Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-09-01 / 35. szám
Evangélikus Élet 1991. szeptember 1. Kinek a vétke? 1991. augusztus 2-án, 77. életévét betöltve befejezte földi pályafutását és szolgálatát Csilló Mihály kántortestvérünk. Életútja 1915. március 7-én indult Pilisen. A pilisi elemi és a monori középiskolai tanulmányai után már fiatalon az egyház mellett döntött: a miskolci egyházi kántor-tanítói főiskola hallgatója lett. Életén át emlegetett és tisztelt tanára többek között Becht József volt, akinek iskoláját végig gyakorolta. Az ötesztendei munka után kettős diplomát nyertek az itt hallgatók, ö is: tanítóit és kántorit, sőt ez a diploma egyházi igehirdetésre is jogosította őket. Hazakerülve Pilisre -először a Községházán dolgozott - gondolt másutt tanítóskodásra, de a pilisi gyülekezet már akkor felfigyelt rá, először segédkántorrá, majd kántorrá választotta. Majdnem ezzel egy időben találtak egymásra élete hűséges társával, Bene Juliannával, akivel 1943. január 2-án kötöttek házasságot. De közbeszólt az ö életébe is a második világháború. 1944-ben behívták katonának, egyéves katonai szolgálat után orosz fogságba esett és három nehéz évet töltött ott. 1947-ben segítette Isten haza. Az évek során Isten két fiúval és két leánnyal áldotta meg, akiket meleg szeretettel nevelt és tanított - később1 unokáinak lett boldog és büszke nagyapja. Még egyszer döntött egyháza mellett. Akkor, amikor az iskolákat államosították, a tanítókat és tanárokat is. Csilló Mihály azon kevesek közé tartozott, aki megmaradt egyházi szolgálatban, rövid ideig a kántori szolgálat mellett hitoktató is volt. Nem tudom, hányán döntöttek így, azt hiszem kevesen; másképpen fogalmazva, keveseknek tudott az egyház valamilyen egzisztenciát biztosítani. A pilisi gyülekezet és kántora ekkor Jegyezték” el egymást igazán és véglegesen. Hozzá kell tenni, hogy ettől szinte fél évszázadon át ő volt a gyülekezet „fix” pontja, lelkészek jöttek és mentek, ő mindvégig maradt. Szinte egészen az utolsó pillanatig. Néhány éve már nyugdíjban volt, de kántorunknak megmaradt nyugdíjasként is, nem tudta volna elképzelni életét az orgona és harmonium, gyülekezet nélkül. Ehhez hozzá kell tenni, hogy pilisi gyülekezetünkben a vasárnapi és összes többi, sok alkalom mellett minden reggel van mai napig is istentisztelet, ezen is lelkészek váltották egymást, Csilló Mihály néhány nap kivételtől eltekintve minden reggel ott ült az orgona vagy harmonium mellett, volt idő, amikor énekelni már gyengébben tudott, de orgona- és harmóniumjátéka színes és lendületes maradt mindvégig. Ezt a „mindvégiget” úgy kell érteni, hogy szinte az orgona mellől vitték a kórházba. Azon a ; szombaton délután még az esketési szertartáson szolgált szép orgonajátékával és felesége énekét kísérve, amikor este rosszul lett, bevitte a mentő és néhány nap múltán befejezte. Az egyházi muzsika szerelmese volt. 200 éves orgonánk minden szinét meg tudta szólaltatni. Sokat ültem mellette régebben egy-egy délután, amikor valamit nekem játszott, egy-egy Bach-darabot. De mestere volt az improvizálásnak is, és végig tudott játszani egy istentiszteletet kotta nélkül is. Tapintattal végezte szolgálatát, amikor a lelkész valamit tévedett, ő átsegítette. Mint kántor, természetesen énekkart is szervezett, kezdetben 80 tagút, majd mintegy 40 tagú énekkart vezetett évtizedeken keresztül és több egyházmegyei és magasabb szintű