Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-12-24 / 52. szám

Evangélikus Élet 1989. december 24. ADVENT 4. VASÁRNAPJÁNAK IGÉJE Jn 1,19-28 Munkás Keresztelő János őszinte önvallomása több, mint bátor szembesülés önmagával; több, mint emberi sorsának objektív értelmezése; több, mint egy divatos önismereti teszt eredmé­nye. Amit önmagáról és küldetéséről mond prófétai ige, amely személyén messzi túlmutatva érvényes és iránymutató az Egyház lényegére és szolgálatára nézve is. Az Egyháznak állandó kísértése, hogy önmagát propagál­ja : dicsekedve emlegesse 2000 esztendős múltját, fontoskodva kérkedjék nélkülözhetetlen erkölcsi hatásával és missziói eredményeivel. Az ilyen fajta önbizonyitás óhatatlanul az öndicséret visszatetsző magatartásába torkollik. Keresztelő János nem önmagára mutat. Elutasít minden olyan kísérletet, amely jelentőségét kiemelné. Nem ő a főszereplő. A reflektor- fényt nem őrá kell irányítani. Sőt küldetése éppen az, hogy másról, Jézusról szóljon és maga a háttérben maradjon. Igaz, Keresztelő János korában még a szónak volt becsülete, ma pedig olyan sok a tartalmat­lan, üres beszéd. De éppen ilyenkor bizonyul értékesnek min­den őszinte, igaz vallomás, amely Jézus Krisztusról tanúsko­dik. Súlya van az ilyen szónak, mert tartalma: Jézus Krisztus. Ne szégyeljük hát a róla szóló bizonyságtételt. Messze han­gozzék a puszta vidéken, hegyek is visszhangozzák, és mond­juk nyílt, csöndes baráti beszélgetésekben is: megérkezett, akire vártunk. Itt van, aki nélkül sehogyan sem boldogulunk. Mindenki megtapasztalhatja segítő szeretetét. - így lehet az Egyház tagjainak bizonyságtételén keresztül Jézus Krisztus hírnöke. Hangozzék hát a jó hír bátran, de ne fölényesen, hangosan, de ne kiabálva, őszintén, de ne érzelgősen, tisztán, de ne dogmatikusan, meggyőződéssel, de ne reklámszöveg­ként, korszerűen, de ne a korhoz alkalmazkodva, aktuálisan, de ne földhöz kötötten, reménységgel, de ne naiv optimizmus­sal, missziói felelősséggel, de ne bántó agresszivitással han­gozzék, Jézus hatalmának és a magunk bűnének tudatában, elnémíthatatlanul nemzedékről nemzedékre: itt van közöt­tünk Jézus! Közöttünk van, mégis úgy tűnik ezernyi akadály gátolja, hogy az ember találkozzék vele. Hegycsúcsok szédülete, völ­gyek meredélye, úttalan-utak és végeláthatatlan kanyargós ösvények képe riaszt. Ki merne nekivágni, hogy megjárja 2000 esztendő rögös útját, megmássza az Egyház életének fénylő magaslatait és bejárja rettentő szakadékait, dogmák és zsina­tok zeg-zugos útjait, hogy végre meérkezzék a názáréti Rabbi­hoz. Ezt meggondolván értjük meg, hogy Keresztelő János­nak, illetve példája nyomán az Egyháznak küldetéséhez tarto­zik az is, hogy egyengessük, megkönnyítsük a találkozáshoz vezető utat. Az útépítés nehéz munkája ez. Ebben a munká­ban dömperek és buldózerek nem segítenek. A robbantásos módszer sem célravezető. De segít a szeretet minden mozdula­ta. Segít az összekulcsolt kezek szolgálata. Segít a példamuta­tó élet, az áldozatokra kész irgalom, a bocsánatot kérő és adó testvéri indulat. Hírvivők és útépítő munkások kerestetnek. A munkásfel­vétel folyamatos. Jelentkezés csak személyesen. Madocsai Miklós „Az éneklésnek ideje eljött” A Szentírásnak egyik legérdeke­sebb könyvéből, az Énekek Éneké­ből való ez a címként is idézett mondat. Egykor a tavasz érkezését köszöntötte. De fiatalok, akik éle­tük tavaszában boldogan egymás­ra találtak, szintén így lelkendez­hetnek. Én derűs hangulatban, ka­rácsonyt köszöntőm vele. Bennem is, mint bizonyára sokakban, fel­élednek ilyenkor szép gyermekko­runk élményei, s ezek nagyrészt az ünnepi énekléssel kapcsolatosak. Szülővárosomban subába burko­lózva egykor a férfiak istentisztelet előtt jó korán beültek a templom- padba, hogy jól kiénekeljék magu­kat, és így lelkileg is mielőbb fel­melegedjenek. A családokban pe­dig sehol nem maradt el az ünnepi éneklés. Luther otthona egykor énekléstől volt hangos. Karácso­nyi gyermekdalt is írt a kisded Jé­zusról, ölébe ültette a kicsinyeket, szép hangjával és lanttal kísérte az éneklést. így köszöntötte a drága Vendéget: „Üdvözlégy, ó nagy szeretet, Ki a bűnöst meg nem ve­ted, S hozzánk jössz a szegénység­be; Hol van elég hála érte? - Szé­nán fekszel bársony helyett, Böl­csőd jászol, rongy a selymed; Ben­ne mégis oly pompád van, Mint egy fényes királyságban. - Jézu­som, én édességem, Kegyelmedet oszd meg vélem: Legyek benned, te meg bennem, Hajlékoddá segíts lennem.” A gyermekdalt egy kis karácsonyi jelenetben adták elő. Eleinte világi népdalra énekelték, 1539-ben azonban már a jól ismert „Mennyből jövök most hozzá­tok. ..” dallammal zengett. Egy német teológiai professzor egyik karácsonyi prédikációjában szól arról, hogy az angyalok az emberiség előénekeseiként énekel­tek a betlehemi mezőkön. A pász­torok felfigyeltek rá. Karácsony táján pedig a keresztyének kará­csonyi éneklése kezdődik. Angya­lai által maga Isten adja ajkunkra az éneket és az éneklést. Mi pedig megkérdezhetjük: nem csoda-e ne­künk magunknak is, hogy éneke­lünk? Hiszen gyakran vagyunk le­hangoltak, szomorúak. Aztán jön­nek az énekek, és szárnyukra vesz­nek minket. Rá se ismerünk a szi­vünkre. Valami hasonlót tapaszta­lunk meg, mint amiről Pál apostol ír: Segít a Lélek a mi erőtlenségün­kön. Egyszerűen énekelnünk kell, képesek is vagyunk erre. Ez az éneklés nagy ajándék és kiváltság. Éneklésünkkel már ma az angyali karban találjuk magunkat. E kis írás buzdítás szeretne len­ni, hogy míg ki-ki feléleszti gyer­mekkori élményeit, vegye elő ott­hon is az énekeskönyvét, azután énekelve álljon - szeretteivel együtt - a karácsonyfa elé, dicsőítve Is­tent szívvel, szájjal, lélekkel, hogy aztán a szív megérezze: olyan bol­dog lehet itt a földön, mint az an­gyalok a mennyben. Pásztor Pál Utassy József KARÁCSONYFA Kis szobámba varázsolva áll egy fényes karácsonyfa., Tetejében ezüst torony, hol maga az Isten honol. A fa alatt három király: Gáspár, Menyhért meg Boldizsár lesik ámuldozva hosszan; ki tündököl a jászolban? S virraszt ama csillag fénye immáron kétezer éve. KARÁCSONY f ESTE \ IGÉJE Zsid 1,1-6 Mindenek öröme karácsony öröme Karácsonykor együtt ünnepel a föld és az ég, találkozik a földi és az égi világ. A szent éjszakán Isten földi teremtményei, az emberek Isten égi hírnökétől hallják az örömhírt s együtt örülnek a mennyei seregek sokaságával. Ég és a föld egymásra talál a hírben: Üdvözítő született ma! Angyalok és karácsony összetartoznak elválaszthatatlanul. így ábrázolják ezt a festmények is. Számtalanszor megfes­tett jelenet ez. A kisded Jézus, mellette Mária, József, az egyszerű pásztorok s az istálló állatai is. És az angyalok! Korok és művészeti felfogások szerint változatos módon és mennyiségben. Hol Jézus mellett térdelnek, hol a felhőkön. Olykor énekelnek a kép sarkában, vagy rámutatnak az újszü­löttre. Vannak közöttük Isten felnőtt követei, s mellettük 'j vagy külön pufók kicsi angyalkák egymásba ölelkező füzérei. Megannyi titokzatos lény odaátról. Lényük és világuk túlesik emberi felfogásunkon, de létezé­sükről vall a Biblia. Isten mennyei teremtményei ott állnak szolgálatunkban is. Az alapige fejezetének utolsó mondata szolgáló telkeknek mondja az angyalokat, akik azokért kül­dettek szolgálatra, akik örökölni fogják az üdvösséget. Ők virrasztanak fölöttünk, mert Isten nekik parancsolja, hogy vigyázzanak ránk utainkon (Zsolt 91,11). Jézus tud a kicsi­nyek angyalairól is (Mt 18,10). Angyalok gyűjtik majd össze nagy harsonaszóval az üdvözülőket a négy égtáj felől (Mt 24,31), s addig örülnek egyetlen bűnös megtérésének is (Lk 15.10.). Ott voltak Jézus szolgálatában is. A megkísértés után an­gyalok szolgáltak neki, s angyal erősítette a Gecsemáné kert­ben is vergődő imádsága közben. Mindez bensőséges kapcso­latra utal. Megtehetné, hogy tizenkét sereg angyalnál is több szabadítsa ki elfogói kezéből de akkor az írások hogyan teljesednének be? De miután beteljesültek, Isten angyalai ad­ják hírül a feltámadást, s ők magyarázzák meg a tanítványok­nak a mennybemenetel értelmét is. S második eljövetelekor angyalseregek kísérik majd, amikor „megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival (2 Thess 1,9). Földre szíS&tésekpr Jéztás alájWS'iííilcbdott. „Rövid idő-'*® re kisebbé tatted őt a^angyaloknál”— vallja a Zsidókig íft levél tovább. De csak rövid időre, embervolta sorsának idejé­re. Nekünk nem szabad elfelejtenünk: Jézus mindennél és mindenkinél hatalmasabb! Karácsonyi gyermekként is. Erről vall karácsonyesti alapigénk, amikor Jézusról, mint minden­nek örököséről, Isten dicsőségének kisugárzásáról, lényének képmásáról szól. Általa teremtette Isten a világot is, s ott ül a mennyei Felség jobbján. Hogyne imádná őt az Isten minden angyala! Hogyne lenne feljebbvaló náluk, hiszen Fiú! Különb neve van, hiszen nem angyal, vagyis Isten küldötte, követe csupán. Hanem fia, „az én fiam”. Ezért különb a szolgálata is: általa szólt hozzánk, keresett meg, s tisztított még bűneink­ből. Mindennek öröme karácsony öröme, arról, aki nekünk megszületett. Zászkaliczky Péter Régi karácsonyok Úgy volt az, hogy ötesztendős asszony voltam, s már a hetedik helyt laktam. Szegény urammal úgy voltunk, mint a madarak. Ösz- szekőttünk, nem volt semmink. Oda akarok kilyukadni, hogy mi­vel hogy most karácsony jő, eszembe jutott az a valamikori ka­rácsony, amelyik nehéz volt, s mégis olyan igazi szép karácsony. Dolgozgattunk, mint szegény emberek, Isten kegyelmiből egy kis disznócskát vágtunk, meg aztán a kicsi családomnak, a két gyermek­nek úgy varrtam meg a kicsi ruhács­kát éjszaka, hogy ne lássák: „Azt hozta az angyal.” Meg edénykét, amiből egyenek. Meg az uramnak is úgy csináltam meg az ingét, hogy ne lássa, tudjon örvendeni neki. így aztán eljött a karácsony szombatja. Falusi asszony nem úgy van, hogy kéznél van minden. Meg kellett süssek mindent: kenyeret, kalácsot. Hát felkőttem én még két órakor, megsütöttem a kenyeret, a kalácsot. Mikor a kicsi gyermekeim felkőttek, azt kérdezték:- Édesanyám, hányat kell még aludjunk, hogy jüjjen az angyal? Megsimogattam őket, megcsó­koltam. Ki nem szereti az ő kicsi­nyeit?- Tudjátok, mit? Nem kell töb­bet aludjatok, ma öste jün az an­gyal. Már járt is itt valahol, a kert alatt. Mikor mentem ki, nézzétek, mit kaptam: két csuprocskát, s a két csuporban két kicsi kalács. Nézzétek, milyen pirosra van sül­ve! Látjátok? Jók voltatok, szót fogadtatok, esténkint imádkozta­tok, most nektek ilyen szép fényes hajú kalácsot hozott. Még mele- gecske. Kicsi butácskák, csak pislogtak rám, tartották a kicsi tenyerüket, beléborítottam a csuporból a kalá­csot.- Édesanyám, hát az angyalka tud ilyen szép kalácsot sütni? Belé- haraphatunk?- Megkezdhetitek, persze, belé- haraphattok, csak először meg kell köszönni a Jézuskának, hogy nek­tek ilyen előre küldött angyalfiát. Hát szépen letérgyeltek, persze az agyagos padló fel volt tapaszt­va, s a két kicsi elmondta az asztali áldást: „Mindenek szemei tereád néz­nek, édes Istenem, te adsz eledelt alkalmas időben, te töltesz be min­den élőlényt a te áldásoddal, ámen.” Akkor aztán akkorát haraptak a kalácsból, hogy még most is ör- vendek, ha rá gondolok. Csak úgy ropogott a haja a kis egérfogacská- ik között. Aztán persze nem volt sok időm gyönyörködni, mert sok dolgom volt. Kellett készíteni az ünnepre, mert akkoriban úgy volt, hogy ün­nep első napján nem volt szabad semmit se készíteni. Örvendtek, hogy estére megjön az angyal. Nem volt akkor karácsonyfa, mint amilyen a mai házakban, a városi blokkokban, hogy a földtől a pla­fonig. Honnét, honnét nem, az uram összeszedett vagy hat-nyolc fenyőgallyat, egy fára rádrótozta a fenyőgallyakat, még a végén én is azt hittem, hogy igazi karácsonyfa. Annak előtte való napokban olyan magamfőzte szaloncukrot csinál­tam, selyempapírt vettem, meg­vagdostam a szélit, belecsomagol­tam a cukrot, s úgy tettem a fára. Megaranyoztam a diót, legyen aranydió is, hozott az uram mo­gyorót, piros almát, azokat is föl­aggattuk a fára, ilyen volt az akko­ri karácsonyfa. Egyszerű viasz­gyertyát aggattunk reája, csillag­szóró eszünkbe se jutott. A mai karácsonyfán sok a sza­loncukor, csokoládék, viaszgyer­tya, csillagszóró, villanyvilágítású gyertyák. A karácsonyfa alatt ren­geteg játék, de olyan közömbösen állják körül! Mi hiányzik a mai szentestén? Talán a szeretet? Talán a meghitt­ség? Gazdag ajándékok, közöm­bös arcok. Nem az az öröm, nem az a boldogság, ami az én gyerme­keim arcán volt. Reggel felébred­tek:- Nézd meg, járt-e az angyal? Nagyon örvendtek annak az egyszerű ajándéknak: kicsi tányér, ing, csupor, kötény. A csuporban dió, alma. Uram is megkapta a maga ajándékát. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémeknek tudtam örömet szerezni. Minden volt, mint más háznál, csak éppen pénz nem volt. El voltam kesered­ve: mi lesz most, ha jönnek a kán- tálók? Tudunk adni nekik vala­mit? Elmentem öreg szüléimhez, megkérdezni: tudnak-e kölcsönöz­ni vaj egypár lejt. Nem messze lak­tak tőlem. Mielőtt bekopogtam volna, megkérdeztem:- „Szabad-e kántálni?” Hallom édesanyám jól ismert hangját:- Szabad. Elkezdtem szépen az éneket: „Betlehemi pusztán örvendetes hir van.. Ráismert a hangomra, s ott bent, reszketeg hangjukkal ők is kísérték az én kántálásomat. Mi­korra elvégeztem a kántálást, el­mondtam a beköszöntőt: Eljött a vendég, kit a világ vára, Megnyílt általa az egeknek vára. Az áldott csemete az égből le- szálla, Értünk az Atyához kezesnek be- álla. Számunkra adjon jó időket, S áldással befolyó sok jó eszten­dőket. Bémentem, megcsókoltam őket. Eldiskuráltunk, s elmondtam, hogy a kicsi karácsonyfa megvan, éjszaka az urammal feldíszítjük. Elbeszélgettük az efféle alkalom­hoz illő dolgokat, de biza nem volt lelkem pénzt kérni. Elköszöntem szépen, kívántam boldog felvirra- dást, s boldog ünnepeket. Indul­tam haza. Ahogy mentem keresz­tül a kerteken, igen nagyon megke­seredtem. Megálltam, s kisírtam magamat atyásan. Kisírt szemmel értem haza. Sze­gény uram, amikor meglátott:- Zsuzsika, miért sírtál, fiam? Baj van apádékkal?- Dehogy van baj!- Akkor miért sírtál?- Sírt a bosszúság. Csak erősen hideg van, kicsípte az arcomat. Nem feszegette továjpb a kér­dést. Hát egyszer megzörgetik az ablakot:- Szabad kántálni? Megreszketett a csontomban a velő. Uram rávágta: „szabad”. Hát elkezdik, hogy: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” - a kántáló éneket. Én meg reszket­tem, hogy már én mit tudjak ezek­nek adni. De mikor elvégezték a kántálást s a beköszöntést, uram mondja:- Gyertek bé! Gondolom: „Ennek is elment a sütnivalója.” Há mért hívja bé eze­ket az asszonyokat? De uram egy- kettő kivette a kalácsot az almári- omból, háromfelé vágta a három cigánynénak. Felment a hiúba, ho­zott egy tál diót, egy tál almát, beléöntötte a szatyorba. Meg vol­tak elégedve ők is, s ekkor megtelt az én lelkem is nyugalommal: lám csak, el lehet intézni, akiben jó ér­zés van és szeretet. A három ci- gányné elment nagy boldogan, s én újból sírva fakadtam.- Mi baj van? Megint sírsz? Most már örömömben sírtam, hogy olyan embert rendelt nekem az Isten, akinek a nehézségekben is jár az esze.- Tudod, mikor jöttem haza, azért fakadtam sírva, mert nincs pénz a háznál.- Ó, fiam, amíg kenyér van, ka­lács van, van apróság, dió, hát sza­bad ezen búsulni? Akkor megtanultam, hogy a családban a legnagyobb gazdagság a megelégedés. Ha szegény is vagy, ha van megértés, annál nincs na­gyobb kincs. Mert igen szegények voltunk, gyermekeink mégis boldogan em­lékeztek az összetákolt karácsony­fára. Egyszer azt mondja nekem a lányom:- Édesanyám, miért nincs má­nia olyan boldog karácsony? Én most megcsinálok mindent: tésztát sütök, a karácsonyfa a földtől a plafonig ér. Csak nincs meg az a szeretet, csak a szeretetlenség. Mi­ért van ez így? Erre nem tud felelni a világon senki se. Kolozson, Erdélyben, néprajzi gyűj­tésből a nyolcvanas évek elejéről. El­mondta György Zsuzsanna. Magnófel­vétel. (Nagy Olga: Asszonyok könyve. Magvető, 1988.)

Next

/
Thumbnails
Contents