Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-02-25 / 8. szám
Evangélikus Élet 1990. február 25.---------------- GYERMEKEKNEK ---------------BŰ NVALLÓ IMÁDSÁG Legutóbb a zsoltárral kapcsolatban azt írtam, hogy az a ráhangolódás az istentiszteletre. Most pedig elérkeztünk az első akkordhoz, az első megütött hanghoz. Rövid felszólítás hangzik: „Testvéreim! Isten színe előtt gondoljunk méltatlanságunkra és valljuk meg bűneinket!" Ezután a lelkész befordul az oltár felé. Ez azt jelenti, hogy most a gyülekezet nevében magát az Isten szólítja meg. Ez tehát az első megszólítása az Istennek. Az első szó pedig nem lehet más csak az engedetlenségeink, gonoszságaink bevallása. így is mondják: a bűneink megvallása. Mielőtt a tiszta szobába lépsz, megtörlöd a lábadat vagy leveszed a sáros cipődet. Ha az asztalhoz ülsz, megmosod a kezed. Ha az Istennel találkozol, észreveszed azt, hogy az ö jóakarata mennyire ellentéte a te rosszindulatodnak. Van egy csodálatos mese, Lázár Ervin írta. Ha tudod, olvasd el! Az a címe: A Hétfejű Tündér. Arról van ebben a mesében szó, hogy egy ember - lehetnék akár én vagy te - mindén fegyverrel el akarja pusztítani a Hétfejű Tündért, mert azt hiszi, hogy ő okozta minden baját. Le is vágja hat fejét. Akkor a Tündér megöleli és az ostoba ember csak akkor veszi észre azt, hogy az, akinek levágta a hat fejét, az szereti őt és soha nem is akart rosszat neki. Akkor döbben rá, hogy mit tett. így aztán a fegyvereivel őrzi azóta a Tündért. Ezt tettük mi is az Istennel. Megfeszítettük öt, megöltük öt. Sokan azt hitték 'Jézusról, hogy rosszat akart, pedig ö azért jött, hogy megtanítson minket a szeretet- re. Ezért most az Isten felé az első mondatunk a bocsánatkérés. Az öcsém felesége is lelkész. Ö is miden vasárnap elmondja ezt az imádságot. Ezt írja róla most nektek: Abban a néhány másodpercben, amikor elhangzik a bűnbánó imádságra szólító felhívás, nem igazán sikerül végiggondolni, mit is szeretne tőlem. így aztán nyugodt maga- biztossággal fordulok az oltár felé, hogy felolvassam az imádság szavait: és akkor megdöbbenek. VALAKI a szemembe néz. VASÁRNAP IGÉJE Lukács 18, 31-43 'jgBÜBPi VAKSÁGBÓL ÉLŐ HITRE Már csak egy hét választ el bennünket böjttől. A felkészülés egyre sürgetőbbé lesz, a megtérés egyre inkább elodázhatatlan. Mert böjt mélységei, titkai csak igy tárulkoznak fel, csak igy lesz böjt személyes ügyünkké. Az isteni menetrend, a megváltás terve megy előre, megvalósul feltartóztathatatlanul és közeledik csúcspontjához. A menetrendet már rég megírták, akiknek ez adatott feladatul. Jézus most erre utal - harmadszor. A tizenkettőt azonban nem az foglalkoztatja, amit Jézus mond, ami Jézussal történik majd, hanem az, amit ők tettek Jézusért, az a jutalom, amit ezért elvártak. Áldozatuk, befektetésük kamatait latolgatták. Tulajdonképpen nem is csodálkozhatunk azon, hogy Jézusnak ezek a szavai: „A pogány ok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik...“ - nem jutottak el hozzájuk. A saját gondolataik kemény falán leperegtek Jézus szavai. Hát ezert kell készülnünk, ezert kell megüresíteni a szívünket, hogy böjt üzenete bejuthasson a szivünkbe. Ahogy a gazda kiürített, kitakarított hombárral várja az új termést. A mostani időben különösen nagy a kísértés, van témánk (gazdaság, politika), van miről beszélni, csordultig vagyunk egyéni életünk, az ország életének egyre súlyosabb kérdéseivel. Jut még hely Jézus szavainak? Az egyre harsányabb, nagy hangzavarban van, aki meghallja Jézus szavát? A mai napig nem tudom közömbösen nézni azt az embertársamat, aki fülhallgatóval a fején megy az utcán, hallgatva a sétálómagnót. A modern kor, gépzene nagy süketjei ők. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy egyre több olyan embert látok, egyre több olyan emberrel találkozom, akik olyanok, mintha egy láthatatlan sétálómagnót hallgatnának. Jézus harmadszor szól. Az egy hét múlva kezdődő böjt hányadik az életedben? A tanítványok teljesen érzéketlenek. Nem tudom, ők szóltak-e rá a jerikói vakra, s azt sem, miért akarták elhallgattatni, de a vak koldusnál ők voltak a szegényebbek, ők voltak a tulajdonképpeni vakok, süketek. Lehet, hogy a koldus soha nem látta a Napot, s a kék eget, de látta Jézust, aki könyörülhet rajta. Erre a látásra mondta Jézus: Hited megtartott. A jerikói vak szeme világa azonnal megjött. A tanítványokról csak hat fejezettel később, az emmausi tanítványokról szóló történetben olvashatjuk: erre megnyílt a szemük. Kedves Olvasó! Látsz - lehet, hogy szemüveggel -, de olvasod ezeket a sorokat és más cikkeket ebben a lapban. Látsz-e úgy, ahogy a jerikói koldus látott, látsz-e úgy, ahogy az emmausi tanítványok az asztalnál? Úgy, ahogy a tanítványok pünkösd után ? Akkor Jézus - gyógyító, új életet teremtő- szava eljut hozzád. Jézus szavai így hangzanak a mai tanítványok szívében, akikről ugyanazt lehet tudni, amit a jerikói koldusról, aki miután megjött a szeme világa, követte őt: a pogányok kezébe adják - miattam; kigúnyölják, meggyalázzák, leköpik, megostorozzák és megölik - helyettem, de a harmadik napon feltámad - értem. A jerikói koldus vaksága, nyomorult volta az ő személyes ügye volt. Oly mértékben nem érdekelte a mellette elmenő sokaságot, hogy el akarták hallgattatni. Teljesen egyedül kellett harcolnia ügyéért, túlkiabálva a rászólókat. De az ő egyéni ügye Isten ügyévé lett. Miattam, helyettem, értem hangzott az új megfogalmazás. Ami ott történt Jeruzsálemben, az a te személyes ügyed felvállalása: a te személyes ügyed Isten ügyévé lett. Fogd fel hiteddel, legyen nyilvánvaló előtted és értsd meg, mit tett Jézus érted és kövesd Ót, úgy mint a jerikói: dicsőítve az Istent. Aradi András IMÁDKOZZUNK Úr Jézus, aki értem a szenvedést és a halált is vállaltad, nyisd meg szememet szenvedésed okainak meglátására és, hogy lássam isteni hatalmadat és szeretetedet. Ámen S az a másik szempár nemcsak szembenéz velem, hanem BELÉM LÁT. Megborzongok, mint gyermekkoromban, amikor belerúgtam a labdát a frissen tálalt levesbe. Hiába mondta Anya, hogy ne az asztal mellett játsz- szak. és mi lett a vége? Le se tagadhatomv Jó lenne nevetni az egészen, mint apró tréfán, de Anya szemén látom: ez nem vicc. Ott az oltár előtt ez az érzés jár át megint: mennyi „huncutságot" megengedtem magamnak az elmúlt napokban! Igaz, százszor megmondta Isten, mit szabad és mit nem. Én pedig csakazértis. Aztán még csak fel se tudom fogni, mit is csináltam valójában. Hárítanám el magamról a kérdőre vonó tekintetet azzal, hogy ártatlan tréfa, kis figyelmetlenség volt-de érzem, nem lehet. Ez a VALAKI komolyan veszi az apró füllentéseimet, a lógásomat, a csúnya szavaimat, meg a többit. Amikor elkezdem az imádságot, már nem vagyok magabiztos nagylegény. Nem unalmasak, muszáj-ízűek, mindenkire érvényesek a szavai. Mögöttük valódi megbánás van már és az ÉN bocsánatkérésem. „ Teremts bennem tiszta szívet Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!" (51. Zsoltár) Koczor Györgyné Azt hiszem, most már te is együtt mondod majd magadban a bűnvalló imádság mondatait a gyülekezettel - Isten előtt. Koczor Tamás Várom leveleiteket: 2373 Dabas-Gyón, Luther u. 14. Monarchia, anarchia, hierarchia Kőbányán a minap kikiáltották a Magyar Királyságot. Csupán mérsékelt érdeklődés kísérte az ünnepélyes eseményt, amint a szónok az evangélikus templom lépcsejé- ről bejelentette fennhangon: „Magyarország ezentúl ismét királyság!” Megválasztandó országgyűlésünk önjelölt legitimista képviselője holmijaiból ítélve a közeli MÉH-telepre indulhatott, hogy néhány kacatot elvonszoljon oda. De talán útba ejtette valamelyik fiistös-borgőzös pincehelyiséget, s ott öntött magába vagy fél liter bátorságot, hogy történelmi bejelentését megtegye. Elnéztem a szakadt kabátú, svájcisapkás szónokot, amint borostás arccal, széles taglejtésekkel ecsetelte a Magyar Királyság bel- és külpolitikai célkitűzéseit, gazdasági elképzeléseit, különös tekintettel a pálinka árának radikális csökkentésére. „Meglátjátok, ebben a templomban lesz majd a koronázási mise!”, bökött hüvelykujjával maga mögé, amire mi tagadás, melegség öntötte el szívemet. Bár kicsiny, Kápolna utcai templomunkat ritkán tévesztik össze az esztergomi székes- egyházzal vagy a Mátyás-templommal, továbbá sok szép alkalom zajlott már nálunk, de koronázási misét bizony még nem tartottunk. „Helyreáll végre a vallásszabadság!”, kiáltotta azután mind rekedtebben a szónok. Erről aztán eszembe ötlött az utóbbi hetek sok szalagcíme az újságokból, amelyek szerint az állam ezután már nem kíván az egyházak életébe beavatkozni. Ezek után már nem... Hogyhogy? Hiszen én kérem szépen úgy tanultam, én azt hallottam szüntelen, hogy az állam semmiben sem korlátozott, sőt. Mindig volt mit megköszönni az Egyházügyi Hivatal ületékeseinek, soksok áldozatos segítségükért. Azt ugyan sose értettem, hogy a teológiai évzárók-évnyitók során az egyházügyi elvtárs miért csak az istentisztelet után jött mindig be a templomba, hogy elfoglalja helyét az első sor közepén. Sebaj, azóta a legendás Lendvay utcai székház redőnyei is lehúzva, néma, súlyos csönd ül a házon, az iratmegsemmisítések zúzdái robaja sem hallatszik ide. Az Egyezményről, amelyet az állam és az egyház között „egy új kor hajnalán” kötöttek, ugyancsak csupa jót hallottam korábban, lelkészvizsgán bizony még tétel is volt ez. Igaz, hogy magát a hiteles egyezmény-szöveget szinte csak szamizdatként terjeszthettük, mert a történelmi félmúlt egyház- politikája még az abban foglaltaktól is jócskán eltért, mondani sem kell, hogy melyik irányba. Aggályoskodó kérdéseinkre a fő-főille- tékestől azt a választ kaptuk, hogy az Egyezménynek nem a betűje, hanem a szelleme számít, ennek értelmében kell szolgálatunkat végezni. Az Ünnepélyes Nyilatkozatról, a korszakalkotó - két napig tartó - 1966-os zsinat jeles dokumentumáról most ne is essék szó. Szóval miközben a királyságot kiáltották ki, elgondolkodtam azon, hogy a katolikus egyház és a kormány most bontotta fel a ma már egyoldalú diktátumként emlegetett megállapodást - mi mikor kerülünk sorra? Egyáltalán, ebben a megélénkülő, olykor már fárasztó politikai életben hogyan hallathatja hangját az egyház? Évtizedeken keresztül politizáltak az egyházi vezetők, ott ülvéna Parlamentben, a Béketanácsban, a Népfrontban s ki tudja még hol, ékesszóló nyilatkozatban támogatva például a 68- as csehszlovákiai inváziót - most meg arról olvasok országos presbi- tériumi határozatot, hogy a lelkészek közvetlenül ne foglalkozzanak politikával. Ki érti ezt? Talán az én királyságot kikiáltó emberem? Néhány hete árgus szemekkel néztem a tévé parlamenti közvetítését, amikor a vallásszabadságról szóló törvényt tárgyalták. A mostani választások kapcsán sokan felvetik a kérdést: kik képviseljék az egyházakat az Ország- gyűlésen? Központi lista tudtommal nem lesz, s egy elfoglalt egyházvezető amúgy sem vehetné föl a versenyt a főállású képviselőkkel. Az egyik napilapban olvashattuk a képviselőjelöltek egyelőre még nem hivatalos listáját. Á sokszáz név között öt evangélikus lelkészre bukkantam: érdekes őket, különböző karakterű és hátterű embereket így együtt szemlélni. Ha nyernek a választásokon, bizonyára lelkiismeretesen képviselnek majd minket, lutheránusokat is. Ugyanakkor, ismerve a lelkészhiány gondjait, egyiküket-másiku- kat szívesebben látnánk talán a szószéken, mint a parlamenti széksorokban. De akkor ki képviselje az egyházat? A választ nem tudom, csak kérdezek, ha már nálam kiáltják ki a királyságot, ennyi jogom talán van. Áz említett listát böngészgetve szerencsére több nem-lelkész evangélikust is látok: vajha akadna köztük valaki, aki csak egy kicsit is Szentágothai professzor nyomdokába léphetne, s hozzá hasonló lelkesedéssel képviselné az egyház érdekeit! Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Eddig jutottam töprengésemben, s nem tovább, mivel emberem egy utolsó „Éljen Ottó, magyar király!” kuijantással leballagott a templomlépcsőről, s imbolygó járással elindult egy mellékutca irányába. Fabiny Tamás „írok, nektek, ifjak.. ” Téli temető faluvégen Nincs más, csak a halottak nagy és végleges csendje, amely a metsző hidegben még mélyebb, még erősebb - szinte hallatszik. Nincs más, csak ez a nagy és súlyos béke, a visszatért testek békéje. Itt, a „békesség kertjé”-ben. A megtértek nyugalma, akik feladva és feledve evüági ágaskodásukat, vízszintesen nyugszanak, belesimulva az anyagba. Védetten, mint mielőtt a világra jöttek. Anya - anyag. A várandós anya befelé néző békessége. A várandós anyag titokzatos nyugalma. Fekszenek, elhagyva a port, amelyben vétkeztek, megtérve a porhoz, amelyből vétettek. A téli temető csendje. Az a csend, melyhez semmi evilági nem fogható. Az a csend, amelybe átszivárog valahol, felkutathatatlan csatornákon az erősebb lét, a hordozó lét csendessége - és itt, a téli temetőben felerősödik, szinte ta- pinthatóvá lesz. Mintha a nem evilági anyagivá válna: a csend testté- lételének csodája. Honnan ez a csend? Honnan ez a béke, itt a „békesség kertjé”-ben, a fájdalmak kertjében, az elszakadás kertjében, a lelkifurdalás kertjében: a sírás és emlékezés kertjében? Honnan a csend ilyen minősége? Mintha nem is innen, hanem túlról hangzana... „Benne élünk, mozgunk és vagyunk. ..” Sehol sem annyira, mint itt, a téli temetőben. Itt, ahol az élet elveszti díszeit, leveti ruháját, lecsu- paszodik, a végsőkig leegyszerűsödik. Csupasz fák körben, csupasz csontok a földben. Felettük kövek, színüket vesztett virágok. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk...” Sehol sem annyira, mint itt, ahol már nem élünk, ahol már nem mozgunk - s mégis: vagyunk. Vagyunk az erősebb lét ölelésében, az erősebb létben, mely a földben ölt testet. A porban, a befogadóban, a törékenységünket körülölelőben. Csupasz fák körben a kerítés mentén. Csupaszságuk a halottaké, ágaskodásuk az élőké. A mezítelen ágak fölfelé törnek, lomb nélkül, teher nélkül, könnyedén. Ahogyan csak a végsőkig lecsupaszo- dott lélek ívelhet fölfelé: hazafelé. Vastag zúzmara mindenen. A fonnyadó virágokon, a sírköveken, az égboltba kapaszkodó fákon. Áz a különös, érthetetlen, gyengéd erő, melyet suta szóval kegyelemnek mondunk, fehérrel borít be mindent: a füveket, a fákat, a köveket, az emlékezést. Növények, tárgyak és gondolatok színüket vesztve, hófehér ragyogásban állnak a téli temetőben, a falu végén. Ámen. Kovács Imre ÜNNEPÉLYES CSERKÉSZ FOGADALOMTÉTEL SOLTVADKERTEN Kedves ünnepségnek adott helyt január 28-án a soltvadkerti evangélikus gyülekezeti ház. A falu újjáalakult cserkészcsapatának első, próbát tett tagjai tettek fogadalmat a 10 cserkésztörvényre; Isten, a Haza és az Ember szolgálatára. Sütő István országos vezetőtiszt kézfogással fogadta be a 3 fiút és a 6 lányt a magyarországi cserkészek ma már ötezer főt meghaladó családjába. Csapatunk felvette régi számát és nevét: 884. sz. Hunyadi János cserkészcsapat. Úgy vélem, a hazájáért bátran tenni akaró, erélyes férfiú ma is „aktuális” példaícép. A -„törzstag” 9 méllé ma már 13-15 cserkészjelöltet számíthatunk. Az is nagy öröm, hogy az újak között már több a fiú. A soltvadkerti cserkészcsapat ökumenikus. A falu mindhárom egyháza támogatja anyagilag és erkölcsileg. A vallási különbségekre nem térünk ki - ugyanis több a hasonlóság. Országosan viszont igenis hiányolom, hogy az evangélikus egyház fiataljai nem vették még észre, ami ebben a mozgalomban a „mai” keresztyénség megteremtéséhez megvan. ifj. Káposzta Lajos cserkész segédtiszt, a soltvadkerti 884. sz. Hunyadi János cserkészcsapat parancsnoka- ■ Bárka (L’arche) - keresztény közösség Hisszük, hogy az értelmi fogyatékos ember személye is egyedülálló értéket képvisel. Hisszük, hogy élete nem „reménytelen eset”, szüksége van arra, hogy szíve meglévő kincseire megerősítést kapjon. A képességeiben, pszichéjében sebzett embernek is megvan az adottsága a szeretetre, melyet Isten lelke fel tud fakasztani benne. Hisszük, hogy ő is Isten szeretett gyermeke. Ä Párizs melletti Trosly-Breuil- ben a kanadai Jean Vanier - aki korábban egyetemi tanár volt Torontóban- 1964-ben életközösséget vállalt két középsúlyos értelmi fogyatékos férfival. Nem értük akart tenni valami jót, hanem velük együtt növekedni. Hármójuk életszövetségéből bontakozott ki a világméretű BÁRKA (L’ARCHE) közösség. Ma kb. 90 közösség él 20 országban, és többhelyütt újabbak alakulnak. A Bárka nem iskola, nem is intézet, hanem az egészségesek és a társadalomból leginkább kivetett, elkülönített, értelmükben sérült személyek életközössége, ahol a sérültek végleges otthonra találnak. A Bárka világunkban olyan értéket képvisel, amelynek középpontjában az evangélium áll. Működési területe kétirányú:- A Bárka-otthonok kis lakóházak, ahol kb. 10-15 segítő és sérült személy él, beépülve a falu vagy város lakóközösségébe. Mint egy családban, minden a kapcsolatok kölcsönösségén alapul. Ez az egyszerű, testvéri, megbocsátó és ünneplő élet segít a kitaszítottság sebeit begyógyítani. A gyakran intézetekből érkező sérültek számára igazi biztonság, hogy tudják: a Bárka örök otthonuk marad, ahol fontosak, ahol számon tartják őket személy szerint, ahol segítik őket mindenben.- Életük másik fontos színtere a „munkahely”. A műhelyekben, kertekben, terápiás házakban folyó naponkénti - egyéniségükhöz méretezett - tevékenységek a sérült személy napi ritmusának fontos elemei. Nagy öröm, mikor felfedezi, hogy ő is tud szép dolgokat készíteni, értékes a munkája. A legsúlyosabban sérültek számára is rendszeres terápiás foglalkozásokat tartanak. A különböző kontinensen élő Bárka közösségek egy családba tartoznak, az élet ugyanazon realitását élik meg, alkalmazkodva az adott ország körülményeihez, szokásrendszeréhez. Bárka-ház van születőben hazánkban is. Pici, de sürgető jelként szeretnénk élni. Egyházi hovatartozástól függetlenül, otthonunkban együtt szeretnénk növekedni Krisztussal való egységünkben. A legkivetettebb, szülők nélkül, intézetben élő, értelmileg illetve halmozottan sérült személyek részére adunk majd végleges otthont. Az első házban 5-6 súlyosan sérült személy és 4-5 segítő vállal életközösséget egymással. A Bárka közössége szívesen fogad olyan szakembereket is (orvos, pszichiáter, gyógypedagógus, pap, mérnök, jogász stb.), akik osztoznak a Bárka céljaiban, szemléletében, s az általuk nyújtott segítség hozzájárul a közösség tagjainak testi-lelki növekedéséhez és a Bárka törvényes fennmaradásához. Az első magyarországi ház és műhely Budapest kertvárosi részében vagy valamely közeli faluban szeretne meggyökerezni és tovább növekedni. E célból megfelelő telket vagy kertes házat keresünk. Minden segítő javaslatot örömmel fogadunk. Jogi és pénzügyi szempontból is új, eddig ismeretlen utakon kell elindulnunk. Szükségünk van olyan szakemberekre és támogatókra, akik szakmai képzettségükkel hosszú távon segítséget nyújtanak a közösség jogi és pénzügyi problémáinak megoldásában. Hívunk olyan segítőket, akik a hazánkban készülő Bárka-otthonban életközösséget vállalnak a sérültekkel. Adományaikra, támogatásukra, de mindenekelőtt imádságaikra nagy szükségünk van. Szeretnénk egy úton járni Isten kicsinyeivel, hűségesen. További felvilágosítás: Molnár Józsefné: 1-362-209 (telefonüzenet-közvetítés) Dr. Sarkady Kamilla: 1022 Bp. Tapolcsányi u. 12/b. Csekkszámlaszám: OTP V. kér. Fiók 508-10996 Szt. Márton Alapítvány „BÁRKA” 7
