Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-08-25 / 34. szám

ÜLÉSSZAK UTÁN - ÜLÉSSZAK ELŐTT

Közösséget formáló nyilatkozat

Ha nem is történelmi, de mégis némi távlat választ el már minket a zsinat első ülésszakától. Emlék immár az első zsinati délelőtt a fasori templomban, de bízvást reméljük, hogy a spiritualitás meghatározó lesz a legélesebb zsinati vitákban is. Egy test tagjai vagyunk. Nemcsak a hitünk, a vallásunk is közös.

Az első zsinati ülésszak a vártnál is lényegesen nagyobb figyelmet keltett a világi sajtóban, a tömegkommunikációban. Hiba lenne ezt egyszerűen azzal magyarázni - talán nyilván ez is része az igazságnak

hogy azon a hétvégén kevés konkurens esemény volt idehaza. A közvéleményt nem szabad lebecsülni. A sajtó ráérzett arra, hop' az evangélikusság zsinatának a jelentősége túlnő az egyház keretén és túlnő a jelenen. Mintát adhat abban, hogy lehet valóban gyökeres fordulatot rombolás nélkül, Isten szeretetétől áthatva, megvalósítani. Ez a zsinat leckéje.

Az első lépés megtörtént a hosszú úton. Bizonyos, hogy a második zsinati ülésszakra készülődő küldöttek jól tudják, bátran koncentrálhatnak a feladatokra. Ez természetesen a minimum, de az első ülés előtt - nem is szabad meglepődni ezen, mégkevésbé rossznéven venni - voltak, akikben, ha nem is félelem, de aggodalom bujkált, lesz-e lehetőség az őszinte szóra, vagy előre megírt kották alapján hangzik majd el minden.

Ma már emlék a tanácskozási és ügyrend elfogadását kísérő, humoros epizódoktól sem mentes élénk vita, de ez győzött meg mindenkit arról, hogy szabad, lehet a tévedés jogát is fenntartva, szólni, semmi nincs előre eldöntve, a zsinat önálló identitás, ott kell eldőljön minden. Nem bántó a megválasztott kitűnő zsinati elnökök számára, ha úgy vélem - további tevékenységük önálló, nagy jelentőségén túl - maga a megválasztásuk ténye is fontos

üzenetet hordoz. Üzenetet arról, hogy egyházunkban máris megkezdődött az egészséges és szükséges decentralizáció. Ez is zsinati törvényhozás nagy, talán legnagyobb leckéje, centralizáció és decentralizáció helyes arányának, kapcsolatának kialakítása a konkrét törvényekben és szervezetekben.

Az élet jele az is, ha sokakat meg is hökkent, hogy szavazási eredményt, határozatot még a jelenlévők sem egyformán élnek át. Ezért is szükséges a pontos, hiteles jegyzőkönyv, az emögött álló zsinati napló.

De mindegyiknél fontosabb a közös lelkűiét, a jóhiszeműség, a nyolcadik parancsolat szelleme, a más nézetet vallók gondolatainak torzítás nélküli fogadása, mérlegelése, vitatott kérdések javukra magyarázása. Ez is megkülönböztetheti a zsinati vitákat politikai szervezetek vitáitól.

Jó példa volt erre az első igazi erőpróba, amikor a zsinat - jelentős többséggel - úgy foglalt állást, ezen az ülésszakon csak a zsinati törvény módosítására vonatkozó előterjesztést fogadja el, elutasítva egyszersmind az új zsinati törvény megalkotására, illetve a zsinat feloszlatására vonatkozó javaslatokat. Többen ezt úgy élték meg, hogy a döntés nem jelentette az új zsinati törvény elutasítását, hiszen - egyik vélemény - ezt érdemben nem is tárgyalták, - másik vélemény - erről önmagában nem is szavaztak. A hangsúlyok, túl, vagy innen a tényeken, kerülhetnek egy folyamat különböző elemeire, jelen esetben tény, hogy a zsinat elfogadta a módosító javaslatokat és az is tény, hogy a zsinati törvényalkotás meghatározott szakaszában - az időpont ismét csak a zsinattól függ - sor kerül a teljes, új zsinati törvény elfogadására.

A zsinatot, mint sajátos közösséget is formálja az esetleges nyilatkozat körüli vita. Jól példázva azt, hogy még szinte teljes egyetértés esetén is milyen nehéz ezt olykor megfelelő kifejezésre juttatni. A korszaklezárás igénye - nyilatkozat révén is - és annak a veszélynek a felismerése, hogy a rohanó idő súlytalanná, szándékunkkal ellentétes hatásúvá teheti a legveretesebb szövegű nyilatkozatot is, állnak szemben egymással.

Hiszem, hogy a zsinati küldöttek túlnyomó többsége, talán valamennyien, ha nem is mindennel elégedetten, de jó szájízzel távozott az első ülésszakról.

Immár magasabbra került a mérce. A második ülésszakon a tartalmi kérdések egész sorával kell megbirkózni, ki kell rajzolódjék a zsinat egésze, struktúrák, működési módok, időhatárok...

Van-e, lesz-e, elég hitünk, erőnk, bölcsességünk és szinte félve írom, szeretetünk? Ezek az igazi kérdések.

A zsinati ülésaszakoknak is van önálló élete. A második ülésszak egyik pikantériája, hogy a pápalátogatás hetének a végén kerül sorra. Különösebb kockázat nélkül megjósolható, hogy - nyilván nem a hivatalos ülésekre, a tárgysorozatra - az egész nemzetet foglalkoztató, megmozgató esemény hatással lesz zsinati tagokra is, téma lesz a „folyosón”, az egymás közti beszélgetésekben. Igazi kihívás a látogatás, többek között az ökumenikus kapcsolatokban és a különböző egyházak, így a lutheranizmus identitását tekintve is. A zsinat alkalom a kettős kihívás vállalására is, annál inkább fontos ez, mert a látogatás - nagy értékei mellett, a szervezők szándékától függetlenül - mozgásba hozhat elfeledni remélt rossz reflexeket is. Ezek megfelelő kezelése ugyanakkor az ökumenizmus értékeinek a megőrzése, továbbépítése ugyancsak nagy lecke, de nagy reménységünk is.

Dr. Frenkl Róbert

Jó közös munkához közösség kell. Ez valósul egyházon kívül is, ahol közös eszmék és célok gyakran egyesítenek embereket. Isten népe között a közösséget azonban döntő módon nem emberi motivációk és szándékok teremtik meg, hanem felülről jön, mint minden, ami Lélektől születik. Ha Istennel van közösségünk, ha az Ő világosságában járunk, akkor van közösségünk egymással is (ÍJn 1,7).

Ilyen felülről teremtődő, belső közösséggé kell formálódnia egyházunk zsinatának is, különben nem tud eleget tenni a rá váró feladatoknak, amelyek emberi képességeinket meghaladók. Az elmúlt évtizedekben egyházunk is védekezésre kényszerült, meghátrálni sok területen, feladva intézményrendszerét, szolgálati területeit. Most a feladat az új korszak visszakapott missziói lehetőségei között új lendületet adni az egyház életének, egyházunk újra gondolt belső rendjének megformálásával is. Az egyházi törvényeknek végső soron mindig egyetlen küldetésünket kell szolgálniuk: az evangélium hirdetését. Egy merev, védekezési látószögben született, sok tekintetben eltorzult egyházi struktúrát örököltünk, amelyen túl kell lépnünk éppen szolgálatunk jobb, missziói betöltése érdekében, Persze, józanul látva a felvállalt feladatot! A törvények szabályozta egyházi rend szerkezete csak meder, de rossz mederben a folyó is rossz irányba tart, vagy kilép belőle. Józan látás kell legyen az is, hogy nem egyházunk összes problémáinak egyszersmindenkorra való elrendezésére vagyunk együtt. De valamit újra elkezdhetünk és végezhetünk a ránk váró feladatok kényszerében a zsinat szűkebb közösségében - tágabb közösségünkért.

Szorongó kérdés számomra is, hogy vajon kialakul-e a zsinat tagjai között az igazi, megtermékenyítő közösség, mint a jó munka feltétele? Az elmúlt évtizedek egyházunkat is romboló hatása is fájó örökség. Nem értünk szót, sőt támadjuk egymást. A mérce a másik megítélésében nem a szolgálathoz való hűség, hanem a múltbeli politikai magatartás. Vádak és gyanúsítgatások, burkolt célzások és nyílt elmarasztalás lelkészek és csoportok között. Közénk állt a bűn, elválaszt múltbeli bűnök sokasága. Közöttük olyanok, mint egyéni érdekek érvényesítése sokszor mások ellenében is. A hatalom kritikátlan szolgálata, így kiszolgálása. Megalkuvások, az Igéhez már nem kötődő lelkiismeret ellenében, Mások befeketítése, hazug megnyilatkozások. Vagy csak a hallgatás cinkossága, hiszen megszólalni érdekeinket sértette volna. Sok bűnt együtt is, mint egyház elkövettünk, amikor egyéni bűnök összegeződtek közösen is elvállalt igaztalan ítéletekben, megbélyegzésekben, egy korszellem teológiai kiszolgálásában, - vagy mindezek vétkes elfogadásában. Nem vállaltuk a Krisztus keresztjét, fogalmazott egy lelkésztársunk már 1956-ban is. Mindenkori bűnök ezek, de az elmúlt, lezáruló korszakban felhalmozódtak, hiszen nyíltan beszélni sem lehetett róluk. S most mérgezik egyházunk közéletét, és félő, hogy a zsinat légkörét is-Ezért van szükség önvizsgálatra. Erre is mindig, de korszakváltáskor különösen és együtt is. Ha megszületik, ezt lesz hivatva segíteni a tervezett zsinati nyilatkozat is. A közös munka érdekében sem kerülhetjük el a múlttal való őszinte szembenézést. Tudnunk kell, hol és miben hibáztunk, mit ítél meg múltunkban Isten. Természetesen az egyéni önvizsgálatot sem kerülhetjük el. Mindenkinek magának kell elismernie, hogy miben és milyen mértékben vétkezett. A zsinati nyilatkozat tervezete erre is felhív. Nem felejthetjük azt sem, hogy Isten hü maradt egyházunkhoz bűneink, hűtlenségünk ellenére is, megtartva azt. Ezért magasztalása a nyilatkozat tervezetében is minden mást megelőz.

A szükséges önvizsgálat azonban nem elég. A számlát mindig rendezni kell. A zsinatot megnyitó istentisztelet úrvacsorái oltárától azzal a hittel mehettünk el, hogy Isten nemcsak egyénenként, hanem közösségként megvallott bűnöket is megbocsát. És nincs más út, mint hogy megbocsássunk egymásnak is, azok, akik éppen a bünbocsánat evangéliumának szolgálatát kell, hogy lássák a zsinati munkában is. Csak így válhatunk termékenyítő közösséggé. így tudunk testvérként egymás szemébe nézni, egymás mellé a munkaasztalokhoz testvérként leülni. A már idézett jánosi ige is a bünbocsánatot, mint a közösség feltételét emeli ki. Amikor Isten világosságában járva van közösségünk egymással, „Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít bennünket minden bűntől”.

Egy nyilatkozat még nem minden. De ha őszinte és igaz, ez is szolgálhatja a megbékélés légkörét, a jövőre néző jobb együttmunkálkodást.

Zászkaliczky Péter

Az új egyházi törvények előkészítésének problémái

(Az alábbi cikkel Sólyom Jenő l eqtégim 1 (irmunk 1948-banrJrm zsinatot előkészítő sorozatában, így is kell olvasni, az akkori helyzetet látva szem előtt. Van azonban igen sok mondanivalója, mely gondolkodásra késztet és talán éppen ezen az ülésszakon kell foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. Szerk.)

A zsinat elnöksége értekezletre hívta össze a szakbizottságok elnökeit. A szakbizottságok munkájának összehangolása volt a cél. E cél érdekében a következő kérdésekre kerestek feleletet a tanácskozók: foltozgassuk-e a jelenlegi törvényeket, vagy törekedjünk új törvénykönyvre? Részletekbe menően rendelkezzenek-e az új törvények, vagy csak az irányt szabják meg a részletes rendelkezésre hivatott közgyűléseknek? Hagyjuk meg a jelenlegi törvénykönyv rekeszeit, vagy rendezzük-e át a mai ideológiai látásnak megfelelően az egész joganyagot? Mennyire adjunk teret a törvények előkészítésében a centralizáció irányzatának?

Az értekezlet az első kérdésre felelve, abban állapodott meg, hogy szükségesnek tartja az egész joganyag újraöntését. Hagyjuk meg a jelenlegi rendelkezésekből mindazt, ami jó. Sőt esetleg hagyjuk érintetlenül az 1934-ben megnyílt zsinaton alkotott törvénycikkek közül azokat, amelyek egyfelől nem is tartoznak szervesen az Egyházi Alkotmány testéhez, másfelől talán nem is szorulnak módosításra. Az E. T. III., VI. és IX. tc-e eshetnék ilyen megítélés alá. De viszont dolgozzuk egybe az Egyházi Alkotmánynak mindeddig hatályban hagyott §-ait és azokat a törvénycikkeket, amelyeknek a §ai közé ezeket a meghagyott §-okat beszúrták. Egyáltalában vegyük revízió alá az egész törvénykönyvet, és érvényesítsük a törvényalkotásban azt a tényt, hogy - amint ezt az egyik püspök kifejezte - egy korszak lezárult, megérett az idő egyházilag is, teológiailag is, lelkileg is új törvénykönyv szerkesztésére.

Az új törvények legyenek kerettörvények. Ez volt a felelet a második kérdésre. A jelenlegi törvénykönyv néhány ponton egészen aprólékosan rendelkezik, mégsem teszi feleslegessé az egyetemes presbitérium elvi döntését és jogegységi határozatát. Egyre, sűrűbben van ily'éhre‘'szulcs^gr Á"keretfórvény " persze szükségessé fogja tenni egy sor szabályrendelet alkotását, de a szabályrendelet-alkotásnak van két nagy előnye. Az egyik az, hogy egy szabályrendeletet könnyen lehet módosítani és akár meg is lehet próbálni, egyelőre csak 1-2 évre elrendelni. A másik az, hogy érvényesülhet az alsóbb önkormányzati testületek sajátos szükséglete és szelleme.

Az előkészítendő törvénykönyv vázául az értekezlet a következő tervezetet fogadta el: I. A Magyarországi Evangélikus Egyházról. Általános határozatok. II. Az egyházi szolgálatról. (E kifejezésen a ministerium ecclesiasticumot, a ministeríum verbi Dei-t érti a tervezet, tehát az ige szolgálatát, az „Amt”-ot. De nemcsak a lelkészek szolgálatát érti rajta. Itt kell majd szabályozni a nem egyetemi végzettségű „igehirdetők”, „vallástanítók”, „léviták”, „önkéntes egyházi munkások” igehirdető szolgálatát.) III. Az egyház gyülekezeteiről és szervezetéről. IV. Az egyházi törvényhozásról. V. Az egyház kormányzatáról és igazgatásáról. VI. Az egyház háztartásáról. VII. Az egyházi törvénykezésről. VIII. Az egyház szeretetszolgálatról. IX. Az egyház iskoláiról. X. Az egyház intézményeiről. XI. Az egyház állambeli jogállásával kapcsolatos ügyekről.

A törvénykönyv szerkezetének ez a tervezete szükségessé tette mindjárt a zsinati szakbizottságok munkájának új elhatározását. A II. számú szakbizottságnak az lesz a feladata, hogy az egyház iskoláiról szóló kerettörvényt készítse elő, az iskola szót szűkebb értelemben véve, tehát nem úgy, amint a jelenlegi V. te. használja, ebben ugyanis például még bibliakörökről és énekkarokról is van rendelkezés. A III. számú szakbizottságnak a feladatához fog tartozni az egyházi nyugdíjintézetről szóló törvénycikk revíziója is, bele kell majd azt dolgozni a háztartásról szóló törvénybe, hiszen odavaló. A IV. számú szakbizottság egyelőre csak az egyházi törvénykezésről szóló törvényt fogja előkészíteni. A többi

joganyag mind az I. számú szakbizottság feladatkörébe kerül.

A törvényelőkészítés legérdekesebb problémája még csak ezután következett. Egy eleve világos volt: a szakbizottságok munkájában harmóniának kell lennie a központosító irányzat helyeslése avagy helytelenítése tekintetében is. Istennek legyen érte hála, az értekezlet hamarosan és örömmel állapította meg, hogy a résztvevői egyetértenek a következőkben: az egyház jogi életében is a súlypontnak az egyházközségben kell lennie; a felsőbb önkormányzati testületek közül a legnagyobb súlya az egyházmegyének legyen; a törvénykezés tekintetében is arra kell törekedni, hogy az egyetemes törvényszéknek minél kevesebb munkája legyen; a háztartás terén van még leginkább szükség valamelyes központosításra, de világért sem abban az értelemben, hogy minden egyházi jövedelem egy központi pénztárba folyjék, és minden abból nyerjen fedezetet; a központi pénztárra egy belső fizetéskiegészítő rendszer megvalósítása végett van szükség leginkább. A tanácskozók tehát nem fordultak szembe a központosító irányzattal, de nem is tették azt magukévá mindenestől. Érdemes megállapítani, hogy nem valamilyen egyházkormányzati „elv” határozta meg az értekezlet egyöntetű állásfoglalását, hanem az a teológiai látás, hogy az egyház életének a súlypontja az igével élők közösségében: a gyülekezetben van, ennek pedig magától értődő folyománya, hogy elsősorban az egymás közelében levő, ugyanegy történelmi sorsú egyházközségeknek kell egymást támogatniok az egyház jogi életében.

Az értekezlet végül az egyházkerületek arányosításának a problémájával birkózott. Ez tartalmilag szervesen összefügg az előbbivel, de egyébként is sok embert foglalkoztat. Jellemző dolog, hogy az I. sz. szakbizottság elnökéhez viszonylag legtöbb javaslat, észrevétel erre vonatkozóan érkezett. Hadd közöljem először az értekezlet végső állásfoglalását: egyelőre félretesszük ezt a kérdést, mert eldöntése nélkül is elő lehet készíteni az egyház szervezetéről szerkesztendő törvényt.

összeszedve mind a tanácskozók, mind az Írásban hozzászólók gondolatait, megállapítható, hogy a lelkészeknek (olykor egyházmegyei lelkészegyesületeknek) igenigen különböző a véleményük. Van, aki egyre, van, aki kettőre, van, aki háromra akarja leszállítani az egyházkerületek számát. Persze, ha csak egy egyházkerület lenne, akkor következésképpen egybeesnék az egyházegyetemmel és nem illenék reá egyik név sem. Az egyházkerületek számát háromra leszállítók közül külön említésre méltó Csákó Gyula tiszai egyházkerületi püspöki titkár és Ormos Elek mohácsi lelkész.

Javaslatukban egyezik a „Dunántúli”, ill. „Nyugati" egyházkerület területe, - magában foglalná Mosont és Fejér-Komáromot, - a másik két egyházkerület abban különbözik egymástól, hogy az egyik javasló a „Középső” egyházkerület területét így jelöli meg: Budapesti, Pestmegyei Alsó, Közép, Felső, Nógrád-Hevesi egyházmegye, a másik javasló a „Bányaihoz" a fenti területhez hozzáveszi az egész Hegyalját, sőt Tokajt, Sátoraljaújhelyét és Szolnokot is. A harmadik egyházkerületet az egyik „Tiszántúli”-nak, a másik „Keleti”-nek nevezi.

De azok között is nagy a tervbeli különbség, akik megtartják az egyházkerületek mai számát. Itt a legfőbb szempont, hogy a püspökök a lelkészek pásztorai csak kiebb kerületekben lehetnek. A gyakorlati elgondolásban való különbséget főképpen az okozza, hogy az arányosítás tervezgetése kombinálódik az egyházegyetem kettős elnökségének a kiépítésére irányuló vággyal. Itt elsősorban Schulek Tibor dr. komáromi lelkésztársunk tervezetére hívom fel a figyelmet. Vázlatosan ismertettem már a Lelkipásztor tavalyi novemberi számában (454. lap). „Budapesti”, „Alföldi”, „Dunántúli” és „Hegyvidéki” nevet ajánl az egyházkerületeknek. A „Budapestit” mintegy „főegyházkerületté” javasolja kiépíteni, a püspökét az egész ország választaná, akképpen, hogy az érdekelt egyházkerületben minden szavazat kétszeresen számítana. - Ezzel a tervezettel rokon az, amely szerint a Budapest székhellyel bíró

egyházkerület püspöke egyszersmind „országos püspök” is lenne (a választásnak előbb vázolt rendje szerint), csakhogy ez az egyházkerület egyenlő lenne a többivel, nem kisebb azoknál. Ez az utóbbi tervezet kikerüli azt a fonákságot, hogy az egyházkerületek arányosítása címén tkp. szándékos aránytalanítás történik, legalább is az egyik egyházkerületre vonatkozóan, viszont mégis megoldja azt a kérdést, hogy miképpen váljék lehetővé az egyházegyetem életében tevékenykedő püspöknek az ország fővárosában való lakása.

A javaslatok-ötletek ilyen tarkasága kellőképpen figyelmeztethet mindnyájunkat, hogy nem szabad elsietni a választ arra a kérdésre: hozzányúljunk-e egyházkerületeink számához és területéhez. Ajánlatos egyszer mindnyájunknak végig gondolnunk, hogy az egyházkerületek úgynevezett arányosításánál milyen tényezőket kell okvetlenül figyelembe vennünk: a hívek lélekszáma, az egyházközségek száma, a lelkészek (mégpedig nemcsak az ún. egyházközségi rendes lelkészek) száma, a terület nagysága, közlekedési viszonyok, a területén élő lakosság száma és - „az utolsó nem a legkisebb - a történelem. Helytelen dolog lenne egyoldalúan csak a lélekszám, vagy csak az egyházközségek száma szerint arányosítani az egyházkerületeket! Kisebb területen sűrűn élő evangélikusság felett pásztornak lenni könnyebb, mint nagy területen elszórtan élő kis-számú evangélikusság felett! Aztán elvégre ideje volna már számbavenni az egyház missziói és igazán evangélizáló (vagyis a nem evangélikusok felé az evangéliommal forduló) feladatát. De az egyházközségek számát sem vehetjük mértékül egyoldalúan. Hiszen nagyon helyénvaló az a törekvés, hogy a nagy lélekszámú és nagy kiterjedésű egyházközségek (pl. Békéscsaba, Orosháza, Sopron, Szarvas!) oszoljanak fel átmenetképpen lelkészi körökre, aztán önálló egyházközségekre. ..

Mennyivel inkább rendjénvaló, ha mi evangélikusok kellő helyet adunk az egyházkerületi szervezet és kormányzat felől való törvénytervezgetésünkben a történelmi tényezőknek, értve rajtuk nemcsak a múlt örökségét, hanem a jelen folyamatát is. És a történelem nem csak örökséget hagyott nekünk,' hanem tanulsággal is szolgál. A fő tanulság pedig az, hogy a püspökök és elnöktársaik nem szükségképpen olyan „nagy méltóságok”, mint amilyenek voltak a magyar történelemnek abban a korszakában, amelyet méltán neveztek „magyar neobarokkénak. Következésképpen nem tartozik hozzá okvetlenül sem az egyházkerületek sem az egyházegyetem szervezetéhez és kormányzatához a nagy adminisztráció, az egyforma fizetés, a székhely és a „rendelkező” hatalom. Amikor nagyon bonyolult egy probléma, a legbölcsebb kettévágni és a legegyszerűbben elintézni: tudomásul kell venni, hogy mind a „püspök", mind a .felügyelő" szó voltaképpen mit is jelent, jelent vigyázót, őrködőt, pásztort, nem jelent sem kormányzót, sem vezért, sem szószólót (az egyház nevében beszélőt).

E kitérés után visszakanyarodom az értekezlet ismertetéséhez. A tanácskozók megállapították, hogy az egyházkerületek arányosítása gyakorlati megoldásának problémáját egyelőre kikapcsolhatjuk a törvényelőkészítésből, annál inkább, minthogy az egyház igazi élete szempontjából sokkal fontosabb az egyházközségek „arányosítása”, értvén ezen olyan egyházközségek szervezését, amelyekben a lelkész igazán pásztora tud lenni a gyülekezetnek. Ehhez viszont nem kell várni új törvényre.

Végül is tehát az egyházkerületek arányosításának a problémája visszavezette a tanácskozókat a törvénykönyv sarkpontjához: az egyház = az evangéliomot tisztán hirdetik és a szentségeket evangéliomszerüen nyújtják a szentek gyülekezetében; minden arra való az egyházi törvénykönyvben, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház jogi berendezkedése mindestől szolgálja az egyház valósulását. Minden más tervezgetést meg kell előznie az evangéliomhirdetés, szentségszolgáltatás, gyülekezet, „az ige hivatalos szolgái”, szolgálatra elhívás, rendelés szabályozásának.