Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-23 / 38. szám

Evangélikus Wef 55. ÉVFOLYAM 38. SZÁM 1990. SZEPTEMBER 23. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 15. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGEUKUS HETILAP ÁRA: 8,50 Ft Nincsenek született, csak újjászületett keresztyének. F. Klieche A gyülekezetek gondja Reményteljes újrakezdés Szeptember van, új iskolaév, ta­nulmányi év kezdődik és ilyenkor elevenedik meg a nyári pihenés után a gyülekezeti munka. is. Mun­katervek készülnek, munkatársak kerestetnek, - különösen most a hitoktatás újraindulásával kapcso­latosan, mozdul az élet. Természe­tes, hogy az indulásnál összehívjuk az esperesek országos értekezletét és keresik a közös utat, közös meg­oldásokat. Augusztus utolsó napján ta­nácskozott az Országos Esperesi Értekezlet. Amolyan „fordított” értekezlet volt. Korábban az volt a jellemző, hogy a püspökök tartot­tak nagy előadásokat, mintegy megadva az alapokat a következő időszakra, meghúzva a vonalakat, mi legyen a teendő az egyházme­gyékben, gyülekezetekben. Most fordítva történt. A délelőtti időben az esperesek szóltak. Tizenhat egy­házmegye élete tárult föl előttünk eredményeivel és péroblémáival. A délután az összefoglalás ideje volt, ahol egymástól is kérdeztek az esperesek, tanácsot adtak egy­másnak és megszólaltak a püspö­kök is, országos felügyelő is. A sok előkerült témából a legfontosab­bakat tanulságul hozom ide. Hitoktatás. Napjaink esemé­nyeit ismerve és nyomon követve természetesnek látjuk, hogy vala­mennyi egyházmegyében első hely­re került a kérdés. A jelentkezések falun nem egyszer 100% közelében vannak, sajátos a városokban jó­val alacsonyabb. Folyik mindenütt annak felmérése, hogy kik fogják végezni. Az egyháztól hivatalos megbízó levelet kapnak a hitokta­tók. Képzésük ill. továbbképzésük a Teológiai Akadémia feladata lesz a jövőben. A piliscsabai hitok­tatói konferenciának eredményes munkájáról a legtöbb esperes elis­merően szólt. Ifjúsági munka. A nyár a konfe­renciák ideje volt. Sok egyházme­gyében ragadták meg a lehetőséget és üresen álló parókiákból konfe­rencia-központokat alakítottak, ahol táborozás szintjén fogadtak csoportokat és tartottak hitébresz­tő, hitmélyítő alkalmakat. Folyik ennek *a munkának a felmérése és a résztvevők számának megállapí­tása. Vajon milyen mértékben ér­tük el ifjúságunkat? Gyenesdiás, Fót és az egyre szaporodó konfe- renciázó helyek értelmét egyedül az adja meg, hogy elérjük-e a fia­taljainkat a ránk bízott evangé­liummal és segítünk-e abban, hogy közösségi életet éljenek, visszatér­ve a gyülekezetbe segítsenek má­soknak Jézushoz találni és közös­ségébe beépülni. Van egyházme­gye, ahol ifjúsági lelkész beállításá­ról gondolkodnak, de mivel a lel­készhiány miatt nem valósítható meg egyelőre, a megyében szolgáló fiatal lelkészekre bízzák az ifjúsági munka szervezését, konferenciák tartását. Erősödik a cserkész­munka is, de még nem országosan elterjedt. Bejelentették, hogy az or­szágos ifjúsági munka szervezésére aug. 1-től Szeverényi János volt csorvási lelkész kapott megbízást, aki a KIÉ munkát is szervezi. Iskolaügy. Több gyülekezetben merült fel az iskola visszaszerzésé­nek ügye. Óvatosan kell bánni a kérdéssel, mert anyagi vonzatai igen súlyosak, a tanári ellátottság pedig nehezen biztosítható. Hang­súlyosan került elő a Fasori Gim­názium támogatásának további folytatása. Sok elmaradás van a felajánlások teljesítése terén. A soproni líceum visszavétele való­színűleg 1991 szeptemberében kez­dődhet meg. Gyülekezetek lelkész nélkül. Bi­zony elég sok a betöltetlen lelkészi állás és ennek teljes, megnyugtató rendezése csak az évtized végére várható. Muntag Andor dékán be­számolt a lelkészképzés várható' eredményeiről, de a jelenlegi álla­pot szerint egy-két évig még csak a most szokásos tíz körül lesz a végzők száma, csak a most induló első évfolyam létszáma éri el a negyvenet. Ugyanakkor néhány egyházmegyében még mindig ta­pasztalható a gyülekezetek lét­számcsökkenése, a faluról való el­szakadás és a városok felé vándor­lás. Öröm volt hallani, hogy több egyházmegyében megszaporodott a felnőttek keresztelkedése. Menekült ügyek. Sajnos ez az ügy még nem zárult le. A határ­menti egyházmegyéknek újra meg újra gondot okoz a menekült ára­dat, főként a lakáskérdések megol­dása. Diakóniai munka. Nagy segítsé­get jelent a szociálpolitika új irány­vonala, az állami normatív segít­ség bevezetése, így rendeződhetett az alkalmazottak fizetése. A régiek mellé új szeretetotthonok is épül­nek. Anyagiak. A nehéz gazdasági helyzet az egyház számára is hoz nehézségeket. Rendkívül alacsony a lelkészek fizetése átlagban. A gazdasági nehézségek ellenére is meg kell vizsgálnunk saját áldozat- készségünket. Áldozat-e a hálaál­dozatunk? Jövő év elejétől komo­lyabb fizetésrendezést kell megva­lósítanunk. Csak kiragadtam a legfontosab­bakat a jelentésekből, megbeszé­lésből. Ezeken túl volt még szó az itt megmutatkozó közönyről, az evangélizáció munkájának foko­zásáról, identitászavarokról, a vi­déken is erősödő kórház- és börtön lelkészi szolgálatokról, ökumené- ről és a gyülekezetek évvégi ma­radványainak elértéktelenedésé­ről. Az egész életet feltáró megbeszé­lés volt ez az értekezlet, és őszintén megvallhatjuk, nem lehett minden­re választ megoldást, tanácsot ad­ni. Maradt mégis a reménység! £Iem hagyja el népét az Úr! Hűsé­ges szolgálat az evangéliummal, a közösség szorossabbá tétele, ele­ven élet a gyülekezetekben a hit gyümölcseként bizonyára segít és átsegít a nehéz időkön. A Győri Evangélikus Diakonissza Anyaház 40 éves szünet után újra kezdi működését. A lapunkban is közölt hirdetésre jöttek a jelentkezők, hogy megkezd­ve a tanulást diakonissza, ill. diakónusi szolgálatban éljék ezután életüket. Szeptember első vasárnapján a győri Öreg-templomban úrvacsorái istentiszteleten vettek részt a gyülekezet közösségével mind a régi nővérek, mind a most indulók. Tekus Ottó igazgató­lelkész és Lupták Gyula győrújbaráti lelkész végezte a szent szolgálatot. Lupták Gyula igehirdetésében Mk 7,31-37 alapján Jézus diakóniájáról szólt. Jézus a teljes embert akarja megszabadítani, minden nyomo­rúságától. A szabadítás örömétől teli szívből kiszakad az öröm önként, nem kötelezően. Itt van a diako­nissza hivatás lényege: találkozva a diakónus Jézus­sal, elindulni nem kényszerből, hanem belső köteles­ségből, adni a teljes szabaditást. Nemcsak prédikálni, hanem két kezetek munkájával... Van ennek a szol­gálatnak egy titka, amit Jézus tesz: az égre tekint­ve fohászkodik. Ez a titok! Jézussal négyszemközt, nem öncélú szemlélődés céljából, hanem erőt nyerni. „ Az istentisztelet után volt alkalom leülni és beszél­getni az indulókkal és a megbízott lelkésszel, Lupták Gyulával, aki tanításukat, képzésüket vezetni fogja. Az Anyaház 1926-ban települt át Pozsonyból Győrbe. Akkor 6 leány indult diakonisszának. Most 4 leány és 1 fiú indul. Várjuk még egy leány érkezését az Észt Evangélikus Egyházból. Reményteljes újrakezdés! - mondja Lupták lelkész. Kérésemre sorra bemutatkoznak ajelöltek. Németh Enikő Zalaegerszegről jött. „Kiskorom óta vágytam szolgálni. Az első szeretetélményt Urbán nagymamá­tól kaptam és már korán éreztem elhivatást, csak a kormányt kerestem hozzá. Hiszem, hogy most megta­láltam. Vonzódom az egyházj zenéhez és még keresem azt a területet, ahol segíteni tudok.” Tuska Mária Békéscsabáról érkezett. „Szeretném Istent szolgálni, nagyon vártam az indulást és öröm­mel jöttem. Nincs még elhatározás bennem, minden­felé nyitott vagyok a segítésre.” Eger esi Mária is békéscsabai. Egészségügyi szakkö­zépiskolát végzett és már dolgozott is. „Szeretem az emberek között, az emberekért végzett munkát. Szíve­sen megyek mozgássérültek közé. Az egészségügyi munkát folytatnám. De úgy éreztem, Isten elhívott, hogy neki szolgáljak.” Lőrincz Adrienne budapesti, a metodistáktól jött és szívesen végez munkát a szeretetszolgálat minden ágában, de különösen gyermekek között. Nagy Gábor miskolci származású. „Barátom útján jutottam közel Istenhez, sok bűnből kell megtérnem, hogy teljes hitem legyen. Úgy gondolom, hogy ne­künk többet kell adnunk lKor 13 alapján, mint egy­szerűen utógondozást.” Kétéves képzés kezdődik most el az anyaházban. Betekinthettem a tantervűkbe. A kétéves tanulmányi idő alatt bibliaismerettel kezdve foglalkoznak a hit és élet kérdéseivel. Egyházunk alaptanítása és más egy­házi tanítások mellett egyháztörténet, liturgika, ige­hirdetés és hitoktatásra való felkészítés is szerepel a tantervben. Természetesen nem maradt ki az egészsé­ges életmód, a lélektan, lelkigondozás, sőt a háztartás- tan tanítása sem. Tanulnak majd egyházi éneket és lesz harmóniumoktatás is, valamint nyelvtanulás. Hasznos lesz bizonyára az adminisztráció, intézmény- vezetés oktatása is. Szeretetvendégség zárta a napot. Sümeghy József vadosfai lelkész, aki 40 évvel ezelőtt volt az anya­ház igazgatója, tartott rövid áhítatot a vasárnap evangéliumának egy szava alapján. Effata = Nyílj meg! Ma sok nyomorúság, gazdasági bajok és lel­ki elesettség közepette szól mégis: Nyílj meg! Most indul meg a diakonissza szolgálati Adni kell, segíteni kell. A régi testvérek, mint az anyaház családtagjai bol­dogan üdvözölték egymást, Luptákné Bartos Piroska háziasszonyként tevékenykedett, Gincsai Erzsébet Re- ményik-verset adott elő, Bátori Piroska és Ibolya he­gedű- és csellószámot játszott, többen szóltak arról, hogyan végezték a diakonissza szolgálatukat a négy évtized alatt is. Olyan volt ez a nap, mint amikor hosszú idő után újra összejön, találkozik a család. Régi emlékek eleve­nednek meg, elköltözötteket felemlegetnek, maguk­hoz ölelik az új családtagokat. Az ünepnap elmúlt, folyik csendesen a tanítás és tanulás. De legfontosabb, hogy el ne maradjon az „égre tekintés”, sokak fohá­sza, hogy a munkában meg ne lankadjnak és akik most elindultak, meg is érkezzenek a diakonissza szol1- gálat teljes felvállalásához. tszm EMLÉKMŰAVATÓ GYÁSZÜNNEPSÉG p Pápa város és környékének há­romezer, a fasiszták által elhurcolt, elpusztított zsidósága tiszteletére emlékműavató gyászünnepély volt augusztus 26-án a pápai zsidóte­metőben. Szebik Imre püspök megbízásából Tóth Sándor mező­laki lelkész vett részt az ünnepi al­kalmon, aki beszédében a követke­zőket mondta: Gyászoló Gyülekezet! Egyház- kerületünk Püspöke megbízásá­ból, a Pápa városa és közeli közsé­gek Evangélikus Gyülekezeteinek képviselőjeként állok ez Emlékmű elé a Zsoltárossal imádkozva: „Hallgasd meg Uram imádságo­mat, könnyhullatásomra ne légy néma; tekints nyomorúságomra és gyötrődésemre és bocsásd meg minden vétkemet.” (25. Zs.) - Em­lékezünk azokra az ezrekre, akik­nek életét kioltotta a gyűlölet és osztozunk azok gyászában, akik embertelen háborús időkben áldo­zatul esett szeretteikre gondolva könnyeznek. Ne felejtsük: „Fájó szívnek az is vigasz, ha látja s tud­ja, hogy másé is az.” Ez az Emlékmű ne csak ma, de mindenkor figyelmeztesse a láto­gatóit: Ne ölj! Győzd meg a go­noszt jóval! Tartsd meg az évezre­des, de ma is a legnagyobb paran­csolatot, amelyet Urunk a tanít­ványainak is a szívére helyezett: Szeresd az Urat, a Te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!... Szeresd feleba­rátodat, mint magadat! Erre így válaszolt Reményik Sándor köl­tőnk: „Testvér, testvérem: ez a legszebb szó a világon. Harmat a réten, illat a virágon. Egy szó zeng majd csak a világ felett örök üdvözlégyképpen: testvér, Testvé­rem.” Ez az Emlékmű, amely viharban megmaradt utódok és őket támo­gató barátok áldozatos összefogá­sának az eredménye, indítson mindnyájunkat a békesség munká- lására és a gyűlölködés tüzének ol­tására. Erre biztat: „összefogó- dzásra” fentebb idézett költőnk: „Békesség Istentől, mi így köszön­jünk, hogy köszöntésünkben Lélek legyen!” Áldó szavaimat azzal az imádsággal zárom, amelyet ma minden templomunkban elmond­tunk: „Nagy a mi Urunk és igen hatalmas, fölsegíti az alázatosakat és földig alázza a gonoszokat. Gyönyörködik az Őt félőkben, akik kegyelmében reményked­nek.” (147. Zs.) Ámen. Müncheni otthonában, jófajta badacsonyi bort kortyolgatva be­szélgetek Hans Schrödl lelkésszel, aki lelkészi szolgálata egyik fontos területének tartja a háború után kitelepített levéliek lelki gondozá­sát, fáradhatatlan szervezőként fogva össze szétszóródott híveit. A tragikus 1946-os esztendőben, a kitelepítés évében édesapja volt a levéli gyülekezet lelkésze. Ő mind­össze 14 éves, amikor szüleivel együtt el kellett indulnia az isme­retlenbe.- Hogyan emlékszik vissza a ki­telepítés eseményeire?- Utolsó kitelepítettként, az utolsó transzporttal indultunk 1946. május 13-án. Nem tudtunk semmit. Nem mondtak semmit. Nem tudtuk mi van azokkal, aki­ket már elindítottak. Hová vitték őket? Ez a bizonytalanság bor­zasztó érzés volt. Gyalog indul­tunk el a hegyeshalmi vasútállo­más felé, ahol már indulásra ké­szen állt a bennünket szállítandó szerelvény. Emlékszem egy drámai találkozásra: amint Hegyeshalom felé gyalogoltunk, szembe jött ve­lünk Weltler Rezső, aki akkor He­gyeshalomban szolgált. Édesapám és ő szótlanul néztek egymásra. Az egyik lelkész, aki indul és a másik, aki marad. Ma is élénken él ben­nem ez a szavak nélkül is sokat mondó két férfi tekintet. A vonaton valakinél volt egy térkép és a vagon nyílásain az elsu­hanó állomások neveit elolvasva térképe segítségével próbáltuk meg kitalálni, mi lesz az úticél. Végül Linz-Salzburg-München utat kö­vetve a bennünket szállító vagont Münchenben lekapcsolták. Az el­ső éjszakát egy cementgyárban töl­töttük, majd elvittek bennünket minden rendszer nélkül oda, ahol éppen hely volt. Élelmiszert, ruhát, ágyneműt, kézi szerszámokat vihetett magá­val mindenki 100 kg-ig. Az 1946. január-augusztus között és az év végén kitelepítetteket az amerikai zónába vitték, az 1947 augusztusá­tól kitelepítetteket már a, szovjet zónába. Ákkor úgy éreztük mind­nyájan : Aki a hazáját elveszíti, az az életét veszíti el.- Hogyan sikerült a szinte egész Németország területén szétszóró­dott levéliek összegyűjtése?- Édesapám kezdte ezt a mun­kát és folytatta 1962-ig, haláláig. Néhány levélírói tudtuk, hol lakik. Édesapám meglátogatta őket, köz­ponti helyeken találkoztak és is­tentiszteleteket tartott nekik. Sok­szor hívták szolgálatra egykori hí­vei és egy-egy temetésre sokan el­jöttek távolabbról is. Ezek ai ka- zuális szolgálatok alkalmasak vol­tak arra, hogy felmérjük, feltérké­pezzük hol élnek levéliek. Később egy bizottság alakult, amelyik mindmáig funkcionál és aminek egyik feladata volt rendsze­res találkozókat szervezni a kitele- pítetteknek. 1960-ban tartottuk az első ilyen találkozót, akkor már édesapámmal közösen végezve a megnyitó istentisztelet szolgálatát. Engem ugyanis 1956-ban lelkésszé avattak. Azóta kétévenként mindig megtartjuk ezt a találkozót. „Levéli Hírek” címmel szerkesz­tettünk egy időszaki folyóiratot, amelyet elküldtünk azokra a cí­mekre, amelyeket megszereztünk. Felejthetetlenek voltak azok az es- ték, amikor órákon keresztül borí­tékoltunk, bélyeget ragasztottunk, címeztünk. Majdnem minden levé- lit sikerült így megtalálnunk. A többség Németországba került, de jó páran Ausztriába.- Milyen a mai helyzet és hogy látja ezeknek a találkozóknak a jö­vőjét, tekintettel arra, hogy az emigrációba kényszeritett ember lassan asszimilálódik és az utánuk jövő generációk számára már nem mond sokat ez a név: Levél?- Erre a mostani találkozóra már mindössze 300-400 embert vá­runk. Ennyien maradtunk. De ők el fognak jönni. Sajnos a tapaszta­lat valóban az, hogy gyermekeink, unokáink számára már nem fonto­sak ezek a találkozók. Szinte alig lehet fiatalokat látni. Tudomásul kell venni - mégha keserű is - ezek­nek a találkozóknak behatárolt a jövője. Mindenesetre, amíg Isten erőt ad és amíg még ketten lesznek akik eljönnek ezekre a találkozók­ra, kényszerítve érzem magam, hogy folytassam ezt a szolgálatot. Ennyivel tartozom azoknak, akik­ben még mindig él kitörölhetetle­nül: Hol van a mi hazánk.- Végül még azt szeretném tud­ni: Milyen érzések élnek szívében Magyarország iránt? Erez-e hara­got azért, amit nemcsak a levéli né­pi németekkel, hanem rajtuk kívül még sok ezer többivel tettek?- Szívemben nincs harag, meg­bocsátottam. Olyan dolog történt akkor, aminek nem lett volna sza­bad megtörténnie. Nem a nép, nem az ország volt hibás, csupán néhányan, akik a német kultúrát és nemzetiséget akarták megsemmisí­teni. .. Olyan embereket sodort fel­színre a háború vihara, akik tele voltak gyűlölettel irántunk. Ezek az emberek döntöttek életeknek ezreiről. Fájt az, hogy bár sokszor szerettem volna hazamenni, csak pár évvel ezelőtt adtak engedélyt a beutazásra. De ezt is elfelejtettem. Itt Münchenben börtönlelkész is vagyok és minden vasárnap együtt imádkozom gyilkossal, tolvajjal a Miatyánkot és benne ezt a kérést: „bocsásd meg vétkeinket, mikép­pen mi is megbocsátunk az elle­nünk vétkezőknek...” Eszerint gondolok arra, ami akkor velünk történt és azokra, akik ezt tették. Kiss Miklós A kitelepítettek lelkipásztora

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents