Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-12-10 / 50. szám

Evangélikus Élet 1989. december 10. Egy épület átváltozása ÚJ TEMPLOM MIHÁLYIBAN A PÁRBESZÉD HÍVE VAGYOK A templom belseje Megváltozhatnak emberek, tárgyak, de épületek is. A vadosfai gyülekezet legnagyobb, 330 lelkes leánygyülekeze­tében, Mihályiban most egy régi isko­laépület változott át templommá. Az iskolát az elődök 1863-ban táblával megjelölve a „Népnevelésnek” építet­ték. Ötven évvel ezelőtt a két harang­nak egy szép tornyot is építettek az iskolához. Az államosított iskolában 30 év óta nem volt tanítás. A gyüleke­zet csak használta az épületet,' de az nem volt a sajátja! Most államunk visz- szaadta a régi, nedves, kopott-mállott épületet. „Templomot építünk belőle!” - határozott a gyülekezet. A belső bolt­hajtások, ívek egy szép templom lehe­tőségét ígérték. Belső átépítéssel még egy, ma már nélkülözhetetlen kisebb gyülekezeti terem is létesült. Az enyhe tél lehetővé tette, hogy a belső munkálatok még a tavaszi mező- gazdasági munkák előtt megtörténje­nek. Megújult a torony is. Még előbb azonban a gyülekezet templompzejreje; tének és szorgalmának kellett megújul­nia. Ami kora tavasztól a volt öreg iskola körül történt - az egy hatalmas nagy gyülekezeti-családi összefogás volt. Senki sem vonta ki magát a mun­kából. Amíg a gyülekezetnek istentisztelet tartására nem volt helye, Kő Antal plé­bános és egyházközsége a római katoli­kus templomba hívta meg az evangéli­kus gyülekezetét. Példás testvéri segítés volt ez! A volt öreg iskola pedig épült, szé­pült, napról napra templommá teljese­dett ki.- Mintha valami „erős vár” lo­vagtermében lennénk: műemlékhangu­\ latot lehelnek a falak. Elkészült a belső berendezés, az oltáron hatalmas, sötét kereszt mögül rejtett fény idézi a meg­váltás világosságát. A 17 pad kényel­mes ülést kínál, a két hatalmas csillár pedig ragyogó fényével Jézusra, a világ világosságára utal. A gyülekezet gondnoka. Pintér Dé­nes és családja nagy áldozattal és hatal­mas munkával vezette és irányította a munkát. A második világháború pok­lából Isten hazavezette, ahol már csak szerettei sírjai és pusztulás várták. A Mennyei Gazda felemelte és megse­gítette. .. Most hálá? szeretetét épitette a templomba. Hazai és külföldi hittestvérek, bará­tok adományai is beleépültek a temp­lomba. Isten parancsolt a szeleknek és Európában ezek megenyhültek, testvé­ri segítséget, támogatást hoztak. Ha­zánkból 40 évvel ezelőtt erőszakkal ki­telepített barátaink komoly anyagi se­gítséget hoztak - „viszonzásul”. Végül elérkezett a felszentelés napfé­nyes ünnepe. Kívülről a nap melegített, belülről az öröm és a szeretet. Megnyílt a templomajtó... Ragyogás, fény, meg­ható pillanatok. „Zengjen ma boldo­gan, szárnyaljon égig az ének!... Előt­ted tárul a szív, Hálára indul a lélek! - zúgott a jelenlévők éneke. A gyülekezet nagyobb része az udvaron és az utcán lócákon ülve, a hangosbeszélő segítsé­gével vett részt az ünnepi istentisztele­ten. Dr. Nagy Gyula püspök a 138. zsol­tár alapján hirdette Isten élő üzenetét. Isten szeretete láttán átforrósította a szíveket a hála - mint — a zsoltáriróét. „A templom az a különleges hely a vilá­gon, ahol Isten különösképpen jelen van, megszólal