Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-06-17 / 24. szám
Evangélikus Élet 1990. június 17. B3 jftS GYERMEKEKNEK A a Új sorozat: Jézus példázatai VÉLEMÉNYEK JÉZUS PÉLDÁZATAIRÓL I 0 K N K Elfödött lábnyom FOGADD EL A MÁSIKAT!- Olyan, mintha Jézus mesélne. Mintha az ágyam szélére ülne.- Én azt szeretem bennük, hogy olyan egyszerűek.- Szerintem olyan, mint egy rejtvény. Ha valaki megfejti, hogy mi mit jelent benne, akkor érti meg, mit akart Jézus mondani.- Legjobban a tékozló fiút szeretem.- Az is jó benne, hogy nem csak a tanítást lehet megérteni, hanem az akkori embereket meg lehet ismerni. Nagyon szeretem Jézus példázatait. A tanításnak ez különleges formája. Jézus tanításának pedig jellemző vonása. Olyan egyszerűnek tűnik számomra, hogy néha megdöbbenek azon, amikor hittanórán vagy valahol máshol az értelmezésének egészen új ötleteivel találkozom. Egyszer valaki azt mondta: „A Tékozló fiú példázata azt tanítja, hogy az öregeket tisztelni kell". Bár önmagában igaz, hogy az öregeket tisztelni kell, a példázat ennél gazdagabb. Néhány héten keresztül ezt a gazdagságot szeretnénk megmutatni nektek. Ehhez azért hozzá kell tenni azt is, hogy Jézus példázatainak gazdagsága újra és újra egyre nagyobb titkokat fed fel.----------------ffl-----------------JE RUZSÁLEM-JERIKÓ A gyerekek körben állnak, középen a vezető. Kitalál egy érdekes történetet, színesen elmeséli. A két város nevét mindig újra beleszövi a történetbe: Jeruzsálemnél mozdulatlanul kell állni, Jerikónál fejet hajtani. Aki elvéti, kiesik a játékból. Ahogy fogynak a gyerekek, lehet gyorsítani az elbeszélésen, akkor nehezebb eltalálni, mit kell csinálni. 100 KÉRDÉS - 100 FELELET Egy-egy kártyára számozott kérdéseket írunk. A kérdések lehetnek bibliai tárgyúak, a csoport színvonalához mérten könnyebbek vagy nehezebbek. Lehetőleg az ismert történetekből. A válaszok lehetnek szó szerinti idézetek, aranymondások, név, városnév stb. A válaszokat a gyerekek között osztjuk szét, a cél az, hogy egy-egy gyereknek minél hamarabb fogyjon el a kezében lévő kártya. Ugyanez lehet történelmi eseményekkel, egyháztörténeti alakokkal stb. A pilisi stáb Bízom abban, hogy még öreg koromban is találok új és új kincseket Jézus példázataiban. Bizony talán lesz még olyan titok is benne, amit földi életem végéig sem értek majd meg. Végül pedig a legfontosabb. Jézus példázatait nem lehet Jézus nélkül vizsgálni. Ó mondja el. Ó találta ki. Sok olyan kérdésre, amire a példázat nem ad választ, Jézus élete, sorsa és munkája felel. Valójában tehát nem csak a példázatok megismerésére készülünk, hanem Jézussal való találkozásra. A példázatok megértéséhez egyszerű szív kell, tiszta gondolkodás. Jó lenne, ha tudnátok ilyen értelemben is gyerekek lenni. Nyissuk hát ki a Bibliát, és találkozzunk a példázatokat elmondó Jézussal! Koczor Tamás Ingrid Sjöstrand: Ha VOLNA APUKÁM Ha volna apukám, ó lenne a legerősebb. Szomorú statisztikai adat, hogy hazánkban lassan minden harmadik házasság felbomlik, holott minden társadalom alapja a család. Az elválás rengeteg negatív és nemkívánatos következményt von maga után. A gyermek igazi édesapa vagy édesanya nélkül marad. És akkor hangzik Isten törvénye: Tiszteld atyádat és anyádat! Hogyan lehet tisztelni, felnézni, szeretni és becsülni azt, aki tulajdonképpen engem sem tisztelt, becsült, szeretett? Az elmúlt tanévtől kezdődően lehetőség nyílott hitoktatásra a Zamárdiban működő Állami gondozottak Intézetében. Közülük négyen néhány héttel ezelőtt új siófoki templomunkban konfirmáltak. Bevallom, nem kis problémát jelentett számomra a negyedik parancsolat tanítása és magyarázata. Az intézeti gyermekek jelentős része csak az iskolai szünidőben látja szüleit vagy egyik szülőjét. Akadnak olyanok, akik egyáltalán nem ismerik őket, mert nem kívánt gyermekként jöttek erre a világra. Egyik hittanóra után napokon keresztül vívódtam azon, hogy vajon mit éreznék magamban 10-14 éves fejjel, ha erre a kérdésre: Mit csinál az édesanyád?, azt a választ kellene adnom: Lenn van a téren... Jogosnak tűnik a kérdés, hogyan értsük, értelmezzük a negyedik parancsolatot? Meg lehet-e tartani? Elvárhatjuk-e a mai gyermekektől, fiataloktól, hogy eleget tegyenek neki? Elgondolkoztató és megfontolandó, amit Luther Márton ír evvel kapcsolatban a Nagy Kátéban 1529-ben! „Aki engedelmes, készséges, szorgalmas, és szívesen megad minden tiszteletet, az tudja meg, hogy Isten tetszésére cselekszik, sőt öröm és boldogság a jutalma. Ha viszont, nem teszi ezt szívesen, hanem ellenkezik vagy lázadozik, akkor tudja meg ázt is, hogy nincs része se kegyelemben, se áldásban. ...Bizony sokkal jobban járnál Isten jóindulatával, békéjével és áldásával, mint haragjával és átkával. Mit gondolsz, miért van most a világ annyira tele hűtlenséggel, gyalázatossággal, nyomorúsággal és gyilkossággal, ha nem azért, mert mindenki a maga ura és független akar lenni, senkit sem akar becsülni és szeretne mindent kénye-kedve szerint tenni?” Miért rendelte Isten ezt a parancsolatot? A jó rend, békesség és az élet érdekében ! Az életben vannak dolgok, melyeket mi választunk, Isten szabad kezet ad, hogy így vagy úgy döntsünk. Egyetemes igazság azonban, hogy sok minden eleve adva van, és nem választhatunk, így vagyunk többek között szüléinkkel is. Akár kedvesek és szeretjük őket, akár nem, mégiscsak a szüléink! Minden emberi élet két másik embernek köszönheti létét, általuk kapta testét és lelkét, az életet. Senki nem választhatja meg, hogy ki legyen a vér szerinti édesanyja és édesapja! Ha másért nem, ezért tartozunk tisztelettel irántuk. Emellett Isten szüléink által gondoskodik, táplál, nevel bennünket, melyért ugyancsak tisztelettel tartozunk. Szüléink Isten földi megbízottjai, mely „szent” hivatásra minden keresztyén édesanya és édesapa elhivatott, amikor Isten előtt házasságot kötöttek egymással. Azért, mert sokan semmibe veszik Isten jó rendjét, még nem jelenti azt, hogy az nem igaz! Sőt általa Isten az ember javát akarja és a családi életet védi. Még egy gondolat! A tízparancsolat két részből áll. Az első három parancsolat Isten és az ember viszonyát rendezi. A többi hét pedig az ember és ember közti viszonyt. Ezen utóbbi parancsolatok élén áll a negyedik parancsolat, mint bevezető, első parancsolat! Minden közösségi viszony alapja a család; a szülők és gyermekek közti, a vezetők és vezetettek közötti jó rend. Ezért fontos és figyelemre méltó e parancsolat komolyanvé- tele és megtartása a 20. sz. vége felé is. Érdekes elgondolkodni Jézus gyermekkorán! Egy-két történeten kívül nem sok mindenről tudósítanak bennünket az evangéliumok. Ám egyről igen:'„Jézus elindult velük (szüleivel), elment Názáret- be, és engedelmeskedett nekik”. (Lk 2,51.) Blázy Árpád--------- Képmeditáció --------Mé lázás a magányban Kocsival járna, és a kocsiajtó hangosan becsapódna, mikor hazajön. Pipázna, és benzinszaga volna, és minden este hancúrozna velem. Aztán újságot olvasna, vagy kiabálna velem: Mi lesz így belőled, te kölyök? Volna egy hatalmas télikabátja, és abban elbújnék előle. Ha volna apukám. Ma sem jöttetek értem időben. Már mindenki elment, nincsenek itt a játszótársak, egyedül vagyok. Várok. Talán még dolgoztok, talán már útban vagytok felém, de talán nem vagyok útban nektek? Nekem hallatlanul szükségem van rátok. Az oviban is játszunk papás-mamást, de nem úgy, ahogy otthon. Játékból a gyerekek mindig együtt vannak szüleikkel, mindent közösen csinálnak, s alig van veszekedés. Játékból a papa és a mama törődnek a gyerekekkel, s a gyerekek figyelnek a felnőttek minden szavára. De ”áríUKOr áz óvó Jheni azt kiáltja: gyertek, kézmosás, - ebedéi ;ákkor ai’lílom megszakad. Mert a felnőttek elrontják az álmokat. Nem is tudnak álmodni és játszani. Milyen szegények! Csak rohannak, dolgoznak, hajtanak, s ha engedetlenek vagyunk, lekevernek egy pofont, vagy azt mondják, hogy nem szeretnek. Pedig nekem csak az kéne: szeressenek. Én, ha megnövök, igazi anyuka leszek, akinek valóban fontos a gyereke. Úgy csinálok majd, mint a játékban. És sose hagyom a kislányomat utolsónak az oviban. Valakitől azt hallottam, hogy nekem azt kell másokkal tennem, amit magamnak akarok. Nem is rossz. De azért anyuékkal sem teszek úgy, ahogy ők bánnak velem. Nem akarom sajnálni őket. Elvégre a szüleim! ifj. Bence Imre Ha csak egy évtizedre becsülöm is azt az időt, amióta Baritz Katalin fotóművész az evangélikus szeretetotthon rendszeres, szorgalmas látogatója és fény- képezője, jelentős adat a Dorottya utcai kiállítás keletkezésének történetéhez. Ha számadattal lehetne illusztrálni, hányszor emelte szeméhez fekete dobozát, hányszor berregett és csattant a gép kioldó zárja, hányszor villant a vaku fénye, bizonyára csillagászati számok érzékeltetnék azt a fizikai munkát is, ami e művészi alkotás kísérője. Ha a nagy fényképgyűjtemény láttán még arra is gondolok, hogy ezek a felvételek csak töredékét képviselik a rengeteg fotónak, amelyekből a művész válogatott, s most a nyilvánosság elé tárt: fokozott érdeklődéssel és figyelemmel, megilletődve szemlélődöm a kiállításon. * Mi is az a téma, amely ily nagy szellemi és fizikai erőbevetésre indította az alkotót? Körbejárva a ter^ meket, egyenes feleletet kapunk a kérdésre. A téma egységes: a fogyatékos, sérült gyermekek és ifjak élete. A téma ismert ugyan, de alig látjuk meg és alig beszélünk róla. Bár ott van talán a szomszédunkban, lakásunk ajtaja előtt áll és néha (szó szerint véve) az utcán hever, sok más témával együtt. A kiállítás a „Egy kiállítás képei” témát magasra emeli, forgatja, sok oldalról mutatja be. Fáradságot és időt nem kímélve gyűjtötte össze alkotójuk a pillanatokat, amelyek érdeklődésre számot tartó életeket mutatnak be. Mit tudnak az emberek, a látogatók és szemlélők a fogyatékos embertársak életéről ezek nélkül a képek nélkül? Honnan lehetne forrásra akadni, amelyből ismereteket meríthetnének? Kevés a hír, a kép, a rádió és TV információi. Ez a helyzet és ezért nem alakulhat ki reáliskép róluk, sérült, fogyatékos embertársainkról. * A fogyatékos emberek száma közöttünk nem elhanyagolható kisebbséget mutat. A statisztika ma már nyíltan szól helyzetükről. Ezen kívül azonban aüg tudunk valamit életük folyásáról. Milyen a gyermekkoruk, milyen sors vár rájuk, ha felnőnek? A család közelről érzi fogyatékos gyermekük égető kérdéseit. De már a tágabb család, a szomszédok, sajnos alig törődnek velük. így aztán nem csoda, hogy nem vetődik fel közöttünk gyakran a kérdés, mit lehet tenni értük? * A kiállítás képei ezeknek az embertársainknak az életére nyitnak egy-egy kis ablakot, hogy láthassuk őket, s hogy egyáltalában láthassunk. Nem titkon pillantunk be ezeken a kitárt ablakokon egy elzárt világ, egy rezervátum életébe. Az emberek is megnyílnak előttünk. Ezek a képek alakíthatják társadalmunk véleményét, szemléletét a fogyatékos emberről. A képen bennük a normális embert mutatják. Ők is olyan emberek, mint mi, de életfolytatásukhoz más feltételek és készségek szükségesek, mint a többieknek. Nem egyszerűen szánalmat keltenek a szemlélőben Baritz Kataün fényképei, hanem aktivizálják is a szemlélőt. A fogyatékos embernek nincs nagyobb mértékben szüksége az embertársak szánalmára, mint bárki másnak. Ők is tudnak sírni és örülni, játszani és dolgozni, pihenni és szórakozni, beszélgetni és énekelni, mint mi. Csakhogy nekik más eszközök kellenek. Járásukhoz tolókocsikra van szükség, felülésre erős kezekre. Étkezésükhöz kezükhöz alkalmazkodó evőeszközök kellenek és még sok minden mást is fel lehetne sorolni. Eszközök, amelyeknek segítségével életük normálissá válik. Amikor a 60-as években Dániában megkezdték a „normalizálás” elvének érvényesítését, a technika és pedagógia bő eszköztárát használták fel. És ekkor, mint varázsütésre, csökkent az otthonok „szánalomra méltó” lakóinak száma: hazamehettek családjukhoz, nyilvános közlekedési eszközökön utazhattak, ha kedvük tartotta. * A képek a terem falán aktivitásra buzdítanak: tegyünk valamit értük! A képek a fogyatékos gyermek véleményét is közlik a szemlélőről. Látunk gyengén elomló gyermekkarokat, 1 ha „Pieta”-stílusában, a gyengébb ráhagyatkozás odaadó örömét benne. Vidám kacagásra nyíló száj tanúskodik a talpraállás és az első lépések öröméről, segítő kezek elfogadásában. Á képek a gyermekek véleményét fejezik ki környezetükről. A szemlélőkben mindez megsokszorozódhat, ha aktivizálódnak. Engedjük magunkra hatni ezt a sugárzást, jó érzéseket keltő és motiváló erejével. * Engedjük azonban érvényesülni a képek kritikai mondanivalóját is. Az ablakban ülő kislány, kezén galambbal tekint ki a rácsos ablakon. Foglyok ők. Á képek visszatérő motívuma: a rács. Rács az ablakon, rácsok az ágyakon. Biztos vagyok benne, hogy ennek nem kellene így lenni. Több nevelői munkával, több terápiával a rácsok erdejét meg lehet ritkítani. A rács kemény és rideg, eszköz, amely szorongással tölt el és abnormális reakciókat ébreszt. Ennek megszüntetéséhez még több erőfeszítés kell. Teremtő gondolattal és akarattal ezekért a gyermekekért dolgozó, jól képzett embertársakra van szükség, akik vállalják a munkát értük. * A tárlat képei a szeretetotthon múltját is idézik. A régi házat faoszlopos tornácával, kis harangjával (ki tudja, hol van ma már?). Hangja a múltból is csendül. Még a diakonisszák idejéből. De még a közelebbi évekből is szól. Áhítatra, munkára, étkezésekre hívogat. Szavára jöttek fiatal lányok diakonisszaszolgálatra, s utódaikként mások is. Jó lenne, ha (csodaképpen) ismét megszólalhatna a kis harang, bájos, finom hangja. „Vivos voco” - hívom az élőket! Jöjjetek, itt ebben a házban, ebben az alkotó, embersegítő tevékenységben élni jó! Muncz Frigyes
