Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-12-24 / 52. szám
Evangélikus Élet 1989. december 24. ADVENT 4. VASÁRNAPJÁNAK IGÉJE Jn 1,19-28 Munkás Keresztelő János őszinte önvallomása több, mint bátor szembesülés önmagával; több, mint emberi sorsának objektív értelmezése; több, mint egy divatos önismereti teszt eredménye. Amit önmagáról és küldetéséről mond prófétai ige, amely személyén messzi túlmutatva érvényes és iránymutató az Egyház lényegére és szolgálatára nézve is. Az Egyháznak állandó kísértése, hogy önmagát propagálja : dicsekedve emlegesse 2000 esztendős múltját, fontoskodva kérkedjék nélkülözhetetlen erkölcsi hatásával és missziói eredményeivel. Az ilyen fajta önbizonyitás óhatatlanul az öndicséret visszatetsző magatartásába torkollik. Keresztelő János nem önmagára mutat. Elutasít minden olyan kísérletet, amely jelentőségét kiemelné. Nem ő a főszereplő. A reflektor- fényt nem őrá kell irányítani. Sőt küldetése éppen az, hogy másról, Jézusról szóljon és maga a háttérben maradjon. Igaz, Keresztelő János korában még a szónak volt becsülete, ma pedig olyan sok a tartalmatlan, üres beszéd. De éppen ilyenkor bizonyul értékesnek minden őszinte, igaz vallomás, amely Jézus Krisztusról tanúskodik. Súlya van az ilyen szónak, mert tartalma: Jézus Krisztus. Ne szégyeljük hát a róla szóló bizonyságtételt. Messze hangozzék a puszta vidéken, hegyek is visszhangozzák, és mondjuk nyílt, csöndes baráti beszélgetésekben is: megérkezett, akire vártunk. Itt van, aki nélkül sehogyan sem boldogulunk. Mindenki megtapasztalhatja segítő szeretetét. - így lehet az Egyház tagjainak bizonyságtételén keresztül Jézus Krisztus hírnöke. Hangozzék hát a jó hír bátran, de ne fölényesen, hangosan, de ne kiabálva, őszintén, de ne érzelgősen, tisztán, de ne dogmatikusan, meggyőződéssel, de ne reklámszövegként, korszerűen, de ne a korhoz alkalmazkodva, aktuálisan, de ne földhöz kötötten, reménységgel, de ne naiv optimizmussal, missziói felelősséggel, de ne bántó agresszivitással hangozzék, Jézus hatalmának és a magunk bűnének tudatában, elnémíthatatlanul nemzedékről nemzedékre: itt van közöttünk Jézus! Közöttünk van, mégis úgy tűnik ezernyi akadály gátolja, hogy az ember találkozzék vele. Hegycsúcsok szédülete, völgyek meredélye, úttalan-utak és végeláthatatlan kanyargós ösvények képe riaszt. Ki merne nekivágni, hogy megjárja 2000 esztendő rögös útját, megmássza az Egyház életének fénylő magaslatait és bejárja rettentő szakadékait, dogmák és zsinatok zeg-zugos útjait, hogy végre meérkezzék a názáréti Rabbihoz. Ezt meggondolván értjük meg, hogy Keresztelő Jánosnak, illetve példája nyomán az Egyháznak küldetéséhez tartozik az is, hogy egyengessük, megkönnyítsük a találkozáshoz vezető utat. Az útépítés nehéz munkája ez. Ebben a munkában dömperek és buldózerek nem segítenek. A robbantásos módszer sem célravezető. De segít a szeretet minden mozdulata. Segít az összekulcsolt kezek szolgálata. Segít a példamutató élet, az áldozatokra kész irgalom, a bocsánatot kérő és adó testvéri indulat. Hírvivők és útépítő munkások kerestetnek. A munkásfelvétel folyamatos. Jelentkezés csak személyesen. Madocsai Miklós „Az éneklésnek ideje eljött” A Szentírásnak egyik legérdekesebb könyvéből, az Énekek Énekéből való ez a címként is idézett mondat. Egykor a tavasz érkezését köszöntötte. De fiatalok, akik életük tavaszában boldogan egymásra találtak, szintén így lelkendezhetnek. Én derűs hangulatban, karácsonyt köszöntőm vele. Bennem is, mint bizonyára sokakban, felélednek ilyenkor szép gyermekkorunk élményei, s ezek nagyrészt az ünnepi énekléssel kapcsolatosak. Szülővárosomban subába burkolózva egykor a férfiak istentisztelet előtt jó korán beültek a templom- padba, hogy jól kiénekeljék magukat, és így lelkileg is mielőbb felmelegedjenek. A családokban pedig sehol nem maradt el az ünnepi éneklés. Luther otthona egykor énekléstől volt hangos. Karácsonyi gyermekdalt is írt a kisded Jézusról, ölébe ültette a kicsinyeket, szép hangjával és lanttal kísérte az éneklést. így köszöntötte a drága Vendéget: „Üdvözlégy, ó nagy szeretet, Ki a bűnöst meg nem veted, S hozzánk jössz a szegénységbe; Hol van elég hála érte? - Szénán fekszel bársony helyett, Bölcsőd jászol, rongy a selymed; Benne mégis oly pompád van, Mint egy fényes királyságban. - Jézusom, én édességem, Kegyelmedet oszd meg vélem: Legyek benned, te meg bennem, Hajlékoddá segíts lennem.” A gyermekdalt egy kis karácsonyi jelenetben adták elő. Eleinte világi népdalra énekelték, 1539-ben azonban már a jól ismert „Mennyből jövök most hozzátok. ..” dallammal zengett. Egy német teológiai professzor egyik karácsonyi prédikációjában szól arról, hogy az angyalok az emberiség előénekeseiként énekeltek a betlehemi mezőkön. A pásztorok felfigyeltek rá. Karácsony táján pedig a keresztyének karácsonyi éneklése kezdődik. Angyalai által maga Isten adja ajkunkra az éneket és az éneklést. Mi pedig megkérdezhetjük: nem csoda-e nekünk magunknak is, hogy énekelünk? Hiszen gyakran vagyunk lehangoltak, szomorúak. Aztán jönnek az énekek, és szárnyukra vesznek minket. Rá se ismerünk a szivünkre. Valami hasonlót tapasztalunk meg, mint amiről Pál apostol ír: Segít a Lélek a mi erőtlenségünkön. Egyszerűen énekelnünk kell, képesek is vagyunk erre. Ez az éneklés nagy ajándék és kiváltság. Éneklésünkkel már ma az angyali karban találjuk magunkat. E kis írás buzdítás szeretne lenni, hogy míg ki-ki feléleszti gyermekkori élményeit, vegye elő otthon is az énekeskönyvét, azután énekelve álljon - szeretteivel együtt - a karácsonyfa elé, dicsőítve Istent szívvel, szájjal, lélekkel, hogy aztán a szív megérezze: olyan boldog lehet itt a földön, mint az angyalok a mennyben. Pásztor Pál Utassy József KARÁCSONYFA Kis szobámba varázsolva áll egy fényes karácsonyfa., Tetejében ezüst torony, hol maga az Isten honol. A fa alatt három király: Gáspár, Menyhért meg Boldizsár lesik ámuldozva hosszan; ki tündököl a jászolban? S virraszt ama csillag fénye immáron kétezer éve. KARÁCSONY f ESTE \ IGÉJE Zsid 1,1-6 Mindenek öröme karácsony öröme Karácsonykor együtt ünnepel a föld és az ég, találkozik a földi és az égi világ. A szent éjszakán Isten földi teremtményei, az emberek Isten égi hírnökétől hallják az örömhírt s együtt örülnek a mennyei seregek sokaságával. Ég és a föld egymásra talál a hírben: Üdvözítő született ma! Angyalok és karácsony összetartoznak elválaszthatatlanul. így ábrázolják ezt a festmények is. Számtalanszor megfestett jelenet ez. A kisded Jézus, mellette Mária, József, az egyszerű pásztorok s az istálló állatai is. És az angyalok! Korok és művészeti felfogások szerint változatos módon és mennyiségben. Hol Jézus mellett térdelnek, hol a felhőkön. Olykor énekelnek a kép sarkában, vagy rámutatnak az újszülöttre. Vannak közöttük Isten felnőtt követei, s mellettük 'j vagy külön pufók kicsi angyalkák egymásba ölelkező füzérei. Megannyi titokzatos lény odaátról. Lényük és világuk túlesik emberi felfogásunkon, de létezésükről vall a Biblia. Isten mennyei teremtményei ott állnak szolgálatunkban is. Az alapige fejezetének utolsó mondata szolgáló telkeknek mondja az angyalokat, akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökölni fogják az üdvösséget. Ők virrasztanak fölöttünk, mert Isten nekik parancsolja, hogy vigyázzanak ránk utainkon (Zsolt 91,11). Jézus tud a kicsinyek angyalairól is (Mt 18,10). Angyalok gyűjtik majd össze nagy harsonaszóval az üdvözülőket a négy égtáj felől (Mt 24,31), s addig örülnek egyetlen bűnös megtérésének is (Lk 15.10.). Ott voltak Jézus szolgálatában is. A megkísértés után angyalok szolgáltak neki, s angyal erősítette a Gecsemáné kertben is vergődő imádsága közben. Mindez bensőséges kapcsolatra utal. Megtehetné, hogy tizenkét sereg angyalnál is több szabadítsa ki elfogói kezéből de akkor az írások hogyan teljesednének be? De miután beteljesültek, Isten angyalai adják hírül a feltámadást, s ők magyarázzák meg a tanítványoknak a mennybemenetel értelmét is. S második eljövetelekor angyalseregek kísérik majd, amikor „megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival (2 Thess 1,9). Földre szíS&tésekpr Jéztás alájWS'iííilcbdott. „Rövid idő-'*® re kisebbé tatted őt a^angyaloknál”— vallja a Zsidókig íft levél tovább. De csak rövid időre, embervolta sorsának idejére. Nekünk nem szabad elfelejtenünk: Jézus mindennél és mindenkinél hatalmasabb! Karácsonyi gyermekként is. Erről vall karácsonyesti alapigénk, amikor Jézusról, mint mindennek örököséről, Isten dicsőségének kisugárzásáról, lényének képmásáról szól. Általa teremtette Isten a világot is, s ott ül a mennyei Felség jobbján. Hogyne imádná őt az Isten minden angyala! Hogyne lenne feljebbvaló náluk, hiszen Fiú! Különb neve van, hiszen nem angyal, vagyis Isten küldötte, követe csupán. Hanem fia, „az én fiam”. Ezért különb a szolgálata is: általa szólt hozzánk, keresett meg, s tisztított még bűneinkből. Mindennek öröme karácsony öröme, arról, aki nekünk megszületett. Zászkaliczky Péter Régi karácsonyok Úgy volt az, hogy ötesztendős asszony voltam, s már a hetedik helyt laktam. Szegény urammal úgy voltunk, mint a madarak. Ösz- szekőttünk, nem volt semmink. Oda akarok kilyukadni, hogy mivel hogy most karácsony jő, eszembe jutott az a valamikori karácsony, amelyik nehéz volt, s mégis olyan igazi szép karácsony. Dolgozgattunk, mint szegény emberek, Isten kegyelmiből egy kis disznócskát vágtunk, meg aztán a kicsi családomnak, a két gyermeknek úgy varrtam meg a kicsi ruhácskát éjszaka, hogy ne lássák: „Azt hozta az angyal.” Meg edénykét, amiből egyenek. Meg az uramnak is úgy csináltam meg az ingét, hogy ne lássa, tudjon örvendeni neki. így aztán eljött a karácsony szombatja. Falusi asszony nem úgy van, hogy kéznél van minden. Meg kellett süssek mindent: kenyeret, kalácsot. Hát felkőttem én még két órakor, megsütöttem a kenyeret, a kalácsot. Mikor a kicsi gyermekeim felkőttek, azt kérdezték:- Édesanyám, hányat kell még aludjunk, hogy jüjjen az angyal? Megsimogattam őket, megcsókoltam. Ki nem szereti az ő kicsinyeit?- Tudjátok, mit? Nem kell többet aludjatok, ma öste jün az angyal. Már járt is itt valahol, a kert alatt. Mikor mentem ki, nézzétek, mit kaptam: két csuprocskát, s a két csuporban két kicsi kalács. Nézzétek, milyen pirosra van sülve! Látjátok? Jók voltatok, szót fogadtatok, esténkint imádkoztatok, most nektek ilyen szép fényes hajú kalácsot hozott. Még mele- gecske. Kicsi butácskák, csak pislogtak rám, tartották a kicsi tenyerüket, beléborítottam a csuporból a kalácsot.- Édesanyám, hát az angyalka tud ilyen szép kalácsot sütni? Belé- haraphatunk?- Megkezdhetitek, persze, belé- haraphattok, csak először meg kell köszönni a Jézuskának, hogy nektek ilyen előre küldött angyalfiát. Hát szépen letérgyeltek, persze az agyagos padló fel volt tapasztva, s a két kicsi elmondta az asztali áldást: „Mindenek szemei tereád néznek, édes Istenem, te adsz eledelt alkalmas időben, te töltesz be minden élőlényt a te áldásoddal, ámen.” Akkor aztán akkorát haraptak a kalácsból, hogy még most is ör- vendek, ha rá gondolok. Csak úgy ropogott a haja a kis egérfogacská- ik között. Aztán persze nem volt sok időm gyönyörködni, mert sok dolgom volt. Kellett készíteni az ünnepre, mert akkoriban úgy volt, hogy ünnep első napján nem volt szabad semmit se készíteni. Örvendtek, hogy estére megjön az angyal. Nem volt akkor karácsonyfa, mint amilyen a mai házakban, a városi blokkokban, hogy a földtől a plafonig. Honnét, honnét nem, az uram összeszedett vagy hat-nyolc fenyőgallyat, egy fára rádrótozta a fenyőgallyakat, még a végén én is azt hittem, hogy igazi karácsonyfa. Annak előtte való napokban olyan magamfőzte szaloncukrot csináltam, selyempapírt vettem, megvagdostam a szélit, belecsomagoltam a cukrot, s úgy tettem a fára. Megaranyoztam a diót, legyen aranydió is, hozott az uram mogyorót, piros almát, azokat is fölaggattuk a fára, ilyen volt az akkori karácsonyfa. Egyszerű viaszgyertyát aggattunk reája, csillagszóró eszünkbe se jutott. A mai karácsonyfán sok a szaloncukor, csokoládék, viaszgyertya, csillagszóró, villanyvilágítású gyertyák. A karácsonyfa alatt rengeteg játék, de olyan közömbösen állják körül! Mi hiányzik a mai szentestén? Talán a szeretet? Talán a meghittség? Gazdag ajándékok, közömbös arcok. Nem az az öröm, nem az a boldogság, ami az én gyermekeim arcán volt. Reggel felébredtek:- Nézd meg, járt-e az angyal? Nagyon örvendtek annak az egyszerű ajándéknak: kicsi tányér, ing, csupor, kötény. A csuporban dió, alma. Uram is megkapta a maga ajándékát. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémeknek tudtam örömet szerezni. Minden volt, mint más háznál, csak éppen pénz nem volt. El voltam keseredve: mi lesz most, ha jönnek a kán- tálók? Tudunk adni nekik valamit? Elmentem öreg szüléimhez, megkérdezni: tudnak-e kölcsönözni vaj egypár lejt. Nem messze laktak tőlem. Mielőtt bekopogtam volna, megkérdeztem:- „Szabad-e kántálni?” Hallom édesanyám jól ismert hangját:- Szabad. Elkezdtem szépen az éneket: „Betlehemi pusztán örvendetes hir van.. Ráismert a hangomra, s ott bent, reszketeg hangjukkal ők is kísérték az én kántálásomat. Mikorra elvégeztem a kántálást, elmondtam a beköszöntőt: Eljött a vendég, kit a világ vára, Megnyílt általa az egeknek vára. Az áldott csemete az égből le- szálla, Értünk az Atyához kezesnek be- álla. Számunkra adjon jó időket, S áldással befolyó sok jó esztendőket. Bémentem, megcsókoltam őket. Eldiskuráltunk, s elmondtam, hogy a kicsi karácsonyfa megvan, éjszaka az urammal feldíszítjük. Elbeszélgettük az efféle alkalomhoz illő dolgokat, de biza nem volt lelkem pénzt kérni. Elköszöntem szépen, kívántam boldog felvirra- dást, s boldog ünnepeket. Indultam haza. Ahogy mentem keresztül a kerteken, igen nagyon megkeseredtem. Megálltam, s kisírtam magamat atyásan. Kisírt szemmel értem haza. Szegény uram, amikor meglátott:- Zsuzsika, miért sírtál, fiam? Baj van apádékkal?- Dehogy van baj!- Akkor miért sírtál?- Sírt a bosszúság. Csak erősen hideg van, kicsípte az arcomat. Nem feszegette továjpb a kérdést. Hát egyszer megzörgetik az ablakot:- Szabad kántálni? Megreszketett a csontomban a velő. Uram rávágta: „szabad”. Hát elkezdik, hogy: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” - a kántáló éneket. Én meg reszkettem, hogy már én mit tudjak ezeknek adni. De mikor elvégezték a kántálást s a beköszöntést, uram mondja:- Gyertek bé! Gondolom: „Ennek is elment a sütnivalója.” Há mért hívja bé ezeket az asszonyokat? De uram egy- kettő kivette a kalácsot az almári- omból, háromfelé vágta a három cigánynénak. Felment a hiúba, hozott egy tál diót, egy tál almát, beléöntötte a szatyorba. Meg voltak elégedve ők is, s ekkor megtelt az én lelkem is nyugalommal: lám csak, el lehet intézni, akiben jó érzés van és szeretet. A három ci- gányné elment nagy boldogan, s én újból sírva fakadtam.- Mi baj van? Megint sírsz? Most már örömömben sírtam, hogy olyan embert rendelt nekem az Isten, akinek a nehézségekben is jár az esze.- Tudod, mikor jöttem haza, azért fakadtam sírva, mert nincs pénz a háznál.- Ó, fiam, amíg kenyér van, kalács van, van apróság, dió, hát szabad ezen búsulni? Akkor megtanultam, hogy a családban a legnagyobb gazdagság a megelégedés. Ha szegény is vagy, ha van megértés, annál nincs nagyobb kincs. Mert igen szegények voltunk, gyermekeink mégis boldogan emlékeztek az összetákolt karácsonyfára. Egyszer azt mondja nekem a lányom:- Édesanyám, miért nincs mánia olyan boldog karácsony? Én most megcsinálok mindent: tésztát sütök, a karácsonyfa a földtől a plafonig ér. Csak nincs meg az a szeretet, csak a szeretetlenség. Miért van ez így? Erre nem tud felelni a világon senki se. Kolozson, Erdélyben, néprajzi gyűjtésből a nyolcvanas évek elejéről. Elmondta György Zsuzsanna. Magnófelvétel. (Nagy Olga: Asszonyok könyve. Magvető, 1988.)