igéjében és jön hozzánk szent­ségeiben. Ahol át sugárzik a falakon igé­jének és szeretetének hatalma, ott az emberek szive is megváltozik. Mert az emberek megújulása a legfontosabb. Ezt segíti elő ez a gyönyörű templom is - nemzedékről nemzedékre." A felszente­lő imádság és áldás után felcsendült az ősi Confirma, „Erősítsd meg Istenünk, amit cselekedtél értünk!” A keresztség szentségében is része­sült a felszentelési istentiszteleten egy kis mihályi újszülött: Kovács Judit. Egy másik, nagyobb Kovács Judit pedig a templomról, mint otthonról mondott verset. Dr. Györffy Előd nyitotta meg az ünnepi közgyűlést. „Elődeink életé­ben mint iskola szolgálta ez a templom a nép^pey^iését, rp^njűpj t^mplpm kí­ván szolgálni, hogy nevelje, növelje gyülekezetünk, az egész falu népét a jóakaratban, szeretetben, növelje Jézus ismeretében és követésében.” Sümeghy József gyülekezeti lelkész a templom­má való átépítés történetét ismertette színesen. A régi, volt iskolában tanult két „öregdják”, Bognár Jolán és Kovács György, Reményik Sándor ma különö­sen is időszerű versének üzenetét tol­mácsolta : „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” A köszöntésekből az együttérző öröm és szeretet melege áradt. Nagy Gyula püspök után Bárány Gyula espe­res, Böröcz Sándor és Győri János ny. lelkészek, Béres László segédlelkész, Kő Antal plébános, Nagy Géza, a po- tyondi leánygyülekezet presbitere, a mihályi községi tanács és a falu nevé­ben Papp Lajosné tanácselnök mond­ták el áldáskívánó, elgondolkoztató szavaikat. Pintér Dénes gondnok zárószavában kiemelte, hogy építeni mindig nagy do­log, kiváltképpen templomot, amely el­jövendő évszázadokra épül! „Átadjuk ezt a templomot az utánunk következő nemzedékeknek, sok, fáradságos mun­ka gyümölcsét. Becsüljék meg, ragasz­kodjanak hozzá hűséggel. Szolgálja ez a templom családjainknak, de a falu­nak, hazánknak is békességét, jó rend­jét, fejlődését, hogy tisztaszivű és tisz­takezű, jóakaratú emberek nevelődje­nek általa!” Mihályi, a vadosfai gyülekezet, Rá­baköz, Magyarországi Evangélikus Egyházunk gazdagabb lett egy szép, új templommal! Sümeghy József Az új Teológiai Akadémia dé­káni szobájában beszélgettünk Vajta Vilmos professzorral. Elöl­járóban kérte, hogy a pontos tá­jékoztatás érdekében írjuk meg, hogy lapunk október 15-i szá­mában Megbékülés útján címmel közreadott információ eredetileg levél formájú volt, melyet neki küldtek és ő válaszolt is reá. Az eredeti levelet hatan írták alá: a két püspök, két kerületi felügye­lő, az országos főtitkár és a jog­tanácsos. Kérésének ezúton te­szünk eleget.- Professzor úr az elmúlt négy évtizedben ritkán járt hazánkban. Megkérdezem, lát-e valami válto­zást a mai Magyarországon ? Egy hét óta vagyok itt, magánlá­NYILATKOZAT Ittzés János kőszegi lelkész a következő nyilatkozat közlését kérte annak indoklására, miért nem vállalja az Egyházkerületi Presbité­rium jelölését az Északi Egyházkerület püspöki tisztségére. Azonos szövegű levelet intézett egyúttal az Egyházkerületi Presbitérium tagjaihoz is. Véleményem a püspökválasztással kapcsolatban Őszinte meglepetéssel vettem an­nak hírét, hogy az Északi Egyház- kerület presbitériuma a november 9-én tartott ülésén a dr. Nagy Gyu­la