkálkodott dr. Leskó Bélával, vagy dr. Hefty Lászlóval, akár Buenos Airesben, vagy Caracasban, akár az Ausztriába jutott magyar menekültek között, avagy nemzetközi konferenciákon, nagygyűléseken, amelyeken találkoztak. Szavait és bemutatott képeit, valamint igehirdetését a helyi lelkész és dr. Sebess Jenóné köszönték meg az egybegyűltek nevé­ben, ő viszont megköszönte a testvéregyházak és más magyar szervezetek és egyesületek kiküldötteinek a jelenlétét, biztatva őket az összefogásra és a keresztyénség és a magyarság szolgálatá­ra. y. y. Hogyan is volt? Nyugdíjas vagyok. Ülök Kőhíd u. 3. alatti lakásomban az íróasztalomnál. S kitárul előttem a múlt. Van időm most visszanézni. Elbúcsúztam egy asszonytól. Esketem szombaton a fiát, akit én konfirmáltam. Konfirmáltam... Elpirulok és szégyenkezem. Majdnem félévszázados szolgálatom alatt hány gyermeket keresz­teltem, hányat konfirmáltam, hányat eskettem, hányat temettem...? Nem olyan régen locsoltam a virágokat a templomban az oltáron és mellette nyílik az ajtó... belép három cigány gyerek. A legidősebb egy 8 év körüli kislány. Lassan, félve lopakodnak előre, meg-mé'gállnak, összesúgnak, közélembe érnek1. MegsHÓlala-kislány: „Bácsi! Ugye itt dolgozik a jó Isten!” Kicsoda? Mellbevágó« ez a mondat. Én eddig sokaknak úgy nyilatkoztam, amikor a templomunkra mutattam, hogy ez az én templomom... S most egy kis cigány lány azt mondja nekem, hogy ez az Isten műhelye. Hányat kereszteltél? Nem a Szentlélek Úristen keresztelt? Nem Ő volt az. Aki gyermekévé fogadta őket? Ugye Ő volt Az, Aki életet adott nekik, akiket ölébe vett és megáldotta őket. Nem tudom hány gyermeket tanítottam és készítettem elő a konfirmációra. Hol vannak most? Nagy része eltűnt, nem látom őket. Úgy látszik, hogy én konfirmál­tam őket, s nem az én Uram. Erőtlen voltom hogyan is tudott volna erőt adni nékik? Néhányan mégis körülvesznek, a szószékem alá ülnek, vagy ültek. Őket bizonyára a Szentlélek erősítette meg hitükben. Szerelmes párok is álltak előttem az oltárnál. Sokan. Többen már eleresztették egymás kezét. Miért? Nemcsak én áldottam meg őket? Nemcsak én fogtam össze a kezüket? Örömmel gondolok azokra akik együtt vannak és boldogok. Őket bizonyára az az Úr áldotta meg, Aki azt mondta a teremtés hajnalán: „Nem jó az embernek egyedül lenni.” Boldog párok! Örömmel gondolok rátok! Temettem is, nagyon sokat. Tavaly volt. Hideg volt. Tél volt, hordta a szél a havat. Dideregve mondom a sírásóknak: „Nem szeretek ilyen cudar időben temetni.” Megszólal az egyik:” Tibor bácsi, mi temetünk, maga csak beszél...” Csak beszél... Még most is hallom. Nem én voltam ott a főszereplő? Nem én osztogattam gátlástalanul a mennyet mindenkinek? Vagy volt Valaki mellettem. Aki hirdette erővel és hatalommal, hogy Ő az Élet Fejedelme? Tudom s hiszem, hogy sokszor indultam el úgy a sírtól, hogy akit ismertem és szerettem, azt az Úr kezébe tettem, Ő hirdette, hogy neki van útja a halálon túl is! Ülök, nem a kandallónál, hanem az íróasztalomnál és visszanézek. Átértékelem az utamat. Igen! Ketten megyünk az akácsoron át, csak másképpen viseljük a koronát. Ezt a másképpent tanulom most. Felvevőkészülék szeretnék lenni, s csak, amikor a Mesterem int nekem az inasnak, akkor legyek leadóállomás. Ki tudja meddig? Hernád Tibor Az egyes országok kérdéseivel (elsősorban a mezőgazdaság jelenével és jövőjével) foglalkozó Európai Munkacsoport 1991. szeptemberében Ausztriában, az Innsbruck melletti Vili-ben tartot­ta meg a kétévenként rendezett konferenciáját, „Vili VII.” néven. Ennek az egyházi munkacsoport­nak kezdeményezője és szervezője a Németországi Evangélikus Egy­házak Szövetsége. A konferencia, amelyen magyarországi evangéli­kus egyházunk is képviseltette ma­gát, a következő zárónyilatkozatot hozta: „Európa összenő - igazságosság a mezőgazdaságból élők számára" (szegénység, életminőség, szolida­ritás) volt a tanácskozás tematiká­ja. Ausztriából, a Cseh- és Szlovák Köztársaságból, Franciaország­ból, Jugoszláviából, Lengyelor­szágból, Magyarországról, Né­metországból és Romániából vol­tak résztvevők. Megállapították, hogy a keleteurópai politikai vál­„VILL VII” EGYHÁZ ÉS PIACGAZDÁLKODÁS tozások nyomán az európai egyhá­zak közötti együttműködésnek és kölcsönös segítségadásnak mélyül­nie kell. Minden egyházi tradicio­nális különbség ellenére figyelem­mel kell kísérnünk a politikai fejlő­dést és a szükségeket, elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésében, a mezőgazdasági szakképzésben, környezeti és közlekedési problé­mákban, valamint szociális megfi­gyelések alapján segítséget nyújta­ni a tervgazdálkodásról a piacgaz­daságra való áttérés átmeneti ide­jében. A „szegénység, életszínvonal és szolidaritás” szavak ebben az ösz­­szefüggésben nem csupán felmé­rést és tájékoztatást igényelnek, hanem a lehetőségek és élethelyze-Biztató hírek a lepramisszió területéről (Csendesnap az Alagi téri központban) A Lepramisszió önkéntes munkásainak szokásos évi csendesnapját szeptember 25-én tartottuk. Mintegy 60 fő gyűlt össze ezen a szép napfényes őszi napon. A különböző munkaterületeken és különböző időben dolgozók örömmel üdvözölték egymást. Dicséret éneklése után Dobos Károly vezető lelkész igehirdetésében a „Jézus hív magához és küld szolgálatra" gondolatot fejtegette, és ebben a témában kérte a bizonyságtételeket is. A bennsöséges imaközösség után vendégeink érkeztek: Dr. Riedl lepramisshós orvos és felesége, valamint Ken Martin, a londoni központ titkára. Dr. Riedl beszámolója a Szovjetunióban tett utazásról szólott. Az, hogy meghívást kapott és el is érhetett Zagorszkba és Asztrahányba a leprások kezelésére és a kutatómun­kára is berendezett kórházakba, a Magyarországi Lepramisszió közreműködésének is köszönhető, most pedig a „puccs utáni" helyzetnek a Szovjetunióban. A két kórházon kívül még 16 lepratelepet is tartanak fenn, hála Istennek fogyó létszámú beteggel. Egye­dül a karabahi területen terjed ma is erősen a lepra. A két főintézmény ellátását dr. Riedl kielégítőnek tartotta, de a kisebb telepek még sok segítségre szorulnak. Ebéd és pihentető beszélgetés után Ken Martin titkár örömteli híreket hozott. Először beszámolt a romániai leprafaluban tett látogatások megnyugtató tapasztalatairól, más­részt elmondta, hogy az új gyógyszerek hatására az új leprafertőzések néhány hónap alatt meggyógyíthatok. A „multidrog-terápia" (MDT) 3 gyógyszer együttes szedésével ér el eredményt. így az eddig 15 millió beteg helyett idén „csak” 12 millióról beszélhetünk, és ez a szám is rohamosan csökkenni fog, ha ki tudják terjeszteni a szűrővizsgálatokat és az MDT szedését. Isten hűséget vár tőlünk ebben a munkában, mert a szűrés és a gyógyszer is nagyon sok pénzt igényel. Elsősorban most pénzadományokra van szükség. Szép, értékes kézimunkák eladásával juttathatjuk ehhez a rászorultakat. A beszámolóból kiderült, hogy közel ezer lepedőt, törülközőt, tízezernyi fáslit - erre már mind kevesebb szükség van - és 140 kötött négyzetből készült takarót, vagy takaró^ nak valót küldtünk el a missziói kórházakba 1990-ben. Ezt a munkát minden hétfőn és kedden végezzük a XV. Alagi tér 13. sz. alatti missziói központban. Az, hogy imádságainkban hordozni tudjuk a leprában szenvedőket, az orvosokat és ápolókat, akkor lehetséges igazán, ha előadásokból, dia- vagy videoképes vetítésekből tájékozódunk életükről. Szívesen megyünk ilyen műsorral el bármelyik gyülekezetbe. Hívjanak! A dunántúli gyülekezetek Acs Gyula (8251 Zánka, Rákóczi ut 114) testvérün­ket hívhatják, máshova az Alagi téri központból lehet szolgálatot kérni. A lepramisszió minden munkása teljesen önkéntesen, ingyen végzi szolgálatát. Becsül­jük meg munkájukat azzal, hogy érdeklődünk utána, részt veszünk örömükben és gond­jaikban és ezzel teljesítjük Jézus parancsát: poklosokat, leprásokat tisztítsatok! Bencze Imréné Kicsi falu a Bakony alján. Evangélikus gyülekezete még kisebb. A mindössze har­minc léleknek van azonban tágas gyüleke­zeti terme, két harangja és egy nagyszívű gondnoka. Első találkozásaink alkalmával egyházfinak véltem. Istentisztelet jöttekor korán megjelent a tetthelyen: ajtót nyi­tott, sepert, szellőztetett, törölgetett, ha szükséges volt, oltárterítőt cserélt, és virá­got rakott az oltár vázáiba. Leesett az ál­lam, amikor arról értesültem, hogy az em­lítetteket nem fizetésért csinálja, hanem gondnoki tisztéből fakadó önkéntes szol­gálatnak tekinti. Október elején napsugaras őszi délelőt­­tön kerékpárra ültem és nyakamba vettem az országutat, hogy felderítsem egy régi forrásnak a hollétét, megízleljem vizét. Falunk végén derékszögben kanyarodik az út és átöleli kétoldalról a legszélső házat, jókora telkével együtt. A tulajdonos - az evangélikus gondnok - ott tevékenykedett a kanyarban, kezében kapával. Mivel az útszalag a mélybe zuhanás után emelkedni kezdett, leszálltam a bicikliről és a két ke­rék helyett két lábamon folytattam uta­mat.- Mit csinál Pál bácsi?- Vetettünk az előbb; a nagy szárazság miatt csak porba. Én meg most verem szét a hantokat.- Mit vetettek?- Búzát. Zavarba jöttem és a beszélgetés megere­dő patakjának csobogása elhalt. Az emel­kedő tetejére érve lábaim helyett ismét a kerekeket vettem igénybe. A szél a Bakony felől fújt, ózondús levegőt hozott. Meg­mártóztam benne. Néhány mély lélegzet­­vétel után csendesen közöltem magammal:- Ilyet sem hallottam mostanában. Más sem hallott. Kinek jutott volna eszébe kicsi háztáji földjén kukorica, krumpli helyett kenyérgabonát, egyenesen búzát termelni. Senkinek. Pál bácsi - úgy látszik - másként gondolkodik. Bátor ember. Emlékezhetett még: negy­ven évvel korábban egy-két, a tarlón ma­radt búzakalász tetszetős ürügy volt ah­hoz, hogy üldözzenek. Az életet adó ma­got, a búzát meg úgy adagolták, mint az emberiség legnagyobb jótevőjének, a Moszkvában lakozó fő-fo istenségnek in­gyenvaló kegyelmi ajándékát. - Pál bácsi mégis búzát vetett a háztájijába. Bátor em­ber. Vagy tán nem is bátor, csupán re­ménykedő, bizakodó. Megváltoztak az idők s ő bízik abban, hogy az embertelen­SZÉKELY MAGDA ÍTÉLET Leomolván az idők, mint a várak, napján a végső elszámoltatásnak, mindkét oldalon ugyanazok állnak. Egy szín alatt a jók, a rosszak, szorongatókon a szorongatottak enyhüietlen egymásba rajzolódnak. Pedig törekedve hiába minden idom külön kiválna, vissza enmaga térfogatába. De nincs hely ott hiú törekedésre, nincs mód kitérni a kiterjedésbe, a bűn kényelme végleg visszavéve. Ott nincs gonosz már továbbindulóban, a készületlen kívülebb lelobban, emlékezete elmarad a porban. Ott csak a jó az, ami súlya nélkül felsorakozva útra kelni készül, a gyönge hid csak egy hívásból épül, ha majd beteljesedve odaátról, áradnak egyre, a fényből másba, fényesebbe. ség uralma soha többé nem tér vissza az áldott magyar földre. A búza vetésének tényében megnyilvá­nulójó reménysége más dologból is kitet­szik. Az idén, még jóval az aratás előtt sokat foglalkozott a sajtó azzal, hogy a várható búzatermés jó része nem értékesít­hető megfelelően, legfeljebb kazánfűtésre, ipari energia előállítására. Ez bizony a bú­za degradálását, már-már megszentségte­­lenítését jelenti. Ilyen jövőtlennek ítélt ve­tőmagot juttatott földjébe Pál bácsi - nem szénpótlásra, hanem emberi fogyasztásra, nem ipari, hanem testi-lelki energia terme­lésére. Ötvenhat előtt egy-két évvel műsoros estet rendeztünk Enesén új templomunk javára. Bűneimet szaporítottam ezzel az addig soha nem látott vallásszabadságot hozó rendszer szemében. Az állami egyház­ügyi hivatal, melyet később Márianoszt­­rán, az igazságnak megfelelően csak állami egyházüldözési hivatalnak becéztünk, szi­gorú kivizsgálást követelt. Az mentett meg ...Nagyszerű érzés itt lenni eb­ben a közösségben, nagymúltú gyülekezetünk első lelkészszentelé­sén, és osztozni Fatalin Helga test­vérünk örömében lelkésszé szente­lése alkalmából. Öt évvel ezelőtt, amikor előíté­lettel nézték azokat, akik a lelkészi pályát választották, ő erről álmo­dott. Napjainkban, amikor a felső­fokú polgári intézményekben vég­ző hallgatók egyre nehezebben tudnak elhelyezkedni, a lelkészek több hely közül válogathatnak, új­ra méltó helyükre kerülnek orszá­gunkban. A most végző teológiai hallgatók, köztük Fatalin Helga példája is azt bizonyítja, hogy aki az Isten kezébe teszi sorsát, az bíz­hat annak méltó elrendezésében. A papnak mindig történelmi bennünket, hogy részletes jelentésemben erősen kiemeltem műsorunk egyik pontját, mely szerint ifjúságunk kánonban eléne­kelte Kodály Zoltán Magyar Miatyánkját és e Miatyánk egyik kérése így hangzik: adj békét. A béke szó imponált az akkori hatalmasoknak: eredeti értelméből telje­sen kifordították s a „szovjet győzelem­nek”, az embertelenség uralmának állan­dósítását értették alatta. Kedvelték hát, lépten-nyomon használták s az egyházak elsőrangú feladatává tették a „békehar­cot”. A szónak részünkről való kihangsú­lyozása jó volt arra, hogy megmeneked­­jünk a további zaklatástól. Miért említettem az őszi búza vetésével kapcsolatban ezt az epizódot? Mert a Ma­gyar Miatyánkban az „adj békét” egy má­sik kéréshez fűzve szerepel, mégpedig így: „adj búzát, adj békét”. A búza magyar gondolkodás szerint az élet szimbóluma, sőt szinonimája. Ebben az értelemben csak másodlagos a béke, első az élet, melyet Kodály a búza fogalmával jelenít meg küldetése volt a magyar hazában a keresztyénség felvételétől a refor­máció befogadásán át napjainkig. Különös jelentőségű történelmi küldetése volt az ősi Nemescsói ar­­tikuláris gyülekezetben magyar, német és vend nyelven igét hirdető lelkészeknek, akik 150 éven át a Murától a Répcéig égve tartották azt a pislákoló lángot, amely mind hitünk, mind egyházunk számára az életet jelentette. Fatalin Helga testvérünknek társgyülekezeteink nevében a leg­több, amit útravalóul adhatunk, az ősi nemescsói artikuláris gyülekezet történelmi hagyománya. Azt kíván­juk, hogy pályáját hitben, szeretet­­ben és békében járhassa végig, hogy soha ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy népétől, egyházától idegen ér­elöttünk. Ha nincs élet, béke sincsen, ak­kor semmi sincs. Ha békét akarunk, akkor mindenekfelett az életre kell igent monda­nunk. Ezt cselekedte a vidi lutheránus gondnok, amikor búzát vetett háztáji föld­jébe. Porba vetett, amiből hiányzott az életet csíráztató nedvesség. Mégis vetett s már törögette is a nagy darab száraz hantokat, hogy földje be tudja majd fogadni a felül­ről előbb-utóbb megérkező áldást: őszi esőt az őszi búzára. Hittel engedelmeske­dett az isteni törvénynek: Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás (lMóz 8, 22). A kegyelem törvénye ez. A keresett régi forrást megleltem majd két tenyeremet pohárnak használva, leha­joltam és jót ittam üdítő, tiszta vizéből. Szomjamat oltva, velem vitt kicsi demi­­zsonomat is megtöltöttem „élő vízzel” és elindultam hazafelé. Hosszú volt az út. A nap tüzes nyilai mintha fénylő hangje­gyekké változtak volna: kánontöredéket ismételgettek. Adj búzát, adj békét, Semmi bajba ne vigyél, Ha nap süt, ha fúj a szél; Legyen tiéd, aki él. Sághy Jenő dekeknek kelljen szolgálnia. Kíván­juk, hogy lelkészi munkájával hoz­zájárulhasson a magyarországi egy­házak, köztük az evangélikus egy­ház és hazánk erkölcsi, szellemi és kulturális felvirágzásához. Mun­kálkodjék azon, hogy az evangéli­kus ifjúság értékei a gyülekezeti élet számára minél nagyobb mértékben váljanak egyházunk közkincsévé, mert megújulásunknak ez a leg­alapvetőbb feltétele. Felatadainak ellátásához erőt, egészséget, hittel és reménységgel megáldott munkakedvet, ígéretes eredményeket kívánunk. Lelki­pásztori elhivatottságára és életére Isten gazdag áldását kérjük. Erős vár a mi Istenünk! Sztrókay Attila társgyülekezeti felügyelő tek javításának elősegítését, regio­nális és kulturális összefüggésben is. Ennek megfelelően az Egyháznak fontos feladata lesz a jövőben, hogy egyes területek fejlődését elősegítse, a különböző érdekeltségű csoporto­kat egy asztalhoz ültesse, a szociális és környezeti kérdések összeegyez­tetését és legjobb megoldását a poli­tikai viták során képviselje. A további munkákra vonatko­zóan megegyeztek abban, hogy a kelet- és nyugat-európai egyházak között regionális hálózatot kell ki­építenünk, a kapcsolatokat elmélyí­teni, a meglévő tapasztalatokat átadni, hogy a napjainkban össze­növő Európában az emberek kö­zött és az emberekért végzendő munkánk és az európai népek kö­zötti megbékélés szelleme erősöd­jön és épüljön. A kétévenkénti konferenciák kö­zötti időszakban ezért regionális ta­lálkozókat és eszmecseréket kell rendezni és keresni a segítés gyakor­lati módjait is. Sz. Z. TAIZÉ: EURÓPAI IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ BUDAPESTEN 1991. december 30-1992. január 4. Európa minden országából több tízezer fiatal jön Budapestre, a Tai­­zéi Közösség által szervezett ifjúsá­gi találkozóra. A taizéi ökumenikus szerzetesközösség, amit Franciaor­szágban alapított Roger testvér 1940-ben, minden évben európai if­júsági találkozót szervez. A tavalyi prágai találkozón 80 000 fiatal vett részt. Hasonló találkozóknak adott otthont Párizs, Róma, London, Barcelona, Köln... Ezáltal Buda­pest a bizalom világméretű zarán­doklatának - amelyet Taizé 1982- ben kezdeményezett - egyik állo­másává válik. A résztvevőket budapesti egyház­­községek és családok fogadják, ka­tolikusok és protestánsok egyaránt. Taizéből testvérek és fiatalok cso­portja érkezett Budapestre szep­tember közepén, hogy a találkozó előkészületeit megkezdjék a plébá­niákon és a parókiákon, a főváros kerületeiben és 50 km-es körzeté­ben. Naponta 13 órakor, mindenki számára nyitott közös imádságra gyűlnek össze a belvárosi templom­ban. (V. Március 15. tér) Estén­ként a szervezők Budapest különbö­ző templomaiba látogatnak el, hogy a budapestiekkel együtt készüljenek a találkozóra. Ezeken az esti össze­jöveteleken. amik december végéig folytatódnak fövárosszerte, alka­lom nyílik egyrészt a közös imád­ságra és elmélyülésre, másrészt a kapcsolatfelvételre olyan családok­kal, akik befogadják a fiatalokat. A több tízezer fiatal elszállásolása egyszerű körülmények között törté­nik és akik szívesen befogadnának résztvevőket, kapcsolatba léphet­nek a legközelebbi egyházközséggel vagy a találkozó központi irodájá­val. (Bp. 1126, Nagy Jenő u. 5.; tel.: 20 111 22.) A Taizéi Közösség kizárólag saját munkájából él. A találkozó minden költsége a résztvevő fiatalokra hárul. A találkozó fő gondolata a „belső élet és emberi szolidaritás". E té­mára összpontosítva, a résztvevők a Bazilikában, a Népstadionhoz kö­zeli fedett csarnokban, valamint a Hungexpo termeiben délben és este imádságra gyűlnek össze. Ezen helyszínek, kidíszítve és megvilágít­va, az imádság helyeivé lesznek át­alakítva. A fiatalok a délelőtt őket az egyházközségekben töltik, ahol a magyarok megosztják a más or­szágokból érkezettekkel a remény és szolidaritás látható jeleit. Dél­utánonként beszélgető kiscsopor­tokban találkoznak majd.

Next

/
Thumbnails
Contents