Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-08-11 / 32. szám

KERESZTELŐ JÁNOS ÉS A HATALOM

Isten emberei valamilyen módon mindenkor szembekerültek a hatalommal. Alig tudnánk az Ószövetségből prófétákat, az Újszövetségből apostolokat megemlíteni, akiknek nem lett volna ügyebaja, konfliktusa a hatalommal. S az ellentétek következményei rendszerint Isten embereinek tragédiájával végződtek. Mi lehetett oka annak, hogy szinte végzetszerűen kerültek egymással ellentétbe? Ez azért is meghökkentő, mivel kialakult egyfajta kollektív hit, amelyet Pál apostol summázott a Római levélben. Ez így hangzik: „Nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől és amely hatalmasságok vannak, azok Istentől rendeltettek.” Ez a teológia világosan értésünkre adja a hit felfogását, hogy a világ rendje Isten kezében van, Isten ura a mindenségnek, következésképpen az embernek, a társadalmi rendeknek, az államoknak és kormányoknak. Ne bonyolódjunk a teológia állammal kapcsolatos sokszínű fejtegetéseibe. Luther megpróbálta egyszerűen, közérthetően megfogalmazni ezt a kérdést és azt mondotta, államra, uralkodóra, hatalomra a közrend érdekében van szükség és Isten állította a rend fenntartása miatt a fejedelmeket, uralkodókat a polgárok fölé. így simul bele teológiája Pál kijelentésébe.

Igen ám, de a történelem során ez a rend különböző keretekben és módon érvényesült, más- és más volt az állam képlete, másként és másként gyakorolták hatalmukat a vezetők. Az idősebb nemzedék pusztán itt Magyarországon 4-5 rendszert élt át, s joggal veti fel a kérdést, vajon mindezek Isten akaratából születtek és Isten akaratából gyakorolták hatalmukat az állampolgárok felett? Egyszóval: melyik rendszert kell felülről, Isten akaratából elfogadni? A kérdés nyilvánvalóan sarokba szorítja a teológusokat, lóként napjainkban, a rendszerváltás kellős közepén.

Bizonyos tekintetben eligazítanak ugyan bennünket a Szentírás kijelentései, konkrét esetei, de valljuk be, rendkívül kényes dolog lenne szószerint értelmezni a locusokat, vagy az eseteket paradigmaként alkalmazni. Valójában mélységes hitre, elkötelezettségre van szükségünk, hogy megálljuk helyünket, s megleljük az igazságot az életnek eme bonyolult helyzeteiben.

És ha így áll a dolog, akkor hogyan közelítsük meg Isten embereinek magatartását az adott történelmi körülmények között? Milyen jogosítványokkal rendelkezteüfibogji i szembehelyezkedtek az. Istentől „rendelt” hatalommal? Tán nem tudták,

amit Pál, hogy minden hatalom Istentől van? Bizonyosak lehetünk afelől, hogy tudták! Tudtak az egyetemes rendről, a kialakult, vagy születőben lévő állami formációkról, a hatalom hierarchiájáról. Tudtak, de legalábbis átélték a nagyhatalmak születését. Imperialista törekvéseiket elszenvedték, a hódítás, zsarnokság, igazságtalanság, fogság és üldöztetés kínjait a néppel együtt szenvedték. Ezek a történelmi környezetek határozták meg tevékenységüket, mondanivalójukat. Isten emberei voltak - nem ok nélkül - s pontosan az ő feladatuk volt az igazság feltárása. Mondhatnám koruk katalizátorai, hangos, ellenzéki sajtója, Isten ügyészei voltak, akik leleplezték a visszaéléseket, a hatalmi tébolyt, a közélet korrupcióját, súlyos viszszaéléseit, az embertelenséget és igazságtalanságot. Tették pedig ezt Isten akaratából, küldetéstudatból, meg nem fertőzött hitből és tiszta erkölcsből fakadóan, amelyet nem tudott megvásárolni a hatalom.

Ebben az összefüggésben kell őket a történelem sötétségében felfedezni. S ez azért könnyű feladat, mivel ők mindenkor világítottak, ha másként nem, de fényük szikrázott, mint a szentjános bogárkák fénye az augusztusi alkonyatban.

Nos, ebben a környezetben kell keresnünk Keresztelő Jánost is, aki az újszövetségi korszak küszöbén lepett meg bennünket puritán életével, de haragos mondanivalójával. Nem idilli korszak embere. A despotizmus, önkény, zsarnokság, igazságtalanság szörnyű évei ezek, amelyekben az élet értéke a nullával volt egyenlő. Josephus Flavius ad ízelítőt abból, milyen politikai, társadalmi háló szövevényében élt a Keresztelő és kortársai. Utalást erre az Újszövetség lapjain is bőven találunk. Különösen szorongásteli időket teremtett a Heródes-dinasztia, amelynek már a harmadik nemzedékét nyögte Izráel népe Jézus fellépésekor. A nép kettős bilincsbe volt verve. A római sem lehetett túl laza, de vazallusaié, a Heródeseké egyenesen elviselhetetlen. E család tirannizmusát szenvedte a Keresztelő, az apostolok és az első jeruzsálemi gyülekezet. Nehéz lenne szavakat találni e sötét korszak ecseteléséhez.

Ebben a történelmi környezetben jelentkezett tehát a Keresztelő, akiről Jézus azt mondta: a próféták között a legnagyobb. Ő ismerte fel az idők teljességét, az Isten országának közelségét, s úgy is lépett fel, mint Illés, a júdeai pusztában. Tulajdonképpen egyetlen feladata volt, előkészíteni az Úrnak útját.

Az út előkészítését lelki megújulásként fogta fel. Ezért hangzott dörgedelmes igehirdetése a megtérésről. Egyforma hévvel ostorozta Izráel fiainak valamennyi társadalmi rétegét, szemükre hányta bűneiket. Dühödten fakadt ki a nép vezetőivel szemben, a farizeusságot egyenesen mérges kígyók fajzatainak titulálta. Ezt a leleplező címzést a farizeusság nem bocsátotta meg a Keresztelőnek. Mindamellett határtalan tisztelet övezte. Új szellemben fogalmazott pusztai igehirdetése meghökkentette az embereket, nyomában bűnbánat fakadt, a nép megtérését keresztséggel pecsételte meg. Hatása Palesztina határait is átlépte, és számos tanítvány vette körül. Jézus maga is megkeresztelkedett általa, s a „kiáltó szó”, amint magát szerényen nevezte, Jézus fellépése után egyre halkabb lett.

Ám, mint erkölcsi tekintély, a későbbiek során is megszólalt. Tüzes nyilait most már az udvar felé lőtte ki, ahol Heródes Antipas, Jézus szűkebb hazájának, Galileának negyedes fejedelme, a Nagy Heródes fia uralkodott. Erre a ravasz, babonás, a rómaiakat korlátlanul kiszolgáló fejedelemre vetett szemet Heródiás, Nagy Heródes unokája. Őt a főpap fiához adták feleségül, így trón nem, de nagyravágyás bőven jutott az unokahúgnak. Mesterkedésének eredményeképpen feküdt Heródes Antipas ágyába, vállalva a súlyos vérfertőzés bűnét. Ezt már a Keresztelő sem nézhette tétlenül. Kemény feddésére az asszony, Heródiás reagált. A legsúlyosabb ítéletet követelte. Ám férje, Heródes félt a népszerű próféta kivégeztetésétől, s Macherus várába záratta. Innen a történet színpadi változatot ölt. A fejedelem egy mulatság alkalmából mostohalányát, Salomét táncolni látta, beleszeretett s esküvéssel ígérte, hogy amit csak kér, megadja néki. Salome anyja tanácsára a Keresztelő fejét kérte. Megszomorodott a babonás uralkodó, de esküje kötelezte, s levágatta a Keresztelő fejét, amelyet tálcán nyújtottak át Saloménak. Heródes nem tudott szabadulni a képtől, s Jézust, akinek szemrehányásaival újra, meg újra találkozót, a feltámadott Keresztelőnek vélte. A legenda szerint a levágott fej megszólalt és borzalmas jövendölést mondott a víg társaság előtt.

Lám, a Keresztelő Isten embere volt. Istentől rendelt feladata ugyan az volt, hogy Jézus útját készítse elő, mégis beleakadt a hatalom hálójába. Ez életébe került. Életén, halálán kitapintható Isten szándéka, s az Isten embereinek sorsa.

Rédey Pál

Ballagok a Lövölde téren. Utcasarokra érve megállók - tájékozódás céljából. Alig kezdek szemlélődni, hűvösen érdeklődő hang szólal meg a hátam mögött.- Szokott állva is aludni?- Előfordul - válaszolom higgadtan a lezser ifjúnak, aki kerékpárját a gyalogjárdára ugratva gyors irányváltoztatásra kényszerült számára váratlan megtorpanásom miatt. A humor - ha csípős is - megbecsülendő, hiszen élni segít. Nemkülönben méltányolni kell azt az akrobatikus ügyességet is, amellyel a kerékpáros kikerült engem, ütközés nélkül.

Befordulok az utcába. Néhány lépést teszek csupán és egy feliraton akad meg a szemem.- Cukrászda.

Várakozás állapotában lévén benyitok és egyik pici asztalka mellé telepszem. Tortaszeletet és kávét kérek.

Elfogyasztom a jóízű szeletet, kortyolgatom a kitűnő feketét és nézelődöm.

Kicsi, szerény berendezésű, de tiszta helyiség. És otthonos. Idős hölgy az üzem vezetője, aki kiszolgáló is egyúttal, a benyitó vendégeket mint ismerősöket fogadja és adja mindenkinek, amit kér. Főképpen fagylaltot, mert a vendégek túlnyomó része gyermek. No igen, a szomszéd utcában, a Felső erdősoron nagy általános isko-NOMEN EST OMEN

la van. Némelyik kislány vagy fiú az anyukájával jön, de a legtöbb szülő nélkül, egyenként vagy kisebb csoportokban. Általában le sem ülnek. Az iskolában befejeződött a tanítás, de most sietnek haza. Átfutó forgalom ezekben a késő délutáni órákban. A hölgynek mindegyik kis vendéghez van néhány csendes, szíves szava. Jól érzem magam ebben az idillikus környezetben és békességesen vetem papírra pesti utam még elvégzendő, torlódó teendőit.

No de nem illik ilyen szerény fogyasztás mellett huzamosan foglalni a helyet ebben a parányi cukrászdában. Megismétlem hát előbbi rendelésemet, bár arra gondolok: a kávé remek erős volt és az őszi nap már nyugovóra hajlik... A vezetőnő elibém teszi a tortaszelet koronázta tányérkát és gondolatolvasó tehetségéről tesz bizonyságot.- Kávéból nem lesz sok? Erős a kávé.- Igaz. Hagyjuk a kávét - mondom megkönnyebbülten.

Miközben a villával működöm, arra gondolok, az assszony fittyet hány a kereskedelem Íratlan szabályainak. Nem jó eladó. Az a jó eladó,

aki olyan árut is a vevő nyakába sóz, aminek a megvétele annak eredetileg esze ágában sem volt. Az én vendéglátóm meg lebeszéli a vendéget a vevőt a szándékolt fogyasztásról. Kereskedői antitalentum. Számára nem az üzleti érdek az első.

Nem bizony. Hanem a vevő és annak a java.

Felállók az asztal mellől, válltáskám szíját vállamra vetem. Közben az jár az eszembe, hogyan, mivel határozhatnám meg találóan ezt a kereskedői magatartást.

Kilépek a cukrászdából és visszaindulok a Lövölde tér felé. Magamban megfogadom, ide máskor is eljövök pesti útjaim alkalmával. Érdemes. Derűs, békés a környezet, kitűnő a kávé, a felszolgálás meg több mint figyelmes, hiszen itt a vendégnek még a gondolatát is kitalálják.

A sarokra érve felnézek a táblára. Lássuk, hol is van ez a kedves kis zug, melyik utcában. Fehér alapon fekete betűk.- Szív utca.

Telitalálat. Itta keresett meghatározás, frappáns egyetlen szóba.- Szív!

Egyébként az ilyesmikre szokták mondani:- Nomen est omen.

Sághy Jenő

MEGHÍVÓ

Az Északi Egyházkerületben SZEBIK IMRE

az egyházkerület püspöke lelkésszé avatja:

Augusztus 11-én, de. fél 10 órakor a SOPRONi templomban ALPAR GEJZA most végzett teológiai hallgatót és diakóniai lelkésszé MAGASSY KATALIN gyülekezeti munkatársat, akit a nemescsói gyülekezet meghívott lelkészének.

Augusztus 11-én, du. 4 órakor a NEMESCSÓi templomban FATALIN HELGA most végzett teológiai hallgatót,

Augusztus 17-én de. 11 órakor az ÖSAGÁRDi templomban BABKA LÁSZLÓ most végzett teológiai hallgatót,

Augusztus 17-én du. 4 órakor a SÁMSONHÁZAi templomban SULYOK ANNA most végzett teológiai hallgatót.

Az avató istentiszteletekre minden érdeklődőt szeretettel várnak.

Jubileum az Úr előtt!

Ritka jubileumot ünnepelt a Diósgyőr-vasgyári gyülekezet lelkésze: Pásztor Pál. A Teológiai Akadémia tanévzáróján vette át aranydiplomáját, mely arról szóló bizonyság, hogy 50 éve lépett lelkészi szolgálatba, és még mindig aktív szolgálatban áll. Ez az évforduló alkalom a hálaadásra. Meghívta gyülekezetét, összegyűjtötte barátait, akikkel az öt évtized megajándékozta őt és együtt álltak Isten színe elé hálaadásra.

Szabik Imre püspök, aki mint volt miskolci lelkész szintén a közeli barátok közé tartozik a 95. zsoltár 1-2 versét olvasva köszöntötte a jubilánst, akinek családja az egész Magyarországi Evangélikus Egyház. Igehirdetésében arra hívott, hogy jubiláljunk az Úr előtt! Ünnepeljünk - találkozzunk azzal a Jézussal, aki feltámadott. Emlékezzünk - lássuk életünkben Jézus vezetését. Örüljünk - Isten cselekedete örömünk alapja. Az istentiszteletet során többen köszöntötték a barátok közül a barátot. A záró oltári szolgálatot a Szarvason - szülővárosában - szokásos énekes liturgiával a jubiláló lelkész tartotta. Jó volt gyülekezeti közösségben együtt hálát adni a szolgálatra hivó és abban hűségesen megtartó Istenünkben.

T.

Evangélikus Elet 1991. augusztus 11.

Aki ma is időszerű

Kolbenheyer Mór soproni lelkész szolgálata

Sokra becsültem eddig is nagynevű elődöm sokrétű szolgálatát, akinek ugyanaz a papiak volt a lakása, mint nekem. Nevét a ház falán emléktábla is hirdeti 1936 óta, melynek betűi erősen megrongálódtak, hordozva a világháború nyomait. Gondolatban foglalkoztunk megújításukkal. De íme: megtörtént - nélkülünk is. Mostani toliforgatásomnak ez a döntő magyarázata. Március 15-én a Petőfi-téri ünnepély után feleségemmel hazafelé tartva egy csoport állt meg házunk előtt. Egy fiatalember beszédet tartott Kolbenheyerről, majd emléktábláját megkoszorúzták. A következő napokban fiatal szakember kijavította a háború-sebzette kőbetűket és íme előttünk a megújult emléktábla. Gyülekezetünk és egyházunk nevében köszönet nektek fiatal barátaim, szabadságszerető képviselői a soproni ifjúságnak. Tudom, hogy mi vezérelt benneteket erre a nemes tettre.

Kolbenheyer Mór személyében elsőrenden a szabadságharc hitvallóját ismertétek fel, aki 1848/49-ben fogságot is szenvedett. Nemcsak azért, mert szerepeltek beszédében az iga, a szolgaság, a bilincs szavak, hanem súlyosbító körülmény, hogy ő a „rebellisek” fővezérének Görgey Artúrnak unokatestvére. Folyamodványoknak, gyülekezeti küldöttségeknek, meg a kiderült igazságnak tulajdonítható, hogy megelégedtek vizsgálati fogsággal.

De ő mint lelkész volt a szabadságharc hitvallója és mint kimagasló igehirdeiö végezte ezt és ezirányú szolgálatáról egy kortársi nyilatkozat kiemeli „a Bibliában való jártasságot és annak találó alkalmazását” Egyik leghatalmasabb beszéde, amely miatt fogságot is szenvedett: Das freie Wort. A „szabad szó a legszentebb joga, de a legfőbb kötelessége is minden embernek.” Használjuk: „Nem a szenvedélyek, hanem a felebaráti szeretet szolgálatában”, gondolva az itteni s túlvilági felelősségre. Milyen időszerű ma is ez, amikor gyakran a „szabad szó” ürügyén a szenvedélyek, indulatok eszközeként sújtunk le a felebarát rovására és nem szolgálatára. - Beszédeinek középpontjában Krisztus áll, a kidolgozásban pedig egyesül a költő és szónok. Talán ezzel is magyarázható, hogy 1846-ban három pályázó közül őt választotta meg a gyülekezet, és 530-54 arányban Haubner Máté későbbi szuperintendens háttérbe került. Az iskolaügyért is sokat fáradozott. Mindegyik iskolatípus érdekelte az elemitől a teológiáig. Számára az iskola az Isten kertje, melyben a menny részére történik a palántázás, vagyis a palánták az ég felé nevelődnek. Kritikája: iskoláink betegek és gyógyulás után sóvárognak. Hármas hiányosságot észlel: tudományos szempontból már nem felelnek meg a kor fokozottabb igényeinek. Eddig többet foglalkoztak a tanítással, mint a neveléssel. Főként pedig a keresztyéni szeretet ápolását nem gyakorolják eléggé. Külön istentiszteletre van szüksége az ifjúságnak, nemcsak a templomban, hanem az iskolában is, mert a tanítás-nevelés szoros kapcsolatban van a vallással. Az iskola akkor egészséges, ha gyermekek, tanítók és szülök Krisztushoz mennek. - Ha ma egészséges egyházi iskolákat akarunk, Kolbenheyer szempontjait nem hagyhatók figyelmen kívül. A Líceum az ő idejében került az egyházkerület irányítása alá, a Tanítóképző építése és felavatása 1858-ban szolgálatának beérett gyümölcse. A templom tornya (der fromme Riese) szolgálata idején épült, melyet 1867-ben avatott fel. Amikor most gyülekezetünk a torony

renoválásához készülődik és finn testvérgyülekezetünk országos egyházunknak adományozott állványával próbáljuk körülölelni a „kegyes óriást”, ismét átérezzük erőtlenségünket és segítségreszorultságunkat.

Irodalmi munkássága döntő jelentőségű. A német közönség előtt fordításban mutatta be a magyar irodalom alkotásait. Már Eperjesen, ahol iskoláit kezdte és konfirmálkodott, megismerkedett Petőfi Sándorral, „lelki rokonságát” versfordításai tükrözik. Arany János Toldi-trilógiájának első teljes németre-fordítását végezte, melyet a kor egyik legnagyobb német írója, Hebbel is érdeklődéssel kísért, ezt levelezésük bizonyítja. Többek között fordítja Vörösmarty Szózatát (Die Stimme des Vaterlandes).

A „naplemente" előtt munkáját az állam is elismeri és a király 1876-ban a Ferencz József-rend lovagkeresztjét adományozza neki lelkészi működésének 40. évében. Jönnek a naplemente jelei: szeme világa egyre gyengébb, emlékezete is felmondja hűségét, idegrendszere zilálttá válik. 1870-ben felesége meghal, 1876-ban két fiatalabb fia egyetemre kerül, Lujza leánya Brunner János másodlelkész felesége lesz, egyedül marad. 70 éves és szeretne átmenni a másik papiakba lányához, engedélyt is kap, de nem tudja elhagyni bolthajtásos dolgozószobáját, bár 1878-ban olyan hideg volt, hogy a toll majdnem az ujjai közé fagyott. E sorok írója, mint késői utód, ugyanabban a dolgozószobában ül, de tavasszal és télen munkahelyül más szobában „üti fel tanyáját".

Kolbenheyer lelkész az új elemi iskola felavatását már nem érte meg (1884. máj. 25.), de az éneket, melyet még ő írt, meghatottan énekelte a gyülekezet. 1884. jani 17-én temették Stiegler Gusztáv igehirdetési szolgálatával. A konvent jegyzőkönyvében is méltatta szolgálatát: „.. .a gyülekezet olyan lelkészt veszített el, aki mindig teljes odaadással és Jézus szellemében törekedett arra, hogy az ő nagyszerű hivatását betöltse”.

Betöltötte hivatását, mint az igazi szabadság hitvallója, mint kortárs-igehirdető, mint az evangélikus iskolaügy előmozdítója, mint építő-lelkész és mint irodalmár és költő, akit minden szolgálatában Krisztus szeretete irányított. Ezért a 20. század végén gyógyító időszerűség sugarai áradnak felénk a 19. század végéről, hogy annyiféle „sugárveszélvnek” kitett életünkben megoldást kapjunk: egyházban, hazában és világban!

Szimon János

DONI ZARÁNDOKÚT

Reményik Sándor

CSENDES CSODÁK

Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre,

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Megkésett köszöntő

Nem mindennapi élményben volt része a Johannita Szeretetszolgálat Nőcsoportjának a tavasz folyamán. Miközben a Hűvösvölgyi Szeretetotthon betegeit és idős tagjait látogatták, egyben születésnapján köszönthették - két öreg otthonlakó mellett - Csizmazia Sándor igazgatót. Gondozottjai - tágabb családja - ragaszkodó szeretetüket fejezték ki hűséges lelkipásztoruk iránt, akinek gondjára lettek bízva az idősek, egyedülállók, mozgássérültek és szellemi fogyatékos gyermekek.

A mai nehéz viszonyok között bizony sok gonddal és vesződséggel jár az Otthon életét a megfelelő keretek között tartani. De ezen a napon háttérbe szorultak a gondok, bajok és kinyíltak a hála és szeretet virágai. Az Otthon aprajanagyja összegyűlt és hálával köszöntötte vezetőjét 60. születésnapja alkalmából.

Megható volt a gyermekek szeretetének megnyilvánulását figyelni. Ki levéllel, ki rajzzal, ki virággal nyújtotta át háláját. Ugyanígy az idősek képviselője is kedves, meleg szavakkal fejezte ki háláját. A munkatársak pedig énekkel és szavalatokkal járultak hozzá az ünnep hangulatához. Békét és örömöt sugárzott az egész együttlét.

A mi kis diakóniai csoportunk is csatlakozott a bensőséges ünnepléshez. Megígértük a Johanniták további segítségét és Is(en áldását kértük az Otthon és vezetője további munkájára. Farkas Kornélia

Három évvel ezelőtt a székesfehérvári Doni Bajtársak Köre Zobory Zoltán vezetésével engedélyt kért a szovjet hatóságoktól, hogy a II. Magyar Hadsereg életben maradt bajtársai elzarándokolhassanak a Don-kanyarba, leróhassák kegyeletüket az ott elveszetteknek.

Ebben az évben vált lehetővé az út. Június elsején indultunk el Zobory Zoltán vezetésével Moszkvába. Onnan a 600 km-re délre lévő Voronyezsbe. Innen busszal jártuk be naponta az egykori csatatereket. Négy nap alatt tíz helyen fordultunk meg. Novousztenkaján 200 magyar katona van eltemetve. Itt ökumenikus áhítatot tartottunk. Előbb a már előre elkészített, magunkkal hozott lécet összecsavarozva keresztet állítottunk. Koszorút helyeztünk rá. Virággal vettük körül. Gyertyákat gyújtottunk.

Ekkor már a falu lakói gyülekeztek körénk. Tolmácsunk közölte velük, mi most imádkozni szeretnénk. Ezután léptem az összegyűltek és a bajtársak elé. Az alábbi szavakat intéztem hozzájuk:- Egyik evangélikus templomunk bejárata felett ez a felirat olvasható: Az Isten szeretet.

Renováláskora betűket újra kellett festeni. Amikor a feliratot festő lelépett a létráról, felkiáltott: A felirat végéről hiányzik egy „t” betű. Ö ugyanis azt gondolta, hogy Isten szeretett. Vagyis Isten valamikor, régen szeretett. Bár Isten mindig szeret, de most ránk vonatkozik a kőműves vélekedése, vagyis ez: az Isten szeretett.

Vajon nem Isten szeretete volt-e az, hogy a most velünk zarándokolt özvegyek egykoron elveszítve, akit legjobban szerettek, egy nagy világégés után egyedül új életet tudtak kezdeni, gyermeket felnevelni? Most itt leborulva békés nyugalmat kérjenek az Úrtól annak, aki itt valahol pihen; idegen földben.

Eljöttünk ide, hogy végre béke legyen a két nép között. Ezután imádkozásra hívtam fel:

Szeretet Istene! Köszönjük, hogy eljöttünk ide, ahol annyit szenvedtünk, ahol olyan csodálatosan megtartottál bennünket, hogy békés nyugodalmat kérjünk elhunyt bajtársainknak. Adj békés nyugodalmat nekik!

Köszönjük, hogy az özvegy új életet tudott kezdeni. Eljöhetett ide, ahol valahol Ő nyugszik, és leborulva békés nyugodalmat kérjen számára.

Amikor Miatyánkra szólítottam, az oroszok keresztet vetettek. Ezután elénekeltük a Himnuszt. Különben minden helyen elmondtuk a Miatyánkot és elénekeltük a Himnuszt.

Virágokat helyeztünk el és gyertyákat gyújtottunk.

Számomra az volt a legemlékezetesebb és megható, hogy járhattam abban a két faluban, ahol akkor a romok között rendszeres imaórákat, 1942 karácsony első ünnepén három helyen istentiszteletet tarthattam bajtársaimnak, nem lévén tábori lelkészük.

Istenes József