püspök nyugdíjbamenetelével megüresedő püspöki tisztségre har­madik helyen engem jelölt. Megkö­szönöm azok bizalmát, akik a püs­pökválasztással kapcsolatos jelölés­nél rám gondoltak. Egyházunk gyökeres megújulásá­nak ügyéLszívemen hordozva azon­ban nem fogadhatom el a jelöltsé­get. Döntésemet az alábbiakkal in­doklom : Egyházunk közvéleménye is érte­sült már arról, hogy az egyházveze­tőség 1992-re jelezte egyházunk tör­vényalkotó zsinatának az összehí­vását. Ezzel kapcsolatban élénk vá­rakozás tapasztalható egyházunk­ban ; többek között atekintetben is, hogy a zsinat az 1932-ben állami beavatkozással létrehozott rossz egyházközigazgatási struktúránkat is átformálja, és a jelenlegi kettő helyett több egyházkerületet állít fel. Ez azonban csak úgy képzelhe­tő el, hogy a meglévő és majd felál­lítandó egyházkerületek között nem lesz jogfolytonosság - mint ahogy az 1952-ben történt -, hanem az új kerületek vezetőségeiben a he­lyeket új választásokkal tölti be egyházunk népe. így a jelenleg már hivatalban lévő és az esetleg most megválasztandó püspök (valamint felügyelők és más tisztségviselők) is csak eddig az ideig maradhatnának hivatalban. Erre a helyzetre való tekintettel a zsinatot a legrövidebb időn belül össze kellene hívni (akár már 1990 tavaszán!), és a hosszabb időn át működő zsinat első üléssza­kának feladatává kellene tenni az új kerületi és területi beosztás megal­kotását, s ezután - mintegy két zsi­nati ülésszak között - kellene kiírni mindegyik kerületben a választáso­kat. Addig azonban minden szinten szüneteltetni kellene az üresedésben lévő tisztségek betöltését. Az eg^- házkerületi presbitérium, mint ezügyben illetékes testület felkérné a most nyugdíjba menő püspököt, hogy ebben az átmeneti, esetleg csak néhány hónapos időszakban ügyvezetőként vigye tovább az Északi Egyházkerület ügyeit. A zsinati munka és a választások fent vázolt sorrendjével megteremt­hetnénk egyházunkban azt az új törvényességet és bizalmi légkört, ami nélkül gyökeres megújulás nem képzelhető el egyházunkban. A püspökválasztásban való jelölt­ségem visszautasításával a fenti ja­vaslatomat szeretném alátámaszta­ni, és mindazok szivére helyezni, akik egyházunk jövőjéért felelőssé­get éreznek. Ittzés János lelkész togatóként, feleségemmel. Újságot nem olvastam ez idő alatt, rádiót nem hallgattam, tv-t nem néztem, emberekkel beszélgettem, nem tu­dom, mik a változások. Amit a külföldi sajtó ir, azt önök is isme­rik, ahhoz nincs mondanivalóm. Eddig nem volt hivatalos jellege látogatásomnak, csak a most kö­vetkező két nap.- Mikor volt utoljára hivatalos látogatáson Magyarországon?- 1971-ben Balatonszárszón üdültem, 1970-ben átutaztam az országon egy kisebbségi konferen­ciára, voltam 40 éves találkozón. Hivatalosan azonban csak 1968- ban, amikor lelkészekkel találkoz­tam LMK-ban és prédikáltam Kecskeméten.- Tudjuk, hogy a teológia műve­lése az egyházban az elsőrendű fel­adat. Ezt művelte egész eddigi élet­pályáján. Voltak konfliktusok is e téren az előző egyházvezetéssel. Hogyan látja, elmozdult-e valami­lyen irányba egyházunk a koráb­biakhoz képest?- Valóban fontosnak tartom a teológia tudományát. Teológiai te­vékenységet folytattam mindvégig. Amit a korábbi magyarországi teológiáról írtam, tulajdonképpen mellékvágány volt, mivel odakinn senki nem írt erről. Külföldön nem •ismerték az idehaza vallott egyet­len teológiát. Van-e változás? Plu­ralizmusnak azt tartom, amikor mindenki kapcsolatban van egy­mással és párbeszédet folytatnak. Azonos joggal és igénnyel mond­hatja el mindenki a maga vélemé­nyét. Nagyon szeretném a pluraliz­musnak ezt a formáját látni. Ami­kor különböző teológiai vélemé­nyek egymáshoz szólnak, egybe­kapcsolódnak. Egy kicsit hiányo­lom, hogy ez a beszélgetés nem fo­lyik.- Megismerhetjük-e teológiai munkásságának írásbeli eredmé­nyeit, dolgozatait és cikkeit magyar fordításban ?- Először azt mondanám el, hogy 1949-ben kiléptem a magyar evangélikus egyházból, a svéd egy­ház és a svéd lelkészi kar tagja va­gyok. A fent idézett levélnek egy mondatát szeretném konkretizál­ni. Mit jelent ez: „müveinek hazai megjelentetéséről, teológiai tanul­mányainak közléséről hazai folyó­iratainkban” a jövőben gondol­kodni kívánnak?- Ez azt jelenti, hogy sajtóosztá­lyunk várja az ajánlatot, mely cik­kek, tanulmányok, könyvek kerül­hetnek kiadásra.- Kezemben van az a könyv, mely a diakóniai teológiáról szól. Ez azonban még nincs magyar nyelvre átültetve és amint mond­tam, ez „mellékvágány”. A Teoló­giai Akadémia könyvtárának ma átadtam műveim bibliográfiáját, ebből lehet választani. Talán az utóbbi időben írt munkámra gon­dolnék, melyet az imádkozó Lut­herről és Luther egyházfelfogásá­ról írtam. De lehet mást is válogat­ni a bibliográfiából. Óriási megle­petés számomra ez a lehetőség. De itt, szeretném azt is megemlíteni, hogy az október 23-án tartandó teológiai konferenciára sajnos ké­sőn kaptam a meghívást. Már megvolt a repülőjegyem a visszau­tazásra, nem tudtam vállalni az előadást. Ha megírják nekem, hogy melyik munkámat akarják kiadni, szívesen megadom a meg­bízást a kiadáshoz.- Köszönöm a beszélgetést. tszm Kinek a kezében? Az 1990-es aliánsz imahét elé Alapvetően fontos, hogy végső soron kinek-minek a hatalmában tudjuk életünket. „Kezedben van sorsom" (vagy a régi fordítás sze­rint: „Életem ideje kezedben van”) - vallja a zsoltáros (31,16). Igaz: nem mindegy, mi történik körülöt­tünk és velünk. Ezt könnyen véljük végzetfélének, mert jószerivel ki­szolgáltatottnak érezzük magun­kat vele szemben, s úgy hisszük: egyáltalán nem tehetünk sem róla, sem következményeiről. Közben kiderülhet, mekkora sú­lya van annak, hogy mi történik bennünk. Meggondolkoztathat ugyanis, hogy egyazon bajt, válsá­got az egyik ember feltűnően job­ban tudja elhordozni, mint a másik, és végül belsőleg megerősödve, hi- tében-emberségében érettebben ke­rül ki a krízisből. Akkor visszate­kintve magáénak vallhatja Ezékiás király felismerését: „Javamra vált a nagy keserűség” (Ézs 38,17). Meg­lehet, nyomokat hagyott rajta a ke­mény és falán hosszú megpróbálta­tás, de él benne az, amit Pál apostol így tapasztalt meg: „Ha külső em­berünk megromlik is, a belső embe­rünk mégis megújul napról napra” (2Kor 4,16). Hogyan lehetséges ez? Próbáljuk ellesni. „Kezedre bízom lilkemet" - ol­vassuk a most szem előtt tartott 31. zsoltárban (6.v.). Ugyanezt így is mondhatnánk: Átalakító, vezér­lő hatalmadnak adom át teljes ön­magamat, hogy az igen rögös út ne rázzon szét, hanem az „rázódjék” bennem egymás mellé, ami össze­tartozik. Valami hasonlóért így fo­hászkodik egyik versében József Attila: „Fogj össze, formáló alak”. Ezzel voltaképpen az egyetlen valóban illetékes: Gazdám meg­munkáló kezére bízom magam, hogy ő segítsen rendeltetésem meg­valósítására, hasson át erejével, alakítson eszközévé. Hiszen amit „életem"-nek nevezek, az nem a magántulajdonom, amellyel kény- re-kedvre csinálhatok, amit éppen akarok (akár tönkre is tehetem, hogy aztán másoknak bajuk le­gyen velem), hanem céladományíé- lé, hiszen Alkotómnak terve van velem. Nem az a helyzet, hogy ő csak úgy belelökött a „vakvilág­ba”, ahol aztán vergődhetek, ahogy tudok. S ha kérdéses, hogy „Mégis, kinek az élete?, akkor azt felelhetem, akár önmagámnak is: Uramé, aki rám bízta felelős gaz­dálkodásra; ezért embertársaimé és persze az /,enyém” is, hiszen ön­magamat aláásni sem erény. Isten nem azt akarja, hogy ficamodott lélekkel, horpadtan éljünk. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” - jelentette ki Jézus (Jn 10,10). Ez a bőség termé­szetesen a Megváltóhoz fűződő eleven kapcsolatból adódik. Át­hangolódás ez, vagy - más kép­pel - váltóállítások sorozata, ami­ben az a Kéz vezérel, amelyre rá­bíztam magam. A tőle kapott aján­dékokat lehet aztán továbbadnom, mikor hogyan. S ez megint áldás­ként hat vissza rám is - olyan ez, mint a vérkeringés. S akkor már nem lehet pana­szunk? Dehogynem. Szinte külön műfaj a panaszzsoltár. Mindenki­nek kell egy „siratófal”, hogy kese­rűségei meg ne mérgezzék. A hal­dokló Jézus földrendítő, végső pa­naszkiáltása - „Én Istenem, miért hagytál el engem?!” - azonban azt jelenti: ő azért vállalta a világ bűn- terhével rázuhanó iszonyú ma­gányt, hogy mi viszont ne marad­junk egyedül életünk legkétségbe- ejtőbb perceiben sem. „Látod nyo­morúságomat, ismered lelkem szorongásait” - mondja „zsoltá- rosunk” (31,8). Még ismeretlen természetű szorongásaimban is a Kéz tart, az értünk átszögezett, a halál árnyékának völgyén is át­vezető. Személyes és közösségi útkeresé­seinkben, hazánk „helyrerázódásá- ban", az évezred utolsó évtizedébe fordulva is ez a Kéz legyen szá­munkra a legérdekesebb, a legizgal­masabb, mert ez tud újjáteremteni, megáldani s áldássá tenni. Bízvást ráhagyhatjuk magunkat. Bodrog Miklós Az aliánsz felekezetközi közös­ségi mozgalom a legelső ilyen jelle­gű keresztyén egységteremtő tö­rekvés volt a világon: 1846-ban alakult Londonban és a Krisztus­ban hívő emberek önkéntes testvé­ri szövetségét teremtette meg fele­kezeti hovatartozásukra való te­kintet nélkül. Nem is tekintette cél­jának a különböző egyházak szer­vezeti vagy tanításbeli egységének munkálását: nem a szervezeti ha­nem a testvéri egységet kereste, ami főképpen a közös imaórák, sőt imahetek megtartásában jutott el­sősorban kifejezésre. Emellett az aliánsz mozgalom kezdettől az evangelizáció és misszió szolgála­tát tekintette legfontosabb szolgá­latának és elkötelezetten síkra szállt a lelkiismereti és vallássza­badság ügyéért is szerte a világon. A mozgalom Magyarországon is hamar meghonosodott. 1886- ban hirdették meg először nyilvá­nosan a január első teljes hetében tartott imahetet a Kálvin téri re­formátus gyülekezeti teremben. Ez a gyakorlat azóta sem szűnt meg soha hazánk területén, bár erősen hullámzó népszerűsítéssel és lét­számmal. Az 1947-ben megtartott jubileu­mi imahét idején még Bereczky Al­bert püspök az Evangéliumi (ali­ánsz) Szövetség elnöke, főtitkára pedig Kádár Imre. Az ezt követő évek nem kedvez­tek a szabad szövetség gondolatá­nak, sem az evangelizációi elköte­lezettségnek. Az aliánszimahét gyakorlata fokozatosan kiszorult a népegyházi gyülekezeti gyakor­latból; tudomásunk szerint az öt­venes évektől kezdve szinte csak a szabadegyházi gyülekezetekben folytatták tovább az aliánsz ima­heteket - mindig az év első teljes hetében - de itt is inkább féllegáli­san, rejtetten. A 80-as évek elején nyílt meg a lehetősége annak, hogy az aliánsz imahetek gyakorlatával megint a nyilvánosság elé lépjünk. A Sza­badegyházak Tanácsán belül meg­alakítottuk az Aliánsz Bizottságot (elnöke: Viczián János baptista el­nök, ügyvezető titkára: Hecker Frigyes metodista szuperinten­dens) és kapcsolatba léptünk az Európai Aliánsz Szövetséggel. 1986-ban megünnepeltük a ma­gyar aliánsz mozgalom 100 éves évfordulóját. Az 1989-es imaheti programot a magyar aliánsz- közösség állíthatta össze a világ­mozgalom számára. Ugyanebben az évben az aliánsz imahét vendége volt az európai Aliánsz Szövetség elnöke: W. Sartorius bázeli refor­mátus lelkész. Az 1990-es évi ali­ánsz imahétre (jan. 7-14. között) várjuk Th. Williams metodista professzort (India, Bangalore), aki a Világ Aliánsz Szövetség elnöke. Itt az ideje, hogy az aliánsz­imahét által formálódott testvéri közösség újra szélesebb teret kap­jon magyar egyházi életünkben! Sokakban még elevenen élnek az aliánsz-imahetek emlékei, sajátos légköre és az abban megnyilvá­nuló testvéri-lelki egység. Sajnála­tos körülmények okozták, hogy ez az imahét január első hetében szinte csak a szabadegyházi kö­zösségekben maradhatott meg. A jelenleg működő Aliánsz Bi­zottság, amelynek az említett okok miatt csak szabadegyházi tagjai vannak, provizóriumnak te­kintendő: kész bármikor felosz­latni önmagát, mihelyt a szélesebb körre való nyitás igénye megmu­tatkozik, hogy a teljesebb bázison szerveződjön újjá. Semmiképpen sem szabadna az aliánsz imahetet az ökumenikus imahéttel szembeállítani vagy an­nak konkurenciájaként felfogni. Mind a két imahétnek sajátos jelle­ge és tartalma van - és a szabad- egyházi közösségek nagy részében így is tartjuk mind a kettőt január első illetve harmadik hetében: az ökumenikus imahét valóban a nagy keresztyén/keresztény egység keresésének és az azért való imád­kozásnak hete, amely nagyon meg­erősödött katolikus testvéreink be­kapcsolódásával;- az aliánsz imahét viszont az ébredési körök imahetének tekint­hető, ahol kifejezetten a magyar ébredés és evangelizáció ügyéért, az evangéliumnak világszerte való elterjedéséért imádkozunk. Imád­kozni szerető és a testvéri közössé­get megbecsülő emberek vagyunk. Minden ilyen összejöveteli lehető­ség kölcsönös örömünkre és gya­rapodásunkra szolgál. Szívesen várunk minden érdek­lődőt és kérésére megküldjük az 1990. évi aliánsz imahét program­ját! Címünk: Aliánsz Bizottság, Bu­dapest 1062, Aradi utca 48. Hecker Frigyes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents