Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-10-27 / 43. szám

„Megtapasztaltam Isten gondviselő szeretetét” Luther zsoltára - a 46. zsoltár AZ ÉBER ISTEN ŐRSÉGBEN ZSOLTÁR 46,5-6 Nem csupán az evan­gélikus, de a magyar egyházzene szempontjá­ból is rendkívüli jelen­tőségűnek tartom Prof. Helmuth Rilling Deák téri Bach-kurzusát és hangversenyét. Azt hiszem, sokunk gondolatát fogalmazom meg akkor, amikor azt mondom, megtisztelő, örömteli, de megható is volt számunkra, hogy a professzort körünkben tudhattuk. Megható volt, mert jelenlétével megerő­sítette a Deák téri Bach-kultuszt. Megerősítette azt a zenei munkát, amelyet a század elején Zalánfy Aladár indított útjára s melyet féltett kincsként őr­zött és ápolt évtizedeken keresztül megtartott Bach hangversenyein a Lutheránia ének és zenekara, Weltler Jenő karnagy vezetésével. Weltler Jenő tel­jesítette a feladatot, amellyel az Úristen bízta meg, hiszen tradíciót és lehetőséget teremtett emberek százainak és ezreinek, hogy Bach zenéjének közel­ségében melegedjenek és megérezzék azt az erőt, amely Bachnak a Teremtövei való mély szövetsé­géből árad. Helmuth Rilling Bach-kurzusa, most új felada­tokat és új dimenziókat nyit, melynek egyik meg­határozó, központi eleme a zenei minőségre való törekvés. Ehhez kívánt segítséget nyújtani szemé­lyes jelenlétével, kivételes felkészültségével mű- és stílusismeretével Helmuth Rilling, aki a Nemzetkö­zi Bach Társaság és a Stuttgarti Nemzetközi Bach Akadémia elnöke és a stuttgarti evangélikus Ge­dächtnis Kirche orgonistája. Ebben a templomban nőtt fel, ahol édesapja, haláláig a gyülekezet kán­tora volt. Innen Rilling rendkívüli érzékenysége és igénye a teológia és a zene összefüggéseinek feltá­rására. Római és New York-i (Leonhard Bernstein asszisztense) tanulmányai mellett a schöntali és urachi evangélikus szeminárium hallgatója. Tanul­mányai befejezése után megalapítja a világszerte ismert Bach Collegium Stuttgart-ot és a Gächinger Kantoréit. A spandaui, frankfurti és a berlini főis­kolák professzora. Életművének centrumában J.S. Bach vallásos művészete áll, amelyről több, mint 200 lemezfelvétel, a teljes oratórikus és kantáta anyag tanúskodik. Csodálatra méltó alázattal és szerénységgel, fárad­l.uiheránia-kórus Foto Kmczier Gyula hatatlanul tanított kórust, zenekart, szólistákat és dirigenseket a hét minden estéjén. A Deák téri Evan­gélikus Egyház és a Lutheránia Énekkar rendezésében szeptember 30-án megtartott zenés áhitat anyaga a Bach-kurzus összefoglalása volt, melynek műsorán a BWV 233. F-Dur Mise, a BWV 32-es Szolókantáta „Liebster Jesu mein Verlangen” és evangélikus egyhá­zunk himnusza, a Luther Márton korálját alapul vevő BWV 80-as „Ein feste Burg ist unser Gott” (Erős vár a mi Istenünk) kantáta szerepelt. Az F-Dur Mise dirigensei a kurzus résztvevői, a BWV 32-es dialógus és a BWV 80-as reformáció kantátáé Helmuth Rilling volt. Előadóink: Fers Márta, Fiilöp Zsuzsanna, Koós Flóra szoprán, Németh Judit alt, Kállai Gábor tenor, Szűcs Ferenc basszus, a fiatal és tehetséges zeneakadé­miai hallgatókból alakult Sonora Hungarica kamara­­zenekar és a Lutheránia Énekkar volt. A kivételesen magas szintű interpretáció sokunk számára felejthetetlen marad és hiszem, hogy a kurzus leteltével kézzelfogható realitássá vált mindenki szá­mára, hogy a világ teljessége nem anyagi, hanem szel­lemi erő. Pintér Károly, Deák téri igazgatólelkész prédiká­ciója élő közösséggé fogta össze a zsúfolásig megtelt templom híveit, bizonyságot téve szó és zene harmo­nikus egységéről. A templomból kimenve már nem szerkezetről, stí­lusról, előadói praxisról beszéltünk, hanem mindany­­nyiunk lelkét átjárta a bachi zenén keresztül hozzánk érkező imádság: Jöjj szívembe, Jézus, szívem Rád vágyik! Űzd ki a világot és a Sátánt, hadd legyen szívemben újra a Te képed! Kamp Salamon a Lutheránia karnagya A 46. zsoltár harcias, fenséges komorságában üde oázisként hat az 5-6 vers költői szépségű képe: „Fo­lyókarok ringatják Istennek Városát, az Úrnak lakhe­lyét, s Ő rendületlen, már virradattól őrködik bástyá­in.” (Hajdók János zsoltárfordítása) A folyók által táplált lakóhely képe az édeni állapot vízióját idézheti föl bennünk. Isten gondoskodik népéről, táplálja, őr­zi, vigyázza őket sőt mi több: minket is! A reformá­ció nem más mint Isten igazi arcának újra felfedezése. Ebben segíthetnek a zsoltárversek is. Kicsoda a mi Istenünk? íme, néhány válasz a zsoltáros bizonyság­­tétele nyomán: Ő az, aki virraszt, őrködik felettünk Talán sokunk számára több, mint gyermekkori kedves emlék a közismert reggeli gyermekimádság idevágó sora: „...köszönöm, hogy megtartottál s fe­lettem virrasztónál..." Az ördögről oly sokszor el­mondjuk: vigyázat, nem alszik! Mennyivel inkább kellene hirdetni a sokkal fontosabb igazságot a 121. zsoltár szavaival: „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője! Az ÚR a te őriződ...” Ó az, aki virraszt felettünk, amikor testileg alszunk, megpihenünk, de hiszem, hogy akkor sem fordul el tőlünk, amikor lelkileg alszunk el. Ennek egyik ékes egyháztörténeti bizonyítéka éppen a reformáció, melyben a lelki al­vásból, a lelki halálból ébresztette fel Isten az Ó népét. S ezzel máris egy újabb vonással gazdagodik a hiteles istenkép: Ő az, aki ébreszt, megelőz minket A reformáció nem más, mint az egyháztörténelem egyik, ha nem éppen legnagyobb, ébredése. Az ébre­dés első alapfeltétele maga az ébresztő Isten, aki nem hagyta és ma sem hagyja halálos álomba zuhanni az Ő népét. Sokunk közös gyermekkori emléke, élménye lehet, hogy a reggeli ébredést, felkelést követően, a szülői gondoskodó szeretet jóvoltából már várt min­ket terített asztal, a friss erőt adó reggeli. Mert valaki már korábban felkelt, hogy mindent előre elkészítsen. Ez a mindent megelőző szeretet köszönt ránk a gyer­­mekkeresztségben, ez lehet a miénk a reformáció által megtisztított és teljes értékében visszakapott másik szentségünkben, az úrvacsorában is. Vannak embe­rek, akiknek nem tudunk előre köszönni, mert mindig megelőznek figyelmes szeretettel. Istent sem tudjuk megelőzni, ahogyan erről a Gerhardt Pál gyönyörű vallomása szól: „Még meg sem alkotott kezed, És Lelked már elvégezett Az én üdvömre mindent.” Ugyanerről a nagyszerű felfedezésről vall Ady Endre is: „És hogyha néha-néha győzök. Ő járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött.” Éppen a megelőző, élénkbe jövő szeretet, a kegye­lem, a „sola gratia" a reformáció nagy felfedezése, melynek újbóli meghirdetésére égető szükség van nap­jainkban. Gombamódra szaporodnak a különféle ra­jongó mozgalmak, melyben mindennek alapjává a Ml hitünk, a MI imádságunk, a MI döntésünk lesz. Hogy mennyit ér ez a homokra épített alap, az idő viharai majd megpróbálják, megmutatják. Tény, hogy gyor­­sabban, látványosabban lehet rá építeni, mint a ke­mény sziklára, mely nem igazodik a mi vallási, érzel­mi, alkati igényeinkhez, vágyainkhoz. Nem véletlen, hogy éppen a gyermekkeresztség a legnagyobb bot­ránykő ezen mozgalmak számára, hiszen abban látvá­nyosan demonstrálódik Isten feltétel nélküli, megelő­legezett, elfogadó és befogadó szeretete, kegyelme. Más kérdés, hogy ezt az ingyen kegyelmet nem szabad „potya”-kegyelemmé torzítanunk sokszor felelőtlen keresztelési gyakorlatunkkal. Ő az, aki felüdít, megsegít, megörvendeztet Ebből a harcias zsoltárból, éppúgy mint a hit küz­­' delméből, nem hiányzik a felüdülés, a megtalált segít­ség fölötti örvendezés sem. A különböző bibliafordí­tások sokszínűén adják vissza az eredeti szöveg szép­ségét, gazdagságát. Az új katolikus fordítás, melyet éppen reformáció ünnepe táján annak gyümölcseként is örömmel vehetünk kézbe, Isten felüdítő munkájáról szól: „A folyam ágai felüdítik Isten városát...” Mi lehet ez az üdítő folyam? A reformáció fényében min­denekelőtt Isten éltető, frissítő Igéjére gondolhatunk és az arra adható válaszra, az imádság ajándékára. Akár olyan megkapó őszinte rajongással, ahogyan Luther Márton vall mindennapi imádságunkról, melyben koncentráltan ötvöződik az ige és imádság ajándéka: „Én még ma is csüngök a Miatyánkon, és szívom, mint a gyermek, úgy majszolom és kortyo­lom, mint az öreg ember: nem tudok betelni vele.” Meggyőződésem, hogy enélkül az egészséges lelki éh­ség és szomjúság nélkül ma sincs élő keresztyénség. S végül, de nem utolsósorban idézzük föl a legújabb protestáns fordítást is, melyért ugyancsak szabad és kell is hálát adnunk bibliavasárnap és reformáció ünnepe táján. Ez a fordítás is újabb színekkel, voná­sokkal gazdagíthatja élő istenképünket: „Egy folyam ágai örvendeztetik Isten városát, A Felségesnek szent hajlékait. Isten van benne, nem inog meg, megsegíti reggelre kelve.” Ö az tehát, aki nemcsak segít, de megsegít, nemcsak felületes tüneti kezelést ad életünk­re, hanem gyökeres fordulatot, teljes gyógyulást, sza­badulást kínál föl Jézus Krisztusban. Vele örvendeztet meg minket, Vele lehetünk igazán méltók a kitüntető és elkötelező „evangélikus” jelzőre, mely nem ke­vesebbet jelent, mint hogy az evangélium, az örömhír egyháza, közössége, továbbadója lehetünk a reformáció első ébredése után 474 évvel is! Hi­szen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”! Gáncs Péter 100 éves a hegyeshalmi gyülekezet legidősebb tagja „ZSIDÓKNAK ELŐSZÖR...”- NORVÉG-MAGYAR LELKÉSZKONFERENCIA SOPRONBAN -Ez a vasárnap Németh Jánosáé számára más volt, mint a többi. Amire hosszú évek óta nem volt példa, templomba indult. Korábban ezt minden vasárnap megtette, de betegsége már tíz éve lakásához kötötte. Most mindenáron ott akart lenni a temp­lomban az istentiszteleten, hogy az egye­dül méltó helyen köszönje meg Istennek azt, hogy megérhette 100. születésnapját. Hozzátartozói segítő kezétől támogatva ült arra a helyre, ami hosszú évtizedekig övé volt. Ezen a ritka jubileumon hálás szívvel gondolt mindarra, amit hosszú éle­tében Istentől kapott. A jót is és rosszat is alázattal fogadta el. Hálát adott Istennek azért, hogy gyer­mekkora gondtalanságban telt el. Szerető, békés családi fészket tudhatott magáénak. Édesapja pékmester volt. mélyen hívő em­ber. Vasárnap a papa ünnepi ruhát öltött, óraláncot, gyűrűt vett és úgy indultak együtt az istentiszteletre, ahol édesapjának foglalt helye volt a kántor melletti saját padján. A karácsony igazi, meghitt családi ün­nep volt. A péküzletet becsukták, édesany­ja meggyújtotta a karácsonyfa gyertyáit. édesapja tiszta kötényt vett fel, aztán be­mentek a szobába imádkozni, énekelni. Szépek voltak és békések ezek a karácso­nyok. De Isten kezéből fogadta az 1. világhá­ború minden megpróbáltatását is. Azokat a napokat, amikor hite mélyült olyan ese­mények között, amikor egyedül Isten ma­radt számára reménység. Es lám. a háború vérzivatara is adott neki örömöt azzal, hogy megismerhette későbbi férjét, akivel 1917-ben kötött házasságot és aki 55 éven keresztül hűséges társnak bizonyult. Nyugodtabb, boldogabb, kiegyensú­lyozottabb évek következtek. A „boldog békeidő” évei. Férjével mozit alapítottak Hegyeshalomban. A közösen vállalt ter­hek, a közösen átküzdött évek, a közösen átélt örömök fonták egyre szorosabbra közöttük a szeretet kötelékét. Amikor a II. világháború és a kitelepítés nehéz évei el­következtek, mellette állt megértésével sze­­retetével hűséges férje. Vele együtt hagyat­kozhatott ismét Isten gondviselő szerete­­tére. Azután 1973-ban Isten haza hívta ma­gához férjét. Akkor úgy imádkozott, mint egykor Jób: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve.” Végül tíz éve tart életének talán legne­hezebb időszaka. Nem a betegség, nem a fájdalom tette nehézzé ezeket az éveket. Azt megszokta, szótlanul tűri. Hanem az a tudat, hogy nem lehet ott a templomban. Hallja a harangokat és nem indulhat, hogy meghallgassa az evangélium örömhírét. Igaz, minden nagy ünnep előtt otthonában úrvacsorát vesz, de ez a templom utáni vágyát nem csökkenti. Ezen a vasárnapon azonban együtt éne­kelt a templomban a gyülekezet többi tag­jával és könnyes szemmel imádkozott a lel­késszel, amikor az Isten áldását kérte to­vábbi életére. Németh Jánosné szájából nem üres, tar­talom nélküli vallomás volt, amikor az is­tentisztelet végén e sorok írójának ezt mondta: „Hosszú életemben volt alkal­mam megtapasztalni, hogy Isten gondvise­lő szeretettel kísért utamon. Soha nem vol­tam egyedül! Ő velem volt, velem van és én arra vágyom, hogy most már én az én Meg­váltóm mellett legyek.” Kiss Miklós A konferenciát Szebik Imre püspök nyi­totta meg, majd Helge Aarflot főtitkár mondott néhány bevezető gondolatot, aki ezután az úrvacsorái istentiszteleten hir­dette az igét a kánaáni asszony története alapján. Kiemelte, hogy Jézus elsősorban Izráel népe elveszett juhaihoz jött, de álta­la Isten mind zsidók, mind pogányok szá­mára felkínálta az üdvösséget. Dr. Kurt Hjemdal elnök előadásában a Norvég Egyházi Misszió (NEM) történeté­ről beszélt. A misszió gyökerei a múlt szá­zadi ébredési mozgalmakig nyúlnak vissza. 1842-ben alakult meg a Norvég Missziói Egyesület, amely először csak pénzt gyűj­tött külföldi missziói egyesületek támoga­tására, később azonban saját misszioná­riusaik révén elkezdték munkájukat Ro­mániában, Magyarországon, majd Izrael­ben. Az előadó kiemelte a budapesti Gyar­mat utcai missziói központ munkáját, és méltatta a zsidóüldözés idején végzett mentőakciók eredményeit. Izraeli szolgá­latukkal kapcsolatban elmondta, hogy a keresztyénné lett zsidók közül sokan így vallanak: „Messiáshívő zsidó lettem. Meg­találtam igazi zsidó identitásomat!” Szebik Imre püspök a magyar zsidóság történetéről szólt. Megemlítette, hogy már az Aranybulla is foglalkozott a zsidók helyzetével. IV. Béla törvényben vette vé­delem alá őket. 1291-ben elismerték egyenjogúságukat. A XIV. század máso­dik felében nagy fordulat következett be: célul tűzték ki a zsidók minden áron törté­nő megtérítését. Az egyre erősödő zsidóel­­lenesség ellenére azonban a zsidók meg­őrizték hitüket, és emellett a társadalom­ban is fontos helyet foglaltak el kereske­dőkként vagy a királyok testőrsége tagjai­ként. Az ellenreformáció idején hasonló sorsra jutottak a protestánsokkal, de II. József Türelmi Rendelete újra visszaadta jogaikat. Ennek hatására számuk is jelen­tősen megnövekedett. A XX. század for­dulójától kezdve megerősödő antiszemi­tizmus egyre nehezebbé tette helyzetüket. Őket tették meg a háborúk és Trianon bűnbakjainak. 1939-től a zsidóüldözés so­rán sokan szenvedtek és haltak meg, de e szörnyű megpróbáltatások ellenére szilárd hitükről tettek tanúbizonyságot. Dr. Muntag Andor dékán az egyház és a II. zsidóság kapcsolatáról szólt. Magyaror­szágon működik Kelet-Európa egyetlen rabbiképzője, mellyel egyházunknak egyre szorosabb a kapcsolata. Sok segítséget ka­punk tőlük ószövetségi teológiai tanulmá­nyainkhoz. Dr. Scheiber Sándor főrabbi kezdte meg a párbeszédet, melynek ma már jelentős eredményei vannak. Ezek közül kiemelhetjük, hogy Isten nevét (JHVH) Jahve helyett ÚRnak fordítjuk Bibliánk­ban és teológiai szakirodalmunkban. Torgleif Elgvin jeruzsálemi igazgató négy nagyszerű előadása sok segítséget adott a zsidókeresztyének gondolkodásá­nak megértésében és a közöttük végzett/ végzendő misszió átgondolásában. Első előadásában Jézusról mint a szom­bat Uráról beszélt. Kiindulópontja a te­remtés-történet volt. Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, a hetedik napon pedig megpihent. Amikor a zsidóság sab­­bátot tart, tanúskodik Isten teremtő művé­ről és jelenlétéről ebben a világban. Jézus nem töri meg a szombatot, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy Isten a nyugalom nap­ján is jelen van közöttünk, és teremtési rend­je akkor is érvényben van. A hetedik nap mellett azonban fontos a nyolcadik nap, az új hét kezdete is. Isten a nyolcadik napon mindig valami újat kezd. Jézus feltámadása is a hét első napján történt. Torgleif Elgvin második előadása Qum­­ran és az Újszövetség kapcsolatát vizsgál­ta. Összefoglalta az esszénusok teológiáját és helyzetét a Jézus utáni zsidóságban. Rá­mutatott arra, hogy - bár sokan tagadják - említést tesz róluk az Újszövetség is. Mt 8,14—20-ban olvasunk a Heródes-pártról. Ez valószínűleg az esszénusok gúnyneve volt. Végül Jézus és az esszénusok kapcso­latának néhány jelét emelte ki. A Krisztus és a Tóra kapcsolatát tár­gyaló előadásában részletesen ismertette a Tóra-adás ünnepét, amelyen a zsidók hálá­jukat és örömüket fejezik ki azért, hogy Isten adta a törvényt, amelyben akaratát és ígéreteit közölte népével. A qumrani kö­zösségben a templomi szertartásokat fel­váltotta az imádság és a jócselekedetek ke­gyessége, amelyben központi helyet foglalt el a Tóra tisztelete. Nem áldozatra, hanem imádságra van szükség - hangoztatták. Johanan ben-Zakar mondta: „Ott a kien­gesztelés, ahol imádság van”. A messiáshí­vő zsidók számára Jézus lett a „kappóret” (kiengesztelő áldozat). Brebovszky Éva lelkész bibliatanulmá­nya Róm 9-11 alapján a zsidóság