Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-07-22 / 29. szám

Evangélikus Elet 1990. július 22. ifo GYERMEKEKNEK ELREJTETT KINCS ÉS GYÖNGY FIATALO KNAK Elfödött lábnyom „Hasonló a mennyek országa a szántóíöldben elrejtett kincshez, ame­lyet az ember, amint megtalál, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföl­det. Hasonló a mennyek országa a ke­reskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagyértékú gyöngyre talál, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt." (Jézus szavai Máté evangéliuma szerint) Biztosan észrevettétek már, hogy minden embernek van valaki vagy valami; amihez ragaszkodik és azt mindennél fontosabbnak, értéke­sebbnek tartja. Olyan, ami legtöbbet jelenti életében és minden kincsnél drágább számára. Talán már maga­tokban soroljátok is: Édesanyám, édesapám, testvérem, jóbarátom, kedves játékom, egy rejtekhely, ami­ről csak barátom és én tudok. Azt is megfigyelhettétek, hogy amihez leg­jobban vonzódnak az emberek, arról milyen sokat beszélnek: családjukról, az otthonról, ahol élnek, álomszép, gyorsan száguldó autókról és sok-sok olyan dologról, ami számukra sokat jelent. Ezért érdekes megfigyelni azt, miről beszél Jézus a legtöbbet, mi az, amit ó fontosnak tart a maga és mindnyájunk számára. Ha arra gon­doltok, amit eddig hallottatok Róla és végig olvasnátok a Jézus életéről szó­ló evangéliumokat, akkor biztosan ugyanarra az eredményre jutnátok mint én. Jézus a mennyek országáról és rólunk, a földön éló emberekről szól legtöbbet. Különösen érdekesek Jézus példá­zatai, mert ezekben nagyon sokszor szerepel a mennyek országa és az ember kapcsolata. Ezek közül az el­rejtett kincs és gyöngy példázata lesz most előttünk. : Közülétek néhányan talán arról ál­modnak, hogy régészek lesznek és sok-sok évvel ezelőtt élt gazdag em­berek elásott kincseire bukkannak majd. Gondoljatok csak arra, hogy hányán kerestek, kutattak és fára­doztak azon, hogy aranyat találja­nak. Hányán keltek útra, hogy meg­találják az Inkák mesés kincsét. Siva­tag, őserdő, tenger mélye sem riasz­totta az embereket, csak hogy vala­melyik eltűnt világ rejtett kincsét megtalálják. Számtalan ilyen témájú filmet forgattak, jelezvén, hogy az ember keresi, kutatja az értéket, a kincset, az igazgyöngyöt. De Jézus nem azt mondja, hogy ilyen az Isten országa, csak azt: hasonló. Hasonló abban, hogy Isten országa is rejtett kincs, amit keresni lehet, kutatni érdemes. Rejtettségét az mu­tatja, hogy nem olyan földi ország, birodalom, ahová vonattal, autóval, repülőgéppel eljuthatunk. Nem is az elsüllyedt világok vagy fantasztikus űrbirodalmak egyike. Hanem a mi látható világunkban működő, látha­tatlan csodálatos világa Istennek. Rejtett világ de amiképpen az elásott kincs, a nagyértékú, féltve őrzött igazgöngy, ez is megtalálható. Ajtaja tárva, nyitva áll előttünk, azóta, hogy Jézus közénk hozta. A bejárat nincs rejtve hatalmas szik­lákkal, mint a mesebeli kincseket rej­tő rablóbarlang. Nem kell semmiféle titkos „szezám tárul" varázsige hozzá, mert Jézus kereszten elsuttogott sza­va: Elvégeztetett! — kitárta előttünk a kaput. Mégsem találják meg sokan, mert gyermeki bizalom és Jézushoz ragaszkodó szeretet kell hozzá. Pedig érdemes ilyen gyermeki szívvel ke­resni, kutatni, feltenni rá egész éle­tünket és minden más számunkra becses dolgot. Mert a mennyek országa többet ér aranynál, ezüstnél, rubinnál, igaz­gyöngynél és sorolhatnám a drága­köveket, kincseket. Jézus azt tanítja övéinek, hogy minden kincsünknél fontosabb, hogy az ő közelében le­gyünk, kincs legyen számunkra taní­tása, amiért szívesen odaadunk akár mindent, amiért örömmel megvá­lunk attól is, ami eddig esetleg fontos volt számunkra. Jézus bennünket is tanít életével és halálával s ha ezeket komolyan vesz- szük, igazi kincset, igazgyöngyöt talá­lunk, amit sem rozsda, sem moly, sem ellenség sem a múló idő nem vehet el tőlünk. Smidéliusz Zoltán & Profit - haszon nélkül Profit orientált világban élünk. Egy olyan világban, amikor a haszon, a jövedelmezőség elsőrendű kérdéssé vált. Ami többet hoz a konyhára, az válik elsődlegesé. S ebben a túlhajszolt világban egyre kevesebb a megelé­gedett ember. Irigykedve nézzük, ha valaki többre vi­szi. Fáj, ha a barátunk új szerelésben jelenik meg, ha márkás cucokkal villog. Elönt a sárga irigység, ha az osztálytársunknak jobb magnója van, vagy pazarabb a nyári programja. Nekem miért nem jut ilyen? - kér­dezzük, s szüleinket - akik a maguk körében szintén kínlódnak ezzel a kérdéssel - még keményebb hajtásra sarkalljuk. Pedig nem is a másét kívánjuk, hanem azt, hogy nekük is lehessen olyan, mint a másiknak. S amikor, a máséra fáj a fogunk, akkor könnyen teszünk olyat, amivel azt a jogosság látszatával meg­szerezhetjük. Isten törvénye - ez utolsó két parancso­latban - arra szólít fel, hogy legyünk megelégedettek, ha kívánjuk a másikét. A parancsolat tiltó szavára talán csak legyintünk: Hát legalább ennyi adasson meg, ha már nem lehet meg mindenünk! S a keserű irínység, a fukarság, a szerezni akarás görcsös vágya lesz tetteink mozgatója. Nehéz megérteni - talán nem is lehet - hogy mind­az, amit megszereztünk, vagy megszerezhetnénk, az Isten ajándéka, adománya. Éppen ezért mutat rá Pál apostol arra, hogy semmit nem hoztunk a világba, semmit nem is vihetünk ki belőle, ami körülvesz, s ami gazdaggá teszi az életünket, az RÁADÁS, többlet, ajándék, az ember számára a nagy profit tehát az, ha örömmel és meglégedettséggel fogadja Istentől azt, ami van, s nem reklamál azért, ami még nincs. Való­ban nagy nyereség a megelégedéssel járó kegyesség... - írja Pál. (lTim 6,6) Mert mit ér a vagyon, ha elveszítjük tisztességün­ket? Mit ér a luxus, ha nincs nyugodt álmunk? Mit ér a VAN, ha magunkra haragítjuk a fél falut, vagy éppen az egész osztályt? S mert a kívánság olyan csalfa, hogy hiába teljesül, máris új születik a szívben, nehezen szabadul az ember tőle. Éppen ezért szól Pál apostol a kegyességgel járó megelégedettség nagysze­rű voltáról. Mert ő átélte, hogy igazán gazdaggá az Isten által lett. Nem volt semmije, de mégis gazdag volt. Mert a teljes, gazdag, boldog életet nem az hatá­rozza meg, ami van, hanem Az nyújtja, Akitől kapjuk a javainkat is. Ezért - ha kívánságaink, vágyaink úrrá lesznek is rajtunk - nézzünk Jézusra, aki gazdag létére szegény lett, hogy velünk vállalja a teljes közösséget. Kívánjuk ezt, amit a ő hozott: az igazi kincset. Az igazi profit, a nagy nyereség Nála és Általa van! * * * ELFÖDÖTT LÁBNYOM - ezzel a címmel indult néhány hete a sorozatunk, amelyben a parancsolatok - a 4-10. parancsolat - segítségével kerestük a járható utat. Mit tegyek? Merre induljak? Ezek a kérdések mindannyiunkat feszítenek. Okosan akarunk élni, s Krisztus útján akarunk járni. Isten segít ebben, Jézus lábnyomát követve kell indulnunk. Ö mutatta meg az utat, sőt ő maga az út! Ha kérdésed, megoldásra váró problémád lenne, ha nem tudsz dönteni, vagy tanácstalan vagy erkölcsi, etikai kérdésekben, írj bátran az ifjúsági rovat címére. Közérdekű kérdésekre újságunk hasábjain, bizalmas kérésekre levélben válaszolunk! ifj. Bence Imre REJTVÉNY - A MÁSODIK KOCKA / A második mezőbe is egy betű kerül. Egy hosszú magánhangzó­ról van szó. Lukács evangéliumá­ban Jézus arról beszél, hogy a régi keretek, külsőségek közé nem le­het új gondolatokat, érzéseket kényszeríteni. Ebben a mondani­valójában egy képet használ. A kép arról szól, hogy az új bort nem lehet a régi tartályba tölteni, mert a forrásban levő új bor szét­veti a régi tartályt. Az új bor új tartályba való. Miközben azon­ban erről beszél, aközben tudja, hogy a farizeusok a régi dolgokat szeretik inkább, amit megszok­tak. Ők nem akarnak semmi újat. Megkóstolták a régit, szeretné­nek annál maradni. Jézus ezt is beilleszti a' borról mondott ha­sonlat utolsó mondatába. A bor jelzójeként itt egy régies szócskát ír a magyar fordítás. Ez a szócska egyetlen betűből áll. Ezt kell beír­ni a második mezőbe. Az eddigi két betűt nem kell elküldeni, hanem amikor már az összes betűt és számot megkap­tátok, az így megtudott bibliai szakaszban található élőlény raj­zát várom tóletek. Koczor Tamás Tudom, az Urnák terve van velem Emlékezés Dobos Péterre Szüleinek írt utolsó levelében emlí­tette a címben idézett éneket. Ezzel bá­torította magát, mivel nem kerülhetett közelebb szüleihez, az ifjúsági körhöz, a gyülekezethez. - Katona volt. A kör­let falain, a laktanya keritésén át gon­dolatai mindig közöttünk jártak. Ter­vezte ..a'legújabb Hermons hangver­senyt, ahol mint dobos szolgált. Reme­kül értett meditativ műsorok összeállí­tásához. Ifjúsági hetek diaporámái bi­zonyították rátermettségét. Bár fiata­lon átadta szivét az Úrnak, ez nem jelentette azt, hogy élete elveszíti vi­dámságát. Élete könnyebb-nehezebb fordulatait az Úr Jézussal tudta elhor­dozni. Rövid élete leghosszabb utazá­sára, Norvégiába együtt mentünk. A NOREA rádió stúdiójában együtt dolgoztunk. Egy régi Hermons szám a Jákob felvételeit videóra is elkészítet­tük. .Peti vállalta, hogy a nagyszerűen felszerelt Tv-stúdióban eljátssza, job­ban mondva elimprovizálja a menekü­lő Jákobot. Jó mozgású, ügyes fiú lévén könnyen és ügyesen alakította a mene­külés koreográfiáját. Aztán álomra hajtotta fejét, míg a fénycsóvába há­rom angyal közeledett felé a létrán. „Jákob! Én megáldlak téged! - hang­zott az ének utolsó sora és a kamera fölfelé követte a létra fokait. Peti áldás volt a számunkra, bár az Úr korán nyújtotta le neki a „létrát”. Ő is elthent, föl az angyalokkal! Terveit, újonnan vásárolt dobfelszerelését, utolsó leve­lét, megtalált költeményeit, a róla ké­szült videófelvételeket nagyszerű szín­padi alakításaival, mind-mind itthagy­ta a „kővánkoson” melyet mi szente­lünk oltárrá, miközben a szolgálat is­koláján egy fokkal feljebb lépünk: Megtanultuk, ne csak nekünk legyen tervünk az Úrért, hanem elfogadhas­suk a többet, hogy neki van terve velünk! Az Osagárd-felsőpetényi if­júsági kör a három éve elhunyt Ko­vács Misi után most így vett búcsút 1990. március 15-én a 22 éves Dobos Pétertől. Győri János Sámuel Naplók, évek, életek Kis dolgok is elragadtathatnak Pintér Ilona Eszter hangversenye a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban Mennyire sajnálom, hogy nem írtam naplót! Sajnáljam-e való­ban? Teleírt papirosok halmaza temet maga alá így is - többnyire olvasatlan, s talán csak teher lesz mindenkinek, ha majd elindulok a minden halandók útján. Régesré- gen egy Deák-téri presbiter, Bókay János, akinek író-voltát mostaná­ban újra el lehet ismerni, arra taní­tott : nem kell följegyzéseket készí­teni. Ami érdemes, azt úgysem fe­lejti el az ember; amit elfelejt, azt nem lett volna érdemes megjegyez­ni. Csakugyan? Mostanában - s mióta tart már ez a mostanában! - mindegyre ar­ra gondolok, hogy amit oly jó len­ne elfeledni, éppen azt nem szabad sohasem feledni s azt kell örökül hagyni utódainkra is - okulásul. Feledni lenne jó mindazt, amit filmtrilógiájában megörökített Mészáros Márta: Napló a címe e filmeknek, Napló gyermekeimnek, Napló szerelmeimnek, Napló apámnak, anyámnak. Ez az új, a mostani. Más, mint az előzők - mégsem különíthető el tőlük. Az előző kettő a magyar történelmet tárta föl 1945-től 1956-ig (valójá­ban már a korábbi éveket is, hiszen a Szovjetunióba emigrált, majd ott koholt vádak alapján internált, s kőbányában pusztult apa történe­te régebbre nyúlik vissza). Szenvedéstörténet ez a többré­szes napló, önéletrajzi elemekkel, s nemcsak azokkal. Mindnyájunké; s minden szereplő mi vagyunk, a szenvedők és a szenvedést okozók is, még ha másképp, emberileg szólva: bocsánatosabban is. Ma­napság néha azt hallani: elég már a visszatekintésből, a múlt mérle­geléséből, vigyázó szemünket előre vessük. Jó: de azért semmiképp ne feledjük, ami az időben mögöttünk van. Ez a harmadik fejezete a Napló­nak. 1956. október 23-án kezdpdik, s egy képzelt dátumig tart (néhány rövid jelenettel még azon is túl). Emlékeztetőül: a Naplók főszerep­lője az árván maradt lány, akinek a párt rendelt ki gyámot, a lány fotózni, filmezni akar, s mert ren­delt gyámja magas rangú „börtön­őr” - itt, a harmadik részben nyíl­tan elhangzik már: ávós-, elintézi, hogy a moszkvai művészeti akadé­mián tanulhasson. Ott érik az 1956-os hírek, ekkor akar hazajön­ni, ekkor tudatosul benne, hogy itt a helye, s korántsem csak földrajzi értelemben. A képzelt dátum, amikor a Nap­ló harmadik része végetér: 1958. szeptember 4. Ekkor válik jogerős­sé és végrehajtandóvá a halálos íté­let ama - az apára hasonlító, őt lélekben tovább életető - János fö­lött, aki régebben Franciaországba emigrált, ott harcolt a nácik ellen, ezért, meg mert az ötvenes évek visszaélései ellen szót mert emelni, bebörtönözték, s ezért éledt benne remény 1956-ban. De a remény ki­húnyt, tankok tiporták el, s ő, az együttműködéstől visszariadva, vádlottként vádlóvá lett. Úgy véli, nincs miért élnie tovább, nincs mi­ért küzdenie tovább. Ezért vágja bírái szemébe: gyilkosok vagytok, s azok ezért ítélik halálra - bebizo­nyítva, hogy az ellenük fordított vád: igaz. Mégsem a kivégzéssel ér véget a film, hanem néhány év múlva, amikor az élvemaradtak keresik a jeltelen sírt ama 301-es parcellában, s gumibottal kergetik el őket. Függelék ez a néhány jele­net 1 vagy ösztönzője újabb nap­lóknak? Néhány bírálója valamelyest fa­nyalogva fogadta ezt a filmet, én mégis megtekintésre ajánlom. Gyónó kérdéseket ihlet ez a mű. Kétségtelenül más, mint a koráb­biak : talán azért, mert míg az első két rész életrajzi mozzanatai köz­vetlenebbek, e harmadik részben több a tudatosság. Kivált most, a mögöttünk lévő egy-két esztendő után. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a Napló e történetének szöve­tén ott vannak azok a szálak, ame­lyek Nagy Imre és mártírtársai sor­sához kapcsolják a filmbelieket. Lehetetlen nem arra gondolni a filmbeli János bíróságot vádoló szavainál, hogy hasonló vádlón lé­pett föl vallatóival szemben Szilá­gyi József, akit ezért - nyilvánosan és hivatalosan mindmáig meg nem vallott körülmények között - már korábban megöltek, de halálát a Nagy Imre „csoport” elítélését hí­rül adó közlemény jelentette be 1958. június 16-i kelettel. Szinte órákkal e közlemény után mozdították el hivatalából Ordass Lajos püspököt. Nem tudom, a Napló-trilógiá­nak ez a befejező része mennyire elegyíti a személyes élményeket és az évek során titokban megszerzett tudást, meg a legutóbbi egy-két esztendő nyíltabb közléseit, az ezekre alapuló, mondhatni már hi­vatalosan is tudhatót. Nem is lé­nyeges, amint én nem tartom lé­nyegesnek, hogy a Naplónak ez a harmadik része tudatosabban ké­szültnek látszik, mint az előző ket­tő. Beszélhetünk-e az elmúltakról, gondolkozhatunk-e róluk ma anél­kül, hogy az így vagy úgy átéltek- hez hozzákapcsoljuk a tudottakat? A napló azt rögzíti, amit az ember akkor, írásakor, tehát lényegében eseményekkel, történésekkel egy- időben átél, gondol vagy vél. Ezért sajnálhatom, hogy nem írtam nap­lót, s ezért örülhetnék is akár, hi­szen évek múltával távolabbra s igazabban lát az ember. Ennyiben a film is meghaladja választott mű­faját, mert hiteles, korhű vallomá­sait már mai szemlélet és tudás szí­nezi. Sötétebbre? Reménykeltőbb­re? Ha az igazság képe sötét, nem lesz attól reménykeltőbb, ha vilá­gosabbra festik át. Sőt. Zay László Budapest híres zenei életéről - persze a mai valóság jócskán elma­rad a hírnév mögött. Sok a hang­verseny, talán a nem rossz hang­verseny is, de igazán jó koncert kevés van. Olyan, amelyik méltó az előadott művekhez, méltó a megszólaltatott szerzőkhöz. Pintér Ilona Eszter hangversenye a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban 1990. június 30-án nem tartozott a nagy feltűnést keltő, várva-várt koncer­tek közé. Hiszen a fiatal művész­nőt, aki a Magyar Állami Ének­karban énekel, nemigen ismerni. S többnyire a délelőtti matinék színvonala sem a legmagasabb. (Csodálkoznivaló ezúttal is akadt: a műsorismertetést felolvasta vala­ki, újra és újra megtörve ezzel a hangverseny vonalát. Dicséretes műismertetéssel is ellátni a hang­versenylátogatókat, de ezt Euró­pában inkább füzetben vagy szó­rólapon szokták kézbe adni.) Szép, de fülledt kis terem szom­bat délelőtt, suta rendezés, isme­retlen előadó - és mégis nagy él­mény. A hangversenyt kezdő Wolf-dal jut az eszembe: Kis dol­gok is elragadtathatnak. Mert a levegőtlen teremben, ahová néha az Andrássy út zaja is behallatszik, ezúttal nagy élményben lehetett ré­szünk. Pintér Ilona Eszter igen ígé­retes pályakezdő lírai szoprán. Hangja kristálytiszta, hangszíne - különösen a középső és a mély fek­vésben - igazán szép. Hangja messze hord, szövegmondása kifo­gástalan. Egyedül a felsőbb regisz­terekben tűnt úgy, hogy még nem sikerült megtalálnia az igazán adekvát technikát. Elragadtatott maga az interpre­táció is. Kibomlottak a dalokban rejlő' dallamok, ívek, ritmusok. Akkor is, ha néha az volt az érzé­sünk, a művésznő jobban élhetne a dinamikai különbségek, dombo- rúbb vonalak, crescendók és dec- rescendók adta lehetőségekkel. Nagy élményt jelentettek a gyqrs, vidám dalok is, de a legszebbek talán a lassabb, komolyabb, oly­kor melankolikus énekek voltak: Liszt dalai Goethe „Freudvoll und Leidvoll”, Uhland „Gestorben war ich” című verseire, vagy a „Wir haben lange Zeit geschwiegen” Wolf Olasz daloskönyvéből. A fiatal énekesnőt Erdélyi Ilona kísérte példásan. Az énekműsort megszakítva Boross Csilla adott elő két Chopin- és egy Liszt-zongora- művet - kár, hogy a terem akuszti­kája egyáltalában nem kedvez efféle alkotások előadásának, így legyen bár mégoly jó is az interpretáció, ehelyütt nem ölthet testet. Kis dolgok is elragadtathatnak. Ezzel a dallal kezdődött a hangver­seny, s ezzel a gondolattal hagytam el a fülledt termet: a pályakezdő Pintér Ilona Eszter koncertje való­di élményt jelentett, s a terem nagyságából is adódó kisszámú: hallgatóság egy ígéretes tehetséget ismerhetett meg. Zay Balázs

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents