Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-23 / 38. szám
Evangélikus Élet 1990. szeptember 23. jfts GYERMEKEKNEK Szárszó ’90 AZ ELVESZETT FIUK Olvassátok el Lukács evangéliumából a 15. rész 11. versétől kezdődő példázatot! Kiskorunktól kezdve ott van a vágy bennünk, hogy teljesen önállóan döntsünk mindenben. Még az is előfordul, hogy valaki elhatározza, hogy úgymond világgá megy. Legtöbbször az otthonunktól távol kezdjük csak sejteni mennyi jóbari, értünk való fáradozásban is volt részünk szüléink, hozzátartozóink közelében. Jómagam diákkoromban éltem át ezt. Egy Drezdához közeli városkában nyaraltam, de nem is akárhogy, egyedül. Először nagyon tetszett, hogy önállóan utazgathatok egy idegen országban. Egyik héten ismerőseim buszra ültettek, hogy pár napot barátnőmmel és szüleivel tölthessek, akik egy tóparti nyaralóban vártak. Igen ám, de az úton kiderült, hogy vendéglátóim tévedése miatt rossz buszon utazom. A tó másik partjára érkeztem s egy nem túl barátságos erdőn át egy pár kilométert kellett gyalogolnom, hogy az úticélt elérjem. Bizony már nem leltem kedvem a nagy önállóságban s az egész világjárásban. Idegen földön, egy szál magamban bandukoltam s most gondoltam rá igazából, hogy milyen jó lenne, ha mellettem lenne édesapám vagy egyik testvérem Jézus példázata nem egy hajdani családról számol be, mikor az elveszett fiúkról szól, hanem arról, milyen értetlenek és vakok is vagyunk sokszor. Búneink miatt I nem értjük és látjuk meg meny- nyei Atyánk szeretetét. Az útra kelő fiatalabbik testvért nem érdekli az otthon békessége, a maga feje után akar menni. Keservesen ébred rá, hogy mindenét elvesztette, sót úgy véli, még az Atya szeretetét is. Az otthon maradó idősebb meg mérlegre teszi a kapott szeretetet, viszonyítgat- ja ahhoz, hogy a másik mit kapott. Egyiket oktalan vágyai, másikat önteltsége teszi elveszetté. Mindegyiket egyformán csak az Atya búnt és tévedést megbocsátó szeretete tudja megtalálni és új útra indítani. Vajon mi milyen gyermekei vagyunk mennyei Atyánknak? Hányszor elfeledkezünk róla, aki szelíd szóval tanácsol és hívogat?! Megtehetjük, hiszen ó nem áll mellettünk, mint egy parancsokat osztogató őrmester, nem tart fogva. S mi oly sokszor visszaélünk ezzel. Nem kulcsoljuk imádságra kezünket, de kicsúszik szánkon a durva szó; hetek telnek el anélkül, hogy a gyülekezeti gyerekórán, vagy az istentiszteleten részt vennénk. Előfordul az is, hogy valaki a konfirmációig mégcsak gyarapítja a létszámot, de gondolatai, a beszélgetés, vagy igehirdetés alatt egészen máshol járnak. Akár szemmelláthatóan távolra került, akár látszólag jelenlévő gyermeke vagy Istennek, ez a jelző illik rád is: elveszett. Elveszett vagy, amíg nem érzed meg, hogy a mennyei. Atya mindenkinél jobban szeret, szavával keres s jó úton akar vezetni. Istennél otthonra lelt, megtalált gyermek akkor leszel, mikor ráébredsz, hogy Isten ajtaja mindig tárva van előtted, Ó figyel rád, hívogat s örül mindenkinek, aki hazatalál. így vár téged is. S aki már otthon érzi magát Isten közelében, hogyan nézzen arra, aki először, vagy hosszú bolyongás után lépte át a küszöböt? Ne fanyalogva, a másikat méregetve, hanem együtt örülve azon, hogy Isten szeretetének vonzása erősebb mint gyermekei engedetlensége. Ennek a vonzásnak a titkára egy ifjúsági ének így mutat rá, érdemes megtanulnotok: „Oly messzire mennék tőled Istenem, ha nem hívnál szüntelen. Itt annyi minden kér, szolgálj énnekem, hogy hozzád hűtlen legyek. Ott látom fenn a Golgotán, ott látom keresztedet, így