Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-07-08 / 27. szám
1989 őszén kezdtem meg ösztöndíjas évemet a patinás tübingeni [ egyetemen. A város egyetemét |, Eberhard württembergi gróf alapí- j tóttá 1477-ben. Az egyetem hallga- V tója, majd oktatója volt Philipp p Melanchthon, aki 7 évet töltött itt, I és 1518-ban innen került Witten- bergbe. Az Evangelisches Stift ? (Evangélikus Alapítvány), amelynek egyik szobájában ezt a beszá- j mólót írom, a reformáció würtII tembergi bevezetése; 1536 óta egy- » házi diákotthon. Lakója volt töb- ) bek között Johannes Kepler, a csil- [( lagász, Georg Wilhelm Friedrich |[ Hegel, a filozófus, David Friedrich Strauss, Jézus életének kritikus ku- I tatója, továbbá a német irodalom f számos kiválósága. Eberhard Jün- gel professzor, a Stift jelenlegi elöl- ’ járója 1988 őszén volt Teológiai Akadémiánk vendége (ebben a tanévben sajnos nem tartott rendszeresen előadást). Az egyetemnek ma körülbelül 25 ezer hallgatója van, közöttük többszáz külföldi, a városban minden negyedik-ötödik Házsor a Neckar folyó partján ember egyetemista. A protestáns teológiai karon körülbelül 1800- an, a katolikuson 800-an tanulnak. | Sokan hallgattuk a „reménység ! teológusának”, Jürgen Moltmann professzornak előadását Istenről és a Szentháromságtanról: az istenbizonyítékokról, a filozófusok istenképéről és a különböző korok 1 és egyházak teológusainak tanításáról a Szentháromsággal kapcso- ’ atban. Emlékezetes marad Hans Küng professzor, az egyetemi ökumenikus kutatóintézet vezetőjének szemináriuma az Apostoli Hitvallás mai értelmezéséről. (Amióta egxévtizede a pápai csalhatatlan- ság kérdésében összekülönbözött a Vatikánnal, azóta a katolikus fakultáson nem taníthat, és felfogása sok más kérdésben is ellenkezik.) Nagy hatással volt rám, ahogyan mai problémáinkra mai ismereteinket tekintetbe véve próbál választ keresni. Első találkozásunkkor, amikor dupla órát tartott és a szünetben vacsora volt, e szavakkal emelte poharát: „Az Ön hazájának szabadságára!” Ezt nem lehet elfelejteni. Sokat adott Christian Dietzfel- binger docens szemináriuma is János evangéliumának húsvéti történeteiről. Szinte minden, a szövegből adódó lehetségeséi lehetetlen kérdés előkerült. Megpróbáltunk természetesen az Újszövetség más megnyilatkozásainak és egyéb korabeli iratoknak segítségével következtetni arra, hogy mi lehet a szavak mögött. Húsvét, Jézus feltámadásának valósága, mai elfogadása, és ebből következően az ember feltámadásában való hit foglalkoztat elsősorban. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk, de üres a ti hitetek is.” (lKor 15,14) A ke- resztyénség, bár más körülmények között, ma is ezen áll, vagy bukik. Az említetteken kívül alkalmilag számos érdekes előadást hallgathattam. így például Paul Knitter cincinnati (USA) katolikus professzor előadását és azt követő vitáját Jüngel, Küng és Moltmann professzorokkal. Azt hangsúlyozta, hogy a keresztyénség kizárólagos igényét fel kell adni, másképp nem lehetséges a párbeszéd a különböző világvallásokkal. „Jézus csak egy ablak, mások is lehetnek” - állította. Az egyetem legnagyobb előadótermét zsúfolásig megtöltő hallgatóság nem nagyon volt elragadtatva. Novemberben Vaszilij Sztolkov professzor, a leningrádi ortodox akadémia rektorhelyettese tartott előadást egyháza helyzetéről. Hadd jegyezzem meg: mindig is fontosnak tekintettem, hogy jó híreket közöljek a szovjetunióbeli egyházi életről (rosszakat amúgy is csak a sorok között volt szabad). ÜDVÖZLET TÜ Hogyan kerültem Eszékre ? Végre személyesen is hallhattam, hogy többszörösére növekedett az istentiszteletek látogatottsága, és egyre többen fiatalok is jönnek. Az állam elvileg minden templomot visszaadna, csak a legtöbb nagyon lepusztult, az eddigieket is csak sok-sok társadalmi munkával tudják úgy-ahogy renoválni. Valaki rákérdezett a leningrádi Kazanyi- székesegyházra, amely ma (még) vallástörténeti és ateista múzeum. A válasz: ők is kimennének, ha az egyház másik, megfelelő épületet adna helyette. (Talán egy nenjrég visszakapott kicsi és romos templomot?) Májusban Harald Kalnins, a szovjetunióbeli német gyülekezetek lett származású, múlt évben beiktatott püspöke volt az egyetem és a Stift vendége. Elmondotta, hogy bár a szovjethatalom 1924- ben és 1929-ben elismerte és megerősítette a német evangélikus egyház önállóságát, a harmincas évek terrorja idején a lelkészeknek és a tagság nagy részének a gulag jutott A szerzó felvételei „osztály” részül. A megmaradta- kat a háború idején Közép-Ázsiá- ba telepítettek ki. A gyülekezeti életet lelkészek nélkül szervezték újjá, sokan az ötvenes években „illegális” összejövetelekért 10 évet kaptak. Ma több mint 500 gyülekezetük van, és nem kell őket keserves bürokratikus eljárással külön bejegyeztetni. A 25 egyházmegye közül az egyik*például akkora, mint a,(j(nég) NŐK, egy másik nagyobb, mint a Benelux-államok. Szeretné, ha minden esperes kapna autót, hogy gyülekezeteiket legalább évente egyszer végiglátogathassák - eddig 5-nek van. A konfirmációi oktatásnak és az ifjúsági munkának a legtöbb helyen ma már nincs mesterséges akadálya. A lelkészképzés tavaly indult Rigában, jelenleg 25 hallgatójuk van. (Az esperesek sem végzett lelkészek, egyelőre „csak” testvéreknek nevezik az igehirdetőket.) Emlékezetes marad a ludwigs- burgi börtönben Ádvent második vasárnapján tett látogatás. Igehirdetés helyett a rabok Jel 3,20 alapján pantomimjátékot adtak elő. Arról szólt, hogy a saját elefántcsonttornyába bezárkózott, életunt, megkeseredett embert hogyan lehet szép szóval, szeretettel ajtónyitásra bírni. A börtön lelkésze diszkrét mosollyal magyarázta meg, hogy nem véletlenül választotta ezt az igét nekik, akiket sok ajtó választ el a külvilágtól. Lehetőséget kaptunk csoportos beszélgetésre és cellalátogatásra is. Remélem, jól láttam, hogy a lopásért, betörésért, rablásért leültetett lakók nemcsak a magunkkal vitt apró ajándékoknak örültek. (Azóta hazánkban is újra megindult ez a különösen nehéz szolgálat.) A kápolnából kifelé menet csak azért is megszámoltam, hány ajtón át jutottunk ki az utcára - kilenc volt. Március végén mindeni (Veszt- fália) diakóniai munkások konferenciáján vettem részt. Igen tanulságos volt a témaválasztás: délelőttönként a szenvedésről, Jób könyvének válogatott részei alapján. Fontos, mert a „modern” társadalom az elkerülhetetlenül szükségesnél is kevesebbet akar foglalkozni vele. A délutáni téma a mindennapok környezetvédelme volt, az hogy én személy szerint mit rontok és hogyan javíthatok. Hadd jegyezzem meg, hogy otthon nagyon sajnálom a szemétbe dobni az ezüstpapírt és a tejfölöspohár tetejét, és hogy egy italosdoboz előállítása tízszerannyi energiát igényel, mint egy ugyanakkora üvegé. Amióta hallottam, hogy a trópusokról importált fa majdnem felét Japánban használják fel, azóta sokkal kevésbé csodálom őket, hiszen évente körülbelül két és fél magyarországnyi trópusi erdővel lesz szegényebb a Föld. Németországban nem múlik el nap anélkül, hogy ne hallanánk vagy olvasnánk súlyos környezeti problémákról, elsősorban a katasztrófával fenyegető üvegházhatásról, no meg az atomerőművekről. Igehirdetésre is lehetőséget kaptam több helyen: a közeli Nürtin- genben (amely Budapest XX. kerületének testvérvárosa) Adventben, a bajorországi Burkban (Nürnberg közelében) Vízkereszt után, Mennybemenetel ünnepén Ulmban magyar istentiszteleten, három hét múlva pedig majd a württembergi Gusztáv Adolf Egyesület éves ünnepségén. Az első két helyen szeretetvendégség keretében beszámolhattam hazánkról és egyházunkról. Nyilvánvaló, hogy a jelenlévőket főleg a politikai változások érdekelték. Izgalmas és tanulságos volt figyelni az NDK-beli változásokat, az október eleji ünnepi tragikomédiát, a Kedves alkalom volt a paksi gyülekezetben a pünkösd vasárnapi istentisztelet után Hoffmann Mária gyülekezeti kántor köszöntése. Negyven éve szolgál az orgona mellett. Ez a négy évtized életének, hitének különös vonásait mutatta meg. Egyetlen alkalommal sem hiányzott a szolgálatból. Sem betegség, sem szabadság, sem semmiféle más ok miatt nem mulasztott el egyetlen istentiszteletet vagy bibliaórát. Családjában ő a harmadik nemzedék, aki kántori szolgálatot végzett. A bácskai Kátyon született és a zeneiskola elvégzése után az első kántori szolgálatot az ottani evangélikus és zsidó gyülekezetben végezte. A háború forgataga hozta Paksra, ahol 1950 óta a gyülekezet kántora. Volt az életében nagyon nehéz időszak, amikor kézimunkázással, hímzéssel kereste meg nagyon szerény kenyerét. Volt amikor a gyász fájdalmában gondolt családja veszteségeire, különösen a háborúban eltűnt nőtestvérére. Életének öröme, fájdalmaiban enyhítő balzsam, gondjaiban reménység, magányában erőforrás volt az orgonajáték, az isnovemberi falnyitást, a később elhatározott, mégis a miénket megelőző szabad választást, a valutaunió közelgő bevezetését. Örülök, hogy jelentős elismerést kaptak a magyarok azért, hogy a menekültek kiengedésével rést ütöttek a falon. Eszembe jutott, hogy 1981 nyarán, amikor Drezdában steward voltam az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának ülésén, akkor ünnepelték nagy csinnadrattával az „antifasiszta védőfal” építésének 20. évfordulóját. De az is jellemző, hogy a szabad mozgás miatti örömöt elég hamar felváltotta az aggodalom, mert a szegény rokonokért áldozatot kell hozni, és senki sem tudja pontosan, hogy mennyit. Annyit biztosan nem, mint nekünk saját magunkért. Addig is kíváncsian várom a külföldi ösztöndíjasok hamarosan kezdődő berlini útját.* 1 Tübingen, 1990 Pünkösd tentisztelet, amivel Megváltójának szolgált. Mint zongoratanár na- gyon-nagyon sok gyermek szívébe oltotta be a muzsika szeretetét. Ő volt a Mária néni, akihez mindig örömmel jöttek tanítványai. • Szerényen mindig elhúzódott az ünneplés elől, most is csak külön kérésre jött le a kórusról, hogy a gyülekezet előtt köszönthessük és adhassuk át a hívek ajándékát és a virágokat, amiket mindig nagyon szeretett. Előbb a gyülekezet helyettes lelkésze, Brebovszky János köszöntötte, majd a régi munkatárs, a gyülekezet nyugdíjas lelkésze, akivel együtt szolgálták ezt a négy évtizedet, köszöntötte a 84. Zsoltár 5-8. verseivel, amelyben felvillantak életének emlékei. Könnyfátyolos szemmel bólintott rá az idézett zsoltárrész utolsó versére: „Újult erővel haladnak és megjelennek Istennél a Sionon.” Áldjuk Istent Hoffmann Mária szolgálatáért, hűségéért, hiszen az Ő kegyelme hordozta és tartotta meg ilyen hosszú szolgálatban. Az előző számban elmondtam, hogy pünkösd előtti vasárnap az eszéki evangélikus gyülekezet fennállásának 120. évfordulóján vehettem részt. Egy ilyen alkalom nagyon csábít a múlt megelevení- tésére, s mivel a határunkhoz ugyan közel eső gyülekezet - feltételezésem szerint - eléggé ismeretlen olvasóink előtt is, olyan bő beszámolóba tévedtem, hogy szükségessé vált két részletre osztanom. Most következik a folytatás. 1944 új helyzetet teremtett az eszéki evangélikus gyülekezet életében, de Európában is, annak különösen keleti felében. A jobbára németekből és magyarokból álló eszéki gyülekezetét szinte teljesen elsöpörte a háború vége. Kitelepítés, elűzetés, menekülés után alig maradtak vissza. Az egyházi épületeket is köztulajdonba vették. Csak a templom maradt meg. Istennek hála, rendeltetésszerű használatra. Ha lelkésze ugyan nem is volt az eszéki templomnak, néhány ősi, eszéki evangélikus nem akart, nem tudott elmenni. Megmaradt szülőhelye, otthona, temploma mellett. Összejöttek lelkész nélkül is, s egy-egy közelebbi és távoli lelkész is akadt, aki időnként vállalkozni tudott istentisztelet tartására. Nem tudok pontos adatokat, de a körülmények ismeretében - úgy gondolom - a német ev. lelkészeket mind elsodorta a háború vége, a magyarokat is legnagyobbrészt. Kivéve azokat, akik Szlovéniában a Mura vidékén szolgáltak. A szlovák gyülekezetek és lelkészek vészelték át aránylag kevesebb veszteséggel a változást. Tehát azért maradt ev. lelkész is, aki meg-meglátogatta az eszékieket és szolgált nekik az evangéliummal. Gondolom, más felekezetű lelkészek szolgálatát is elfogadták. Feltételezem ezt abból is, hogy jelenleg is besegít egy metodista lelkész, aki már nyugalomban van, de az evangélikus lelkésznek - nagy szórványterülete lévén - állandó segítsége. Meg azután magam is részt vettem magyar református istentiszteleten az evangélikus templomban. Kérdésemre elmondták, hogy minden vasárnap délután tartanak ott magyar református istentiszteletet. Mégpedig 40 éven át megszakítás nélkül. A református templom ui. a város más részén van. A háború teljesen tönkre tette, így a viszonylag épebben maradt ev. templomban kezdődött meg a református gyülekezeti szolgálat és élet is: istentiszteletek, gyermekmunka, konfirmáció. Meg is maradtak az evangélikus templomban. Lelkészük ott tart nekik minden vasárnap istentiszteletet. A jelenlevőkkel beszélgetve kitűnt, hogy voltak köztük az első, háború utáni év konfirmandusai közül valók, akik itt szokták meg a templombajárást. Lelkészük is itt keresi fel őket. A templom megmaradt. A gyülekezet is. Ha megfogyva is, de törve nem. Beszolgáló, alkalmi lelkészekkel. De hát, hogy kerültem én Eszékre? A szlovéniai találkozó 1988 nyarán volt a Norvég Misszió által elindított és fenntartott, a monte carlói rádióadó által sugárzott magyar nyelvű evangélikus igeüzenet megindításának 25. évfordulója. Ebhői az alkalomból találkozót szerveztek az adás szerkesztői, a támogató missziói társulatok vezetői, munkatársai és hallgatói között Szlovéniában. Erre engem is meghívtak több magyarral együtt. Itt ismerkedtem meg egy finn lelkésszel, akiről hamar kitűnt, hogy a támogató finn misz- sziói társulatot képviseli, $ az eszéki és Eszék környéki* evangélikusok lelkészi gondozását látja el. Tőle megtudtam, hogy lelkészi képesítését a Zágrábi Egyetem teológiai fakultásán szerezte és a Szlavóniai Evangéükus Egyház történetét kutatja 1868-1918-ig terjedő időre összpontosítva. Munkája azóta elkészült, s ezzel magiszteri fokozatot és előadói tisztet szerzett a zágrábi egyetemen. Természetesen összebarátkoztunk. Már kétszer is meglátogatott, és meghívott a mostani gyülekezeti ünnepségre. Az eszéki gyülekezet rajzát tehát a tőle hallottak és az ottjártamkor látottak alapján folytathatom. Az eszéki ev. gyülekezetnek 1944 óta nem volt saját lelkésze, beszolgáló helyettesek látták el az igehirdetést, szentségek kiszolgáltatását és egyéb lelkészi feladatokat. Ekkor kapott Matti Korpiaho és felesége Istentől való elhívást a jugoszláviai evangéliumi szolgálatra. Jelentkeztek dr. Deutsch zágrábi esperesnél, aki azt mondta, hogy munkalehetőség van bővfen, hiszen kevés a lelkészük, csak szétszóró- dottan élnek a hívek, nagy a szűkösség és lakáshiány. Előző évben indult meg a zágrábi teológiai fakultás, ha azt elvégzi, biztosan kap lelkészi állást. Eleinte Grázból járt a zágrábi egyetemre - Ausztriában már korábban munkálkodtak missziójuk kötelékében -, később sikerült^ a gyülekezetnek az eszéki parókiából 2 szobát visszaszerezni. Oda költöztek lakással, hivatallal, s onnan 350 km-re folytatta és fejezte be tanulmányait. Közben persze megkapták a megbízást az evangélikusok lelkészi gondozására. Mikor elkezdték a munkát, 60 család (félcsalád, lévén sok vegyes házasság) tartozott a gyülekezethez, most már 160 egyházfenntartójuk van. Jugoszláviának szinte minden nemzetisége képviselve van közöttük: német, magyar, szlovák, szlavón, szlovén, szerb, horvát, sokác stb. A szolgálat hor- vát nyelven folyik, csak Ó-verbá- szon németül, de ott is hamarosan elkerülhetetlenné lesz a szerb nyelv használatba vétele, mivel a fiatalság inkább azt érti és beszéli. Kiküldő missziói szervük (Sa- nansaattajat) elsőrenden a rádiómissziót látja feladatának. Tize- negynéhány nyelven sugároznak a Trans World Rádión keresztül evangéliumi üzenetet, melyek között szerepel szinte minden szláv nyelv. Vendéglátóm elvitt egy gyülekezetbe, Eszéktől 90 km-re, ahol Jakov Mrcela a lelkész. Dalmát autóbuszvezető volt. Rádión hallotta meg az evangéliumot. Megtért és evangélikusként kívánt szolgálni. Most fejezi be a zágrábi egyetemet, de már ki van helyezve az Egyetemen megismert finn feleségével együtt egy olyan elhagyott gyülekezetbe, ahová már az adventisták készültek betenni lábukat, ha ők az utolsó órában gazdái nem lesznek a romos evangélikus templomnak és parókiának. Eszék egyik filiájában is már csak egy evangélikus volt (Vinkov- ci), amikor Korpiaho visszaszerezte a gyülekezeti termet, s szinte saját erővel helyreállította, s már 12- re növekedett a gyülekezeti tagok száma. Júliusra kész lesz a teljes helyreállítással, s a felszentelésre oda is hív és vár magyar vendéget is. Missziójukból már 5-en dolgoznak Jugoszláviában, nemcsak lelkészek és papnék, hanem gyermekmunkások és diakónusok is. Misz- sziói igazgatójuk Per-Olof Maik Magyarországon, is járt, s egyhá- .zunk vezetőségének is felajánlotta munkásaik szolgálatát. Boldogan számoltak be róla, hogy ajánlatuk milyen kedvező fogadtatásra talált, s talán még ez év őszén megérkezhetnek első szolgálattevőik. Csepregi Béla-m-y„FELÜLRŐL TÁJÉKOZÓDÓ EMBEREK...” Az orosházi tanya világ egyik szigete Kardoskút. Az ötvenéves évfordulóra megújított kicsiny templom a falu legszélső portáján áll - a tanyasiak bejárnak, a falusiak pedig kijárnak ide az istentiszteletre. Dr. Harmati Béla püspök kettős szolgálatra érkezett Békés megyébe: délelőtt Mezőhegyesen, délután Kardoskúton osztozott a jubiláló gyülekezet örömében. Az érkező főpásztort a 23. Zsoltár soraival és virággal fogadta Győri Dávid és Inaséi Anita, majd a terített asztalhoz invitálták a közel kétszáz vendéget. A szíves kínálás után harangszó hívogatott a megújult templomba. Harmati püspök Rm 11,33-36 alapján arról beszélt, hogy múlt, jelen, jövő vízszintes síkján kiemelkedő határkő az ötvenéves jubileum, de nekünk látnunk kell a függőleges sikot is. Erről beszél Pál, amikor Istennek Krisztusban feltáruló, a magasból a mélybe érkező bölcsességéről ír. Ezen tájékozódik az egyház népe. Minket nem külső erők, vagy belső felismerések vezérelnek, „felülről tájékozódó embereknek kell lennünk!” - mondotta a püspök. Nem a történelmi szorítás enyhülése, hanem Isten kikutathatatlan bölcsessége tette lehetővé, hogy Kardoskúton ünnepelhetünk. Az istentisztelet liturgikus szolgálatát Pintér János esperes végezte. Az orosházi „Paraklétosz” kórus énekeiben a hála és öröm hangjai csendültek meg. Inaséi Anita szavalata intő szó az örömben is: „Siessetek, hamar lejár...” Az ünnepi közgyűlésen Gombkötő Mihályné felügyelő köszöntötte a vendégeket, majd ismertette a templomrenoválás munkálatait. Sokak áldozata tette lehetővé a félmilliós munka elvégzését. A gyülekezet adományai mellett az Országos Egyház, az orosházi hívek, a helyi Tanács és sokan mások vállaltak részt a terhekből. „Mégis azt kell mondanunk: a feleslegünkből adtunk” - hangsúlyozta a felügyelőnő. Ezért Istené a hála, aki adott annyit, hogy adhattunk. Gombkötő Mihály megemlékezett a templomépítő lelkészről, BREUER OSZKÁRRÓL. Köszöntötte a család jelenlévő tagjait, a három Breuer lányt, akik e templomban részesültek a keresztségben. Hálás szere- tetük jeléül értékes gyertyatartókát és vázákat ajándékoztak a templom oltárára. A gyülekezet múltja elevenedett meg Tóth Pál, az idős presbiter verse alapján, melyet Fazekas Tímea szavalt el. „A gyülekezet krónikása kívánok lenni” - mondotta dr. Hajdú József, aki a legnehezebb időkben volt hűséges felügyelője, de mondhatjuk, lelkipásztora is a gyülekezetnek. Hozzászólásában felidézte a nehéz időket: a háború, a kuláküldözés, a tanyavilág felszámolása, az egyházi iskolák megszüntetése... így csökkent az egykor 1400 lelkes gyülekezet a negyedére. „Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok igazán erős” - idézte az apostol szavait dr. Hajdú József, hiszen mélyen átélte maga is az ige igazát. Amikor sokan lemondtak már, ő nem csüggedt. Most örömmel láthatja, hogy hite és fáradozása nem volt hiábavaló., Á köszöntések, hozzászólások sorát Harmati püspök zárszava követte. Az egyre táguló lehetőségekről szólt, jelezve egyben az egyházra nehezedő új feladatokat is. Induljunk, onnan felülről tájékozódva és erőt kérve a hűséges szolgálat útjára! Győri Gábor Szentpétery Péter Négy évtized a szolgálatban Evangelisches Stift
