Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-28 / 4. szám

Evangélikus Élet 1990. január 28. GYERMEKEKNEK Tudom, az Isten ott volt Legutóbb arról írtam nektek - ha olvastátok hogy az is­tentisztelet azért nagyszerű, mert az Isten jelen van még ak­kor is, ha nem látjuk. Még ré­gebben azt írtam, hogy nem csak a templomban lehet isten- tisztelet, hanem az istentisztelet az élet eseményeiben is ott rej­lik. Leirom most nektek életem egyik emlékezetes istentisztele­tét. Éppen a mai napon jutott eszembe, mert egy hasonló él­ményről írt egy bácsi az Evan­gélikus Naptárban. Még nyáron történt. Dávid fiam leesett a zongoraszékről, és nagyon csúnyán eltörte a kezét. Nem volt nyílt törés, de a doktor bácsi nem tudta meg­mondani azt, hogy igazából mit tud tenni azért, hogy ne kelljen megműteni. Azt mondta, először megpróbálja hagyo­mányos módon összeilleszteni a két csontot, de mivel ez na­gyon fájdalmas, ezért a fiút. el kell altatni. Mi tagadás, meg voltam rémülve. Képzeld csak el! A fiam ötéves, még soha nem volt kórházban, most pe­dig hirtelen még el is altatják. Elhiheted, hogy járkáltam az ajtó előtt, amíg bent tartott a próbálkozás. Aztán, kitolták egy olyan ágyon, aminek kere­kei vannak. Sápadt volt és még aludt. Az orvos beszámolt ar­ról, hogy annyira el van törve, hogy a műtét elkerülhetetlen. Még azt is mondta, hogy ő ezt még az éjjel megcsinálja. Addig a fiam felkerült az egyik kórte­rembe. Nem tudom, voltál-e már kórházban. Éjszaka a kórház­ban halvány kék lámpák ég­nek. Alig adnak valami fényt. Csendesen lépdeltem. Az ágyakon gyerekek. Legtöbbje már szuszogva alszik. Az ápo­lónő - látva, hogy mennyire odavagyok - megengedi, hogy bemenjek a terembe. Remegő kézzel húzom föl magamra a fehér köpenyt és a lábvédőt. Dávid a sarokban levő ágyon fekszik és halkan pityereg. Nem tudja, milyen komoly műtét előtt áll, csak azért sír, mert nem jöhet haza. Én is majdnem sírok, pedig a férfiak ritkán sír­nak, pláne a nagy fiúk előtt. Mit lehet mondani egy fiúnak, aki két altatás között van, és haza szeretne jönni? Otthon minden este el szoktuk mondani azt a kis esti imádságot, amit biztos, te is ismersz, összekulcsolom a kezem, ö szegény nem tudja, be van kötve. Halkan kezdem mondani, közben majd meg­szakadok: En Istenem, jó Iste­nem, becsukódik már a sze­mem, de a Tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám! Vi­gyázz kedves szüléimre és az én kis testvérkémre. Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen. Néha hallom, hogy ő is belekapcso­lódik. Most ezek a mondatok mást jelentenek, mint máskor. Nemcsak az összetartozást, amiben ott van az Isten is, ha­nem az Isten kezébe való ka­paszkodást. Igaz, nem mondtuk1 ki ezt: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek ne­vében, de tudom, az Isten ott volt velünk a kék fényekben, az éjszakai kórteremben. így az­tán, ami történt, igazi istentisz­telet volt. Kicsit szomorú isten- tisztelet. *** Történt-e veled már hason­ló? Volt-e olyan pillanat az éle­tedben amikor úgy érezted, hogy mintha az Isten ott lenne veled? A szoba, az osztályte­rem, az utcátok vált-e már hir­telen templommá úgy, mint ne­kem az a kórterem? Mit gon­dolsz erről a történetről? írd meg nekem! Tudod a címemet: 2373 Dabas-Gyón, Luther u. 14. Tényleg érdekel, mit írsz, és várom leveledet! Az istentiszte­let pedig a jövő héten folytató­dik. Koczor Tamás JT A "V VASÁRNAP r IGÉJE Rom. 13,8-10 ADÓS-FIZESS! Államunk súlyos adóssággal küzd. Erezzük is és tudjuk is mindnyájan. De azt is, hogy bármilyen nagy is ez az adósság, előbb vagy utóbb rendezni kell. Ki kell fizetni. A különböző vállalatok, szövetkezetek ezekben a hetekben számolnak be tagságuknak a múlt esztendei tevékenységük eredményéről. A mérlegbeszámolókból bizony sokszor az tű­nik ki, hogy törleszteni-, fizetnivaló maradt még jócskán. Hitelek, kamatok, számlák vátják kiegyenlítésüket. Sokszor egészen közeli, sürgető határidőkkel. Az idei szoros, együttes munka egyik legfőbb célja az adósságteher megszüntetése, a terhes adósság kifizetése. A keresztyén ember sem mentes az adósságtól. Lehet az anyagi, de más természetű is. Minden tartozás, minden adós­ság veszélyt hord magában. Tisztesség, becsület forog kockán. Ezért figyelmeztet bennünket is az apostoli intés: „Senkinek se tartozzatok semmivel!" Vagy ha mégis, akkor azt mielőbb, feltétlenül rendezzük. Kölcsönkapott vagy ránkbízott pénz, kölcsönkért értékes könyv, válaszra váró levelek ne terheljék adósságlistánkat. De a beígért látogatások elmaradása s a hála és köszönet köteles szavai sem. Meg kell, és meg lehet ezektől az adósságoktól szabadulni. Ki kell fizetnünk, meg kell adnunk kinek-kinek ami jár. Egy adósságtól azonban minden igyekezet mellett sem lehet megszabadulni. Ez megmarad. Kifizetni sohasem tudjuk. Csak fizetgethetjük. Amíg csak élünk. Ez az adósság a feleba­rát szeretete. Az apostol intései közül ez most ismét előkerül. Annak a másik embernek, annak a másik embertársunknak a szeretete, akivel életünk útján összetalálkozunk, akivel egy fedél alatt, egy bérházban élünk és lakunk. Egy buszon, egy kupéban utazunk. Kedves vagy haragos, barátságos vagy gyűlölködő, segítőkész, vagy éppen ellenséges magatartást tanúsít velünk szemben. Szeretnünk kell őket személyváloga­tás nélkül. Mégpedig úgy, mint saját magunkat. Lehetséges ez? Képesek vagyunk erre? Nem kíván lehetetlent az apostol? Tőlünk függ! Ha ugyanis észbe vesszük, hogy Isten annyira szeretett bennünket, hogy még Egyszülöttjét sem kímélte, hanem mindnyájunkért a keresztre adta, s hogy Krisztus Urunk szenvedésével és halálával bűntartozásunkat helyet­tünk kifizette, hogy értünk és helyettünk meghalt, hogy ne­künk örökéletünk legyen, úgy hálánk mindezért a mérhetet­len, felbecsülhetetlen értékű szereletért nem lehet kisebb, kevesebb mint felebarátunknak a saját magunk szeretésével egyenértékű, azonos szeretete. Törlesztése annak, amit kegye­lemből kaptunk Istentől, s amivel elkötelezettei vagyunk fele­barátainknak. Életfogytiglan való tartozás ez. Holtomig, hol­táig való törlesztés. Életem odaszánása élő áldozatul Isten­nek. A teljes magam, a testi, lelki, szellemi, anyagi javaim odaszánására. így lehet istentiszteletem okos, valóságos, kép­mutatás nélküli, amelyik tetszik Istennek. Ő maga ment meg a fizetésképtelenség veszélyétől s tesz képessé a hálaadóssá­gom szüntelen törlesztésére, fizetésére. Zoltán László IMÁDKOZZUNK Urunk! Növeld hálánkat irántad és mélyítsd szeretetünket felebará­taink, embertestvéreink iránt. Mindenünk, amink van, tetöled kaptuk. Te magad légy példa számunkra a felebarátunk iránti szeretetre. Erő­forrásként a megvalósuláshoz pedig Szentlelkedet kérjük. Ámen. Két A MEVISZ ERDÉLYBEN A Fasori Gimnáziumban történt, az önképzőkör karácsonyi műsora végén. Dúdoltuk a Csendes éj-t, imádkoz­tunk, s minden diák és tanár egy pici gyertyát kapott kezébe. Néztük az apró lángokat, amelyek ott és akkor nem annyira karácsonyi fények voltak, ha­nem emlékmécsesek az akkor kitört forradalom áldozataiért. Betlehem és Temesvár, a két városban lezajlott gye­rekgyilkosság összekapcsolódott. Ta­lán már akkor sok fiatalban megfogal­mazódott a segítőszándék, hogy'amint lehet, útrá kell kelni, erdélyi testvéreink megsegítésére. A Magyarországi Evan­gélikus Ifjúsági Szövetség és a kőbá­nyai gyülekezet közös gyűjtést indított, amelyhez csatlakozott a kelenföldi, a győri, a zuglói, a nagy tárcsái és a salgó­tarjáni gyülekezet is. Közel kétszázezer forint értékben vásároltunk és kaptunk élelmet,, tisztítószereket, ruhát és köny­veket. Csupán cukorból például 4 má­zsát, kakaóból 400 csomagot, moso^ A lelkésznő munkatársaival Sepsiszentgyörgyön » gyertyagyúj tás Halmágy Három evangélikus gyülekezetei lá­togattunk meg. Éreztük, a kézzelfog­ható segítségnél sokkal több az, amit lelkiekben adhatunk egymásnak. A konzerv előbb-utóbb elfogy, az elem is kimerül, de megmarad a betű, az írott szó, s megmarad a testvériség, a leírhatatlan, láthatatlan kapocs. Mil­liós segélyezési kampányok között sem veszhet el a személyes kapcsolat, az ölelések és könnyek, közös énekek és imádságok világa.' Ezért is tervezgetjük mi is, ők is, a testvérgyülekezeti kap­csolatokat, és a közös ifjúsági progra­mokat is. „Mikor jönnek újra?”, hang­zik a kérdés mind több felől, válasz porból ezer dobozt pakoltunk fel a te­herautóra, amely egy személykocsi kí­séretében, öt fiatallal indult útnak. Olyan távolabbi településeket kíván­tunk meglátogatni, ahová segélyszállít­mány még biztosan nem érkezett. Első állomásunk egy kis falu a Har­gitán, festői környezetben. A meredek emelkedőn a terhüket nehezen vonszo­ló lovas vagy ökrös szekerek mellett ballagnak a gyakran népviseletes em­berek. Kisfiú és öregember egyaránt hatalmas kucsmában. Bácsika vállára vetett fejszével az erdő felé tart. Sütő András és Tamási Áron írásai eleve­nednek meg előttünk. Az általunk meglátogatott falut csángók lakják, házukat, udvarukat a szűkös körülmé­nyek között is csodálatosan rendben tartva. Pillanatok alatt összéfüt ä fél falu, a plébános megindultan mond kö­szönetét a nem'vátt'Segítségért; á-taní­tónő boldogan fogadja a magyar tan­könyveket. Gyerekek az apró ajándé­kokat illemtudóan köszönik meg: „Is­ten fizesse meg!”. Éjszaka is beszélge­tünk még a megaláztatás időszakáról és az új reményekről. Könnyezve mesé­lik, hogy a templomban újra énekelték a magyar himnuszt, s újra nézhetnek magyar adást a román tévében. A má­jusi elsőáldozásra feltétlenül visszavár­nak: a gyönyörű, népviseletes mellé­nyek már most készülnek, szorgos munkával. Az ízes magyar nyelvet be­szélő házigazdánknál egy magyar ko­kárda is előkerül. Másnap reggel im­már világosban látjuk igazából, milyen csodálatos szépségű faluba kerültünk, s döbbenten gondolunk arra, hogy az őrült terv ezt a települést is el akarta volna pusztítani a föld színéről. helyett mi is meghívásokat adunk át. Egy 41 éves lelkész méhány héttel ez­előtt húnyt el, özvegye és három gyere­ke elmondja, hogy sosem jártak még Magyarországon. A 13 éves kisfiú azonnal belefeledkezik a magyar köny­vekbe. Már öreg este van, mikor a har­madik evangélikus gyülekezetből is to­vább kell indulnunk, de előtte még megmutatják azt a temetői emlékmű­vet, amelyet a legnehezebb időkben is sikerült megmenteni az elpusztítástól. Rövid éjszakai pihenés után - már nem kell félni, hogy kitudódik: magyar­országi szállóvendéget fogadtak... - Te­mesvárra érkezünk, a hős városba. A színház és a templom közötti főtéren most is nagy a tömeg, de a járdán itt-ott még előbukkannak vémyomok... Virá­gok, koszorúk, plakátok, zászlók min­denhol. Sokan újságért állnak sorba, ^Sokan hangosan vitáznak,' de még1 töb­ben könnyeznek. Szinte minden család­ban gyászolnak valakit. Végig a házfala­kon sortüzek nyoma, rengeteg ablak be­tört, üzletek kiégtek. Megállunk a temp­lom lépcsőjén, ahol a gyilkos szándék ártatlan gyerekek életét oltotta ki. Gyer­tyákat vásárolunk, s miközben elhelyez­zük azokat egy lámpaoszlop tövében, visszaemlékszem arra a másik gyertya- gyújtásra. Néhány hét telt volna csak el azóta? Nem, a történelmi időt nem lehet így mérni. Isten kegyelmének esztende­jét sem. Mérhetetlenül sok idő kellett hogy elteljen azóta, hiszen a középkor­ból egy új korba jutottunk. Fejünkben cikáznak a gondolatok, szívünkben kavarognak az érzések, mi­közben elindulunk Tőkés László temp­loma felé. (Folytatjuk) Fabiny Tamás ÉLŐ VÍZ Felette nagy titok: az egyház ,Nem vagytok idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek,* (Ef 2,19) * Csizmadia Károly köszöneté Napjainkban kezdik felfedezni az egyházat. Sok dolgot nem értünk nélküle. Problémáinkat nem tud­juk megoldani. Annyi ellentmon­dásos, kibogozhatatlan van az ese­ményekben; kérdések, melyek fe­lett nem lehet elsiklanunk, nehéz­ségek, amikbe beleütközünk. Akarva-akaratlan magasabbra kell néznünk. Felfelé^ így jutot­tunk el az isten-kérdéshez. Ma sok a kérdező, kereső ember. Ezek be nem vallottan is Istent keresik. Esetleg túl magasan. Alacsonyab­ban lehet őt megtalálni. Talán na­gyon alacsonyan. Emberek között, emberekben: az egyházban. Most az egyházról fogunk be­szélni. Nem teológus módra, nem szociológiai alapon, hanem egy­szerűen úgy, ahogyan a Biblia ta­rnt róla az Efezusi levélben. Nincs még egy levél, amely annyit írna az egyházról, mint ez. Ezért nevezik az egyház tükrének is. Bár nem könnyen érthető levélnek tartják, az egyházról mégis egyszerű dol­gokat mpnd benne Pál apostol. A mi életünkből vett, számunkra jól érthető hasonlatokat. Az első, amit mindjárt kiraga­dunk : az egyház család, Isten csa­ládja. Mert hiszen a háznép csalá­dot jelent. Különösen is, ha ellen­tétpárul idegeneket és jövevénye­ket emleget, akkor itt hazatalál­takra, családba fogadottakra lehet értenünk. Az egyház - eklézsia - nemcsak kihívottakat, hanem egy­szersmind behívottakat, Isten be- hívottjait is jelenti. Az egyház elnevezés nem az „egy”, egyetlen ház kifejezésből származik, hanem az „üdv-”, „idv-” házat jelenti. A pótolhatat­lan boldogságot, az üdvösséget je­lentő házat. És nem arra vágyako­zik-e szíve legmélyén a zavarba esett, utat kereső ember? És éppen azt kínálja fel egy kitárt ajtajú ott­hon, befogadó, meleg családi kör: Isten háza népe. Persze Pál apostol is tudatában van annak, hogy a sokszor nagyon közeli, nagyon egyszerűnek látszó dolgok mégse olyan egyszerűek. Azért azt is felfedi ebben az egy­házról szóló levelében, hogy az egyház ,felette nagy titok." 5,32. Nem is csodálkozhatunk rajta, hi­szen tudjuk nagyon jól, hogy csalá­di problémák is vannak. S úgy lát­szik, nemcsak az embereknél, ha­nem Isten családjában is. Sokan megbotránkoznak azon, hogy az egyház felekezetekre, ré­szekre van szakadva. Dehát az üd­vösség ismerete, sőt megismerteté­se is (az egyházi tanítás is) rész szerint való ebben a világban. Ezért van az, hogy az Isten-hívők és az Istenben nem hívők keverve vannak az egyházban. Isten csa­ládjában is vannak problémák. Ézt próbálja megoldani az em­ber azzal, hogy beszél látható és láthatatlan egyházról. A láthatat­lan túl lenne minden földi határon, amelyben nincs felekezet, sem a hívők és a nem hívők diszharmóni­ája, s a láthatatlan egyházat terhel­né csupán ez a botránkoztató meg­osztottság. Pedig nincs külön lát­ható és láthatatlan egyház. A lát­hatatlan egyház megtévesztő déli­báb csupán, ami az ember képzele­tében sejlik fel, míg a látható egy­ház egy sorba kerül megannyi föl­di, emberi társulással. De éppen így Isten alkotása, valóság, behívó otthon, kitárt karú család. Isten láthatatlan, de testté lett Jézus Krisztusban. A mindenható, a mindent tudó, a szent belealáz- kodott az emberi testbe. Sokan nem ismerték, nem ismerik fel, de akik befogadták Őt, Isten gyerme­keivé lettek, Isten háza népévé. Túróczy Zoltán Ó, azok az ősi iskolák, régi alma materek! Azok a 400-450 éves kollé­giumok! Valóban tápláló, fölnevelő anyák voltak! Ontották, adták a tu­dást, lelki-szellemi kincseket az ifjú ma­gyar szívekbe és fejekbe: Magukhoz ölelték a jobbára faluról fölkerült fiú­kat és magukhoz szorították őket - amíg csak éltek. Ők meg kedves, felejt­hetetlen emlékekkel kötődtek nevelő iskolájukhoz. A pápai református kollégium egy melegszívű, hűséges öregdiákja, Csiz­madia Károly nyugalmazott refor­mátus espereslelkész, Pápai Kollégiu­mi Történetek című 130 oldalas könyvben emlékezik az öreg iskolá­ról, tudós tanárokról, diákokról. A könyv külseje nem is árulja el, hogy mennyi szívjóság, hálás vissza­emlékezés és derűs, humoros eset ke­rült a kötetbe. Megérinti az olvasót egy ősi magyar protestáns kollégium szelleme. A kollégium évszázadokon át képezte, nevelte fiait és kibocsá­totta őket magyar népünk, - elsősor­ban a Dunántúl - tájaira, az anya- szentegyház szolgálatába. Az öreg is­kola homlokzatán három szó vüágí- tott: Istennek, Hazának, Tudomány­nak! Nem jelszavak, de hitvallás és nevelői elkötelezés. Az iskola államo­sításakor leverték a három szót az épü­let faláról - de növendékei, diákjai szí­véből nem lehetett a három szót kitö­rölni. Az Úristen hatalma és szeretete, a Haza tisztelete és a Tudomány gazda­gító ereje áldást jelentett a volt diákok életében. Tiszta, világos fogalmazással, szívbéli hálával írta és gyűjtögette össze a könyv anyagát'Csizmadia Károly. Oltárra tett hálaáldozat ez a könyv. Szerzőnk ismerteti természetesen a pápai kollégium történetét. Röviden és nem untatóan! (A hálásszívü szerző­nek, kedves barátomnak megírtam azt a jámbor gyanúmat, hogy az 1531. év­ben alapított iskola inkább a lutheri' reformációnak, mint a kálvininak a gyümölcse!) A történeti ismertetés után mintha illatos virágcsokrokkal emlékeznének az öregdiákok, neves, országos hírű kollégisták, Csoóri Sán­dor, Imre Samu, Lőrincze Lajos, So­mogyi József és mások. „Hálával gon­dolok... nagyon sokat köszönhetek... áldott legyen a láng!” - írják és vallják. A könyv egyik fejezetében moso- lyogtató, derűs diáktörténeteket olvas­hatunk. Az örök kisdiák felel - szem­ben vele a Tanár Úr! (Keine Rose ohne Dorne! - Kicsi Róza, óh ne hagyj el!) Külön fejezetben gyűjtötte össze szerzőnk a kollégiumi tanárokkal kap­csolatos históriákat. A derűs története­ket a tiszta szeretet és tisztelet hangula­ta lengi körül. Ott élnek ezek a kiváló tanárok, tudós professzorok, püspö­kök az emlékezők lelkében ma is. A gyülekezetekkel, lelkészekkel foglal­kozó derűs történetek egyikében meg­tudjuk, miért is lett Gyurátz Ferenc evangélikus püspökünk Pápán a ne­gyedik fagyosszent! Az utolsó fejezetben hangulatos'es tanulságos történetek elevenednek meg a teológusokról. A leányinternátus muskátlis ablakai mögött néha leány­fejek voltak láthatók. Lenn, az utca másik oldalán teológusok csoportosul­tak, és... A váratlanul megjelenő pro­fesszor mosolyogva kérdezte a teológu­soktól : „Galileai férfiak, mit álltok itt, nézve a mennybe?” Külön előnye a gyűjteménynek, hogy komor, aggódó világunkban olyan fontos „H-vitamint” tartalmaz - a humort! Bizony, nagy szükségünk van az evangéliumi derűre! Ebből is bőven kapunk a könyvből. Szívből kívánjuk, hogy a pápai re­formátus kollégium visszakerüljön a dunántúli református egyházkerület tulajdonába, és homlokfalára mielőbb visszakerüljön a három fénylő szó: Is­tennek, Hazának, Tudománynak. Mert valójában ezeké az iskola. Hi­szem, hogy szép kötetével a hűséges öregdiák, Csizmadia Károly megtette, ami most tőle telt. A könyv ára: 130,- forint. Árusítja a Református Egyházkerület Könyvtá­ra, Pápán, Március 15. tér. Sümeghy József

Next

/
Thumbnails
Contents