hívtál szerető Atyám, hozzád megyek." Mennyei Atyánk szeretetéről Jézus keresztje, értünk adott élete győz meg igazán. Egyedül óáltala, aki ma is él és munkálkodik, történhet meg a csoda, hogy elveszett emberekből, megtaláltakká, bűneikben halottakból új, Istent magasztaló, embertársainkat szerető életre feltámadottakká lehetünk. Deméné Smidéliusz Katalin Ingrid Sjöstrand HA FÜLÜNKET A FÖLDRE SZORÍTJUK Ha fülünket a földre szorítjuk egy nyári napon, "hallani a motozó gyökereket, - amint helyüket keresik, ágbogaikkal átfonva egymást a talaj nagy úthálózatában. Valami szöszmötöl. Egy giliszta fektet le csöveket. Micsoda zsivaj! Pockok suhannak metró-alagútjukban! És még van, aki ásót mer nyomni a földbe! & ÚJ REJTVÉNY Kilenc héten át egy kép mozaikdarabkáit rakjuk ki. Minden héten egy-egy új részlettel egészül ki a rajzunk. Végül a képen látható figurát ítéli majd egy bibliai idézethez, esetleg történethez párosítani. A játék végén ezt az idézetet, igehelyet vagy történetet kell eiküldenetek. Magyarul arról van szó, hogy az előző játékunkat megfordítottuk: most én rajzoltam nektek, ti külditek a bibliai szakaszt. Az első mozaikdarab: Balatonszárszó, ifjúsági konferencia. Idén már a harmadik alkalommal gyűltünk huszonéves fiatalok a Balaton partjára, hogy egy héten át együtt gondolkodjunk és egymással beszélgessünk. Sok -helyről jöttünk együvé: amikor első este mindenki bejelölte a térképre, honnan érkezett, a pontok Sárvártól egészen Bukarestig értek. S így forrot- tunk egy hét alatt közösséggé az áhítatokban, bibliakörökben, közös éneklésben, előadások hallgatásában. Persze a szórakozás, a fürdés és az éjszakába nyúló játékok, beszélgetések sem maradtak el. Átéltük egy tévéfelvétel örömeit-keserveit (a sorrend talán fordított) és egy kirándulást tettünk a feledhetetlen élményt nyújtó új siófoki templomhoz. Figyelem! Lehet, hogy a darab fejjel lefelé van, vagy az oldalán fekszik. Ügyeskedjetek! (Szépen jönnek az előző rejtvény megfejtései. Következő számunkban térünk rá vissza.) Koczor Tamás Istentisztelet a Balaton partján „Tanúim lesztek” - ez volt az idei két konferencia összefoglaló címe. Témánk tehát a misszió volt. Sokan kaptuk a hívást lelkészen, baráton vagy az újságon keresztül: „Jöjjetek Szárszóra!” Hiszen a misszió első lépése nem a küldés, a szétszéledés, hanem a hívás, az. összegyülekezés. Először Krisztushoz kell fordulnunk - hiszen Tőle kapjuk küldetésünk - és saját magunk belső misz- szióját kell élvégeznünk. Csak így indulhatunk mások, a világ felé. Előadásokat hallgattunk és beszélgettünk a misszióról. Kérdések sokasága vetődött fel: Kinek kell a misszió munkáját végezni? És kit kell téríteni? S szabad-e „téríteni”? Hogyan vezessük Krisztushoz az embereket? S kívánják-e ők, hogy Krisztushoz vezessük őket? Beszélgettünk a misszióról. Persze nem jutottunk semmilyen végeredményre. És ez nem is baj, hiszen nem a kész válaszok segítenek itt, hanem az, hogy kérdezünk, hogy keresünk. S míg kérdéseinket, kétségeinket szavakba öntjük - valami (talán) mozdul bennünk,. 2S.U Jíi&s. ü ú;A Egy biztos, nekünk kell tanúkká lennünk. De leszünk-e valóban tanúk? Vagy keresztyénségünk megmarad amolyan nyári „konferencia-keresztyén- ségnek”; igen, Szárszón vagy Gyenesen jól éreztük magunkat; igen, ott könnyű volt keresztyénnek lenni. De otthon hogyan követjük Krisztust? Mert csodálatos dolog egy nyári estén énekelni a siófoki templom fölénk boruló bordái alatt, gyertyák lobogó fényében. De hangzik-e a zsoltár a szívben egy novemberi hétfő reggelen úgy Vi 7 tájt? Van küldetésünk, ám fájón hiányzik az erőnk, hogy beteljesítsük e küldetésünket. Bárcsak a Lélek ereje töltene be minket, hogy valóban Krisztus küldöttei lehessünk! Hajókiránduláson Szombaton a záróistentiszteleten még együtt voltunk az úrvacsora közösségében; majd mindenki indult haza, szerte az országba, saját küldetése helyére. Mert a mi küldetésünk helye, ahol ízt adó sónak, világító lámpásnak kell lennünk: a család, az iskola, a munkahely, lakóhelyünk - ez az ország. Magyarország, 1990-ben. Gazdasági kilátás- talanságával, zavaros politikai helyzetével, nyomasztó erkölcsi állapotával. Ez az ország vár ránk, hogy mutassunk utat ama igaz Ország felé. Gálos Miklós „...de a Lélek ugyanaz..." (lKor 12,4) ORSZÁGOS IFJÚSÁGI NAP KŐBÁNYÁN 1990. szeptember 29-én, szombaton ifjúsági csendesnapot tartunk Kőbányán (Budapest X. Kápolna u. 14.) de. 10 órától. Minden fiatalt szeretettel várunk, különösen is azokat, akik a különböző nyári táborokban (Gyenesdiás, Balatonszárszó, MEVISZ, KIÉ alkalmak stb.) részt vettek. A program: 10 óra: Nyitó áhítat (Szeverényi János) 10.45: a MEVISZ gitáros táborában alakult Szela együttes műsora 11.15: „... de a Lélek ugyanaz.(Győri János Sámuel) 12.00: A KIE-MEVISZ vezetőképző táborról 12.30: Ebéd 14.00: Vetítettképes beszámoló állami gondo- zották és fogyatékosok táboráról (flr. ,jGMrbáti.P.éter), r ; nv 14.30: Csoportos beszélgetések:- szociális gondozás (dr. Cserháti Péter)- egyházi közélet, zsinat (Zászakliczky Pál)- politika (Laborczi Géza)- különféle vallási csoportokról-játékok (Koczor Tamás) 16.30: Úrvacsorái istentisztelet (Fabiny Tamás, Laborczi Géza) A templom megközelíthető: A Keleti pu.-tól 95- ös autóbusszal, az Örs vezér tértől 13-as villamossal vagy 32-es autóbusszal, a Deák tértől 9-es autóbusszal. Múltam lapjain négy városnév áll mellérendelésben egymás mellett. Még diákkoromban Karácsony Sándor debreceni professzor tanított meg arra, hogy a magyar nyelv nem tűr alá- és fölérendelést, csak mellérendelést. Bizonnyal a magyar lélek sem. Békességünk záloga is ez. Emlékeimben így áll egymás mellett négy város neve a sok száz város neve mellett, ahová hol a vihar, hol a szél, hol csak a vágyaim sodortak. Ez a négy város: Szeged, Kolozsvár, Helsinki és Ungvár. Szegeden diákoskodtam. Kolozsvár képe fel-felmerült bennem, hiszen diáktársaságunk a Kolozsvárról menekült egyetemi tanárok családjaiból verbuválódott, s azok fájdalmas irredentizmussal vettek körül. Egészen más világot ismertem meg, amikor fél évi tanulmányútra Kolozsvárra kerültem a teológiára. Ez a más világ a transzilva- nizmus volt. Helsinkiben a Karjala- érzés táplálta a város emlékeit. Amiért most szóvá teszem Kolozsvárt, annak indítóoka ungvári emlékeiben keresendő. Terveim között ott égett a vágy: valamiképpen kapcsolatot teremteni Ungvar és Kolozsvár között. A sorsnak, tájnak, hivatásnak, életszemléletnek annyi közös vonása rajzolódott ki Erdély és Kárpátalja viharedzett arcán, hogy történelmi és küldetésbeni szükségszerűségnek éreztem a közös utat. A közös út sajnos csak terv maradt, mint sok más minden. Ungvári éveimben csak a múltnak visszahívó képei tették Kolozsvárt időszerűvé. A régi utak jártak vissza képzeletemben. A kolozsvári gyors étkezőkocsijának széles, nagy ablakából gyönyörködtem egykor a Körös völgyének pazar szépségében, amikor Benczúr László teológus társammal kicsit szorongva, kicsit várakozástól duzzadozva igyekeztünk kolozsvári tanulmányi félévünk felé. Nem tudtuk meg, milyen mérhetetlen gazdagodással fogunk onnan visszatérni. Maga a terv valóságba-öltözése is csodálatos volt. A Trianon utáni évek feszült kettéválása, az irredentizmus és a román nemzeti öntudat pattanó ellentéte eleve bizonytalan kalanddá festette a kolozsvári félév tervének képét. Ilyen küldetésben, üyen vállalásban előttünk még senki nem járt „odaát”. Szembe állt vele szinte minden körülmény. Szüleim minden lehetőséget felhasználtak, hogy lebeszéljenek. A soproni teológián sokáig bizonytalan volt, elfogad- ják-e ott töltendő félévünket. Egészen bizonytalan volt, és példa nélkül álló, hogy kapunk-e ott-tartóz- kodási engedélyt, s nem tesznek-e át pár bét múlva a határon, mint nem kívánatos személyeket - s akkor fuccs egy félévnek. Ilyen szorongó bizonytalanságban erősített meg a nemrég olvasott ige, mint azóta is oly sokszor, ha tanácstalan voltam: „Nem félelenj- nek lelkét adta nekünk Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét” (II. Tim. 1,7). így vágtunk hát neki nyugodt lelkiismerettel akkor az útnak. Isten hűséges volt biztató szavához. Ám talán az egész félév belesimult volna a lezárt múlt tartalmas emlékei közé, ha nincs Valaki, aki dinamikussá, állandóan hatóvá és folyamatosan érlelővé nem teszi. Rajta keresztül ajándékozott meg Isten az egész félévvel, és mindazzal, ami belőle sarjadt és érésben van ma is. ő hivott. Az ő biztatása érlelte meg a vágyat, ő készített elő mindent, o karolt fel ingadozó ma- gunkra-hagyottságunkban. ő töltötte meg a hónapokat programmal és tartalommal. Reményik Sándorral az ő lakásán találkoztunk először. Beleremegett a lelkem, amikor a „kicsi fehér templommal” szomszéd szobában a legendás Végvári a szerény, komoly, szelíd, törékeny Reményik Sándorként jelent meg. ő hozott össze vele s ajándékozott meg sok kedves együtüéttel. Az erdélyi írók közössége, a Helikon őrajta keresztül jött egészen közel. Tamásival, Kós Károllyal, Bánffy Miklóssal, Nyírővel, s a többivel ő hozott össze, s adta rajtuk keresztül a neves írókkal való személyes érintkezés felejthetetlen élményét. Bő és mindig csodálatosan rendetlen könyvtárából mindig tudta valamire felhívni a figyelmet, sőt pazarló kézzel ajándékozott meg könyvekkel.- Fiúcska, vidd haza, ezt szeretni fogod! - hallom most is ajánló szavait. Szüntelenül és lázasan sok tennivalója volt. A munka, az erdélyi felelősség súlyos, emésztő lázzal égett benne mindig. Már altatóporokkal tudott csak pihenni. Számunkra mégis mindig volt ideje. Csak a könyvrendezésre nem. Ezért volt gyakran ismétlődő programkitűzés az ajkán:- Fiúcskák, majd egyszer átrendezzük a könyveimet. Ez a „majd” sohasem jött el. Máig is rendezzük. Ha volt egy szabad félórája, cipelt a kávéházba. A forró fekete szürcsölése közben - rajongott a jó feketéért! - szédületes tudásának gazdag gyöngyeit szórta elénk. Itt hozott össze az írókkal, neves erdélyi emberekkel is. Ki tudná felsorolni azt a gazdag élő panteont, akikkel az ő révén kerültünk össze! Belénk karolt esténként s róttuk a kolozsvári utcákat. Tömör, mégis hosszadalmas előadó, de, döbbenetes erejű vitatkozó volt. Úgy tudott kincseket csiholni, csak úgy mellékesen, beszélgetés közben, hogy ámulva figyeltük szavait.- Úgy jársz ezzel a két magyarországival, mint Krisztus a tanítványaival - mondta egyszer neki Tamási Áron is, később Tavaszy Sándor is. Laci volt János, én meg Péter. Egyéniségünknek is így felelt meg. Tőle tanultam meg rácsodálkozni a kolozsvári utcák történelmére. Micsoda gazdag utcák voltak! Sokszor az éjszakába nyúló séták alatt beszélt róluk. A Farkas utcai templom, a Kollégium, az egész ódon utca, az egyetem - ami akkor még Babes-Bólyai nevét viselte, előtte a Kolozsvári testvérek Szent György szobra, Szent Mihály-templom a Főtéren, a Bánffy-palota, s a többi mind-mind az ő szavai nyomán kelt életre s prédikálta Erdély súlyos történelmét. Ő tanított meg színházba járni. Előtte megvette a jegyeket s úgy vitt minket a román operába, vagy a Szamos-parti magyar színházba. Ránevelt, hogy kultúrkincset, művészetet lássunk a színházban, ne csak szórakozást. Vele néztük a hójai Donát- szobor mögül az alkonyba boruló^ várost. Vele fürödtünk fent a Sza- mos-kanyarban jókedvűen és vidáman, míg a távoli havas szele bor- zolgatta a vizet. Vele sétálgattunk a leggyönyörűbb temetőben, a Há- zsongárdon, s ő tanított meg történelmet látni a mohos sírköveken. A föld alatti magyar múlt az ő szavai nyomán kelt életre a dúslombú fák alatt. Transzüvárnára is ő nyitotta rá a szemünket. Ő indította meg lépteinket szerte Erdély földjén. A Cenk, a Nagykőhavas, a tordai templom, Kalotaszeg, s még ki tudja hol láttak minket, ahová mind ő küldött, s a kohói kastély erkélyéről is ő mutatott el a máramarosi havasok felé, ahol „már hó takará be a bérei tetőt”. A kicsi fehér templom vastag falú sekrestyéjében megnyílt előttünk a teológia világa, mert ő beszélt. Csodálatos érzékkel tudott szemet nyi- togatni. Utolérhetetlen karizmája volt arra, hogy gondolkodni tanítson. Könyvre menő súlyos oldalakat tudnék összeírni arról a félévről, s minden oldalnak ő volna a hátterében. Gyér tallózás csak ez a rövid emlékezés, ami végigfut az ember lelkén, míg merengve nézi a vonatablakon át a tovasuhanó tájat. A mély, a tenger, ahonnan ezek a buborékok felszínre szállnak, meg sem moccan. Őrzi azt, ami leszállt s alapjává lett mindennek. De a mindent megváltoztató viharok onnan törnek elő. Csoda-e, ha mindig vágyom Kolozsvárra, s ha bárhol járok, vissza- visszavisz valami szent szomjúság! Csoda-e, hogy úgy éreztem, kifutott a vér a fejemből, amikor a rommá lőtt Budán, 1945 böjti napjainak egyikén megtudtam, hogy Kolozsvár történelemtől terhes utcáin hadifogságba esett ő, aki nem volt soha katona, s napok múlva szögesdrótos, lezárt vagon vitte sokadmagával messze-messze keletnek. .. Azután hosszú hónapokig semmi hír... Szívünkben égő reménységünket egyre jobban oltogatta a sejtés, hogy talán immár nem is kell többé altató fáradt testének, s ott hallgatja, Uram, a Te angyalaidnak Téged dicsérő seregében, kicsi Bandikájával együtt, atyai hangod közvetlen Kijelentését, amelynek erdélyi rögök közé cövekelt küzdő szolgája volt itt a földön. Hervadó őszi lombok és hulló levelek másodszor fedték be a szent magyar ugart, amikor jött a félreérthetetlen és reménységet ve- szejtő hír, hogy Jár ősi Andor nincs többé. A város, amelynek szíve és titka általa nyílt meg előttünk, nem őrizheti hamvait. 1944. december 26-án halt meg a távoli fogolytáborban, Magnyitogorszkban, tífuszban. Ott temették el, jeltelen sírban. Hiányzik a Brassai Sámuelek, Mélius Juhász Péterek, Misztótfalusiak, Dzsida Jenők, Reményik Sándorok s a többi nagyok társaságából. És az egykor nagyon meggyászolt kicsi fia, Bandika mellől. Es most már a felesége, Loli néni mellől is, aki íme 45 évig várta özvegyen, hogy találkozzék Andor bácsival. Buba, a leányuk, aki papné és papnő Szovátán, ha megáll a Medve tó mellett, s elmereng a hullámokon, a tó tükrén vülózva-remegve bizonnyal együtt látja őket, akiket a fold és az idő olyan messze vitt egymástól. Korén Emil Kolozsvár - és a papja
