Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-02-26 / 9. szám

Evangélikus Elet 1999. február 26. II E0 01 jfls „írok nektek, ifjak...” GYERMEKEKNEK Osszeteszem két kezemet -15 BÖJT 3. VASÁRNAPJÁNAK IGÉJE SALVADORBAN Félelem az Üdvözítő földjén „...adj még hálás szívet is!” A cím egy ifjúsági énekből való, amely nálunk az év slágere volt a gyülekezetben. Ez a cím jól össze­kapcsol múlt heti témánkkal, a ké­rő imádsággal. Kéréseink végére' tehetjük még ezt az utolsó, de na­gyon fontos kérést: „adj még há­lás szívet is!" Miért lehet ezt kérnünk? Mert Isten már annyi mindent adott, hogy ezt is meg tudja tenni: meg­ajándékozhat hálás szívvel. A há­lás szív nagy ajándék! És miért kell ezt kérnünk Isten­től? Mert magunktól még hálás szívünk sincs! Azért, mert alapve­tően nagyon hálátlanok vagyunk. Mindent Istentől kaptunk, sem­mink sincs, ami ne Tőle lenne. Mégis olyan nehezen vesszük ész­re ezt. Úgy gondoljuk, hogy amink van - szép ruhák, játékok, köny­vek, meleg otthon, egészség, bará­tok - természetes velejárói éle­tünknek. Ha valami hiányzik, gyak­ran eszünkbe jut Istenhez szalad­ni. De ha minden jól megy, elfeled­kezünk Arról, Akinek mindez aján­déka. Talán úgy érzitek, hogy hálát adni csak rendkívüli eseménye­kért, ajándékokért kell: egy rég áhított BMX-ért vagy magnóért, egy szerencsés napért, egy emlé­kezetes kirándulásért. Pedig nincs igazatok! Éppen ezért szeretem a fent említett éneket, mert ez a ref­rénje: „Hála legyen Neked minde­nért!" Csordultig lehet a szívünk hálával, amit csak sok-sok vers­szakon keresztül lehet kifejezni. Hála a fényért, a sötétért, az új napért, a folyókért, a hegyekért, és sorolhatnánk a végtelenségig... Hittanórán az elsősökkel ,eF mondjuk a legrövidebb imádsá­got: KÖSZÖNÖM! Én felsorolom, mi mindent kapunk Istentől, s ők a sor végén együtt mondják: köszö­nöm! De a legnagyobb hálával azért tartozunk Istennek, mert szeret minket, lehajol hozzánk, és elküld­te Jézust a mi megmentésünkre. Ezt a bizalmat, szeretetet nem tud­juk megszolgálni, visszaadni, egy­szerűen „csak" hálát adhatunk érte. Most talán sokan arra gondol­tok, hogy túl derűlátó vagyok, mert azért nemcsak „rózsaszínű" dol­gok vannak a Világban, nemcsak hálatémák vesznek körül, hanem rengeteg a szenny, a nyomorult élet. Ezekért hogyan lehetne hálát adni? Hát bizony ez nehéz kérdés, s az imádság iskolájában én is csak tanuló vagyok veletek együtt, de komolyan veszem Pál apostol felszólítását: „mindenért hálát ad­jatok!” (IThessz 5,18) Egy személyes élményem talán nektek is segít ebben a kérdésben. Évekkel ezelőtt egy számomra-na- gyon drága katolikus pap bácsitól kaptam egy könyvet. Ez a címe: Az élet játéka. Bájos kis lányregény­nek látszik, de sokkal több annál. A 11 éves főszereplő, Polyanna egy egész várost tanít meg a „já­tékra", tudniillik arra hogyan lehet mindenben valami örömöt találni, minden rosszban is felfedezni egy apróságot, amiért Hálát adhatunk. Új életszemléletet ad ez a könyv: vedd észre mindenben Isten jósá­gát, s tudjál örülni, hálát adni. Szí­vem szerint, minden emberrel elol­vastatnám ezt a számomra na­gyon kedves „tanító” könyvecskét. Hiszem, hogy nemcsak az én éle­temben segít sokszor, hanem má­sokat is formálhat. ' Bárcsak minél többen tudnánk ezt az öröm-játékot játszani, szeb­bé, jobbá tenni világunkat, hogy egész életünk hálaadás lehessen! Gáncs Péterné Jel 5,1-9 MI X MEGOLDÁS? Az emberiség története, a mi egyéni életünk a megoldásokra törek­vés sorozata. Szándékosan nem mondtam megoldások sorozatát, mert nem az. Milyen jó is volna, ha az volna! De megoldásra váró feladatainkat vagy görgetjük magunk előtt, vagy megelőzzük és húzzuk magunk után. Kevés megnyugtató, újabb nehézségeket nem szülő kiutat találunk. Sajnos elég csak a 20. századi történelmünkre gondolni, ezt a kis, maroknyi népet szem előtt tartani és a megoldat­lan kérdések sokaságát magával hordozó országot látunk. És akkor még hol van a mikrovilág, az egyes ember és a makrovilág, az egész emberiség? Megoldásokon azonban mindig töri a fejét az ember. A végét, öngyilkosságát jelentené, ha nem tenné. A megtorpanásokat, holtpontokat mégsem kerülhetjük ki, ez pedig a tehetetlenségünk átélésében nyilvánul meg. Ez is hozzátartozik az emberségünkhöz. Istennel való kapcsolatunkban pedig nagyon gyakori tapasztalat. Igénk ilyen emberről szól. Szereti az Istent, szereti az embert, szeretné hogy előrébb menjen az ügy, amiért ég - és tehetetlen. Természetes a reakciója: sír. Nem lát megoldást. Magunkra isme­rünk? Nincs „sem a mennyben, sem a földön, se a föld alatt” alkalmas teremtmény arra, hogy tovább lendítse a beteljesedés, a végső szaba­dulás felé a történelem kerekét. Pedig már elég volt a sok megoldat­lanságból, jó lenne célba érni minél előbb, hiszen „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik... mi magunk is sóhajtozunk... várva testünk megváltására”, várva a végső megoldásra. Emberünk, aki ezt átéli, sír. Mi is sírunk a koporsó mellett, vagy amikor szenve­dünk, vagy más szenvedését látva, mert tehetetlenek vagyunk, mert nem látunk kiutat. A tehetetlenség csúcspontja, amikor úgy ítéljük, hojjy már az Isten sem tud segíteni. Az összeroskadt ember életébe azonban belekiálthat egy hang: „Ne sírj!” Van megoldás - a megöle­tett Bárány! Böjtben, a Golgota felé haladva egyre inkább arra az egyre szegeződik a szemünk, aki igényelte magának az egyedülállósá­got, utolérhetetlenséget, aki mindig „én vagyok”-ban gondolkodott, akiről az egész Szentirás úgy beszél, mint az egyedüli megoldásról. Igénkben is az egész teremtett világon egy valaki méltó - azaz teljes egészében alkalmas - a hét pecsétes könyv felnyitására, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. Nem azért, mert a legbölcsebb, mert a leghatalmasabb, hanem mert ő a megöletett Bárány. Nekünk pedig itt kell elgondolkodnunk életünk felől és a megoldás felől. Benne vagyunk-e abban a sokaságban, amelyről a Bárányt dicsérő ének szól? Azok között vagyunk-e akiket megvásárolt a vérén, ezzel mintegy megoldva életünket és halálunkat? Örök teoló­giai kérdés marad, hogy miért a megöletett Bárány a megoldás. Sok érv szól mellette, de az emberi értelem mindig talál ellenérvet is. Ugyanígy kérdés, hogy miért szükséges megmosni ruháinkat a meg­meneküléshez és miért éppen a Bárány vérében? Ezekből következik az az állandóan ágaskodó kérdés, hogy mi ez az egész itt velem és körülöttem? Mennyi az én akaratom és mennyi az Istené? Pontos rendezői utasítások alapján végigjátszott több milliárd éves színjáték, aminek utolsó felvonásába a színész belecsempészheti egyéniségét is, mintegy színt adva a darabnak, vagy méginkább egy bábjáték, amit végig kell szenvednünk, vagy éppen minden rajtunk múlik? Ismétel­ten a megoldatlanságok egész sorát kell beismernünk. Igenis nem marad más, mint hogy ahhoz az Egyhez menjünk oda kételyeinkkel, sírásunkkal, tehetetlenségünkkel, akit az Isten megol­dásul adott. Végül is nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk azt az alapállást, hogy nem mi vagyunk akik diktálunk. Nekünk a megol­dás elnyerésére.az engedés, az engedelmesség maradt. Az Isten úgy ítélte, hogy segítségre szorulunk, úgy látta jónak, hogy'ezt Fia halálá­ban adja meg nekünk. A Jelenések könyve szerint Jézus neiwhalt meg hiába. A történelem folyamán sokan voltak és sokan lesznek, akik ezt a képtelennek tűnő utat választották. Minden törzsből és minden nyelvből, minden nem­zetből és népből menekültek emberek az Istenhez és találtak otthonra. Nem földi, ideiglenes hazára, házra, megoldatlan, megoldhatatlan nehézségek tárházára, hanem végleges megoldásra az Egyetlenben, a megöletett Bárányban. Bakay Péter IMÁDKOZZUNK Uram, te vagy az út, az igazság és az élet. Segíts nekem a te utadon járni, hogy életet nyerhessek. Kérlek, légy az én életem megoldása is. Amen. Elhunyt Róna Emy, a mesék életrekeltöje GYERMEKRAJZ­PÁLYÁZAT A MEVISZ Gyermekmun­ka-szakcsoportja és az Evangélikus Elet gyermek­rovata közös rajzpályázatot hirdet meg gyermekeknek. A rajzok témája: a) bibliai történetek b) egyházi életünk. Pályázni tetszőleges mé­retű munkákkal lehet, bármi­lyen eszköz (ceruza, festék, zsírkréta stb.) felhasználá­sával. A rajzok hátoldalán kérjük a beküldő nevét, élet­korát és pontos címét feltün­tetni. A legjobb rajzokat la­punkban és egy tervezett vándorkiállításon kívánjuk bemutatni, továbbá azokról diafelvételek is készülhet­nek. A legjobb rajzok bekül­dőit jutalmazzuk. A munká­kat az alábbi címre kérjük küldeni- Zászkaliczky Dóra 1038 Budapest, Vörösto­rony u. 29. Beküldési határidő: 1989. március 31. Nyolcvannégy éves korában örökre lehunyta szemét egy mű­vész, aki élete végéig a, mesék vilá­gában élt. Betegségében, problé­máival a mesék maga alkotta va- rázsos figuráihoz menekült, akkor tudott igazán őszintén, szívből mosolyogni, amikor egy mese­alakja csodálatos színeivel vissza- mosolygott rá. Generációk nőttek fel mesekönyvek kezenyomán élet- rekelt tanító, nevejő, játékos alak­jain. Milyen boldog volt, mikor mai nagymamák vitték neki meg­mutatni a gyermekkorukban ka­pott Öreg néne őzikéjét és az új kiadást, melyet már unokáiknak vettek meg. Petőfi János vitézét az ő csodálatos rajzaival ismerték meg a gyerekek. Élete egyik bol­dog szakasza volt, amikor Gáti Oszkár színművész megtanulva a János vitézt, áz ő rajzaiból készí­tett diákat - a színpadon felállított nagy könyv lapjaira vetítve, adta elő. Élvezte, ahogy többszáz- gye­pek figyelte a szövegmondó mű­vészt, amint lapozgat a nagy­könyvben. Azt mondta: legna­gyobb ajándék volt neki az a pilla­nat, amikor az előadás szünetében a különböző korú gyerekek köré sereglettek. Művészetével egész életében a gyermeket szolgálta — a magyar és idegen nyelvű kiadáso­kat összevetve, közel négyszáz könyvet illusztrált, kitűnő magyar írók, költők, mesemondók írásait. Lételeme a munka öröme, az al­kotás láza volt, amikor festőaszta­la előtt ülhetett és rajzlapja fölé hajolt. Sokszor láttam, amint hó­fehér hajára az ablakon átsüt a napfény és kezei alatt szinte ugrál­va pattannak fel a mesék világá­nak sokszínű alakjai... Jellemzőkészségében megtalál­juk a humort, az iróniát, a költői­ességet, - de a nevelni, tanítani akarást is. Túl a nyolc - nem min­dig könnyű évtizeden, a művészi teremtés boldog pillanatában a sokszínű jelenetek, gyermekek, madarak, kis állatkák, virágok vi­lágában, művészi alkotó kedvét haláláig fokozta és munkájához erőt adott a játékos öröm. Min­dent természetes egyszerűséggel, ' érthetően vetett papírra, minden vonásával derűt árasztott maga körül. Olyan ember és művész volt Róna Emy, akiben több évtizedes barátságunk alatt egy pillanatra sem lehetett kételkedni. Őszinte volt, szeretetre és szeretni vágyó ember, aki tudott hinni a szép, a jó mindent legyőző erejében. Sebeiken Pálma Cuscatlan - „sok szépség orszá­ga” --így nevezték földjüket az in­diánok. Aztán jöttek a spanyolok - és győztek. Az indián őslakosság zömét kiirtották, és megkeresztel­ték az országot - a nevében is - „El Salvador”, az Üdvözítő. (Az ország jelképét, a hatalmas földgömbön álló Krisztus-szobrot a ’86-os földrengés ledöntötte. Rossz jelnek vélték ezt egyesek, és gyorsan gyűjtéseket szerveztek a helyreállítására. A lakosság 80%-át kitevő nincsteleneket az eset hide­gen hagyta...) , Mielőtt az Üdvözítő országába léptünk, kioktatott bennünket ve­zetőnk: hogyan kell viselkednünk, mit szabad mondanunk Salvador­ban. Mert Közép-Amerika, de ta­lán az egész amerikai kontinens leg­félelmetesebb terror-állama ez, ahol látogatásunkkal - az ottlakókhoz hasonlóan - az életünket tettük kockára. (Keleti szomszédunknál járva éreztem hasonlót: a teljes védtelen- ség és törvényen kívüliség kiszolgál- tatpttságát...) És vezetőink tanácsai valóban fé­lelmet keltőek voltak: Tilos cso­portnak látszanunk! Bizonyos sza­vakat '(Nicaragua, szocializmus) nem szabad kiejtenünk! Mindazok­nak a nevét, akikkel találkozunk majd, tilos • kiadnunk bármilyen Kérdésre! Katonát fényképezni ti­los, mert felszólítás nélkül lő! A társaimtól én még külön öltöz­ködési oktatást is kaptam, „Ho­gyan látsszunk amerikainak?” - címmel. Minden okom megvolt ar­ra, hogy „gyűlöletes” származáso­mat titkoljam, hacsak nem akartam bajt hozni amerikai és salvadori tár­saim fejére. Első benyomásaink Salvador földjén igazolták előzetes félelmün­ket. Katonák mindenütt, rezzenés­telen arcukon sötét szemüveg, ke­zükben hatalmas csőre töltött auto­mata fegyver. És az emberek, külö­nösen is a gyermekek szemében va­lami sosem látott riadtság. Az indián közösség szószólója A lakosság 5%-a tartja kezében a föld 75%-át; minden 5 ember közül 4 nincstelen: föld és munkahely nél­kül. 10 éve, a polgárháború felerő­södése óta 50 ezer polgári áldozata volt a belháborúnak. Statisztikák szerint a halál leggyakoribb oka itt a gyilkosság. Mindenki gyanús, aki á fennálló viszonyok megváltozta­tásáért szól vagy cselekszik - az éle­tét veszélyezteti ezzel. Luxusszálloda a főváros, San Salvador belvárosában - ennek la­kói voltunk 5 napig. Gyakran hal­lottunk fegyvereket az utcákról, egy este a szálloda folyosójáról is. Szobánk falán festmény - és aló­la mikrofonzsinór lóg ki. Jolanda, a pincérnő hamar fenedezi idegen akcentusomat, és követ mindenho­vá. „Honnan jöttél?” - kérdezgeti, és kér: „Taníts meg angolul!” t Mindig megkönnyebbülünk, mi­kor saját kis buszunkba szálúink, és a megszabott témákon: kívül (fiúk- lányok-divat-t'anulás) bármiről be­szélgethetünk. Csoportunk vezetője, aki gya­korlott „közép-amerikás”, állítja: szállodánk többi lakói - fekete szemüveg, elegáns öltöny - a félhi­vatalos katonai szervezet, a nemkí­vánatos személyek eltüntetését vég­ző „halálbrigádok” tagjai... A főváros modem katolikus ka- tedrálisát sem kimélte a tavalyelőtti földrengés. Körülötte nagy tömeg özönlik a karácsonyi bazárban. Kisjézus, Szűz Mária, Háromkirá­lyok figurái. Meg Heródesé, és a betlehemi gyermekeket meggyilko- i ló katonáié - a salvadori kormány­hadsereg egyenruhájában. A katedrális mellékhajójában Roméro érsek, a szegények szószó­lójának a sírja, akit néhány éve mi­sézés közben lőttek le a halálbrigá­dok. És a mártír-püspök sírjához azóta is zarándokolnak a hívei, hogy érsekük közbenjárásáért kö­nyörögjenek az irgalom Istenéhez. Indián farm valahol az őserdő­ben - a törzs idősebb tagjai még most sem beszélik a spanyolt. Láto­gatásunk oka szomorú: 4 éve a kö­zösség 73 tagját gyilkolták meg egy nap alatt a halálbrigádok. És az ok: többszöri felszólítás ellenére sem voltak hajlandók otthagyni a föld­jeiket. Nem engedelmeskedtek a salvadori kormány politikájának. Roméro érsek sírja hogy gyökértelen belső emigránsok legyenek. Mert az indián számára a föld lelkének egy darabját jelenti - az ősei nyughelyét - amelytől elsza­kítva bárhol, közel vagy távol ott­hontalan lesz a földön. A szószóló­juk sorolja a tényeket: hogyan öl­ték meg feleségét és két fiát. „Mikor láttam, hogyan gyalázzák meg fiaim holttestét, olyan érzés volt ez, mint mikor a narancsot kicsavar­ják.” / ... I Az utolsó halálos fetí^égfetékt két I napja kapták, és besegítésünk alatt is körözött fölöttünk a heli­kopter. Akkor értettük meg, hogy nem mi vagyunk az igazi veszélyben - hanem azok, akiket itthagyunk: akik vállalták a tanúskodást. Meg is kérdeztük a szószólótól: Nem túl kockázatos-e nekik, hogy elmondják nekünk a történteket? Az indián felelt: „Ha mi nem be­szélnénk, a kövek beszélnének he­lyettünk.” A gyönyörű indián kifejezések után megütötte a fülünket ez a jézu-' si mondat. Meg is kérdeztük:- Maguk keresztyének?- Nem. Sohasem láttunk Bibliát. De tudjuk, hogy mi a szenvedés. Látogatás a főváros evangélikus templomában - mert egyedül Sál- » vadőr az a közép-amerikai ország, ahol evangélikus egyházat talál­tunk. De nemcsak a megléte, ha­nem az eredete is különleges. Egy fiatalember felvételre jelent­kezett a katolikus szemináriumba. De a felvételhez szükség volt szülei­nek egyházi házassági bizonyítvá­nyára, és ők annak idején nem tud­ták megfizetni a templomi esküvő költségeit. Az egyházával meghasonlott fia­talember akkoriban találkozott egy német evangélikus barátjával, és hatására megalapította a salvadori evangélikus egyházat. S ma ez a 10 ezer fős egyház kitűnik bátorságá­val a szociális munkában % mert Salvadorban ehhez halált megvető bátorság kell. Bárhol jártunk: egyházi és világi szervezeteknél, mindenhol feltűnt: a legveszélyesebb pozíciókat nők töltik be. Talán azért, mert ők, még mielőtt fölmérnék a mindenkor rá­juk leselkedő életveszélyt, cseleked­nek: az eltűntekért, a börtönben megkínzottakéft, a testileg és szelle­mileg megnyomorítottak tízezrei­ért. Búcsúzunk Salvadortól, ami szá­momra nem az Üdvözítő földje, ha­nem indián nevén: Cuscatlan ma­rad - a sok szépség országa: vulká­nok valószínűtlen csúcsaival, a Csendes-óceán fekete vulkanikus homokú partjával, buja őserdejével - és egy megkínzott nép hétköznapi szentjeivel. Elbúcsúzunk a kolduló gyerme­kektől, akik jólöltözött csoportun­kat látva mindenhol hozzánk sza­ladtak. Rájuk gondolva, úgy érzem, hogy mégiscsak annak volt igaza, aki elméletgyártás helyett: „Úgy­sem juthat mindenkinek” - szétosz­totta közöttük mindenét. Kovácsné Tóth Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents