Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-09-16 / 37. szám

Evangélikus Élet 1990. szeptember 16 I Kápolnaszentelés a Várban MINDEN MAGYAROK KÁPOLNÁJA Az augusztus 20-i ünnepségek keretében szomba­ton, 18-án adták át újból rendeltetésének a felújított várkápolnát. A királyi vár E épületének Történeti Múzeum felőli oldalán található. A kápolna alapjait 1365-ben Nagy Lajos királyunk rakta le. Az elmúlt évtizedekben zárva volt vagy más célra használták. A kápolna felszentelése ökumenikus istentisztelet keretében történt. Paskai László esztergomi bíboros­érsek végezte a szentelés liturgiáját, melyben helyet kapott Kocsis Elemér református püspök és Harmati Béla evangélikus püspök felszentelő imádsága is. Ez­zel az ökumenikus szertartással hitelesítették azt a feliratot, mely a kápolna falán olvasható: MINDEN MAGYAROK KÁPOLNÁJA, FELSZENTELVE SZENT ISTVÁN TISZTELETÉRE 1990. AU­GUSZTUS 18. Paskai bíboros-érsek prédikációjában erről így beszélt: Legyen egy hely a várban, ahol csend van és csendben lehet az ember... Minden magyar különbség nélkül, aki idelátogat, otthoú lehet ebben a kápolnában. Szólt arról is, hogy a kápolna építésé­nél sziklaalapot találtak s arra építettek - ezt kell megtalálni életünk számára is, s Jézus Krisztus az az alap, akire minden ember építhet. Szent István kirá­lyunk is ezt az alapot használta fel, hogy hazánknak jogot, kultúrát, az európai kultúrába való bekapcso­lódást, de legfőképpen Krisztusba vetett hitet adjon. Ma is meg kell találnunk Jézust, hogy a földi életet értelmesen tudjuk élni és üdvösségre juthassunk. A kápolna szentelésén részt vett a kormány néhány tagja, miniszterek, államtitkárok és a pártok vezető képviselői. A márványoltár felirata figyelmeztessen mindnyá­junkat: éljünk a „szeretet kötelékében!” tszm Fotók: Márkus András Ki szóljon bele? Folynak a viták az abortuszról. Egyesek szigorítanák, mások vi­szont enyhítenék a magzatelvétel feltételeit. Aláírásokat is gyűjte­nek. De vajon a többségi akarat tükrözi-e a kérdés lényegének he­lyes megítélését? Az abortusz problémáját meg­közelíthetjük biológiai, orvosi, jo­gi, erkölcsi, szociális stb. szempon­tokból. Az érvelésekben azért ne­héz a tárgyilagosság, mert sok em­ber valamilyen módon érintett benne. Számunkra viszont meghatáro­zó, hogy Isten igéje mit mond a magzatról. A megítélésben ugyanis elsődleges maga a magzat, annak mibenléte, és csak ezután jöhetnek szóba a terhesség körülményéi. Az ige érthetően nem szól az abortusz­ról, de a teljes írás összefüggése támpontot ad a magzatról való gondolkodásban. Vegyünk sorra néhány megálla­pítást Isten igéjéből. 1. Az Úr Isten tud a méhben fejlődő magzatról, ő formálta Je­remiást az anyaméhben (Jer 1,5.), és ezt hangoztatja a zsoltáríró is önmagáról (Zsolt 139,13.). Sám­sonról is tudhatjuk, hogy már az anyja méhében Istennek szentelt volt (Bír 13,5.). A magzatnyi Ke­resztelő János „már az anyja mé­hében megtelik Szentlélekkel” (Lk 1)15.). 2. Az Isten rendelésében a mag­zat élő, élővel egyenértékű. Megle­pő a példa (II. Móz 21,22-23.): ha a férfiak verekedése (!) miatt az asszony magzata elpusztul, „akkor életet kell adni életért”. 1 3. „Bizony áz Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom” (Zsolt 127,3.). Az Úr ajándékozó szeretete megnyilvá­nulhat gyermekáldásban is. A zsi­dó feleségek büszkék voltak, ha szülhettek, és a meddőség szégyen volt. Amikor a megtermékenyített petesejt beágyazódik a méhfalba, fejlődése egyirányú. Hacsak külső behatás nem éri. A háromhónapos magzatnak kimutathatóan is van­nak életjelenségei (A néma sikoly c. filmben kinyitotta száját a mag­zat, amikor testéhez ért az orvosi eszköz...). Egy közvéleménykuta­tásban a megkérdezettek 45%-a szerint minden abortusz gyilkos­ság. 49%-a szerint nem az. Eldönt­hető ez szavazással? Az élet és ha­lál Ura előtt állunk, akár hiszünk benne, akár nem. A Ne ölj! parancsát kinek-kinek egyénileg kell megfontolnia. Isten előtt, felelősséggel. Figyeljünk az Ő szavára, minél fiatalabb kortól, mert úgy sok nehéz helyzetet kike­rülhetünk. Tudom, hogy adódnak súlyos esetek (kimutatott betegség, kisko­rú a várandós, erőszak stb ), ame­lyekben a döntés iszonyatosan ne­héz. Mintha ezekben nem is volna jó megoldás. Mégis azt kell mon­dani, hogy sokszor nem értjük azonnal, miért engedett meg vala­mit az Isten. Ha belesimulunk sze- retetébe, megérezteti velünk, hogy mellettünk van és a súlyos esetnek is ad értelmet. Földi törvény tütsa, vagy szigo­rítsa az abortuszt? Nem volna he­lyes. Az Isten értékrendje nem erőltethető azokra, akik (még) nem hisznek benne. Másrészt a ti­lalom ki is játszható. Viszont fel kell(ene) hívnunk az emberek fi­gyelmét Isten akaratára és a sze­mélyes számadás felelősségére. Az abortuszban is. Ő az Úr! Nála van a megbocsátás, de ez nem játszha­tó ki. A figyelmeztetés mellett próbál­junk odaállni a problémával küsz- ködőhöz és imádságban is hordoz­zuk őt. Akik az Úrra tekintve kívánnak élni, azoknál érthetően az Ő akara­ta kerül előtérbe e problémakör megoldásában is. Vele nem az abortusz körülményei, emberi szempontjai kapnak hangsúlyt. Hanem Isten teremtő cselekménye. És ha a magzati élet elindult - bele­szólhat-e abba az ember? Ki-ki vá­laszoljon rá. Göllner Pál Engedjétek hozzám... Nehéz szerszámmá válik a toll, ha az ember írott szavakká próbál formálni valamit, ami hosszú időn át lelke mélyén lappangva, emlék­ké kristályosodva éli a maga életét. Nem beszélünk róla, mert énünkké vált, mint szívünk, vagy vesénk. Ők sem kívánkoznak napvilágra. Talán mindnyájunknak vannak ilyen szerkezeti elemei. Kettőnkre tartoznak: Istenre és miránk. A napokban egy ilyen tört utat mély barlangjából tudatom felszí­ne felé. Ami elindította, egyszerű, hétköznapi eset volt: Leült mellém a villamoson egy fiatal házaspár. Az apa karján egy pici gyermek, ők lettek a szomszédaim... Érez­tem, hogy valaki erősen néz. A ki­csi volt. Mosolygott. Egy harmo­nikus család melege és biztonsága (Lradt a szeméből, a tisztaság illata testéből és ruhájából. Felém ru­gaszkodott. Érte nyúltam, mire ő az ölembe húzódott... Apja enged­te, de egész lényén megrökönyödés tükröződött. - Nézd a lányodat! - Szólt feleségéhez. Szó, ami szó, a kicsi ember az ölemben utazott tovább. Kihúzta a nyakkendőmet, kipróbálta a tás­kám zárját, főleg azonban a baju­szom érdekelte. Szülei elmondták, hogy ilyet még sohasem csinált. Tartózkodó természetű, még roko­nokkal szemben is. Mi azonban jól elbeszélgettünk. Értettük egymást. Közeledett azonban az ő megál­lójuk. Édesapja hívta, de a két ki­csi kar hihetetlen erővel kapaszko­dott a nyakamba. Nem volt mit tenni, leszálltam velük. A járdaszi­geten pedig természetes lendülettel átült apja kaijára. Én meg vissza- szálltam a villamosra. Mert a veze­tő megvárt. És odafenn mindenki mosolygott. Egy nagymama korú hölgy megsimogatta a karomat. Zavarban ültem vissza a helyemre. Hát ez a pár percnyi élmény volt az, ami felszakította a másikat, a régit, a tragikusabbat. Az is útköz­ben történt. Messze, Ukrajna keleti részén, egy kis faluban. Ott értem utol egy magyar gyalogsági alaku­lat fogatolt vonatát. Útban a Don- kanyar felé, amerre alakulatuk zö­me tartott, ezt a falut nézték ki éj­szakai pihenőhelyül. Én is. Bár a szolgálatom gyorsabb haladást igé­nyelt, amit a jó Botond erős motor­ja, meg hat fős kíséretem edzett, mindent bíró tettre készsége biztosí­tott, nem találtam célszerűnek az éjszakai utazást. Igényeink nem voltak nagyok. Egy szalmakazal ár­nyéka, vagy egy pajta oldalának vé­delme megfelelt nekünk. Van azon­ban egy gyengém: ha fáradt va­gyok, legjobb üdítő számomra egy pohár tej. Lehetőleg friss. Áthalad- tunkban ezért legényemmel figyel­tük, hogy melyik háznál tartanak teheneket. És ezek közül is a tisz­tább kinézetűeket kedveltük. Ő volt szemfülesebb. Álljt kiáltott, kula­csommal leugrott a berregő Levia- tánról, és befordult a kapun. Szinte mindenütt szívesen fogadtak ben­nünket. Volt rubelunk is, márkánk is, és ezt is szívesen fogadták, mert alig vonult át valahol a front, mö­götte már megindult az élet. Főleg a kereskedelem. Simán ment minden. Jött a gazdasszony, hozta a tejeskannát, megtöltötte a kulacsot, és átvette az árát. Még egy-két szót váltot­tak, mert így szokás ez. Közben befordult a kapun egy másik kato­na. A szekerészek közül. Ő is tejet kért. Az asszony valamit mondott, és a kannával együtt befordult az ajtón. Nem tudtam mire vélni, ma­gam is leugrottam. Inkább a fárad­tabb, törődöttebb ember kapja a tejet, én más háznál is kaphatok. Nem volt rám szükség. Jött az asszony, teli kannával, és megtöl­tötte a kulacsokat. Mind a négyet. Igen szomjas lehetett a bajtárs! Rá is kérdeztem, elfogy-e mind? - És akkor elmondta a történetet. Két hete múlt, hogy jövet, az út mellett gyereksírást hallottak. Valaki le­ugrott, átkerült a bokrok mögé, és talált egy asszonyt, mellén kereszt­ben egy pólyás gyerekkel. A gyerek sírt. Áz asszony halott volt... A részleteket tessék elképzelni. Ne­kem is csak erre volt módom. A katona felvette a csöppséget, zubbonya alá rejtette, és szaladt vissza a menetoszlophoz. Másra nem jutott ideje. És azóta hozíák magukkal. Tejet szereznek neki, fürdetik, tisztába teszik, dajkálják. A vonat gyermeke. Kérdeztem, megnézhetem-e? Odavezetett. Alacsony parasztszo­ba sarkában egy asztalon, üres lő- szeres ládában, pokrócon feküdt. Takarója virágos selyemkendő; az anyjáé volt. Pelenkája tiszta kap­carongy. És ahogy fölé hajolok, mosolyog. Két tiszta kis karját fe­lém nyújtja, és cuppog. Azt mondják, csak az egyenru­hát szereti. Á civilektől fél. Reggel tovább indulunk, ők északkeletre, én délkeletre. Molnár Barna Evangelisch-lutherische Burggemeinde Budapest GOTTESDIENST Warum wir ihn feiern und was er bedeutet Ein Seminar über den Gottesdienst im Rahmen unserer Bibelstunden 20. September, 18.00 Uhr: Was man früher noch wußte... Die Bedeutung des Gottesdienst- raumes und christlicher Symbole.------------------------------------------­Bu davári Német Evangélikus Gyülekezet ISTENTISZTELET Miért ünnepeljük és mit jelent Szeminárium az istentiszteletről bibliaóráink keretében Szeptember 20., 18.00 ó)ra: Amit korábban még tudtak... Az istentiszteleti helyiség és keresz­tény szimbólumok jelentése. John Donne: Ó, MENNYI KÍNZÓ ELLENTÉT TEREM... Ó, mennyi kínzó ellentét terem szivemben: már szokássá változott az inga tagság; az alázatot csak kedvem ellenére észlelem. A bűnbánatot is szeszélyesen elejtem, mint a profán hajlamot: rejtélyesen még forr s már megfagyott; imák és csönd; hol nincs, hol végtelen. Tegnap nem kellett Isten semmiképp, ma udvarlom imázva az eget s holnap a büntetéstől rettegek: fantasztikus váltóláz hűl meg ég. Csakhogy itt épp azok a jó napok, ha hideg ráz: olyankor gyógyulok. Fordította: Vas István ANNELI TALVITIE a nagy magyarbarát, volt soproni ösztöndíjas lelkész: Simo János Talvitie felesége Helsinkiben au­gusztus 8-án több hónapi, súlyos szenvedés után elhunyt. Temetése Espoóban volt augusztus 25-én. Férjének hűséges segítőtársa volt az evangelizációban gyönyörű éne­kével, majd Simo megrokkanása után szinte minden megmozdulás­nál nélkülözhetetlen támaszaként. Legkedvesebb, számtalanszor éne­kelt bizonyságtétele volt: Jézusról, csak róla Mondok éneket. Ő, csak Ő hordozta Minden vétkemet. Bűnnek rabja voltam, S ím befogadott, Vére árán nyertem Bűnbocsánatot. Bűn, halál bilincsét Jézus törte le. így lettem fogolyból Isten gyermeke! Mint királyi gyermek, Élek föld porán. Szép örökség vár rám: Égi koronám. Az aranyvárosba’ Lesz lakóhelyem, Örök menyegzőbe’ Vendégeskedem. A gyászjelentésből: Köszönöm, Anneli, a gazdag négy évtizedet oldaladon az élet örömében és fáj­dalmában. „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezz semmi jóté­teményéről”, volt vezérigénk, és mindig elégnek bizonyult az együt­tes hálaadáshoz. Az egyedül ma­radt hátralevő útszakaszát is bera­gyogják a gyönyörű emlékek. Kö­szönet értük! Simo. Anya, nagyon kedves szó - a legjobb szó. Á gyász és sírás mel­lett örülünk az együtt töltött idő­nek. Jussi, Eero, Maijaliisa. Ehhez csatlakozik két menye, veje és hat unokája. Helsingin Sanomat, augusztus 18. Az apácai evangélikus gyülekezet emlékezetes napja „ÉN VAGYOK AZ AJTÓ: HA VALAKI ÉN RAJTAM MEGY BE, MEGTARTATIK, ÉS BEJÁR ÉS KIJÁR MAJD, ÉS LEGELŐT TALÁL” - hangzanak fel holland nyelven János evangéliumának sza­vai 1990. július 22-én a romániai Brassó megye apácai evangélikus templomában. A néhány éve új helyre állított szószék zöld leples gyűrűjében Ge­rard Bükerk, fiatal holland prédiká­tor és Rudolf Ede, az ugyancsak ifjú apácai evangélikus lelkész áll egy­más mellett. A padsorokban a ma­gyar ajkú gyülekezettel együtt hu­szonnégy holland, idősek-fiatalok vegyesen, és egy ír házaspár foglal helyet. (Tizennégy svájci, mikrobu- szon, személygépkocsin, csak dél­után érkezik.) A „MÉG HA A HALÁL ÁRNYÉ­KÁNAK VÖLGYÉBEN JÁROK IS. NEM FÉLEK A GONOSZ­TÓL”... Hosszú idézetet választott holland testvérünk az Újtestamen­tumból és a zsoltárokból prédikáció­ja alapjául. Apáca népe, akit még Ulászló, magyar király zálogosított el, majd a független Erdélyi fejede­lemség idején II. Rákóczi György adott végképp jobbágyul a Brassó­hoz tartozó törcsvári uradalomnak - így került, hosszas harcok után, a Luther Márton kortársa, Honterus által megtérített szászság hitére -, türelemmel és az alkalomhoz illő áhítattal hallgatja az idegen szava­kat... Ezek néha mégiscsak ismerő­sen csengnek... Szász szavakat idéz­nek... Az idős apácai asszonyok né­melyike ifjúkorában gazdag földvári és höltövényi szász házakban szol­gálva tanulta a higiénikusabb, csino­sabb házvitelt, míg a férfiak egyrésze az eredményesebb, szakszerűbb gaz­dálkodást. A szomszéd faluban, Mogyoróson, nemrég még szászok laktak... Innen a „déjá entendu”... * Az erdővidéki - mások szerint barcasági - Apáca népviselete és táj­nyelve a szoros kapcsolatok ellenére igen kismértékben viseli magán a mára eltűnőben lévő szászság hatá­sát. (A hivatali nyelvréteget kivéve a román hatás is minimális.) Erdély hajdani jellegzetessége, a különböző nyelvű és hitű faluközös­ségek agresszió nélküli egymás mel­lett létezése, mely az e tájon élők számára mindig magától értetődő volt (de a bukaresti állami vezetés számára, úgy látszik, mindmáig megemészthetetlen), nyugati testvé­reinknek annyira szokatlan, hogy minduntalan zavarban vannak, amikor az apácai evangélikusok nemzetisége kerül szóba... „Nem va­gyunk románok” - röppen fel több­ször is az esti tábortűznél a szelíd figyelmeztetés, melytől a hollandok magatehetetlenül és értetlenül csap­kodnak karjaikkal: „bocsánat, mar megint eltévesztettük”. * „MERT TE VELEM VAGY;”... Rudolf Ede irigylésre méltó bizton­sággal és eleganciával fordítja ma­gyarra a prédikáció szavait. Monda­tai szabatosak, számyalóak, kifeje- zőek - érződik, nemcsak a szavakat, Egyházmegyei lelkészevangélizáció volt a keszőhidegkúti parókia épületében kialakított belmissziói otthonban au­gusztus 26-tól 29-ig, amelyen a Tolna-Baranyai, Bács-Kiskun és Somogy-Zalai egyházmegyéből mintegy 20 lelkész vett részt. A szolgálatok alapigéi Izrael népe pusztai vándorlásának történetéből vétettek (Mózes 2., 4. és 5. könyvéből), s üzenetük összefoglaló gondolata volt: „Istennel vagyunk együtt az úton”. Az előadásokat mindig hosszú és tartalmas megbeszélés követte (az estieket éjszakába nyúlóan), amelyben minden jelenlevő aktívan résztvett. Az igeüzenet tolmácsolá­sát Csepregi Béla és Lackner Aladár végezték, a vendéglátást a gyönki gyülekezet vezetői látták el áldozatos figyelmességgel. Közkívánatra elhatározás született hasonló alkalom évenkénti megismétléséről. hanem a mondandót is tökéletesen érti. Ha egy-egy alkalommal utána­kérdez valamelyik holland kifejezés­nek, csak emfeÚ a fordítás spontán hitelességét. Mi, akik ott ülünk a fehér temp­lomhajóban, az érdekes oltárképpel szemben (kövérkés arcú, ülő Krisz­tus tartja jobb vállán a könnyű desz­ka-keresztet, míg bal tenyerét a néző felé fordítva mutatja fel szenvedései stigmáját), lelkünk ujjongásán és fel­toluló könnyeinken keresztül érez­zük, hogy ami itt történik, Istennek tetsző... * Alig hat hónapja, a kisszerű dik­tátor „fényes érájában”, ezek az Olt menti forró pillanatok és egymásra- találások súlyos politikai bűnnek számítottak volna. Pedig a templom tőszomszédságában, a régi apácai „skóla” előtt magasodik - a jelen pillanat vonatkozásában, szinte me- mentóként - Apáczai Csere János szobra, a román Elena Hanga Ara- mescu alkotása. Felavatásának Je­ges” történelmi mozzanatában - amikor a magyarországi koszorúk­ról gondos nemzeti kezek az éj leple alatt gyorsan levágták a magyar nemzetiszínű szalagokat - „melles­leg” a volt franekerai, leydeni, ut- rechti diáknak, illetve a harderwijki egyetem első doktorának állítottak emléket - UNESCO nyomásra... Apáczai 1651. április 22-én tette le a doktori szigorlatot... „Felesége, egy kis halvány, szőke asszony, akit Hollandiából hozott magával, önfel- áldozóan ápolta, s észre sem vette, hogy a láz, mely kiszívta félje erejét, az ő orcájára költözött rózsáival” - úja Szenczei László A halál tanítvá­nya című regényében... Aletta van der Maet, az utrechti Christian van der Maet leánya Erdély földjében alussza örök álmát... A Magyar En­cyclopaedia, melyet Csere János apósa műhelyében nyomatott ki, a magyar tudományosság történeté­nek alapvető műve... Hosszú oldala­kat lehetne megtölteni a független Erdély és Hollandia kulturális kap­csolatainak idézésével... De szükséges-e a múlttal igazolni magunkat?.! _________ Le het-e valami magasztosabb, eme háborúkkal, koncentrációs tá­borokkal, véres diktatúrákkal terhes huszadik században, mint ami eb­ben a Krisztus szeretetében össze­gyűlt, különböző nemzetekhez tar­tozó közösség tanúságtételében kife­jeződik?! , Az istentisztelet befejezése előtt Rudolf Ede tiszteletes felkéri a pad­sorokban szerényen meghúzódó dublini ír Billy Jonest, a kikötők misszionáriusát, hogy szóljon a gyü­lekezethez. Azok az apácaiak, akik részt vettek az előző esti imaórán, szeretettől csillogó szemmel figyelik a keménykötésű, pergő beszédű, jobb alkaiján tetovált férfi minden megnyilatkozását, ők már tudják, hogy Billy aki temperamentumát te­kintve akár közülük való is lehetne, hosszas tévelygés után jutott el a krisztusi szeretet, a hitben való meg­nyugvás állapotáig. (Kikötői vereke­dések, rendőrökkel való véres össze­ütközések, börtön, alkohol, drog ömlik egybe ama sötétség Kálváriá­ján, melyen egykor bolyongott.) Most is a saját életét mutatja fel buz­dításként... Van kiút... Van út Krisztushoz, hirdeti a maga példá­ján keresztül... „A TE VESSZŐD ÉS BOTOD, AZOK VIGASZTAL­NAK ENGEM” - idézi ő is a 23. zsoltárt. Angol nyelven elmondott beszé­dét Bert Übels, volt pápua új-gui- neai és nigériai misszionárius fordít­ja hollandra, Rudolf Ede magyarra. Az angol, holland és magyar nyel­vű záróima után a németalföldiek modem egyházi kórusokat adnak elő az oltár lépcsőm. Bartha Jenő, presbiter meghatott köszönő szavai - „mint a szép, híves patakra a szarvas kívánkozik” - úgy ahítják a reményt, hogy ezután min­dig így lesz: superanusi dölyf nélkül, Krisztus szeretetében találkozhat­nak a Romániához tartozó Erdély földjén a különböző nemzetiségek. Ezért kéri, hogy hollandok, svájciak, írek, a művelt Nyugat fiai-lányai a jövőben se hagyják magára Apá­cát... ■——

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents