Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-03-26 / 13. szám

A protestantizmus megújulásáról Beszélgetés Szentágothai János professzorral A február végén megalakult Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület Szentágothai János akadémikust választotta elnökéül. Ebből az alkalomból lapunk nevében Fabiny Tamás és Nagy László kereste fel egyházunk és népünk kiemelkedő és köztiszteletben álló személyisé­gét. A beszélgetésre készséggel vállalkozott, mert az egyházi és a társadalmi megújúlás régóta szívügye. A mindig európai távlatokban is gondolkodó tudós az ország mai helyzetéről több fórumon nyilatko­zott, a tőle megszokott szenvedélyességgel. Mi egyházi kötődéséről és a keresztyénség mai szerepéről kérdeztük. Mit jelent Professzor úr számára a keresztyén, a protestáns, az evangélikus örökség? Tudatomat kisgyermek korom óta ez formálta, természetesen első­sorban a Biblia; két „anyanyelvű” családban nevelkedvén, Károli Gáspár és Luther Márton nyelve, áz O- és Újtestamentum történetei és erkölcsi tanulságai, parancsai és egész képzetrendszere adták tuda­tom fő tartalmait; a képzőművé­szet - persze, főleg a reneszánsz - csodálatos bibliai tárgyú alkotásai ezt természetesen egészítették ki, egyben belém lopva annak megsej­tését, hogy ugyanazokat a képzete­ket más-más kon embere miként jeleníti meg magaban. A Magyar Protestáns Közműve­lődési Egyesület alakuló ülésen megválasztott' elnökként elmon­dott beszédét e mondattal fejezte be: „Remélem, új szakasz kezdő­dik a protestantizmus életében.” Miben és hogyan kellene az egy­házaknak megújulniuk - mi lenne e változások következménye? El­képzelhetőnek tart-e gyors és tar­tós változást? A magyar protestantizmus közel négyszáz évig meghatározó szere­pet vitt a magyar művelődés, az intellektuális és érzelmi élet fejlő­désében. Gondoljunk a tordai or­szággyűlésre, amely Európát közel kétszáz évvel megelőzve iktatta ( i|t Scholz László A győzelmes Bárány Halálos földi harcon át A győzők fényes zászlaját Egy Bárány vitte s még viszi. Az emberszlvnek lengeti. Nyakán még most is ott "a heg. Ám azt ezernyi sok serég ‘! Úgy nézi mint győzelmi jelt: ­Halálból rég életre kelt! Győzelme volt az áldozat: Sokakért szenvedett sokat. Mért ontott egykor drága vért? Az Istenért s az emberért! Alázat útján lett Vezér, Tisztéhez árnyék föl nem ér. Kereszt a trónja, (gy Király, Uralma vészt s időt kiáll. Emberszív, hallod? Hallod ezt? Diadalt kínál a kereszt. Kövesd a Bárányt, győz, szeress! És verhetetlen béke lesz. V _________________________/ tö rvénybe a majd csak a felvilágo­sodás korszakában általánossá váló vallási tolerancia alapvető emberi jogát és kötelességét. A könyvnyomtatás révén Honter János brassói nyomdájától kezdve, már a XVI. századi Erdélyben és az akkori Felső-Magyarországon, sőt a „cuius regio cius religio” elv védelmében Nyugat-Magyaror- szágon is élénk könyvkiadási élet alakult ki az akkori kor vallásos, oktatási, enciklopé’dikus-művelő- dési, sőt irodalmi és tudományos művek megjelentetésével. Hasonló vezető szerepet vittek a hazai pro­testáns iskolák, amelyek végzettjei egyrészt a helyi lelkészi és oktatási igényeknek meg tudtak felelni és helytállni - gondoljunk a gálya­rabságot szenvedett lelkészeinkre - nagyobb tudományos aspirációjú fiataljaink pedig felkészültek az akkori nyugati világ legjelentősebb egyetemei sikeres elvégzésére. Nem véletlen, hogy az elmúlt év­századok kiváló költői, írói, tudó­sai, sőt még politikusai közül (hát­rányaik ellenére) is számarányuk­hoz viszonyítva lényegesen több volt a protestáns családban nevel­kedett. Az ellenreformáció során kibontakozott római katolikus művelődés, mint ezt a korszak ne­ve is mutatja, minden kiválósága ellenére másodlagos volt, mert mintegy a protestantizmus kihívá­sára reagált. Sajnos, ezek az erővi­szonyok már a múlt század máso­dik felében, a kiegyezés után elto­lódtak (ennek gyökereinek utána­menni túlmenne írásunk keretein), t^h^t nem vezethetők vissza a tria­noni.szerződéssel protestáns pol- gáriasultságú városaink elcsatolá- sára. A két világháború között ez az arányeltolódás már nagyon is észrevehetővé vált. A megújulást most abban lát­nám, hogy a legutóbbi időkben adódó alkalmat felhasználva a protestáns gyökerekkel még ren­delkező alkotó értelmiség hitbeli elődeink értékrendje tudatára éb­redjen, ezeket életvezetésben és al­kotó munkájában magáévá tegye: nem más hitű és más tradíciókban nevelkedett testvéreinkkel szem­ben, hanem egy jól együttműködő zenekar egyik fontos hangszere­ként. Az elmúlt negyven évben sok ér­telmiségi fordított hátat az egy­háznak - vagy az egyház fordí­tott hátat nekik... Milyen okai voltak ennek, s hogyan lehetne ezen változtatni? Ez nagyrészt világjelenség, - a modern tudományos-technikai társadalmak szükségszerűen „sze- kularizálódtak” és ebben termé­szetesen az értelmiség nagyobb szerepet visz. Dé Skandináviában, főleg Svédországban, ez a „fejlő­dés” lényegesen előrébb haladt, mint Magyarországon, tehát ná­lunk van még mire építeni. - A tudományos megismerés előre­haladása nem szükségszerűen von­ja maga után az értelmiség elfordu­lását a keresztény (vagy akár a zsi­dó) hittől. Sőt, fordítva, a tudo­mány legújabb felismerései leg­alább annyit biztosan mutatnak, hogy nem ellentétesek vallásunk valódi képzeteivel. De ehhez a ke­resztény (és zsidó) teológiának vál­lalnia kell a mai kor tudományos kihívását: de nem úgy, hogy irra­cionális vallási fundamentalizmu­sokba menekül, hanem ellenkező­leg, képzetrendszerébe (ha nem is nyilvános szóhasználatába) beol­vasztja a legújabb elemi fizikai, kozmológiai, evolúciótani, és agy­működés-pszichológiai felismeré­seket. A Ráday Kollégiumban elmon­dott beszédében az egyházi önkri­tika és bűnbánat fontosságát hangsúlyozta Professzor úr, töb­bek között azért is, mert az egy­ház annakidején a Rákosi-rend- szernek is erkölcsi bizonyítványt adott. Az egyház milyen maga­tartását érzi hitelesnek a mai ma­gyar társadalomban? A második világháború kataszt­rófája után a protestáns teológia tradíciói szerint rugalmasan pró­bált reagálni a politika új esemé­nyeire: előkerült a „bűnbánati”, majd később a „diakóniai” (szol­gálati) teológia. Ez rendben is len­ne atekintetben, hogy semmiféle bűnbánat nem elég az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején el­követett mulasztásaink felett. De nincsen rendben, mihelyst az egy­házak „önként” lemondanak hi­tükből folyó oktatási, - beleértve iskolákat - és ápolói, az elesetteket gyámolító intézményeikről. Ezeket el lehetett venni, de róluk és lehet­Fotó: MTI - Pólya Zoltán \ séges rekonstrukciójukról (a reali­tásokon belül) lemondani nem (lett volna) szabad. - Főleg pedig nem mondhat le az egyház alapvető em­beri jogok és szabadságok szünte­len követeléséről. Ha már szóban nem lehet (mint ahogy nem lehe­tett) legalább ne adjunk segédkezet vagy ideológiai igazolást ezek láb­bal való taposásához. - Természe­tesen, az egyházaknak nem felada­ta a napi politikába való beavatko­zás, de elveiket képviselniük kell. Úgy tűnik, az egyházak ifjúsági munkája megéledőben van. Mi­lyen tanácsot ad, mit üzen Pro­fesszor úr a felnövekvő nemze­déknek? Mind a katolikus, 'mind a pro­testáns ifjúság éledőben van és örömömre a helyes úton halad azzal, hogy az elesettek, a kalló­dó ifjak sorsával való törődést tűzte céljául, ettől sokkal többet remélnék mint a magam 1930-as éveki túlságosan önmagunk felé fordult mozgalmától. De kérem, ne feledkezzenek meg protestáns értékrendünk megvalósításáról sa­ját és közvetlen környezetünk éle­tében. Professzor úr, köszönjük a be­szélgetést! Tudományos munká­jához, közéleti harcaihoz és a Magyar Protestáns Közművelő­dési Egyesület vezetéséhez sok erőt és hitet kívánunk. Mindjárt a háború utáni években történt, hogy a győri gyülekezetben, ahol akkor hitoktatóként szolgáltam, megüresedőben volt valamelyik lelké­szi állás. Levélben hívtam fel rá Lehel Ferenc figyelmét, akihez régi barátság fűzött: nem volna-e kedve Győrbe pá­DICSŐSÉG NÉKED, ISTENÜNK! „Halálon győzött az élet” Három találkozás emléke él ben­nem, miközben újra végigolvasom ezt az énekverset; s most ezeket mondom el: „Bízzatok!" - Sosem éreztem úgy, hogy teljesen meginog falum, gyülekezetem lába alatt a talaj, mint amikor máról holnapra ott találták magukat, egy számukra teljesen idegen életformában. Mi­közben a falu az „alakuló közgyű­lésre” készült, a teljes lelki-hitbeli elesettséget az egyik gyülekezeti ta­gunk így juttatta kifejezésre: „Tudja tisztelendő úr, ezután aki fizet, az parancsol az Isten dolgá­ban is!” - A körülöttünk lévő világ arca napjainkban is vágtatva vál­tozik - a hitükben, egzisztenciá­jukban talajtvesztett emberek felé azonban ma is „tartozunk” odaki­áltani : Bízzatok! Az élő Jézus győ­zelme hirdeti - Isten ma is a törté­nelem Ura! S amit Ő akar értünk, de rajtunk keresztül is elvégezni ebben a világban, az nem háború­ság, nem a másik ember elnyomása és megszégyenítése, hanem könyö­rülő szeretet, irgalmasság és békes­ség! Az Anyaszentegyház „töré­keny teste”, így lehet ma és holnap „Erős vár”, oltalom és menedék az élő Jézusban bízók, szeretete, ol­talma alatt élők számára! „ÉL!” - Sok, temetéssel kapcso­latos emlékem mosódik össze most bennem, egy megrázó élménnyé; a halállal szembenéző Testvéreim­nek kell az Élet győzelméről be­szélnem. - A halál ténye ugyanis, minden „beszédet” felelegessé és értelmetlenné degradál! Akit el­vesztettek, azt nem tudom vissza­adni, de amit adnom kell, s amit adni tudok, az sem kevés: vigasz­talás és reménység! A Gyülekezet „legszomorúbb istentisztelete” - a temetés -, azért lehetett a múltban és lehet a jövőben is, hitvallástéte- . lünk nagyszerű alkalma, mert ótt nemcsak a pap, hanem a gyászoló gyülekezet is bizonyságot tehet hit­beli meggyőződéséről: „ Jézus él ­mi is Vele!” - Szüntelenül könyö­rögjünk azért, hogy Egyházunk is- tentiszteleti életében temetéseink - a sokszor „külsőségeikben” sze­rény események - azoknak, akik ott részt vesznek, az Élő remény­séggel - Jézussal való szembesülés alkalmai lehessenek. Mert csak az Élő Jézussal való találkozásban élhetjük át, hogy temetéseink nem „hivatalos alkalmak” csu­pán, hanem az Egyház szeretet- közösségének legszorosabb, leg­bensőségesebb megvalósulásai. A közös reménységben kerülhe­tünk ugyanis - egymáshoz is -, a legközelebb! „Feltámadott!" - Egy a szégyen­től, a megaláztatástól lángoló arcú fiatalasszony képe villan most elém. A félje válni készül, ott akar­ja hagyni két iskolás gyermekével.- Szinte érezni lehetett, hogyan ke­rül házassága romjai alá a bizalma és reménysége. Nem hitte, hogy ő még valaha mosolyogni is tudj hogy valaha „boldog” lehet! - Csak a .feltámadott Elő Jézusra mutatva, Róla beszélve lehetett „elhitetni” ezzel a fiatal házaspár­ral, hogy a „halálból van feltáma­dás!" - hogy lehet újat kezdeni; - hogy ami „elromlott”, azt nem kell mindjárt „eldobni”, hanem van ja­vításra lehetőség; - hogy ha egy házasság „beteggé” lett, abból is van „gyógyulás” -, egymásratalá- lás: a bűnbocsánatban. - Egyhá­zunk „Lelki-Segély Szolgálatánál” —a szenvedélybeteg testvéreink kö­zött végzett szolgálatunk során sincs más lehetőségünk, mint „ra­boknak” hirdetni; van szabadulás! - Adjunk hálát Istennek, hogy Egyházunk szolgálata által - a Fel­támadott Úr hatalma -, ma is gyó­gyíthat, „életre kelthet” sokakat. „Legyőzött minden ínséget” - Három emléksor a haláltgyőző Jé­zus hatalmáról. Ugye, mindnyá­junkból ezt a visszhangot váltja ki; Halleluja! Halleluja! Halleluja! Csizmazia Sándor Lehel Ferenc 80 éves lyázni? Azt válaszolta: most itt a he­lyem, itt van nagyobb, szükség rám, Tengelicen, a sváb kitelepítés által megtizedelt, megriadt, kis gyülekezet­ben. Tehát: maradok! Ilyennek ismertem Lehel Ferencet: mint aki mindig az üldözöttek, gyen­gék, segítségre szorulók mellett állt, ér­tük bátran kiállt. így állt ki 1944-ben az üldözött zsidóság mellett, amikor ez nem volt veszélytelen. S mivel nem vál­lalta a közösséget az országot nemzet­vesztő háborúba sodró akkori kor­mányzattal, megtagadta a tábori lelké­szi szolgálatra behívó parancs teljesíté­sét. Ezért került azutan munkaszolgá­latos büntető alakulatba, zsidókkal, kommunistákkal és más „megbízhatat­lan elemekkel” együtt. Mindenkori magatartása, áldozat- vállalása mögött mélyen átgondolt teo­lógiai meggyőződése állt. Nem véletle­nül : Dietrich Bonhoeffernek, a Német- országi Hitvalló Egyház vértanú lelké­szének, korunk egyik jeles hittudósá­nak volt,- egyetlen - magyar tanítvá­nya, annak idején Finkenwaldeban. Amint erről nemrég megjelent magyar Bonhoeffer válogatása, könyve is ta­núskodik. Amikor most 80. születésnapja al­kalmából szeretettel köszöntjük, hálát adunk Istennek, hogy ilyen lelkészeket is adott'egyházunknak. Kívánunk neki Istentől megáldott, munkás s békés pi­henésben is eltöltött éveket, jó egész­ségben és örömben. Groó Gyula A szokásosnál korábban keltem, hogy elérjgm a reggeli autóbuszt. Ragyogó nyári reggel volt, a fűszá­lakon gyémántszemként csillant meg a harmat. A szomszédban kan­na csörrent a kútnál, majd rettene­tes káromkodás törte meg a frissen ébredt természet csendjét. A szom­széd munkába indult, az ég összes szentjeinek emlegetése mellett or­dítva adta ki rendelkezéseit a csa­ládnak. Még a kisajtóból is vissza­fordult, hogy bicegő, agyondolgo­zott feleségének trágár káromko­dások kíséretében mondjon valamit. A kutyája behúzott farokkal inait az útjából, menekülve a reggeli rú­gástól. Én valamivel későb indultam, s majdnem egyszerre léptem ki az út­ra a harmadik szomszéddal, aki után a felesége kiabált könyörögve, hogy ne vigyen el magával minden pénzt, hónap vége van, nincs miből kenyeret venni.- Pofa be! - kaffanton vissza a ház ura búcsúzóul, s vissza sem néz­ve, nyújtott léptekkel igyekezett le­felé az utcán, hogy legyen ideje a káromkodó szomszéd társaságában az útbaeső bögrecsárdában meginni egypár fél deci, finánc nem látta papramorgót. Az autóbusz-megál­lóban már többen várakoztak. Az asszonyok szapora térefer ével, friss pletykákkal szórakoztatták egy­mást. Gondolatban hirtelen végigjár­tam a két házsoron, de alig találtam olyan hajlékot, ahol békességben él a ház népe. Amint a busz megérkezett, elkez­dődött a közelharc. Az előző megál­lóban felszállt utasok az ajtóban álltak, nem akartak a kocsi belsejé­be húzódni. Nekik már van helyük, és konok elszántsággal nem törőd­tek azzal, hogy más is akar utazni. A sofőr kiabált, de még a káromko­dása sem hatotta meg a lökdösődő tömeget.- Hát süketek maguk? Nem hallják, hogy húzódjanak hátrább? Addig nem indulok ki ebből a meg­állóból, amíg mindenkit fel nem vet­tem.- Mennék én, de itt áll az a széle hossza egy vénasszony, ő nem megy beljebb! - kiáltotta egy elöl álló asszony.- Vén ám maga meg az országút! - replikázott az érintett. Végül is mindenki felnyomako- dott, és nekem is jutott annyi hely, hogy féllábon meg tudtam állni az ajtó mellett.- Na, megálljotok csak - morog­ta fenyegetően a sofőr -, majd lesz itt mindjárt hely, csak fékezzek egypár szór! Keszthelyen minden üzletben két­szer kellett sorbaállni. A patikában háromszor: az árazónál, a pénztár­nál és a kiadónál. Ha valaki meg­próbálta valmilyen fondorlattal megelőzni a másikat, kitört a láza­dás, és nem volt irgalom, még az ügyeskedő a sor végére nem kullo­gott. így jutottam el az üvegeshez, hogy az egyik kitört ablakszem he­lyére üveget vágassak. Előttem egy javakorabeli férfi rendezte számlá­ját. Tükröt vágatott autója vissza­pillantójába. Várnia kellett a pénz­tárnál, mert a pénztárosnö nem volt a helyén. Kis idő múlva izgalomtól remegve érkezett az utcáról: — Jaj Istenem! Elvérzik az az öregasszony! Valósággal ömlik a lábából a vér! - Felkapta a kassza mellől a széket, és rohant ki az üz­letből. Az előttem álló férfi ottha­gyott mindent, és a pénztárosnő után sietett. Mire én is kiértem az utcára, embergyűrű vette körül a székre ültetett öregasszonyt, akinek az alsó lábszárán egy sebből lüktet­ve ömlött a sötétvörös vér. Egy asz- szony hadonászva kiabált:- Miért nem hívnak orvost? Hát senki sincs, aki hívná a mentőket? Micsoda emberek maguk? Az előttem kilépő férfi határozott mozdulattal kétfelé tolta a csopor- tosulókat. A kiabáló asszonyt kar­jánál fogva maga felé fordította, és határozott hangon rászólt:- Asszonyom, nem kiabálni kell, hanem cselekedni! - Aztán a csopor­tosulok felé fordult: - Ne jöjjenek ennyire közel! Hiszen a levegőt is elfogják ettől a nénitől! - A pénztá- rosnőtől megkérdezte: - Ugye az üzletükben van elsősegélydoboz? Le­gyen szíves, hozza ki azonnal! - Az­tán megsimogatta az öreg néni arcát:- Kedves nénikém, ugye nagyon fáj? Mindjárt segítünk. Mi történt?- Jaj, elfolyik minden vérem! Amint a piacról hazafelé indultam, itt, nem messze szúrást éreztem a lábom szárán, és ömleni kezdett be­lőle a vér! A pénztárosnő megjelent az első­segélydobozzal.- Csak egy kis türelem, néni­kém! Mindjárt bekötöm! Egy csomó vattával letörölte a vért, és négyszögletűre vágott gézt nyomott a sebre, arra egy nagy cso­mó vattát. Aztán gyors mozdula­tokkal csavarta köréje a kötszert, amit erélyesen meghúzott. A néni feljajdultr- Jaj, ez nagyon fáj!- Csak türelem, nénikém! Szoro­san meg kell kötni, hogy ne vérez- zen erősen. Már készen is van. A férfi felegyenesedett, és utat nyitva magának a kíváncsiak kö­zött, az úttestre lépett, ahol éppen egy Trabant lassított. Megálljt in­tett, odalépett a lehúzott ablakhoz, és megszólította a vezetőt:- Uram, itt van egy vérző öreg­asszony. A sebét bekötöttem, de sürgősen kórházba kellene vinni. Ugye tudja, hol a kórház?- Hogyne, idevaló vagyok, és ép­pen arra megyek!- Ugye lesz szives elvinni ezt a szegény asszonyt?- Természetesen! Mi mást tehet­nék? ■ - Kedves asszonyom - fordult a pénztárosnő felé -, kérem, legyen szives, hozzon ki csomagolópapírt az üzletből, hogy a néni lába alá tegyük, nehogy bevérezze a kocsit. - A pénztárosnő akkora papírt ho­zott ki, hogy még az ülésre is jutott belőle. Azután a férfi egy gyengéd mozdulattal szinte beemelte a ko­csiba a vérző asszonyt. Majd elővet­te a pénztárcáját, és megkérdezte az autóst:- Mondja, mit fizetek?- Ugyan, uram, emberi köteles­ségem! Mégis kivett a tárcájából egy öt- venforintost.- Nénikém, van magánál pénz?- Nincsen semmi, mert csak né­zelődni jöttem a piacra.- Itt van ez a pénz, vigye magá­val, mert hátha szüksége lesz vala­mire.- Jaj, Istenem, hogyan fogad­hatnám el ezt magától? Tessék megmondani, hogyan adjam visz- sza?- Majd ha járni tud, menjen el templomba, és tegye a perselybe! Na, Isten áldja meg! Mielőbbi job- bulást kívánok! Amint a Trabant elindult, egy da­rabig utánanézett. Egy kislány lé­pett eléje:- Bácsi kérem, véres lett a nad­rágja. - A galambszürke nadrág szárán egy gyermektenyérnyi vér­foltra mutatott.- Nem baj, kislányom, hideg víz­ben majd kiázik.- Istenem, de jó ember! — szólalt meg egy csodálkozó asszony. - Ha szabad kérdeznem, kit tisztelhetünk az úrban?- Ember vagyok! - szólt a férfi mosolyogva, és megfordult, hogy visszamenjen az üzletbe.- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszönt az asszony, és kérésziéit vetett. A férfi megfordult:- Mindörökké ámen! - és búcsút intve belépett a boltba. Én is utána­mentem. Amint megkaptam a ki­metszett üveget, és az autóbuszállo­más felé indultam, mint ismétlődő visszhang hangzott bennem : „Décsrtessék a Jézus Krisztus!” Dicsértessék az Űr, aki feltáma­dott, és velünk járja életutunkat, hogy ebben a tülekedő, gyűlölködő világban emberekké formáljon ben­nünket! Mátis István Egy ember

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents