Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-08-19 / 33. szám
Evangélikus Elet 1990. augusztus i9. Hogyan kell élni, Sándor bácsi? Interjy Tóth Sándor mezőlaki lelkésszel Fotó: Babos J. Közel nyolcvanhoz is őmaga vágja a fát, neveli a virágokat, nyesi a gyümölcsfákat - és rendületlenül, fáradhatatlanul hirdeti az Úr igéjét. Itt él közöttünk egy ember, aki felett átvonult a történelem, a történelem egy darabkája: a XX. század, a maga vérzivataros időszakaival. Itt él közöttünk egy ember, aki életével történelmet formált. 0 Tóth Sándor, mezőlaki evangélikus lelkész.- Sándor bácsi, kérem mutatkozzon be néhány szóval a kedves olvasóknak, meséljen életének első szakaszáról... T. S.: - Hol is kezdjem... Sajtos- kálon, egy kicsiny faluban születtem 1912-ben, két bátyám után... egyébként családom Szakpnyból származott el... na szóval, a hat elemit a szomszéd faluban végeztem el, azután kerültem a sopfoni evangélikus líceumba (ma: Berzsenyi Dániel Gimnázium), ahol kitűnő nevelésben részesültünk; soha nem felejtem el Dr. Kamondik Zoltán tanár urat... aztán 1937- ben, mikor befejeztem a Teológiát fizetés nélküli káplán voltam.- Sándor bácsi, miért lett éppen evangélikus lelkész? T. S.: - Rendkívül vallásos családban születtem... minden vasárnap elmentünk a hat kilométerre lévő nagygeresdí templomba... az iskola is vallásosan nevelt, és. én magam is vonzódtam a lelkészi pályára... na, ugye ott tartottam, hogy 1937-ben végeztem a Teológián, utána Nagygeresdre, szülőfalum anyagyülekezetéhez kerültem - ide körülbelül 14 falu evangélikus népessége, mintegy 1500 fő tartozott-, majd ezt követően Malomsokra, utána Csurgóra, ahol a Gimnáziumban hitoktató lelkészként dolgoztam.- Hogyan emlékezik vissza ezekre az évekre? T. S.í — Szép élet volt, s emlékeim is kedvesek ebből az időszakból. .. s lehet mondani, hogy anyagilag is , jól jártam”...- Ügy tudom, hogy 1938 őszén került Mezőlakra lelkésznek, s azóta egyfolytában az egyházközségben látja el a papi teendőket. Mi hivatásának mottója? T. S.: - Igen... az egyik prófétánál találtam rá a következő idézetre, amelyet immár a sokadik évtizede lelkészi munkám sürített jellemzéseként is tisztelek: „Megmegújul minden reggel a Te irgalmad!” Tudod, valóban... minden reggel, mikor felébredek, szinte érzem az Úr kegyelmét, hogy ezt a napot is munkával tölthetem el embertársaim és az Úr örömére...- Mi volt a legelső teendője, mikor Mezőlakra került lelkésznek? T. S.: — A legelső az volt, hogy templomot építünk. Úgy volt, hogy 1940/41-ben bele is kezdünk, összegyűlt rá az adomány is - nagyon sokat segítettek a mezölaki, kemenesaljai hívek, a pusztai emberek -, ám az iskola nagyon rossz állapotban volt - beázott, vizesek voltak a falak, hullott a vakolat, rossz volt a tetőzet stb. - s így 1942-ben (új) iskolát építettünk...- A háborús pusztítás a mi környékünket sem kímélte. Sándor bácsi hogyan élte meg J945-öt? T. S.: - A II. világháborúból a legszomorúbb emlékem az, hogy középső bátyám elesett... a visszavonuló németek Mezőlakról viszonylag hamar elmentek, aztán jöttek Pápa felől az oroszok... velük különösebb probléma nem volt... Emlékszem, éjjelente - mivel én voltam a Mezőlaki Nemzetőrség parancsnoka - mennünk kellett a vasúthoz, ügyelni arra, hogy a meg-megálló (orosz) katonai szerelvényekről a katonák ne mehessenek be a vasút mellett lakó polgárok házaiba... aztán... nekem kellett kísérgetni - biztonsági szempontok miatt Sf a lányokat Pápára burgonyát válogatni. A negyvenes évek vége felé megalakítottam a helyi Földmíves Szövetkezetét, a különböző gépezetek, épületek stb. védelmére... az ötvenes években még az ÁVO is érdeklődött utánam, de nem történt semmi komoly dolog. ..- Egy biztos, Sándor bácsi, nem unatkozhatott akkoriban... S tudom a helybeliektől, nagyon megszerették Önt bátor helytállásáért, segítőkészségéért, emberségéért ... Ön milyennek látja a mezőlaki embert? Milyen (emberileg) a mezőlaki ember? ■ T. S.: - Rendkívül áldozatos, Olvasói levél Meglepetéssel olvastam az ezévi július 29-i számban Elzer Ferenc plébános testvér olvasói levelét „Az érdektelenség okát kellene kutatni” címmel. Egyrészt nagyon igaza van, másrészt egyáltalán nincs. Egyrészt jobb a katolikus egyház helyzete, másrészt nem. Mégis, furcsának találom az Uyen összehasonlításokat az egyházak között. Hiszen mindegyiknek van sok jó_ és rossz oldala - de mindegyik az Úr Jézus Krisztus egyháza szeretne lenni és mindegyiknek a kereszt evangéliumát kellene hirdetnie. Most nem szándékozom katolikus plébános testvérem minden jogos és nem helytálló bírálatára válaszolni. Egyetértve fölvetéseivel, csendben azt kérdem: mi megteszünk-e mindent a magunk helyén azért, hogy Krisztus neve fölmagasztaltassék és minél többen átadják életüket Jézusnak? Az okok mellett, most a cél felé tekintsünk. Nem ment bennünket, hogy a katolikus egyházban ugyanazok a hibák föllelhetők. Bizony, nem jó egyházunk állapota. Ezért az Evangélikus Elet evangélikus olvasóihoz szeretnék fordulni. Azokhoz, akiknek szívügye egyházunk megújulása, a lelki ébredés, sokak megtérése; akik Jézus Krisztust szeretik és életük Urának tartják. Az előző olvasói levél által elénk tartott tükörbe beletekintve, fogjunk össze közös imádságra és szolgálatra. Ennek egyik módja lehet az EKE közösséggel való kapcsolatfölvétel (Evangélikusok Közössége az Evangéliumért). Címünkre szeretettel várjuk testvéreink jelentkezését. Eleven közösségben, a hitébresztés és a hitmélyítés szolgálatát szeretnénk végezni. Ezért tartunk csendesheteket és csendesnapokat is. A Biblia tanulmányozásával nagyon komolyan szeretnénk foglalkozni, elismerve annak tekintélyét életünk és véleményeink fölött. Az életüket újonnan átadókat is szolgálatba szeretnénk állítani. Célunk,^hogy minél többen ismerjék meg az Úr Jézust, mint személyes Megváltójukat és életük Urát, mert csak így lesznek boldogok, így formálódhat egy új Magyarország, így lehetünk igazi testvérek és így juthatunk el Isten örök Országába. Végül néhány gondolat az evangéli- zációs héttel kapcsolatban. Hosszú évtizedek után ez volt az első szervezés, ebbe is bele kell tanulni. Az aránylag kisszámú részvétel oka más volt, amit most nem részletezhetek. De nem élünk a számok bűvöletében. Isten előtt a legértékesebb az EGY, akihez személyesen szól. A kispesti templomban csak nagyon szórványosan voltak katolikusok. A protestáns templomok sem csak hetente egyszer vannak nyitva, - van több hétközi alkalmunk is - de más fölépítésünkből következően és kisebb létszámunk miatt nem folyamatosan. Mi nem ítéljük el Billy Graham módszereit és tavalyi pesti evangélizációját. Noha mi sem ugyanúgy végezzük, de sokat tanultunk belőle. Különféle módszerek vannak, nincs kizárólagos, tökéletes evangélizációs „eljárás”. Ezek kiegészítik egymást. A Billy Graham evangélizáció nyomán 1-2 fő csatlakozott a mi gyülekezetünkhöz is. S azt is tudjuk, hogy az alkalmat a katolikusok is támogatták. Szükség van az egyházban is a szerető, segítő szándékkal elhangzó bírálatra. S azt a jó vezetők átgondolják, akár jogos, akár nem. Az egyház nem Péterre, hanem Jézus Krisztusra alapozódik. S ha hűtlen Urához, akkor még az evangélikus egyház is szánalmas társasággá degradálódik, vagy teljesen el is söpörheti Isten. Ezért bűnbánattal javítani kell elrontott dolgainkon. Jogos ma is a reformáció. Úgy érzem, minden egyházban. Nem félünk az ökumenétől, sőt várjuk azt. Minél közelebb kerül egy hívő a maga egyházában Jézus Krisztushoz, annál közelebb kerülnek ezek a hívők egymáshoz is. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt az 0 Országáért. Széli Bulcsú dolgos - ugye, a mezőlaki nép (s ezek között az evangélikus is) többségében egyszerű zsellérek leszármazottai, „magukban hordják” a munkaszeretetet -, tehát... adakozóak, jószívűek...- Napjainkban az emberek egyre inkább a hitben keresnek támaszt, segítséget, azaz, erősödik az egyház, növekszik a vallásosak aránya... Ön hogyan látja ebben a folyamatban az evangélikus egyház szerepét? T. S.: - Talán én nem is emelném ki külön az evangélikus egyház szerepét, hiszen hála Istennek, a keresztyénség az ökumenizmus felé hajlik... ám mindenképp meg kell említenem egyházunk közös- ségösszetartó-erejét, áldozatosságra nevelő hatását... szóval az az igazság, hogy az ember még nagyon el van telve önmagával, s még nem érzi, hogy rá van szorulva Istenre. .. pedig hát, a bizakodó (hívő) ember a reménységben is előbbre jut...- Mivel tölti szívesen szabadidejét? T. S.: - A lelkészi hivatásomban megtalálom az örömömet. De nagy boldogságot ad számomra a családlátogatás, az emberek közötti forgolódás is... szívesen kertészkedem, foglalkozom a gyümölcsössel, de szeretem tanulmányozni a történelmet, s a különböző népek kultúráját is... nemrég például alkalmam volt a finnek életét is közelről tanulmányozni... A lelkészi szolgálatomban is azt tartom fontosnak, hogy alaposan felkészüljek az igehirdetésre; akár temetésről, akár egyéb alkalomról - például keresztelőről - van szó... a temetés különösen fontos, hiszen akkor a jelenlévőknek reményt kell tudnom adni.- S erősödik a remény az emberekben? T. S.: - Az az igazság, hogy vágyakoznak egy tisztultság után...- Sándor bácsi, hogyan kell élni...? T. S.: - Nos, munkában kell eltölteni az életét annak, aki bármely pályára rálép, tehát a munka legyen első előtte, önmagát nem kímélve, szíwel-lélekkel éljen hivatásának, mert akkor feltétlen megkapja a jutalmat... az én pályám nehéz körülmények között indult el, de munkám annyi örömet szerzett, amely még azt riiondatja közel a nyolcvanhoz, hogy: még ne menj nyugdíjba, mert akkor szétesik ez a kis közösség, amelyért pedig 52 éven át harcoltál és munkálkodtál ...- Köszönöm a beszélgetést, s további jó egészséget kívánok! Rátz Ottó PÜSPÖKI TÁJÉKOZTATÓ A ROMÁNIAI EGYHÁZRÓL Érdeklődéssel olvastam az „Evangélikus Élet” július 15-én megjelent 28. számában a romániai magyar evangéli- kusságról írt cikket. Köszönettel tartozom személy szerint is, de egyházunk nevében is, hogy a lap foglalkozik velünk és igyekszik olvasóit ilyen irányban is tájékoztatni. Azonban több megjegyzésem van. Nem tudom kit rejt a beszámoló aláírója, neve: „KÖD”. Tőlem ui. senki nem kért hozzájárulást vagy adatokat egy ilyen írás megjelentetéséhez. Valóban igazság van abban, hogy a KÖD nehezíti a látást, a tájékozódást. A cikkre is érvényes ez! Lélekszámúnk, bár csökkenőben van, egyelőre eléri a 28 500-at. Szolgálatban levő lelkészeink száma velem együtt 30, diakónus kettő. Anyagyülekezetek száma 36. Kár volt bukaresti román ajkú gyülekezetét „nagyon bi- gott”-nak jellemezni. Magam is pásztorai tam ezt a gyülekezetét 10 éven át. Áldozatkész, szorgalmas tagjai vannak. Templomlátogatási arányszám egyike a legjobbnak kerületünkben. Ez bigottság?? Félreérthető az a mondat is, hogy „gondját viseli a... német ajkú hittestvéreknek is”. Ehhez tudni kell azt, hogy néhány egyházközségre áll ez, ahol a Szász Egyháznak nincs lelkésze, mert lélekszámúk igen kicsi. így valóban : Kolozsvárt, Aradon, Temesváron s még egy-két helyen tartunk németnyelvű szolgálatot is. Pontatlan a műemléktemplomok felsorolása. Egyházunk 1977-ben kiadott egy négynyelvű emlékfüzetet, címe: „Történelmi műemléktemplomok a Romániai Zsinatpresbiteri Ág. Hitv. Evangélikus Egyházban” Az ebben felsorolt templomok: Halmágy (XII. század), Oltszakadát (XIII. sz.), Brassó (XVIII. sz.), Kolozsvár (XIX. sz. eleje) egyházunk műemléktemplomai. Vitatott kérdés maradt még vagy két templom műemlékké való nyilvánítása. A cikk befejező részében is van tévedés, így pl.: „nagy nehézségbe ütközött a hitoktatás és a bibliaórák tartása”. Nem a múlt rendszer védelmezése, csak a tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, hogy minden egyházközségben annyiszor tarthattak bibliaórát, ahányszor a lelkész és a gyülekezet kívánta, a hittanórák tartása sem ütközött nehézségbe, legfeljebb: kevés gyermeket küldtek szülei hittanórára, amit csak a templomban, vagy egyházi hivatalos helyiségben lehetett tartani. Ugyancsak a tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, hogy a diktatúra idejében egyházi sajtó tényleg a minimálisra csökkent, de azért énekeskönyvünk 1948-1987 között három kiadásban is megjelenhetett, Luther Kis-kátéjával együtt. A „Református Szemle” egyházunknak is hivatalos sajtóorgánuma volt. Igaz, valóban késéssel jelenhetett meg a cenzúra miatt, de szívesen hoztak benne cikkeket evangélikus részről is. Könyvnaptár kiadását 30 éven át nem engedélyezték, csak a falinaptárt magyar és szlovák nyelven. Nagy gondot okozott az egyre fokozódó lelkészhiány, mert az Egységes Protestáns Theológiára a felvehető theológusok számát igen erősen csökkentették, de ezt minden felekezet részére. Arról nem is szólva, hogy 1988-89 években három fiatal lelkészünk elhunyt (egy öngyilkosság, két rákos eset). Összefoglalva: nehézségek kétségkívül voltak, de ezeket legjobban egyházunk vezetősége érezte és hordozta miattuk a felelősséget, keresve egyúttal minden esetben a legkeskenyebb, de mégis járható utat, hogy mentse ami menthető és megtartsa azt ami van. Most újból van egyházi sajtó, sajtótermék behozatal, ifjúsági munka rendszeresebb lett és több lehetőség intenzívebb munkához. Szükségesnek tartottam legalább ennyit megírni, hogy valamit oszlassak abból a „KÖD”-ből, ami alatt 'a szóban forgó cikk keletkezett. D. Szedressy Pál 99 Királyi papság. Kedves lapunk 26. számában írtam arról, hogy miben látom az Egyház élete megújulásának kérdéseit és lehetőségét. Igen sok elismerő nyilatkozatot kaptam kollégáimtól. Különösen azt hangsúlyozták, hogy én koromnál fogva érdektelen vagyok a tervezett és meghozandó strukturális változások következményeiben. Viszont valaki cikkem egyik pontjával kapcsolatban felvetette a kérdést: Nem ismerem az egyetemes papság protestáns valóságát és teológiáját. Ez a megjegyzés arra indított, hogy ezt a cikket is megírjam a „királyi papságról”. Mit mondanak erről hitvallásaink? Mit ért ezen a fogalmon a lutheránus teológus? Hogyan kell értenünk ezt a gyakorlatban? Általában az 1 Péter 2,9. versére szoktunk hivatkozni. De, hogy helyesen értsük a fogalmat ahhoz arra van szükségünk, hogy egész új- testámentumi teológiánkba helyezzük és értelmezzük. A „királyi papság” vagy ahogyan inkább ismeijük, az egyetemes papság, vagyis az, hogy mi keresztyének mind papok vagyunk lényegében ezt jelenti: „mint Krisztus hívei, az 0 nevében minden rendi papságtól függetlenül szabadon járulhatunk az Isten kegyelmi zsámolyához; imádkozhatunk nem csak önmagunkért, haMég lehet jelentkezni a győri diakonissza-tanfolyamra Szeptemberben beindul a képzés győri Diakonissza Anyaházunkban. A kétéves, bentlakásos tanfolyam sokoldalú képesítést nyújt azoknak a fiataloknak, akik indíttatást éreznek a Krisztust a felebarátban szolgáló életre. Jelentkezés: Diakonissza Anyaház, 9025 Győr, Petőfi tér 4. Marschalkó Gyula búcsúja Vecsésen „Isten kegyelmében és bocsánatában bízva búcsúzom” „Búcsút veszek a Vecsési Evangélikus Gyülekezettől... búcsúzó szavaimmal szeretnék a Lélek bizonyító erejével Jézusra mutatni...” - irta búcsúlevelében Marschalkó Gyula lelkész a vecsési, üllői és gyáli gyülekezetek tagjainak, meghíva őket a július 29.-Í búcsúzó istentiszteleti alkalomra. Meg is telt a vecsési templom teljesen, kicsinyekkel és nagyokkal, említett gyülekezetekből, sőt a vecsési református és a maglódi evangélikus testvérgyülekezetek is képviseltették magukat. „íme az Isten Báránya” - hangzott az esperes igehirdetésének alapigéje, aki az igehirdetés szolgálatának lényegéről: a Jézusra tekintésről, a Jézusra mutatásról és a Jézus felé indításról szólott. Az ünnepség szivet melegitő és családias volt. Á szavakon túl kifényesedett tekintetek köszönték a lelkész és felesége 35 éves szolgálatát, persze elsősorban úgy, hogy Istennek adtak hálát. A legkisebb köszöntő elsírta magát a számára ritka alkalmon. A nagyobb hittanosok verssel köszöntötték búcsúzó lelkészüket. A gyülekezet gondnoka emlékezésében felidézte a lelkészlakásnak, majd a templomépítésének nehéz időszakát. Többen is elmondták vagy a maguk által erre az alkalomra írt, vagy választott verseiket. A köszöntés kedves színfoltja volt a Károlyi testvérek éneke és harmóniumjátéka, majd a vecsési ökumenikus Énekkar szép szolgálata, amelynek vezetője éveken át Marschalkó Gyula lelkész volt. A köszöntések sorát Szabó Dénesné felügyelő vezette, majd maga is köszöntötte a búcsúzó lelkészt és feleségét. Eljött testvéri szót mondani Czö- vek Olivér református lelkész is, érdekes volt köszöntésében hallani, hogy tudomása szerint egyedül a vecsési gyülekezetben valósult rendszeres ökumenikus bibliaóra és énekkari élet is. Marschalkó Gyula lelkésztestvérünk 1921-ben született, gimnáziumi tanulmányait Békéscsabán és a Fasori Gim- názimban végezte. 1942-ben kezdte teológiai tanulmányait és 1945-ben fejezte azt be. Azért rövidebb idő alatt, mert előzőleg is egyetemi hallgató volt, kémia-fizika szakos tanárnak készült. Isten azonban megragadta és pályája más irányba indult: az igét hirdetni, és szolgálata a terhes 1945-ös esztendőben kezdődött. Előbb Szegeden, majd Kelenföldön végzett segédlelkészi szolgálatot, 1948-tól a mezőhegyesi gyülekezet lelkésze lett. 1955 október 8.-án kezdte meg szolgálatát a vecsési gyülekezetben. Amikor szolgálata itt elkezdődött, a vecsési gyülekezet egy betonalapon álló (Folytatás a 4. oldalon) nem másokért is; népünkért és az egész emberiségért; hozhatjuk „lelki áldozatainkat”, gyakorolhatjuk „okos istentiszteletünket”! Meg kell itt néznünk Rm 5,2 versét : Jézus Krisztus által „kaptuk a szabad útat” ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk”! (v.ö. Róm 12,1). S mi magunk „mint élő kövek” épülünk fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljunk fel, amelyek kedvesek az Istennek Jézus Krisztus által”! (1 Péter 2,5) Mindebből következik, hogy a hívő keresztyénnek nincs szüksége közbenjáróra - egy a mi közbenjárunk Jézus Krisztus - papra! Saját személyes útja van Isten felé; imádsága teljes értékű; lelki áldozatai teljesek. Mindezt a Szentlélek és csak a Szentlélek végzi el bennünk. Reményik jobban tudta, mint sok teológus, hogy ez az állapot „magától” következik be s ez a magától: ez a kegyelem! De ez a kegyelemből - a Szentlélek által - kapott lelki állapot arra kötelezi a hívőt, hogy kisugárzó életet éljen. Legyen gyertyatartóba helyezett fény! Éljen bizonyságtevő életet. Amint közvetítő nélkül járulhat Istenéhez, hitét sugárzó életével forduljon vele embertársai felé. Számtalan módja és alkalma van a hívő embernek arra, hogy bizonyságtevésével erősítse a hitben gyengéket; látogassa a „foglyokat”; egy pohár vizet nyújtson a szomjazónak; törölje le a szeretet mozdulatával a szenvedő beteg homlokáról a verítéket... Ezt én bizonyságtevő szolgálatnak mondanám! Lelki áldozataink bemutatásának áldott alkalmai. Királyi, papi szolgálat! Az egyházban végzett papi szolgálat (Amt, Hivatal) egészen mást jelent. Az Ágostai Hitvallás V. cikkelye ezt mondja: Hogy ezt a hitet - ti. mely képessé tesz a lelki áldozatokra, szeretetszolgálatra, bizonyságtételre, okos istentisztelet végzésére - elsajátítsuk alapittatott az evangélium hirdetésére s a szentségek kiszolgáltatására külön hivatal. Mert az igehirdetés és szentségek által ajándékoztatik a Szentlélek, amely ahol és amikor az Istennek tetszik - hitet ébreszt azokban, akik az evangélimot hallgatják. Másik jelentős helyet hadd ismertessek: Az Á. H., XIV-ik cikke ezt mondja: Az egyházi rendről azt tanítják, hogy az egyházban nyilvánosan senkinek sem szabad tanítania, sem a szentségeket kiszolgáltatnia, ha csak szabályszerűen meg nem hivatott! Ennek a szabályszerű meghívásnak kettős értelme volt és van ma is. Az egyik aki szolgálni akar mint lelkész az egyházban, annak belső elhivatással kell bírnia; aki a hivatalt be kívánja tölteni, annak külső elhívással is kell bírnia. Mit jelent ez a kettős elhívás? Ha valakit Isten lelke arra indít, hogy lelkészi hivatalt (Amt) vállaljon, az a személy ennek a belső elhívásnak birtokában - az egyház idevágó törvényeinek paragrafusai alapján - (jogi feltételek) gyülekezeti meghívást kell kapjon! Ezek a jogi feltételek az idők folyamán változhatnak. S ennek a külső elhívásnak megléte esetében lehet va99 lakit a lelkészi hivatalba beiktatni. Ennek szabályosságát könnyű ellenőrizni, mert ezek egyházjogi előírások folyamán jönnek létre. - Nagyobb nehézség annak a megállapítása, hogy van-e az illetőnek^ belső elhívása is! Van-e karizmája, vagy csak kenyérkereseti pályának tekinti lelkészi hivatását! A karizma, elhivatottság és a valóság sokszor volt és mindig is feszültségben lesz egymással! (Ezt semmilyen „struktúra” sem szünteti meg!!) - Áz egyház úgy oldotta meg a kérdést, hogy a teológiai tanulmányok elvégzésére jelentkezőnek - ebben a tényben - elfogadta bizonyságtételét annak, hogy az illető komolyan kíván Isten szolgája lenni. Négy-öt évig hajlandó a tanulmányokat elvégezni és arról vizsgákon számot adni. Hajlandó esküt tenni erre a.szolgálatra; az egyház jogi rendjének való engedelmességre; s nem utolsó sorban hajlandó esküdni arra, hogy eleink hitvallásait ismeri és azokat kész megtartani. Ebben látja az egyház a belső elhívás realitását. De ezért az a feszültség, mely a belső és külső elhívás viszonyában fennáll nem szűnik meg! Senkinek a szívébe nem lát bele sem az Akadémia dékánja, sem a felavató püspök! De az egyház abban a reménységben él, hogy az „egyháznak mindig lesz Szentlelke”. Úgyanakkor azt is vallja az egyház, hogy lelkészei ugyanolyan bűnös, esendő emberek, mint minden ember. Hiszen az apostolok is ilyen gyarló emberek voltak. A hivatalt viselők ugyanúgy Isten bűnbocsátó kegyelméből élnek, mint a hivek! Ezért bízhatunk abban, hogy a karizma és a szolgálat kérdésében rejlő feszültség minden korban meg fog oldódni. De ugyanakkor mindent el kell követnie az egyháznak azért, hogy a leendő lelkészeit a lehető legjobban felkészítse szent hivatásukra. Pásztorolja őket. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a feszültség ma is megvan. S amikor múltkori cikkemben arról írtam, hogy egyházunkban nem mindenki azt csinálja, amire felkészült és ennek nyilvánvaló jele laikusok beépítése az istentiszteleti rendbe; laikusok igehirdetése stb. mert ennek „hivatalból” ellene vagyok. Ebben annak a feszültségnek meglétére következtetek. Nem ez ellen a gyakorlat elleni fundamentalista magatartásom az oka. Egyszerűen azt akartam mondani, illetve írni: ne gondolja senki, hogy ilyen, vagy ezekhez hasonló kísérletekkel élővé tehetjük egyházunkat! Azt csak a Szentlélek „zápora” tudja velünk megcselekedni! Az egyházi hivatalnak van rendelési igéje! Ez nem jelenti azt, hogy betöltője magasabbrendű, elkülönült (klerikális) méltóságban élő, ä hívek felett áló „szent” személy. S ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a „királyi papság” elvét semmi esetre sem sérti megléte. Nincs szó a Szentlélek, a karizma kisajátításáról. Jól kell ügyelnünk Lutherünk sekrestye imádságára:... magamtól mindent elrontanék. .. Summa: a hivatal viselője, a megvilágosított hívő a maga dolgát becsülettel végezze! Kosa Pál KoruineziunK az ünnepségen, lanutj uuov rvtvivu
