Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-14 / 2. szám
Milyen imádságot hallgatna meg az Isten, ha nem azt, amely a bizalom miatt egészen szíve szerint való Augusztinusz Evangélikus Elet 55. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 1990. JANUÁR 14. VÍZKERESZT UTÁN MÁSODIK VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 8,50 Ft 1987 reménysugarai, 1988 izgalmai és 1989 csodái után jogos a várakozás: 1990? Vajon milyen jelző illik majd az előttünk álló esztendőre? Tudunk-e élni az elmúlt év csodáiból az egyház számára adódó lehetőségekkel? Más megközelítésben: meg tudunk-e felelni - a társadalmi pangás évtizedei után - a hirtelen megnövekedett feladatoknak? Három próbaköve biztosan lesz számunkra 1990-nek. Az első az evangelizáció, á hitre ébresztő ige hirdetése. Nemrég lelkészek érdeklődtek a püspöki hivatalban, lehet-e, szabad-e evangelizálni. Valójában körlevél írja elő, akár kötelezőnek is mondható, így a válasz. - Izgalmasan tág, a szorosan vett evangélikus evangelizáción, az Élő víz táborán kivül több egyházi irányzatra is kiterjedő a negyvenes évek evangelizátorainak a névsora. Nem elég, hogy lehet, szabad, sőt kötelező evangelizációs igehirdetés-sorozatokat tartani, a gyülekezetekre, az egyházmegyékre, különböző rétegekre kiterjedő evangelizációs stratégiára van szükség. Ez azért is próbakő, mert olyan igazi ügye az egyház közösségének, amit nem lehet, nem szabad felülről szervezni, aminek a stratégiáját a hit láthatatlan erővonalai kell, hogy alakítsák, ha élnek még ezek az erővonalak. A második nagy kihívás egy alapvető pozitív társadalmi változással kapcsolatos. A közeljövőben meghatározó szerephez jutnak a helyi önkormányzatok. Ezekben szükségszerűen a többségi vélemény alapján rangsorolt igények racionális kielégítése kap prioritást. Lényeges kérdés, hogy a hívő emberek mennyire lehetnek, lesznek majd aktívak ezekben a közösségekben, mutatnak példát a közösség iránti felelősségből. Még lényegesebb, hogy elfogadva, vállalva a józan polgári gondolkodást, mennyire tudják majd képviselni - ha ez nem lesz népszerű, akkor is!- a kisebbség, az elesettek, a szegények, a saját hibájukból, vagy mások bűnéből a társadalom peremére szorultak ügyét. Mennyiben tudják majd egy gazdasági nehézségekkel küzdő környezetben az irracionális krisztusi szeretet parancsát vállalni?! Ehhez is kapcsolódik a harma- '• dik próbakő. Tudunk-e az anyagi erők mozgósítását tekintve is megújuló egyház lenni? Továbbra is az állami és a külföldi segítség lesz-e az egyházi gazdálkodás alapja, vagy tudnak-e majd a gyülekezetek is saját pénzügyi helyzetük megszilárdítása, fokozódó feladataik anyagi eszközeinek megteremtése mellett, jelentősen hozzájárulni a remélt, virágzó egyházi élethez, oktatáshoz, sajtóhoz, konferenciákhoz stb. Az eredményes munka görcsök oldódását is igényli, amelyek eddig akadályozták lelkészek, gyülekezeti munkások felszabadult aktivitását. Beszéltem lelkésszel, akit nagy örömmel töltenek el az egyházi változások, hisz a történelem Urának erejében, mégis bénítja a kérdés: csupán a társadalmi-politikai reformfolyamat függvénye lenne az egyházi megújulás?! - Alapvető összefüggések, párhuzamosságok ellenére eddig sem volt így és minél inkább épül majd - reméljük, már 1990-ben - a civil társadalom, benne az egyház, annál inkább meghatározóak lesznek az egyházi megújulási folyamat sajátosságai; - a reformáció, túl a reformokon. Másik görcs azok szemléletében ügyelhető meg, akik úgy vélik, hogy az elmúlt években semmi lényeges változás nem történt az egyházban. Talán az ennek az egyre inkább abszurdnak látszó nézőpontnak a magyarázata, hogy kép1990 viselői olyannyira megkeseredtek a , letűnt korszakban, hogy újabb és újabb bizonyítékát igénylik annak, valóban megújulás részesei vagyunk-e. És a múltra utaló leghalványabb jelre is uralkodóvá válik a görcs. („Lám, nem változott semmi!”) Meg kell szabadulni az „egyház- vezetés”-sel kapcsolatos görcstől is. Ezt a fogalmat többnyire az egyszemélyi vezetés szinonimájaként használták. - „Nagyon hasznos tanácskozás volt, talán azért is, mert nem vett részt rajta az egyházvezetés” - hangzott el egy olyan megbeszélés után, amelyen esperesek, teológiai tanárok, egyházi lapok főszerkesztői is jelen voltak. Nem hiszem, hogy érdemes lenne azon meditálni, a lejáratott fogalom milyen pozitív tartalmat hordozhatna, az egyház iránti felelősséget tekintve meddig - például az egyházi egyesületek vezetőségéig is - terjedhetne az „egyházvezetés”. Helyesebb szabadulni a görcstől és akár a kritikus mondanivalót, akár az egyetértést tekintve néven nevezni az érintett személyt vagy testületet. Egyébként érvényben lévő törvényeink szerint az Országos Presbitérium - a háromévenkénti rendes közgyűlések között - a legmagasabb testület, az egyház elnökségét a két püspök és az országos felügyelő alkotja. Az „egyházvezetés” azonban nem ezeket jelentette. Megemlítem még a hitelességgel kapcsolatos görcsöket is. A világháborútól távolodva egyre ' több emberről derült ki, hogy partizán volt, az elmúlt hónapokban megnőtt az egyházi ellenállók száma. Bizonyára sok érdekesség lát még napvilágot a negyven év egyháztörténelmének feldolgozásakor, közte a helytállás sok imponáló példája, ezek egyházunk értékei, de a megújulási folyamatban való részvétel ma nem igényli az ellenálló múltat - főleg, ha ez 1988/89- ben keletkezett -, .vagy az ezt pótolni igyekvő radikális reformreto- rikát, sokkal inkább az alkotó, a görcsöktől megszabadult jelent. 1990 nagy kérdése, alkalmasak vagyunk, leszünk-e arra a dialógusra, aminek révén mai-egyházi életünk sokszínűsége minél teljesebben érvényesülhet. Ennek előfeltétele bizonyos prioritások elfogadása minden csoport, irányzat, egyesület részéről és a szabadulás a görcsöktől. 1989 drámai változásai nem hagynak kétséget afelől, hogy 1990 már nem a múlt, hanem a jövő része. Az egyházban is. A tetteken a sor, de ehhez szót kell értenünk egymással. Frenkl Róbert Az Országos Presbitérium határozata A LELKÉSZEK KÖZÉLETI TEVÉKENYSÉGÉRŐL Az Országos Egyház Presbitériuma 1989. december 5-i ülésén részletesen megvitatta a lelkészek és lelkészi jellegű munkát végző egyházi személyek közéleti tevékenysége kérdéseit és dr. Harmati Béla püspök előterjesztése alapján a következő határozatot hozta: 1. Az Országos Presbitérium megerősíti az 1989. június 2-án hozott határozatát a pártokban, pártpolitikai egyesületekben vagy szervezetekben való részvétel tiltásáról a lelkészek és lelkészi jellegű munkát végző egyházi személyek számára. 2. Az Országos Presbitérium felszólítja a lelkészeket és lelkészi jellegű személyeket, hogy a pártok, pártszerű egyesületek Vagy szervezetek képviseletében ne vállaljanak jelölést parlamenti képviselőségre. Amennyiben mégis ezt kívánják tenni, képviselői megbízatásuk idejére lelkészi szolgálatot nem végezhetnek egyházunkban. 3. Amennyiben viszont az egyházak közvetlen képviseletére kínálnak fel helyet a parlamentben, az egyházak társadalmi helyzetére és szolgálatára való tekintettel (pl. valamilyen országos jellegű listán), a tények ismeretében megvizsgálandó, hogy a jelölés elfogadható-e vagy nem, és az Országos Presbitérium döntsön arról, kit javasol a parlamenti képviseletre. Hálaadás a múltért — reménység a jövőre nézve Január 2-án, az év első munkanapján az Üllői úti tanácsteremben gyülekeztek a pesti és budai egyházmegye lelkészei és az országos munkaágak vezetői és dolgozói, hogy az év fordulóján visszatekintsenek egyházunk elmúlt évére és előre tekintsenek a jövő feladataira. Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő köszöntötte a munkatársi és baráti közösséget, kiemelve, hogy 1989-et sokféle jelzővel illetik ma, közöttük sok pozitívval is, hiszi azt, hogy ezek a pozitív jelzők az egyház életére is vonatkoznak. Kifejezte azt a reményét is, hogy 1990-ben is részesei leszünk a megújulási folyamatoknak és mivel már az elmúlt évben is érvényesült a közös tevékenység egyházunk életében és a vezetésében is, - így lesz ez az új évben is. Dr. Nagy Gyula püspök-elnök különleges esztendőnek nevezte a most elmúlót. A legtöbb változás ebben az évben zajlott és egyre jobban kirajzolódott a közös Éurópai Ház és globális falu képe. Mi hálát adunk istennek mindezért. Szinte lehetetlen felsorolni mindazt, amiért hálát kell adnunk. Szilárdnak hitt diktatúrák összeomlása körülöttünk, itthon egyházi életünkben megszűntek a korlátok és a kontroll, megszűnt az ÁEH. Szabadon végezhetjük munkánkat. Nemhogy korlátok állnának előttünk, de olyan sok a lehetőség» hogy szinte nem bírjuk ellátni feladatainkat. Mindez nem a magunk dicsősége, Istennek vagyunk érte hálásak!' A gyülekezetek élete elevenedett a nehéz gazdasági helyzet ellenére is. Hitoktatás, egyesületek, diakó- niai munka, a diakonissza egyesületi munka megújulása és új utak keresése. Lenyűgöző a társadalom bizalma az egyház iránt, annak ellenére, hogy mi sem voltunk hibátlanok, gyávák voltunk és nem váltottuk meg hitünket, amikor kellett volna. Intő példa ez arra, hogy nem szabad a bizalmat eljátszani! A jövő társadalmában az egyház csak úgy állhat meg, ha a szó és a tett nem mutat különbséget. Bűnbánattal kell önmagunkkal szembenéznünk, mert a bűnbánat segíti a jövő reméfaységét! Dr. Harmati Béla püspök ennek a reménységnek fényében előre mutatott. Ki tudhatja a jövőt? Isten tudja! Amikor előretekintünk, az egyházról szólunk három vo- natkozsában: ahogy a társadalomban élünk, ahogy az egyházak közösségében együtt vagyunk és ahogy saját magunk belső életét folytatjuk. Itthon a társadalomban az események gyorsasága a jellemző, ebben az évben elérkezünk a választásokhoz. Az egyház a világban olyan mint a világosság, a só, útmutató, nem önmagából, hanem Krisztustól. Különböző politikai pártoknak különböző egyházpolitikájuk van, - eddig egy egyházpolitika volt. LMK-ban vizsgálnunk kell majd a különböző véleményeket. Nekünk van egy feladatunk, tanúságtétel és bizonyságtétel. Nem egyszerűen csak az igehirdetés formájában, hanem időnként meg kell jelenni a társadalom előtt új formában pl. tv-ben, rádióban, különböző közéleti szereplésben, erre nem vagyunk felkészülve, a következő év a gyakorlás éve lesz. A választások során többen kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor szólni keÜ. Az emberi életünk mély dimenzióiról: Isten, embertárs, közösség, bibliai értékrend- szer, a nemesebb értékek megőrzése az egyház feladata, hogy felmutassuk és a következő nemzedéknek ajánljuk. Öröm, hogy az értelmiség körében szellemi mozgás indult meg egyesületi keretekben. A Magyarországi Evangélikus Egyház Elnöksége az esztendő fordulóján Isten iránti hálával és örömmel üdvözli azokat az eseményekét, amelyek az elmúlt esztendőben hozzájárultak ahhoz, hogy Európa több országában szabad és demokratikus fejlődés kezdődjön. Különösen is örülünk annak, hogy a szomszédos Romániában, ahol jelentős magyar kisebbség él, hosz- szú évtizedek elnyomása után a nép megszabadult a zsarnokságtól és az a reményünk, hogy hazánk és Románia között a jövőben a kölcsönös megértés és támogatás jeJó, hogy megőriztük a presbitériumok demokratizmusát. Van mit letennünk a közösség asztalára. Szólt még az egyházi világszervezetek közösségében és más egyházakkal való együttélésünkről. Bizonyára sokat foglalkoznak majd az idei világgyűlések a kelet-európai helyzettel. Nekünk nagyobb hangsúlyt kell tennünk a bilaterális találkozókra és a testvéregyházak szervezetére. Bírálta a világ- szervezetek, a bázeli találkozó hallgatását a román kérdésben, nem reagálva a magyar küldöttek javaslatára. Most önmagukba kell nézniük. Végül egyházunk belső életében pozitív jelenség a laikusok mozgósítása, a nyugdíjas pedagógusok jelentkezése a hitoktatás feladatának ellátására. Ez az év a zsinat előkészítő éve lesz, az alapkérdéseket kell végigvitatkoznunk. Végül néhány személyi változást jelentett be a püspök: Az Országos Egyházi Elnökség 1989. december 28-án tartott ülésén - 1990 tavaszán esedékes nyugállományba vonulásával összefüggésben - felmentette főtitkári beosztásából dr. Karner Ágostont. A diakóniai osztály országos ügyvivői tisztére kinevezte ifj. Rendeli György angyalföldi lelkészt. A piliscsabai belmissziói központ vezetésével megbízta Nagyváti Pál volt nyíregyházi kántort és gyülekezeti munkatársat. gyében alakulhatnak a kapcsolatok. Egyházunk a szomszédos országok testvéregyházaival Isten szeretete és ebertársaink szolgálata jegyében kívánja kapcsolatait tovább erősíteni. Különösen is fontosnak tartjuk a testvérgyülekezetek mozgalmának szorgalmazását, hogy a helyi gyülekezetek megismerjék egymást, egymás hite által épüljenek és támogassák egymást. Isten adjon olyan jövőt számunkra, amelyikben Európa népei között, a különböző egyházak között növekszik a megértés, a kölcsönös bizalom és tisztelet. NYILATKOZAT Az imádság esztendeje „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért." - 1 1Tim 2,1 Kitüntetés és imádság „ Ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok!" Ézs 62,6b A Biblia tele van imára hívással. Maga Isten biztat: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” Zsolt 50,15. Jézus is biztosít bennünket: „Amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek." Mt 21,22. Péter apostol is tanúsítja: „Az Űr szemei az igazakon vannak és az öfölei azoknak könyörgésein." lPt 3,12. Jakabról se feledkezzünk meg: „Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése." Jk 1,16b. Megingathatatlan bizonyitékaink vannak afelől, hogy gyenge keresztyénekként ig gyermeki bizalommal járulhatunk mindenható, mennyei Atyánkhoz, és eléje tárhatjuk minden bajunkat, szükségünket és terhűnket. ígéretünk van a meghallgatásra. A most kezdődő év annyi rendkívüli feladattal, lehetőséggel és kockázattal köszönt ránk, hogy szinte sereglenek a jellemző Vonások, melyek kiemelésével megjelölhetjük ezt az esztendőt. Lehetnek ezek politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási természetűek. 'Mindegyiknek lenne indoka. Én mégis azt tanácsolom ebben a rovatban, hogy legyen ez az év számunkra az imádság esztendeje. Benne van ebben a javaslatban annak a felismerése, hogy minden kiemelendő terv, feladat, elvárt teljesítmény erőnket meghaladó, amihez magasabbról jövő, csodaszámba menő segítségre van szükségünk. Akkor pedig mit tehetünk mást - legalább is azok, akik Istenben hiszünk -, mint imádkozunk. Annyi a csalódott, kiábrándult, nehéz idők elé néző ember! Mit tehetünk értük? Imádkozunk. Az egyházra váró feladatok, kötelezettségek ugyancsak erőfelettiek. Imádkozzunk. Az evangelizáció, a bizonyságtétel, a lelki segítségnyújtás sokféle lehetőségei hívnak*, a magunk kevésvolta, gyengesége, kicsinyhitűségünk gátol. Mit tehetünk? Imádkozzunk! / „Imádkozzunk, hogy növekedjék bennünk, mindnyájunkban, Jézus indulata; hogy szívünk legyen kész inkább sebeket vállalni, mint megkeményedni; hogy legyünk inkább jelentéktelenek, mint fölényesek, inkább segítésre készek, mint lehengerlők. Könyörögjünk alázatért és jóindulatért mindenki felé, akivel csak kapcsolatba kerülünk, türelemért, megbocsátásért azok iránt is, akik visszaélnek jóindulatunkkal. Imádkozzunk mindazokért, akik felebaráti szolgálatot vállalnak, szeretetet gyakorolnak válogatás nélkül minden rászoruló irányában; akik nem várnak hálára, viszonzásra, hanem csak adni akarnak, magukat, bármijüket, fenntartás nélkül, Jézus módjára.” (Huub Oosterhuis holland lelkész-író.) Imatárgyak: Könyörögjünk bizakodó, jókedvű évkezdésért, eredményes munkáért, felelős döntéshozók bölcsességéért, társadalmi összefogásért, az egyházak megújulásáért és jószolgálatáért, minden nehézséggel küszködőért, hazánk határain kivül élő magyarokért, minden elnyomott kisebbségért, békés kibontakozásért. A Biblia sok helyen hív bennünket állhatatos imádkozásra. Jézus is mondta, hogy „mindig imádkozni kell, és meg nem restülni." Lk 18,1. Pál apostol: „A könyörgésben állhatatosak legyetek!" Róm 12,12. „Szüntelenül imádkozzatok!" ÍThessz 5,17. De talán egyik se olyan elgondolkoztató, mint a fentebbi igevers. Persze nem kell úgy értenünk, mintha Ézsaiás ismerné Istent feledékenynek, hanem inkább mi feledkezünk meg Isten megbízó szaváról. Némák maradunk, pedig szólnunk kellene, elhanyagoljuk az imádkozást, pedig Isten meghallgatást ígért. Jakab apostol fedd bennünket: „nincs semmitek, mert nem kéritek, kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek". Jk 4,2-3. Isten felrója a keresztyéneknek az imádság hiányát éppenúgy, mint a helytelen imádkozást. Ez mindkettő benne van az ézsaiási idézetben is. Ézs 62,6 így kezdődik: „Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam, soha ne hallgassanak." Kitüntető tisztünk, hogy imádkozhatunk, s vétkes mulasztásunk, ha elhanyagoljuk. Ezért maradunk ki Isten nagy dolgaiból, személyes jelenlétének, köztünk és velünk való munkálkodásának megtapasztalásából. Luther Kiskátéjában a Miatyánk második kérése magyarázatában mondja: „Isten neve magában is szent ugyan, de mi azt kérjük ebben az imádságban, hogy közöttünk is szent legyen." Imádsággal hívjuk meg, kapcsoljuk be Istent a magunk életébe, és kapcsolódunk be mi is az ö felséges munkájába. Ézsaiáson keresztül szinte azt mondja Isten: én kész vagyok veletek törődni, ügyeteket vállalni, közöttetek országom érkezését munkálni, de azt kívánom tőletek, hogy emlékeztessetek rá. Kinek szólna ez a figyelmeztetés jobban, mint az imdá- kozó közösségeknek és egyeseknek. Ok Isten falakra kihelyezett őrállói. Sokszor érezhették erőtleneknek imáikat és felelet nélkül maradóknak kéréseiket, a világ ínsége, az idő sürgetése mégis újra sorompóba állít minden imádkozót. Maga a Szentírás biztat: „ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok." „Mennyei Atyánk, légy bennünk mindig szereteted napsugara, amely eloszlatja a sötétséget és a bizonytalanságot, s lehetünk figyelmeztetők, útmutatók mások számára, gyermekeid és eszközeid szándékaid megvalósítására. Add, egyre mélyebben kívánjuk jelenlétedet és teljesebben bízzunk akaratodban. Vedd Szentlelked uralma alá egész lényünket, hogy akadálytalanul használhass bennünket munkásaidként.” (A csend imádságai Szent Dávid kertjéből. Svédből). Imatárgyak: Isten valóságos tettei közöttünk, hazánkban, egyházunkban, ébresztő és lelkigondozó szolgálatunkban. / Könyörögjünk termékeny csendes percekén, saját szolgálati helyünk megatalálásért, imádságaink konkrét gyümölcseiért. A Szentlélek vezetéséért, testvéri közösségért. Csepregi Béla
