Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-07-21 / 29. szám
Evangélikus Élet 56. ÉVFOLYAM 29. SZÁM 1991. JÚLIUS 21. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 8. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 12 Ft Az istentelen ember sehol sem látja Istent. A hívő viszont mindenütt látja. Emerson A TARTALOMBÓL EMLÉKEZÉS ÉS HÁLAADÁS SZOLGÁLAT VAKOKÉRT ÉS GYENGÉN LÁTÓKÉRT GYÉMÁNT JELENTKEZÉS HITOKTATÁSRA Az 1991/1992 iskolai tanévben mindazok a tanulók továbbra is résztvehetnek a hitoktatásban, akik az előző tanévben beiratkoztak. Azok számára akik eddig nem jártak, vagy most kezdték el iskolai tanulmányaikat a jelentkezést az illetékes tanintézet igazgatójánál, illetve az illetékes lelkészi hivatalban lehet megtenni a tanév megkezdéséig. A SZEGÉNYSÉGRŐL A szegénység, elszegényesedés nemcsak napjaink társadalmainak égető, már-már megoldhatatlannak tűnő problémája, de a keresztyén hitnek és erkölcsnek is kérdése, sőt próbatétele. Tény, hogy a keresztyénség nem szembesülhet vele öncélúan, teoretikusan sem, sokkalta inkább gyakorlatilag, a Szentírás kinyilatkoztatása alapján. Jézusnak az a sokat sejtető és egy adott drámai pillanatban tett kijelentése, hogy „szegények mindenkor lesznek közietek”, arra utal, hogy mindenkor voltak, vannak és lesznek szegények közöttünk. És pontosan ezért találkozunk lépten-nyomon szegényekkel és szegénységgel az ószövetségi időktől az apostoli korig. Sőt egyre nyomasztóbban napjainkban, amikor mint pusztító járvány, hatalmas zónákat fertőz meg a földkerekségén. Úgy tűnhet, hogy a Szentírás mindent megelőző etikai követelménye leszámolni a szegénységgel. Válaszvonalat csak annyiban húzhatunk, hogy míg az Ószövetségben a mózesi törvények és rendelkezések a zsidó nép szegényeire vonatkoznak, addig az Újszövetség minden szegény népre és emberre terjeszti ki eme erkölcsi követelményeket. Jézus sem kerülte meg ezt az égető kérdést. Sőt, mintha etikájának súlyponti kérdésévé tette volna. Úgyannyira, hogy az ismert vulgáris megítélés szerint ő volt a világ első „szocialistája”. Az a kérdés pedig, hogy mi a szegénység melegágya, mi idézi elő, hogyan született, mi hozta létre és miképpen lehet megoldani, felszámolni, eltörölni, szüntelenül foglalkoztatta az emberiséget, a kialakult társadalmi rendszereket, de a Szentírást is. A boldog, paradicsomi állapot víziója szüntelenül kísértett. Felbukkan ugyan a Szentírás lapjain az a teória, hogy a szegénység Isten csapása, büntetése, s a gazdagság Isten áldása. Ám kitapintható, hogy ez a teória alig eresztett gyökeret és inkább egyszerűbb, érthetőbb magyarázatokat kerestek a kérdésre. így pl. a szegénység oka rejtőzhet az emberben, aki lusta, rest, tékozló, erkölcstelen életmódot folytat. De támadhat kívülről is. Elemi csapások, aszály, árvíz, tűzvész ugyanúgy földönfutóvá teszi az embert, mint a járványok, pusztító betegségek, amelyek megfosztják vagyonkájától a legjámborabb embert is. Amilyen kézenfekvő az okok felismerése, ugyanolyan természetesnek látszik e logika szerint a megoldás is. A rest, lusta legyen szorgalmas, a tékozló takarékos. Már a külső csapásoknál a Szentírás Isten beavatkozását sejteti. Járványok, háborúk, tömegméretű pusztulások és a nyomukban támadt szegénységet és nyomort nem tudta másként értelmezni, mint Isten szigorú, számonkérő ítéletét. Ismerte azután a Szentírás a kizsákmányolás fogalmát is. Azt, amikor egyik ember