énekkari „versenyen” nyertek különböző díjakat is. Az utolsó éveiben erre már nem volt energiája. íróember is volt. Több napi- és hetilapban jelentek meg írásai egészen különböző témával és tartalommal. Az Evangélikus Életben is sok írása jelent meg. Természetesen neki is, de nekünk is mindig örömöt okoztak, ezenfelül erősítettek is írásai. Ki tudja, hány írása van még fiókjában, és hány volt még gondolataiban. Életműve azonban - amit sajnos egészen befejezni nem tudott - a pilisi gyülekezet története volt. Gyülekezete múltjának is szerelmese volt. Fél évszázadon át fáradhatatlanul kutatott, gyűjtötte az adatokat, levelezett és így állt össze az 1722-ben indult gyülekezetünk hosszú, gazdag története. Az a reménységünk, hogy ennek kiadása még napvilágot lát. Azon a szombaton, amikor rosszul lett, községünk kábeltévéjének adásakor is egy helytörténeti sorozatot indított el olyan lelkesen, mint egy húszéves fiatal, bár megvallotta, már 77 éves. Ezt az adást még látta, ennek még örülhetett velünk együtt, amikor kórházba kellett vinni. Igehirdető is volt. Még „hiványában” is benne volt a lelkészek helyettesítése. Pár héttel ezelőtt volt utolsó ilyen igehirdetése. Elmondta, hogy több száz igehirdetést tartott, csak azt kérte, hogy időben szóljunk, mert becsületesen fel akart készülni. A gyülekezet mindig örömmel és épüléssel hallgatta. Hetilapunkban is olvashattunk igehirdetői írásaiból is. Amikor kiteijedt családja és nagy gyülekezete részvételével elérkezett temetése órája, a szertartás alapigéje Jelenések 14, 2-4. volt. Egy győzelmi ének, amit a mennyei istentiszteleten hárfával kísérnek. Igen, mert szomorúságunk mellett az a reménységünk, hogy Isten orgonistájából Isten hárfása lett, sőt az a reménységünk, hogy egyszer még együtt énekelhetjük az éneket: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott.” K. L. Zimankós januári hajnalon megszületett a várva várt gyermek, Ádámka. Fekete hajából kakastaréjt fésültek a nővérek. Formás teste, arca, kreolbanna volt. Az anyja vörös haja, fehér halvány arca mellett úgy nézett ki mint egy néger baba. A kórházból hazafelé jövet, a taxival megálltak a templom előtt. A keresztmama az apával felvitték a gyermeket megkeresztelni. Az anya türelmesen várt a kocsiban. Majd két hét múlva odahaza a családban névadó ünnepélyt rendeztek. Az ünnepi ebédet a keresztmama főzte, tortát is sütött, a közepén a felirat: Ádámka. Viktória, a nővére első osztályos tanuló volt. A tanult versekből s énekekből unokanövérével közösen mondtak el egy csokorra valót. így zajlott le a névadó ünnepség. Féltek azt mondani, hogy keresztelő, nehogy a gyerekek elszólják magukat az iskolában! Hiszen a pedagógus anya állásába kerülhetett volna. Mind a két szülő evangélikus volt. Mégis még a családban sem merték gyakorolni a vallásukat. Hitre oktatni a gyermekeket. Féltek! Az apát 1956- ban elbocsátották az állásából. Több évig fizikai munkával kereste meg a mindennapi kenyeret. Most végre egyenesbe jutott. Vezető állásba került. Hát most aztán nem, igazán nem lehet semmit sem kockáztatni! A napok gyors forgatagában sok örömet jelentettek a szépen fejlődő, értelmes gyermekek. Viktória igen szorgalmas, alkalmazkodó természetét az édesanyjától örökölte. Tizenkét éves korában magánúton készült a konfirmációra. Majd egy távoli városban élő nagynénjéhez utazott két hétre, s bekapcsolódott a hitoktatásba. Majd a konfirmációi vizsgán bizonyította alapos felkészültségét. Fénykép őrzi a boldog, szép ünnep emlékét. A helybéli lelkész biztatására néhányszor Ádám is elment a hittanórára, de sem kitartása nem volt, sem a gondolatait nem tudta titkolni. Az egyik tanárnő dolgozatot íratott velük, hogy ki jár templomba, kinek a szülei vallásosak. Ádám őszintén leírt mindent. Ezzel aztán felbe szakadt a hittanórák látogatása, elmaradt a konfirmáció. Ámos 5,13. Azért hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez. Ádám zárkózott természetű volt is akaratos. Nehezen tűrte a tilalmakat. Tizenhat éves volt, amikor a szeretetvendégségre egy vers elmondására kérte a lelkész. Füle Lajos: Futás. Szépen mondta el a verset, a lelkész meg is dicsérte érte: pont igy képzeltem el, nagyon jó volt. Ám Ádám nem találta fel magát a számára szokatlan környezetben. Az egyházi énekeket nem tudta, hiszen nem tanította meg vele sem az anyja, sem az apja. Számára csak a gimnáziumi anyag volt a fontos. Jelesre érettségizett. Az egyetemi felvétel is sikerült. Az első évet el is végezte. A második évfolyam már nehezebb volt. Fizikából megbukott. Ez azután a kudarcok sorozatát indította el. Otthon maradt, de csak a televíziót nézte, s nem készült a pótvizsgára. Az anya tanulásra unszolta, de az apa csak legyintett, tudja ő, hogy mennyit tanuljon! Ádám kajánul vigyorgott. Az eredmény: nem sikerült a pótvizsga.- Fiam, döntsd el, mit akarsz, vagy tanulsz, vagy dolgozol! - szólt szigorúan az anyja. Ádám munkába állt, s dolgozott egy ideig. A keresetével szabadon rendelkezett, az apja még pótolta is. Anyagi gondjai nem voltak, így nyugodtan élhetett volna, de hirtelen, lobbanékony természetének nem tudott parancsolni. Ha dühös volt, a trágár szavak zuhatagát nem lehetett megfékezni. Az anyja szavát meg sem hallotta. Az apja pedig egykedvűen tudomásul vette. Az anya a Bibliában keresett vigasztalást. Máté 11,28. A bekeretezett, dátummal jelzett igék tartották benne a reménységet, hogy még minden jóra fordulhat. Ádám munka mellett levelezőn folytatta az egyetemet. Magatartása nem változott. A 119. Zsoltár 49—56-ig, majd a 78, 79. és a 107-es Zsoltár adott erőt a csüggedő anyának. Viktória az egyetem elvégzése után férjhez ment, és harmonikus házasságban élnek a férjével. A kis unoka születése csitította a feszült helyzetet. Főleg a nagymamának jelentett nagy boldogságot a kis unoka gondozása. Amikor nagyobbacska lett, imádkozni tanította. Ádám részére verseket másolt le, s a fia asztalára tette. Ádám elolvasta, s tömören válaszolt: ez tetszett. FÜLE LAJOS: FUTÁS Fut a gy ermek a labda után, leszegett fejjel tűzpirosán. Se lát, se hall, csak egyre rohan. Guruló labda lett a világ, kergeti, űzi, hajtja a vágy. Száz utcán, téren, veszélyen, millió anyai kétségen át. Gyönyörű szépen s balga bután, Fut a gyermek a labda után. Fut az ember az élet után leszegett fejjel űzi magát, Kincseit egyszerre csakhogy elérje. Kergeti vágya, hajtja a vére. Kenyér gurul a labda előtt. Vagyon gurul a vágya előtt. Hírnév, dicsőség álma előtt. Rohan utánuk éveken át. Száz utcán, téren, Ezer veszélyen át. Isteni bánaton féltésen át, Gyönyörű szépen s balga bután, Fut az ember az élet után. Fut az Isten az ember után. Mert mindent lát, tud, szánja nagyon. Ott fut az utcán, ott fut a téren. Egész világon, sok ezer éven Sok mérhetetlen, megérthetetlen Keresztre Írott szenvedésen át Hulló igével, kiontott vérrel Viszonzatlan mély szerelmével Fut az Isten az ember után. Tetszett? Te mondtad el, a szeretetvendégségen. Emlékszel? Nem - mondja tétován. A saját Bibliáját is gyakran forgatja, jegyzeteket készít a számára tetsző fejezetekből. Az anya reménykedett és imádkozott. Már csak egy éve volt hátra az egyetemen. Úgy látszott, hogy a szeretet s a türelem meghozza a maga gyümölcsét. Ha néha-néha goromba volt az anyjához, elrohant, miután lecsillapodott, elnézést kért. - El van nézve kisfiam - hangzott a válasz. Végre Ádám kezében a jeles mérnöki diploma. Most aztán nyeregben érezte magát, s kijelentette, hogy elköltözik hazulról. Kisfiam, olyan vagy mint a tékozló ifjú - hiszen mindened megvan itthon. Az anyja szavaira dühkitöréssel kiabált, végre a saját magam életét akarom élni! Káromkodva becsapta maga után az ajtót. Az anyja szédülten támolygott a heverőre. Szívében hasító fájdalom. A torka összeszorult. Szeméből könnyek peregtek. Tétova kezével remegve kereste ki a Nitromint tablettát. Elaludt. Másnap kábultan ébredt, próbálta felidézni a történteket. Keze önkéntelenül a szívére dobbant: Én vétkem, én vétkem... Nem! Nem így tovább! Tekintete megakadt a felbe hagyott kézimunkán : rózsaszínű nadrágocska a kis unokának, milyen szép... Csak egy kicsit pihenek, s folytatom tovább! Keze imára kulcsolódott: Igen Atyám, mert igy kedves előtted, Öröm, vagy bánat ér akármi gyász, Kezed megáld mosolyt, borút, vagy könnyet. A lelkem békén, csendben rád vigyáz. Fenyvesiné Unatényi Magdolna NÉHÁNY SZÓ A LITURGIÁRÓL Nemzedékek nőttek fel vallásos nevelés nélkül. S ha egyáltalában szólhatunk vallásos szubkultúráról, azt csak az idősebb nemzedék esetében tehetjük meg. így történhetik meg az, hogy kultúránk hivatalos képviselői, a rádió, televízió neves riporterei, tudósok, írók gyakran a vallás elemi fogalmaival sincsenek tisztában. Itt volt pl. Billy Graham esete, akit következetesen „evangélistának” tituláltak, holott a keresztyénség négy evangélistát ismer: Máté, Márk, Lukács és János evangélistákat, vagyis, akik az evangéliumokat írták. De ugyanilyen bizonytalanság uralkodik az „egyház” fogalma körül. Vallásos műveltségűnk hiányában hangzanak el ezek a kifejezések, hogy zsidó, mohamedán „egyházak”, holott az egyház fogalma kizárólag a keresztyénséget illeti meg. Azokat a közösségeket tehát, amelyek Jézus Krisztust megváltó Uruknak vallják. Zavar van a kultikus helyek megnevezései körül is. Tudnunk illene, hogy a zsidók zsinagógákban (egy templomuk volt, az elpusztult), a mohamedánok mecsetekben, a keresztyének templomokban tartják istentiszteleteiket. Vég nélkül lehetne sorolni hasonló példákat. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a hívő társadalmon belül is hatalmas fehér foltok ásítoznak a vallásos kultúrát illetően. A mögöttünk álló négy évtizedben legfeljebb felületes módon sikerült átadni a híveknek a vallásos ismeretanyagot, s így majd hogy nem a beavatottak titkos tudományává vált mindaz, amiben ugyan semmi titok nincs, és amelyet őseink szinte az anyatejjel szívtak magukba. Mi különbözteti meg egymástól a keresztyén felekezeteket, ez a leggyakoribb kérdése az embereknek. A dogmatikai, hitelvi különbségekkel ne foglalkozzunk ebben a rövid jegyzetben. Inkább fűzzünk egy-két gondolatot azokhoz a szembeötlő külső különbségekhez, amelyekkel hivő és nem hivő, az úgymond civil társadalom tagjai naponta találkoznak. Vagyis amikor bébótlánák katolikus, ortodox, protestáns-templomokba és találkoznak azok berendezéseivel. Ilyenkor természetes a kérdés, miért más az egyik és más a másik. Az egyik pazar pompájával válik lenyűgözővé, míg a másik puritán egyszerűségével kapja meg a szemlélőt. De a két történelmi protestáns templombelső elemei is különbséget mutatnak. Miért? Nos, tudjunk kell, hogy a templombelsők híven tükrözik az egyházak hitelvi, dogmatikai különbségeit is. Feltűnhet azután az érdeklődők előtt pl. a klérus, a hierarchia öltözékbeli különbsége csakúgy, mint esetenként az egyházi ünnepek eltérő időpontjai, hangsúlyozottsága, melyekre nézve meg kell jegyeznünk, hogy mindezek a szembetűnően eltérő jegyek határozzák meg egy-egy keresztyén felekezet teológiai karakterét. Legfeltűnőbb eltérés, vagy hasonlóság a liturgiában mutatkozik. Korlátozzuk most érdeklődésünket a liturgiára, az istentisztelet rendjére, mivel szorosabb értelemben ez a görög-latin szó az istentisztelet rendjét jelenti. A liturgiának hatalmas története bontakozott ki a kétezer év alatt, sőt a teológia történetén belül külön tudományággá fejlődött. Arra is érdemes felfigyelnünk, hogy szinte valamennyi egyház liturgiáját - istentiszteleti rendjét - visszavezeti az apostoli időkig, amikor is már imádkozás, éneklés és Krisztus evangéliumára emlékezés történt, és már gyakorolták az eucharisztiát, vagyis az úrvacsorát. Ezekből az egyszerű, de ősi elemekből, ill. aktusokból építette fel az idők során pazar, némely esetben szemkápráztató liturgiáját az egyház. Voltaképpen ezek az egyszerű elemek képviselik mind a mai napig a liturgia gerincét, hozzátéve a nagy egyházatyák utolérhetetlen esztétikai érzékkel gazdagított elemeit. A keleti és nyugati egyházak liturgiái már az ötödik században eltértek egymástól, fejlődésük más-más utat választott. A reformáció, amely a nyugati keresztyénségböl vált ki, lényegében a nyugati egyház liturgiájának emlőin nevelkedett. Ám mint minden téren, úgy a liturgia területén is iparkodott az „alapokhoz”, az ősegyház hagyományaihoz visszatérni. Puritanizmusa lebontotta a káprázatos elemeket, és hűséggel a Szentíráshoz, a legegyszerűbb istentiszteleti rendet vezette be. Itt jegyezzük meg, hogy Luther, akinek az esztétikai érzéke rendkívül fejlett volt, hajlott a kompromiszszumra, míg Kálvin radikálisabban érvényesítette az imént vázolt alapelvet. Az azonban döntő dolog, hogy a protestáns egyházak istentiszteleti életének centrumába az igehirdetés került és így ötödfélszáz éves története során a protestantizmust az igehirdetés karakterizálja. Luther a liturgiát így értelmezte: „Azért jövünk össze - a gyülekezetben -, hogy Isten igéjét hallgassuk, azzal foglalkozzunk és dicsőítsük öt, énekeljünk és imádkozzunk." íme, az ősi, apostoli kor jegyei: evangélium, imádkozás, éneklés. Másutt így fogalmazta meg álláspontját: „A mi édes Urunk beszél velünk szent igéjén keresztül, mi pedig szólhatunk hozzá imádságban és énekkel." Ezeket az elemeket szedte rendbe és alkalmazta istentiszteleti liturgiájában a lutheránus egyház. Hozzá kell tennünk: forradalmi újításként „anyanyelven". Egyházunkban az egyszerű hívő ennél mégis többet lát. Oltári- és szószéki szolgálatot, részletesebb, vagy egyszerűbb liturgiát. Nos itt is világosan meg kell mondanunk, hogy a evangélikus liturgia szorosan alkalmazkodik a Szentíráshoz. A szószék Isten igéjének, szavának, az oltár Krisztus halálának jelképe. Leegyszerűsítve: az ige és az eucharisztia, vagyis az úrvacsora van jelen a lutheránus templomokban, ill. a lutheránus istentiszteleteken. Említettem, hogy a liturgiák a századok során bizonyos fejlődésen, változásokon mentek keresztül. A római egyház pl. néhány évtizede bevezette a latin liturgia helyett az anyanyelvi liturgiát. A legkevesebb változtatással az ortodox egyház élt. Megkapóan szép és archaikus a liturgiája, amelyet kizárólag ez az egyház nevez „szentnek". Ősi időket idéz litur-' giája. Ha másért nem, műveltségünk kiegészítése miatt is érdemes megismerkednünk a különböző felekezetek liturgiáival. Rédey Pál Isten orgonistájából Isten hárfása lett ELHUNYT CSILLÓ MIHÁLY PILISI KÁNTOR RUHA TESZI AZ EMBERT! Bizony a ruha sok mindent tehet az emberrel: jó megjelenésűvé, mutatóssá s éppen ezért hiúvá és iriggyé is teheti. Ezért nem tanácsos az embert ruhája szerint megítélni. Igaza van a közmondásnak: Nem a ruha teszi az embert! Most mégis egy olyan esetet szeretnék elmondani, amikor a ruha rendkívüli szerephez jutott. Kórházban történt. A női osztályon. így mesélték el: Ordítozó, ocsmányul káromkodó nőt hoztak be a mentők. Kapálózott, toporzékolt, amikor végigvezették a folyosón. Haja zilált, alakja tartás nélküli, arca elbárgyult, ruhája mocskos. Tök részeg volt. A nővérek egyenesen a fürdőszobába vitték. Zuhany alá állították. Tetőtől talpig lemosták. Piszkos holmiját nejlonzacskóba dugták. Fehér ágylepedőt terítettek rá. A kórház nem rendelkezett kórházi öltönyökkel. Mindenki a hazulról hozott magáét hordta. Az asszony, amikor kilépett a fürdőszobából, ledobta magáról a fehér lepedőt. Üvöltözve szaladgált le s fel a folyosón. A járóbetegek kijöttek szobájukból. Volt aki szömyűlködött közülük, volt aki nevetett. Nem mindennapi látvány. Skandalum, ingyen cirkusz. Valaki visszament szobájába és frissen mosott, tiszta hálóinggel tért vissza. Odalépett az asszonyhoz: Magának adom. Vegye fel. - A szerencsétlen aszszony megtorpant, pedig már maga is élvezni kezdte, hogy milyen feltűnést keltett. Elfogadta az inget s magára öltötte. A botrányos cirkusz véget ért. A rikácsoló lárma, a szörnyülködés és a vihogás egyszerre elnémult. Az aszszony bement szobájába. Lefeküdt ágyára és elaludt. Aludt mintegy kifáradt, rossz gyermek. Ismét emberré lett. Csak emberré. A magára öltött ruha tette. Az ingyen, ajándékba kapott ruha. Előfordulhat, hogy a ruha emberré teszi az embert. Ádámot és Évát kitiltotta az Úr az Édenkertből, de előbb felöltöztette őket. Hogy ismét emberré váljék, a tékozló fiút is felöltöztette édesapja: „Hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok fel rá!" Az ismert példázat minden apró mozzanata túlutal önmagán. Mi a „legszebb ruha"? Pál apostol ezt írja a rómaiaknak: „Öltözzétek fel a Jézus Krisztust!" (Róm 13,14). Keresztelés alkalmával római katolikus testvéreink fehér ingccskét szoktak átadni a kisgyermek számára. Szép jelkép. Arra figyelmeztet, hogy a keresztségben történik valami: a Jézus Krisztusba öltöztetünk fel. Luther szerint a keresztyén élet nem más, mint a naponkénti felöltözés, visszatérés a keresztséghez. Kedves, gyengéd szimbólum a fehér ingecske. Pál apostol mégis keményebben fogalmaz felöltözködésünkkel kapcsolatban: „Öltözzétek fel a világosság fegyvereit" (Róm 13,12)! Miért? így válaszol az efézusiaknak: hogy „legyetek erősek az Úrban". „Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét!" (Ef 6,10-20.) Rossz erők támadását kell visszavernünk környezetünkben és elsősorban önmagunkban. Valami van a levegőben: végzetes szenvedélyek, ostoba gondolatok, féktelen indulatok. „Álljatok hát ellen!" - mondja az apostol. Minek kellett ott a kórház folyosóján ellenállni? - A megbénító megrökönyödésnek, a felelőtlen, csupán szenzációt leső közönynek, a tétlen tehetetlenségnek és a tunya fantázianélküliségnek. Aki maga is felöltözött, nem nézheti tétlen a másik mezítelenségét, hiszen ember a másik emberrel együtt és a másik emberért. Ilyen értelemben igaz: ruha teszi az embert. 1944. július 21-én irta Bonhoeffer börtönéből barátjának: „Az utóbbi években mindinkább meg kellett ismernem és tanulnom, milyen mély értelemben evilági a keresztyénség. A keresztyén ember nem valami „homo religiosus" (köznapi értelemben vett vallásos lény), hanem egyszerűen ember, mint ahogyan - Keresztelő Jánossal ellentétben - Jézus is csupán ember volt. Nem a felvilágosultak lapos és banális e világiasságára gondolok. ..Az ember az élet nagyon evilági körülményei között tanul meg hinni. Ha végleg lemondunk arról, hogy valamit csináljunk magunkból, akár szentet, akár megtért bűnöst, akár az egyház képviselőjét (úgynevezett lelkiembert)... akkor kénytelenek vagyunk magunkat teljesen Isten karjába vetni, akkor nem a magunk baján kesergünk, hanem Isten bánatát vesszük komolyan..." Ruha teszi az embert! Ezt csak nagyon viszonylagosan, legtöbbször az A KOLDUS KIALTASA Különös ember az a jerikói út menti vak Bartimeus. Csak egy szegény kol dús. Hessegették: Félre az útból! Lein tették: Maradj csendben, amikor elő kelő utas közeledik! Mégis csodálatos hogy ezt a „csak koldust” mi is emle getjük még ma, kétezer év múltán is. Bartimeus ült az út mentén és kol dúlt. Valami zajt, lármát hallott. Mi történik itt? töprengett. Ja vagy úgy? a Názáreti Jézus érkezik. Amikor mi is halljuk, hogy Jézus érkezik, ő van itt, most lehet vele találkozni, beszélni, akkor mit cselekszünk? Az egyház prédikálja, hogy Jézus ma is itt jár útjaink mentén. Az egyház a Szentírásnak megfelelően hirdeti, hogy Jézus közel van hozzánk az imádságban, az igehirdetésben, az istentiszteleten, a szentségekben. Ma is hallani a zajt, amint a kíváncsi sokaság tolong, hogy láthassa a Názáreti Jézust. De mily gyakran maradunk a puszta kíváncsiságnál. Nem megyünk Jézushoz, nem kiáltjuk felé égető kéréseinket. Az a vak koldus, Bartimeus, irigylésre méltón célratörő ember volt. Nem engedte magát letorkolni, félretolni, neki határozott célja volt: most eljutni Jézushoz, hogy elmondhassa kérését, most, mert talán soha többé nem teheti. A nyomorúsága késztette ily erőszakos magatartásra. És ennek az embernek mondta Jézus ezeket a csodálatos szavakat: „A te hited megtartott téged.” Mi is mindnyájan koldusok vagyunk. A boldog jövő élet ajtaja a mi számunkra is nyitva áll. A Jézussal való közösség és kegyelmi cselekedetei alapján. írta: Suokunnas Seppo Finnből fordította: D. Gy. ember emberségét komolytalanul véve állíthatjuk. Egy azonban száz százalékig igaz: Jézusba vetett hitünk által, ha őt követjük, ha benne élünk, mert magunkra öltöttük mint ruhát, mint a katona felszerelését - emberekké leszünk. Részesülünk az ő tiszta. Istennek tetsző emberségében, mert - amint Luther mondja: Elveszi tőlünk, ami a miénk és nekünk adja, ami az övé. Azért küldetett (így is meghatározható), hogy elembertelenedett embereket emberré tegyen. Benczúr László