elsőbb­ségének kérdését vetette fel az üdvösség tekintetében. Az üdvösség elsősorban a zsi­dóknak adatott, de keményszívűségük miatt a pogányokhoz jutott el az evangé­lium, de Isten végső célja az, hogy rajtuk keresztül egész Izráel megtérjen. Kornis Mihály író személyes élményeit mondta el a magyar keresztyénségben élő zsidókeresztyének helyzetéről. Nagy fe­szültséget okoz az, hogy míg a zsidók a magyarokra mint honfitársaikra tekinte­nek, a magyarok bennük idegeneket lát­nak. Nekik azonban ez a hazájuk, és ma­gyarnak tartják magukat. A konferencia utolsó előadása az Izrael­ben élő messisáhívö zsidókról szólt. Torg­leif Elgvin e - negyedik - előadásában a zsidókeresztyén gyülekezetek kialakulásá­nak körülményeit mutatta be. Elmondta, hogy az izraeli zsidókeresztyének saját ha­gyományaik alapján állítják össze litur­giájukat, istentiszteleteiket. Nagy feladat a bevándorló orosz és etióp zsidók közötti misszió. A héber mellett megjelent az orosz nyelv is az istentiszteleteken. Az ortodox zsidó életvitel megtartása jelentős segítség a missziói munka végzésében. Súlám Jószéf mondta el: „Tizenhét embert vezettem el a keresztséghez. Ez mindahányszor asztal­közösségben történt meg. Minderre azon­ban nem kerülhetett volna sor, ha nem lett volna kóser konyhánk!” A messiáshívőket továbbra is zsidóknak tartják. Zsidó tör­vények szerint élik életüket a társadalom­ban. Izraelben van még jó néhány ezer „Nikodémus” is, aki érdeklődik a keresz­tyénség iránt. A befejező, plenáris ülésen a résztvevők az előttük álló feladatokról beszéltek. Ki­emelték az elméleti/teológiai felkészülés fontosságát, de ugyanolyan hangsúlyt tet­tek a laikusok munkájának megszervezésé­re is. A NEM vezetősége felajánlotta segít­ségét a magyarországi zsidó misszió meg­indításában, de aláhúzta: „ez nem egysze­rűen norvég ügy; a magyaroknak is magu­kénak kell érezniük!" Vető István A KÖLTÖ HALÁLÁRA 50 éve halt meg Reményik Sándor TORKOLAT Egy utca rísz a hegynek Fölfelé, A partját két oldalt házak szegik, Aztán aranyban Fürdő őszi kertek Vonultatják fel kerítéseik’. Mögöttük gyümölcs érik hangtalan’, S az egész képen a bevégzettségnek, Az elmúltságnak lehellete van. Odafenn vár a torkolat: a rét, Tengerré tagul az utca-folyó, S hullámait aranynap önti szét. Az aranyréten lila lángok égnek, Földre lelibbent őszi csillagok, Sereghajtói az iramló érnek. És hallgat hangtalan az aranyrét. Szomorú mindez, - s mégis olyan szép. Kolozsvár, Házsongárdtető, 1922. szeptember Reményik Sándor „...A „Torkolat” ez. Versem hangulatának az alap-képét talán te is észlelhetted. Mikor az ember egyszerre kiér az utcával a szabad, nyílt tetőre. Lehetetlen ezt az érzést magya­rázni. De én számtalanszor éreztem - és most hozzá ez az őszies környezet, emlékek borongása, lezárt életfejezetek képe. amelyek úgy nem jönnek vissza többé... Az életünk­nek egy ága, egy folyócskája beletorkollott a végtelenség tengerébe, nem veszett el, mert semmi szépség el nem vész, talán egy napsü­tötte tetőn, egy aranyréten élnek tovább az elmúlt kedves órák lelki rezgései, nem sem­misültek meg, csak beletorkoltak valamibe. Őszi szomorúság, őszi szépség, őszi diadal, - aranyréten lilavirágok... Torkolat...” (Re­ményik Sándor - Mannsberg Árvédnak, Ko­lozsvár, 1922. szeptember 2.) Közli: Imre Mária Helmuth Rilling Bach-kurzusa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents