Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-28 / 4. szám
Evangélikus Élet 1990. január 28. GYERMEKEKNEK Tudom, az Isten ott volt Legutóbb arról írtam nektek - ha olvastátok hogy az istentisztelet azért nagyszerű, mert az Isten jelen van még akkor is, ha nem látjuk. Még régebben azt írtam, hogy nem csak a templomban lehet isten- tisztelet, hanem az istentisztelet az élet eseményeiben is ott rejlik. Leirom most nektek életem egyik emlékezetes istentiszteletét. Éppen a mai napon jutott eszembe, mert egy hasonló élményről írt egy bácsi az Evangélikus Naptárban. Még nyáron történt. Dávid fiam leesett a zongoraszékről, és nagyon csúnyán eltörte a kezét. Nem volt nyílt törés, de a doktor bácsi nem tudta megmondani azt, hogy igazából mit tud tenni azért, hogy ne kelljen megműteni. Azt mondta, először megpróbálja hagyományos módon összeilleszteni a két csontot, de mivel ez nagyon fájdalmas, ezért a fiút. el kell altatni. Mi tagadás, meg voltam rémülve. Képzeld csak el! A fiam ötéves, még soha nem volt kórházban, most pedig hirtelen még el is altatják. Elhiheted, hogy járkáltam az ajtó előtt, amíg bent tartott a próbálkozás. Aztán, kitolták egy olyan ágyon, aminek kerekei vannak. Sápadt volt és még aludt. Az orvos beszámolt arról, hogy annyira el van törve, hogy a műtét elkerülhetetlen. Még azt is mondta, hogy ő ezt még az éjjel megcsinálja. Addig a fiam felkerült az egyik kórterembe. Nem tudom, voltál-e már kórházban. Éjszaka a kórházban halvány kék lámpák égnek. Alig adnak valami fényt. Csendesen lépdeltem. Az ágyakon gyerekek. Legtöbbje már szuszogva alszik. Az ápolónő - látva, hogy mennyire odavagyok - megengedi, hogy bemenjek a terembe. Remegő kézzel húzom föl magamra a fehér köpenyt és a lábvédőt. Dávid a sarokban levő ágyon fekszik és halkan pityereg. Nem tudja, milyen komoly műtét előtt áll, csak azért sír, mert nem jöhet haza. Én is majdnem sírok, pedig a férfiak ritkán sírnak, pláne a nagy fiúk előtt. Mit lehet mondani egy fiúnak, aki két altatás között van, és haza szeretne jönni? Otthon minden este el szoktuk mondani azt a kis esti imádságot, amit biztos, te is ismersz, összekulcsolom a kezem, ö szegény nem tudja, be van kötve. Halkan kezdem mondani, közben majd megszakadok: En Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a Tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám! Vigyázz kedves szüléimre és az én kis testvérkémre. Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen. Néha hallom, hogy ő is belekapcsolódik. Most ezek a mondatok mást jelentenek, mint máskor. Nemcsak az összetartozást, amiben ott van az Isten is, hanem az Isten kezébe való kapaszkodást. Igaz, nem mondtuk1 ki ezt: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében, de tudom, az Isten ott volt velünk a kék fényekben, az éjszakai kórteremben. így aztán, ami történt, igazi istentisztelet volt. Kicsit szomorú isten- tisztelet. *** Történt-e veled már hasonló? Volt-e olyan pillanat az életedben amikor úgy érezted, hogy mintha az Isten ott lenne veled? A szoba, az osztályterem, az utcátok vált-e már hirtelen templommá úgy, mint nekem az a kórterem? Mit gondolsz erről a történetről? írd meg nekem! Tudod a címemet: 2373 Dabas-Gyón, Luther u. 14. Tényleg érdekel, mit írsz, és várom leveledet! Az istentisztelet pedig a jövő héten folytatódik. Koczor Tamás JT A "V VASÁRNAP r IGÉJE Rom. 13,8-10 ADÓS-FIZESS! Államunk súlyos adóssággal küzd. Erezzük is és tudjuk is mindnyájan. De azt is, hogy bármilyen nagy is ez az adósság, előbb vagy utóbb rendezni kell. Ki kell fizetni. A különböző vállalatok, szövetkezetek ezekben a hetekben számolnak be tagságuknak a múlt esztendei tevékenységük eredményéről. A mérlegbeszámolókból bizony sokszor az tűnik ki, hogy törleszteni-, fizetnivaló maradt még jócskán. Hitelek, kamatok, számlák vátják kiegyenlítésüket. Sokszor egészen közeli, sürgető határidőkkel. Az idei szoros, együttes munka egyik legfőbb célja az adósságteher megszüntetése, a terhes adósság kifizetése. A keresztyén ember sem mentes az adósságtól. Lehet az anyagi, de más természetű is. Minden tartozás, minden adósság veszélyt hord magában. Tisztesség, becsület forog kockán. Ezért figyelmeztet bennünket is az apostoli intés: „Senkinek se tartozzatok semmivel!" Vagy ha mégis, akkor azt mielőbb, feltétlenül rendezzük. Kölcsönkapott vagy ránkbízott pénz, kölcsönkért értékes könyv, válaszra váró levelek ne terheljék adósságlistánkat. De a beígért látogatások elmaradása s a hála és köszönet köteles szavai sem. Meg kell, és meg lehet ezektől az adósságoktól szabadulni. Ki kell fizetnünk, meg kell adnunk kinek-kinek ami jár. Egy adósságtól azonban minden igyekezet mellett sem lehet megszabadulni. Ez megmarad. Kifizetni sohasem tudjuk. Csak fizetgethetjük. Amíg csak élünk. Ez az adósság a felebarát szeretete. Az apostol intései közül ez most ismét előkerül. Annak a másik embernek, annak a másik embertársunknak a szeretete, akivel életünk útján összetalálkozunk, akivel egy fedél alatt, egy bérházban élünk és lakunk. Egy buszon, egy kupéban utazunk. Kedves vagy haragos, barátságos vagy gyűlölködő, segítőkész, vagy éppen ellenséges magatartást tanúsít velünk szemben. Szeretnünk kell őket személyválogatás nélkül. Mégpedig úgy, mint saját magunkat. Lehetséges ez? Képesek vagyunk erre? Nem kíván lehetetlent az apostol? Tőlünk függ! Ha ugyanis észbe vesszük, hogy Isten annyira szeretett bennünket, hogy még Egyszülöttjét sem kímélte, hanem mindnyájunkért a keresztre adta, s hogy Krisztus Urunk szenvedésével és halálával bűntartozásunkat helyettünk kifizette, hogy értünk és helyettünk meghalt, hogy nekünk örökéletünk legyen, úgy hálánk mindezért a mérhetetlen, felbecsülhetetlen értékű szereletért nem lehet kisebb, kevesebb mint felebarátunknak a saját magunk szeretésével egyenértékű, azonos szeretete. Törlesztése annak, amit kegyelemből kaptunk Istentől, s amivel elkötelezettei vagyunk felebarátainknak. Életfogytiglan való tartozás ez. Holtomig, holtáig való törlesztés. Életem odaszánása élő áldozatul Istennek. A teljes magam, a testi, lelki, szellemi, anyagi javaim odaszánására. így lehet istentiszteletem okos, valóságos, képmutatás nélküli, amelyik tetszik Istennek. Ő maga ment meg a fizetésképtelenség veszélyétől s tesz képessé a hálaadósságom szüntelen törlesztésére, fizetésére. Zoltán László IMÁDKOZZUNK Urunk! Növeld hálánkat irántad és mélyítsd szeretetünket felebarátaink, embertestvéreink iránt. Mindenünk, amink van, tetöled kaptuk. Te magad légy példa számunkra a felebarátunk iránti szeretetre. Erőforrásként a megvalósuláshoz pedig Szentlelkedet kérjük. Ámen. Két A MEVISZ ERDÉLYBEN A Fasori Gimnáziumban történt, az önképzőkör karácsonyi műsora végén. Dúdoltuk a Csendes éj-t, imádkoztunk, s minden diák és tanár egy pici gyertyát kapott kezébe. Néztük az apró lángokat, amelyek ott és akkor nem annyira karácsonyi fények voltak, hanem emlékmécsesek az akkor kitört forradalom áldozataiért. Betlehem és Temesvár, a két városban lezajlott gyerekgyilkosság összekapcsolódott. Talán már akkor sok fiatalban megfogalmazódott a segítőszándék, hogy'amint lehet, útrá kell kelni, erdélyi testvéreink megsegítésére. A Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség és a kőbányai gyülekezet közös gyűjtést indított, amelyhez csatlakozott a kelenföldi, a győri, a zuglói, a nagy tárcsái és a salgótarjáni gyülekezet is. Közel kétszázezer forint értékben vásároltunk és kaptunk élelmet,, tisztítószereket, ruhát és könyveket. Csupán cukorból például 4 mázsát, kakaóból 400 csomagot, moso^ A lelkésznő munkatársaival Sepsiszentgyörgyön » gyertyagyúj tás Halmágy Három evangélikus gyülekezetei látogattunk meg. Éreztük, a kézzelfogható segítségnél sokkal több az, amit lelkiekben adhatunk egymásnak. A konzerv előbb-utóbb elfogy, az elem is kimerül, de megmarad a betű, az írott szó, s megmarad a testvériség, a leírhatatlan, láthatatlan kapocs. Milliós segélyezési kampányok között sem veszhet el a személyes kapcsolat, az ölelések és könnyek, közös énekek és imádságok világa.' Ezért is tervezgetjük mi is, ők is, a testvérgyülekezeti kapcsolatokat, és a közös ifjúsági programokat is. „Mikor jönnek újra?”, hangzik a kérdés mind több felől, válasz porból ezer dobozt pakoltunk fel a teherautóra, amely egy személykocsi kíséretében, öt fiatallal indult útnak. Olyan távolabbi településeket kívántunk meglátogatni, ahová segélyszállítmány még biztosan nem érkezett. Első állomásunk egy kis falu a Hargitán, festői környezetben. A meredek emelkedőn a terhüket nehezen vonszoló lovas vagy ökrös szekerek mellett ballagnak a gyakran népviseletes emberek. Kisfiú és öregember egyaránt hatalmas kucsmában. Bácsika vállára vetett fejszével az erdő felé tart. Sütő András és Tamási Áron írásai elevenednek meg előttünk. Az általunk meglátogatott falut csángók lakják, házukat, udvarukat a szűkös körülmények között is csodálatosan rendben tartva. Pillanatok alatt összéfüt ä fél falu, a plébános megindultan mond köszönetét a nem'vátt'Segítségért; á-tanítónő boldogan fogadja a magyar tankönyveket. Gyerekek az apró ajándékokat illemtudóan köszönik meg: „Isten fizesse meg!”. Éjszaka is beszélgetünk még a megaláztatás időszakáról és az új reményekről. Könnyezve mesélik, hogy a templomban újra énekelték a magyar himnuszt, s újra nézhetnek magyar adást a román tévében. A májusi elsőáldozásra feltétlenül visszavárnak: a gyönyörű, népviseletes mellények már most készülnek, szorgos munkával. Az ízes magyar nyelvet beszélő házigazdánknál egy magyar kokárda is előkerül. Másnap reggel immár világosban látjuk igazából, milyen csodálatos szépségű faluba kerültünk, s döbbenten gondolunk arra, hogy az őrült terv ezt a települést is el akarta volna pusztítani a föld színéről. helyett mi is meghívásokat adunk át. Egy 41 éves lelkész méhány héttel ezelőtt húnyt el, özvegye és három gyereke elmondja, hogy sosem jártak még Magyarországon. A 13 éves kisfiú azonnal belefeledkezik a magyar könyvekbe. Már öreg este van, mikor a harmadik evangélikus gyülekezetből is tovább kell indulnunk, de előtte még megmutatják azt a temetői emlékművet, amelyet a legnehezebb időkben is sikerült megmenteni az elpusztítástól. Rövid éjszakai pihenés után - már nem kell félni, hogy kitudódik: magyarországi szállóvendéget fogadtak... - Temesvárra érkezünk, a hős városba. A színház és a templom közötti főtéren most is nagy a tömeg, de a járdán itt-ott még előbukkannak vémyomok... Virágok, koszorúk, plakátok, zászlók mindenhol. Sokan újságért állnak sorba, ^Sokan hangosan vitáznak,' de még1 többen könnyeznek. Szinte minden családban gyászolnak valakit. Végig a házfalakon sortüzek nyoma, rengeteg ablak betört, üzletek kiégtek. Megállunk a templom lépcsőjén, ahol a gyilkos szándék ártatlan gyerekek életét oltotta ki. Gyertyákat vásárolunk, s miközben elhelyezzük azokat egy lámpaoszlop tövében, visszaemlékszem arra a másik gyertya- gyújtásra. Néhány hét telt volna csak el azóta? Nem, a történelmi időt nem lehet így mérni. Isten kegyelmének esztendejét sem. Mérhetetlenül sok idő kellett hogy elteljen azóta, hiszen a középkorból egy új korba jutottunk. Fejünkben cikáznak a gondolatok, szívünkben kavarognak az érzések, miközben elindulunk Tőkés László temploma felé. (Folytatjuk) Fabiny Tamás ÉLŐ VÍZ Felette nagy titok: az egyház ,Nem vagytok idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek,* (Ef 2,19) * Csizmadia Károly köszöneté Napjainkban kezdik felfedezni az egyházat. Sok dolgot nem értünk nélküle. Problémáinkat nem tudjuk megoldani. Annyi ellentmondásos, kibogozhatatlan van az eseményekben; kérdések, melyek felett nem lehet elsiklanunk, nehézségek, amikbe beleütközünk. Akarva-akaratlan magasabbra kell néznünk. Felfelé^ így jutottunk el az isten-kérdéshez. Ma sok a kérdező, kereső ember. Ezek be nem vallottan is Istent keresik. Esetleg túl magasan. Alacsonyabban lehet őt megtalálni. Talán nagyon alacsonyan. Emberek között, emberekben: az egyházban. Most az egyházról fogunk beszélni. Nem teológus módra, nem szociológiai alapon, hanem egyszerűen úgy, ahogyan a Biblia tarnt róla az Efezusi levélben. Nincs még egy levél, amely annyit írna az egyházról, mint ez. Ezért nevezik az egyház tükrének is. Bár nem könnyen érthető levélnek tartják, az egyházról mégis egyszerű dolgokat mpnd benne Pál apostol. A mi életünkből vett, számunkra jól érthető hasonlatokat. Az első, amit mindjárt kiragadunk : az egyház család, Isten családja. Mert hiszen a háznép családot jelent. Különösen is, ha ellentétpárul idegeneket és jövevényeket emleget, akkor itt hazataláltakra, családba fogadottakra lehet értenünk. Az egyház - eklézsia - nemcsak kihívottakat, hanem egyszersmind behívottakat, Isten be- hívottjait is jelenti. Az egyház elnevezés nem az „egy”, egyetlen ház kifejezésből származik, hanem az „üdv-”, „idv-” házat jelenti. A pótolhatatlan boldogságot, az üdvösséget jelentő házat. És nem arra vágyakozik-e szíve legmélyén a zavarba esett, utat kereső ember? És éppen azt kínálja fel egy kitárt ajtajú otthon, befogadó, meleg családi kör: Isten háza népe. Persze Pál apostol is tudatában van annak, hogy a sokszor nagyon közeli, nagyon egyszerűnek látszó dolgok mégse olyan egyszerűek. Azért azt is felfedi ebben az egyházról szóló levelében, hogy az egyház ,felette nagy titok." 5,32. Nem is csodálkozhatunk rajta, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy családi problémák is vannak. S úgy látszik, nemcsak az embereknél, hanem Isten családjában is. Sokan megbotránkoznak azon, hogy az egyház felekezetekre, részekre van szakadva. Dehát az üdvösség ismerete, sőt megismertetése is (az egyházi tanítás is) rész szerint való ebben a világban. Ezért van az, hogy az Isten-hívők és az Istenben nem hívők keverve vannak az egyházban. Isten családjában is vannak problémák. Ézt próbálja megoldani az ember azzal, hogy beszél látható és láthatatlan egyházról. A láthatatlan túl lenne minden földi határon, amelyben nincs felekezet, sem a hívők és a nem hívők diszharmóniája, s a láthatatlan egyházat terhelné csupán ez a botránkoztató megosztottság. Pedig nincs külön látható és láthatatlan egyház. A láthatatlan egyház megtévesztő délibáb csupán, ami az ember képzeletében sejlik fel, míg a látható egyház egy sorba kerül megannyi földi, emberi társulással. De éppen így Isten alkotása, valóság, behívó otthon, kitárt karú család. Isten láthatatlan, de testté lett Jézus Krisztusban. A mindenható, a mindent tudó, a szent belealáz- kodott az emberi testbe. Sokan nem ismerték, nem ismerik fel, de akik befogadták Őt, Isten gyermekeivé lettek, Isten háza népévé. Túróczy Zoltán Ó, azok az ősi iskolák, régi alma materek! Azok a 400-450 éves kollégiumok! Valóban tápláló, fölnevelő anyák voltak! Ontották, adták a tudást, lelki-szellemi kincseket az ifjú magyar szívekbe és fejekbe: Magukhoz ölelték a jobbára faluról fölkerült fiúkat és magukhoz szorították őket - amíg csak éltek. Ők meg kedves, felejthetetlen emlékekkel kötődtek nevelő iskolájukhoz. A pápai református kollégium egy melegszívű, hűséges öregdiákja, Csizmadia Károly nyugalmazott református espereslelkész, Pápai Kollégiumi Történetek című 130 oldalas könyvben emlékezik az öreg iskoláról, tudós tanárokról, diákokról. A könyv külseje nem is árulja el, hogy mennyi szívjóság, hálás visszaemlékezés és derűs, humoros eset került a kötetbe. Megérinti az olvasót egy ősi magyar protestáns kollégium szelleme. A kollégium évszázadokon át képezte, nevelte fiait és kibocsátotta őket magyar népünk, - elsősorban a Dunántúl - tájaira, az anya- szentegyház szolgálatába. Az öreg iskola homlokzatán három szó vüágí- tott: Istennek, Hazának, Tudománynak! Nem jelszavak, de hitvallás és nevelői elkötelezés. Az iskola államosításakor leverték a három szót az épület faláról - de növendékei, diákjai szívéből nem lehetett a három szót kitörölni. Az Úristen hatalma és szeretete, a Haza tisztelete és a Tudomány gazdagító ereje áldást jelentett a volt diákok életében. Tiszta, világos fogalmazással, szívbéli hálával írta és gyűjtögette össze a könyv anyagát'Csizmadia Károly. Oltárra tett hálaáldozat ez a könyv. Szerzőnk ismerteti természetesen a pápai kollégium történetét. Röviden és nem untatóan! (A hálásszívü szerzőnek, kedves barátomnak megírtam azt a jámbor gyanúmat, hogy az 1531. évben alapított iskola inkább a lutheri' reformációnak, mint a kálvininak a gyümölcse!) A történeti ismertetés után mintha illatos virágcsokrokkal emlékeznének az öregdiákok, neves, országos hírű kollégisták, Csoóri Sándor, Imre Samu, Lőrincze Lajos, Somogyi József és mások. „Hálával gondolok... nagyon sokat köszönhetek... áldott legyen a láng!” - írják és vallják. A könyv egyik fejezetében moso- lyogtató, derűs diáktörténeteket olvashatunk. Az örök kisdiák felel - szemben vele a Tanár Úr! (Keine Rose ohne Dorne! - Kicsi Róza, óh ne hagyj el!) Külön fejezetben gyűjtötte össze szerzőnk a kollégiumi tanárokkal kapcsolatos históriákat. A derűs történeteket a tiszta szeretet és tisztelet hangulata lengi körül. Ott élnek ezek a kiváló tanárok, tudós professzorok, püspökök az emlékezők lelkében ma is. A gyülekezetekkel, lelkészekkel foglalkozó derűs történetek egyikében megtudjuk, miért is lett Gyurátz Ferenc evangélikus püspökünk Pápán a negyedik fagyosszent! Az utolsó fejezetben hangulatos'es tanulságos történetek elevenednek meg a teológusokról. A leányinternátus muskátlis ablakai mögött néha leányfejek voltak láthatók. Lenn, az utca másik oldalán teológusok csoportosultak, és... A váratlanul megjelenő professzor mosolyogva kérdezte a teológusoktól : „Galileai férfiak, mit álltok itt, nézve a mennybe?” Külön előnye a gyűjteménynek, hogy komor, aggódó világunkban olyan fontos „H-vitamint” tartalmaz - a humort! Bizony, nagy szükségünk van az evangéliumi derűre! Ebből is bőven kapunk a könyvből. Szívből kívánjuk, hogy a pápai református kollégium visszakerüljön a dunántúli református egyházkerület tulajdonába, és homlokfalára mielőbb visszakerüljön a három fénylő szó: Istennek, Hazának, Tudománynak. Mert valójában ezeké az iskola. Hiszem, hogy szép kötetével a hűséges öregdiák, Csizmadia Károly megtette, ami most tőle telt. A könyv ára: 130,- forint. Árusítja a Református Egyházkerület Könyvtára, Pápán, Március 15. tér. Sümeghy József