kapzsisága, mohósága taszította a másikat nyomorba. Tolvajok, rablók, uzsorások, ravasz munkáltatók seregének voltak kiszolgáltatva özvegyek, árvák, tehetetlenek, nyomorékok. Érdekükben hangos a felkiáltás. Az uzsorások ellen kemény törvények születtek, a próféták hevesen ostorozták a népet sanyargató, nyerészkedő vérszívókat. Nem volt tehát a Biblia korának társadalma sem mentes az olykor társadalmi méreteket öltött szegénységtől s előidézőitől. Jószerével az emberiség története egyenlő a szegénység történetével. Ki ne emlékeznék arra, hogy mennyi szó esett az elmúlt századok „festői szegénységéről”, dickensi, romantikus nyomorról. Ám a szegénység sohasem festői, még kevésbé romantikus. Még a szaga is elviselhetetlen. Ezért ősidőktől kezdve a legkülönbözőbb teóriák születtek a szegénység intézményes felszámolására. E kísérletek közé sorolhatnánk a bukott kommunista rendszert is, vagy a múlt század utópiáit. Egyszóval a modern társadalmak is óhatatlanul szembetalálják magukat a kérdéssel csakúgy, mint a Biblia korának társadalmai. Vagyis Jézus szavaira utalva, mindenkor lesznek özvegyek, árvák, fogyatékosok, hátrányos helyzetűek, öregek, betegek, rokkantak, munkanélküliek, kizsákmányoltak, vagy a természet csapásai által szociális veszélyzónába kerülő emberek. A modern társadalmak törvényekkel, biztosításokkal, szociális támogatásokkal próbálják elejét venni a tömegméretű elszegényesedésnek. Ezt az igyekezetét nevezzük szociális védőhálónak. A Szentírás középponti üzenete a bűnbeesett ember megváltása és üdvösségének útja. Eszerint a földi élet csupán előcsarnoka az örökéletnek, s mindannyian, szegények és gazdagok átmeneti állapotban élünk. Ez a teológia eredményezte azt a félreértést és vádat, hogy az egyház türelemre, a szegénység és nyomor elszenvedésére biztatott, s a szenvedőknek túlvilági kárpótlást ígért. (Lásd Lázár példázatát!) Ez persze nagy tévedés! Mégsem szeretném most ezt az áligazságot cáfolni. Ám világossá kell tennünk, hogy a Szentírás is jól ismerte a „szociális védőhálót”. „Szegény ember gondját boldog Isten látja” - tartja a magyar közmondás - megközelítve az alapvető igazságot, hogy Isten törődik az ember sorsával, gondjával. Jézus ezt így fogalmazta: „Ne aggodalmaskodjatok és ne mondjátok, mit együnk, mit igyunk és ne mondjátok, mivel ruházkodjunk, mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van”. És hogy mennyire nem kerülte meg Jézus a szociális kérdésedet, arról az evangéliumok legszívhezszólóbb történetei, gyógyításai tanúskodnak. Nem hagyott ugyan tanítványaira kidolgozott teóriát a szegénység felszámolására, de konkrét utasítása, cselekedetei eligazították őket a gyakorlatban. Amikor egy gazdag ifjú azzal ment hozzá, hogy követné őt, azt mondta: „előbb add el minden vagyonodat, oszd szét a szegények között s azután kövess engem”. Ilyen s hasonló utasításai nyomán születtek meg az Újszövetség vagyonközösségei, segélyezései, nyomorenyhítő cselekedetei. Valami, ami arra utal, hogy az övéinek is ki kellett feszíteni a szociális védőhálót az elesettek, kiszolgáltatottak, szegények felett. így lett az egyház a szegények menedékhelye, s a keresztyénség a szegények vallása. A keresztyénség nyújtotta végülis a modern társadalmak számára a modellt a szociális kérdések megoldásához. Mert ne felejtsük el, az egyház teremtette meg elsőként a kórház, szegényház, menhely intézményeit, az ápolás, gondozás fáradságos tevékenységét. Mindezt szeretetből, krisztusi parancs alapján. Az egyház oltotta a szívekbe az alamizsnálkodás, segítségnyújtás legszebb emberi érzését. Az elesettek, nyomorultak iránti irgalmat és a kollektív felelősséget. Jegyezzük jól meg, ha a világon bárhol megszólal a felelősség a szociális igazságtalansággal, szegénységgel szemben, a dolgok mélyéről a krisztusi szeretetigény kiált fel. Rédcy Pál FELAVATTÁK AZ ESZTERGOMI PARÓKIÁT Felemelő ünnepe volt az esztergomi gyülekezetünknek. Immár átadhatták ünnepélyesen a gyülekezet új parókiáját, amely egyben gyülekezeti ház is. Szebik Imre püspök Lábossá Lajos esperessel külön szentelte fel a lelkészlakást, s az impozáns gyülekezeti termet, ahol az istentisztelet után bőséges szeretetvendégségen látta vendégül a boldog gyülekezet a bőven egybesereglett híveket. Az álmok megfogantak, a Lélek megáldotta a tervezőket, s a maroknyi kis nép az álmok mellé letette obulusait is, szorgosan gyűjtöttek amennyire tőlük tellett, s bizony voltak, akik borúlátón tekintettek a várható eredményre, de többen voltak, akik tudták, hogy van egy csodálatos építőelem: a Szentlélek. Ővele építettek. Már kamionokra rakták a siófoki épülő templom pompás faanyagát, amikor itt még csak tervrajzok fölé hajoltunk. Ott Ouluból jött az adomány, itt Espoo-ból. Ezt megelőzően ott is, itt is németországi hittestvérek alapozták meg a reménységet és bizalmat. Azért hozom párhuzamba a két építkezést, mert itt is, ott is bábáskodhattam a finn segítségben. S míg a püspök parókiaáldó, majd a gyülekezetét mozgató igehirdetését hallgattam, fel-felvillant bennem két emlékkép: az espoo-i presbiterrel, Paula Vuorensola építészmérnök-nővel a tervrajzok fölé hajoltunk s íme ezt a hajlékot látjuk már magunk előtt, majd hetek múlva Pekka Kuusniemi espoo-i lelkész a már álló falak előtt gödörmélyben segít szerelni a vízvezetéket Szabó László helyi lelkésznek. S a harmadik kép, már nem a múltból, de íme a szemem előtt: püspök, esperes és helyi lelkész úrvacsorát osztanak a zsúfolt gyülekezeti teremben abból a kehelyből, amit Szabó László szentföldi útjáról hozott. Haza kellett térnem. Az örvendező gyülekezet még ott ünnepelt, a szép, szinte kupolásán magasba nyúló, faszerkezetes mennyezet alatt. Végigmentem még az otthonos lelkészlakáson, két egybenyitott nagy szobáján, az irodáján s a vendégszobáján, s fent a tetőtér ízlésesen beépített lakásrészén, a hálószobán, két gyermekszobán s a fürdőszobán. Hátul kör alakú meghitt veranda nyílik a hátsó kertre, elől pedig magyaros oszlopos ámbitus hívogat az utca felől. Az ám, az utca felől, ahol gyönyörű faragott székely kapun át léphetünk be a hívogató környezetbe. A kapu faragója, Demeter Zsigmond István is itt volt az ünnepségen Székelykeresztúrról. Ez az utolsó kincse a már felszentelt, de még mindig, apró részleteiben tovább épülő gyülekezeti fészeknek. A püspökházaspár örömmel tekinthetett szét itt, ahol beépült a gyülekezet szeretete és reménysége, amely íme nem szégyenült meg, német hittestvérek adománya, a közegyház áldozata, székely testvérek művészi ajándéka, és legfőképpen az espoo-i finn gyülekezet anyagi tetemes áldozata, személyes kétkezi munkája és tervező segítsége. Koren Emil „JÉZUS A CSALÁDBAN” A sorozathoz érkezett hozzászólás: Mit csinál egy nyugdíjas keresztyén? Az ifjúságunk elrepül, a nyugdíjas évek pedig elrohannak, legalábbis én így tapasztaltam. Az ifjúság nevelésével, tanításával, lelki gondozásával terjedelmes irodalom foglalkozik. A nyugdíjba készülő embert senki nem tájékoztatja, hogy életében milyen minőségi változás fog bekövetkezni. A munkatársak elbúcsúznak és az esetek többségében az idősödő ember otthagyja volt környezetét. Jó, ha néhány barátnő, barát egy darabig megmarad. Nyugdíjazásom előtt egy évvel már tudtam, hogy nem fogok tovább dolgozni, de nem alakult ki elképzelésem arról, hogyan fogom hasznosan eltölteni időmet. A társadalom, a szakemberek főleg az öregek egészségügyi gondjaival foglalkoznak. Ki törődik azzal, hogyha valaki feleslegessé válik, nincs életcélja, akkor lassan elégedetlen, rossz kedvű ember lesz belőle? Az orvosi rendelőkben gyakran lehet találkozni ilyen talajt vesztett idősekkel, ők a körzeti orvoshoz menekülnek. Akinek már nyugdíjazása előtt nincs baráti köre, nem tartozik egyik gyülekezethez sem, esetleg rokonaival sincs jó viszonyban, nagyon egyedül marad. Egyik kolléganőm panaszkodott, hogy hétvégén elfelejt beszélni, mert senki nem nyitja rá az ajtót. Itt meg kell jegyeznem, hogy az esetek többségében a hibás a magára maradt idős ember. Mikor nyugdíjba mentem, senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy milyen áldás lesz, hogy reggelenként nem kell sietve dolgozni menni, hanem kinyithatom a Bibliámat és lesz időm az imádkozásra is. Arról sem hallottam, hogy milyen ajándék lesz az olvasás. Arról sem hallottam, hogy új szolgálatok várnak. Isten elrejtette, hogy meddig tart az életünk. A tudomány bármilyen fejlett, nem tudja a jövendőt felfedni, a következő napunk is titok. Lehet, hogy rövid lesz az életünk, lehet, hogy hosszabb idő vár ránk. Lehet, hogy az egészségünk még egy darabig eltart, de lehet, hogy gyakran kell majd orvoshoz járnunk. Meg kell tanulnunk együtt élni gyengeségeinkkel, betegségeinkkel. Nem tudtam, hogy az első nyugdíjas 5-10 esztendő milyen értékes egy ember életében. Később az egészség már bizonytalan és fogy az erő. Romlik a memória, a látás és a hallás. Esetleg mozgásban is akadályoztatva lesz az idős ember. Bizony erre senki nem gondol. Hiába van sok ideje az öreg embernek, már nem tudja jól felhasználni. Az elmúlt évekre visszatekintve, örömmel gondolok az elvégzett szolgálatokra. Ezek rám voltak bízva. A Lepramisszióban dolgozva kedves testvéreket, új barátnőket találtam. Itt sok a nyugdíjas, a munka üteme is sokszor lassú, betegség idején a tagok egymást helyettesítik. Öröm látni, amint varrogatnak, kötnek, csomagolnak, leveleket írnak, ügyeket intéznek. És mindezt teszik önzetlenül, másokért. A külmisszió ügyét is sok nyugdíjas hordozza. A nyugdíjasnak meg kell tanulnia, hogy ő már nem fontos személy, tőle döntések nem függnek. A szeretetszolgálatban viszont nincs korhatár, a csendes háttérmunka az idősebbekre vár. Aki komolyan gondolkozik, tudja hogy idejével gazdálkodnia kell. A nők mindig találnak munkát a háztartásban, de ez nem elég. Kell, hogy idős korunkban is hasznára váljunk annak a közösségnek, ahova bennünket Isten állított. Szolgálatunkhoz nem a fontosság érzése, hanem a segítőkész lelkűiét szükséges. Környezetünk, gyülekezeteink várják a „friss nyugdíjasokat”, akik hajlandók az apró, nem látványos munkákra, ők azok akik segíthetnek a lelkészeknek. Előttünk járnak sokan, ragyogó szemű, nem panaszkodó, idős, kedves testvéreink. Ők elfogadták az évek múlását, mert megtalálták helyüket családjukban és gyülekezetükben. Czirbusz Endréné
