Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-10-29 / 44. szám

Evangélikus Elet 19B9. október 29. PAPAI ALDAS' Az országos diakóniai konferencia ebben az eszten­dőben a pápai gyülekezet vendégszeretetét élvezhette. Október első napjaiban mintegy 40 diakóniai mun­kás, otthonvezető és lelkész gyűlt össze, hogy Isten előtti csöndben, testvéri közösségben nézzen szembe egyházunk szeretetszolgálatának mai feladataival és a jövő terveivel. A konferencián részt vett és előadást tartott Ernst Gläser, az osztrák diakóniai munka igaz­gatója, Harmati Béla püspök és Balikó Zoltán pécsi lelkész. Az igehirdetői szolgálatokat Csizmazia Sán­dor diakóniai lelkész és Varga György esperes végezte. Az otthonok életéről szóló beszámolókból kiderült, hogy a munkaerőhiány gondja az elmúlt évben sem csökkent. Az otthonok mindenütt várják gyülekezeti csoportok látogatását, hogy a személyes kapcsolato­kon keresztül induljon meg a szeretet áramlása sziv- ből-szívbe. A tervekben az otthonok bővítése mellett szerepel a diakonisszák szolgálatának újraindítása is, amely nagy segítséget jelentene mind a diakóniai, mind a gyülekezeti munkában. A konferencia máso­dik napján a résztvevők a környező gyülekezetekben tartottak diakóniai estet. A színes beszámolók és ige­hirdetések nyomán bizonyára sok testvér számára telt meg tartalommal a megkopott szó: diakónia. Imád­kozzunk azért, hogy Urunk hívjon új munkásokat az irgalmasság szolgálatába, s adjon erőt, áldást azok­nak, akik e munka terhét hordozzák. Madocsai Miklós A konferencia résztvevői Fotók: Kinczler Gyula dr. Harmati Béla, Ernst Gläser, Csizmazia Sándor Isten magvetése Lelkésziktatás Sáron és Bakonycsernyén Súr, 1989. szeptember 23., fél 10. Csepereg az eső. Az asszonyok bent terítettek a parókián. Mennyi ember! Rokonok Bokodról és Budapestről, a volt gyülekezet és egyházmegye képvi­selői, barátok mindenhonnan, cser- nyeiek és helybeliek. „Nagyvelegen - a szomszéd faluban - most őszi munkák folynak, ,csak’ harmincötén jöttünk” - mondja lelkészük. Egy beledi asszony­nyal találkozom: „Amikor tavaly ná­lunk voltak a gyülekezeti ház építésén, még nem gondoltuk, hogy ilyen tragé­dia történik.” Bevonultunk a templomba, hogy Lá­bossá Lajos esperes beiktassa a súri gyülekezet lelkészi állásába Bencéné Szabó Márta testvérünket. Tele a temp­lom, s bár az orgona szerelés alatt áll, az énekhang biztosan zengve betöltötte a maradék teret is. Az esperes igehirdeté­sében az aznapi ószövetségi igéről szólt: Isten vezeti népét felhő- és tűzoszlop- ban. (2Móz 23,21) Változások idején érezzük, hogy vándorúton vagyunk. Szükségünk van vezetőre. A gyüleke­zetnek szüksége van vezetőre. De a veze­tők is vezetésre szorulnak. Az ŰR vezet, azért élhetünk még. Ő folyamatosan előttünk jár, éjjel és nappal. Ha nem érezzük, bennünk van a hiba. A vezetés jelek által történik. Akkor felhő- és tűz- oszlopban. A mi jelünk Jézus keresztje. Ha rá ügyelünk, nem tévedünk el, s nem vezetjük félre a ránkbízottakat. Az em­berek azzal érvelnek, hogy könnyű a papnak, ő lakik a legközelebb a temp­lomhoz. Most viszont a lelkész lakik a legtávolabb. Mégis mindig meg fog ér­kezni időben, mert belső kényszer hozza őt. Vegyék hát komolyan szavait, az alkalmakat ne mulasszák el, nehogy eltévedjenek a vándorúton. A lelkipász­tori szolgálat igéinek felolvasása után a súri gyülekezet elöljárói a lelkészi meg­hívólevelet az esperesnek, ő pedig Ben­céné Szabó Márta lelkésznőnek nyújtot­ta, aki ünnepélyesen kijelentette, hogy vállalja a lelkészi szolgálatot a súri gyü­lekezetben. S hogy ezt a vállalást teljesí­teni tudja, segítségül hívtuk Isten Szent­leikét, majd a jelenlévő lelkészek sorra megáldották új gyülekezetébe beikta­tott társukat. Bencéné Szabó Márta igehirdetésében a 121. Zsoltár alapján beszélt. A táj más Súron, mint a Kisal­földön volt, de a lényeg itt is ugyanaz: az ÚRtól jön a segítség. Talán túl mesz- szire nézünk: a hegyek felé, az idő távol­ságára, hogy onnan jönne segítségünk. De az idő nem old meg problémákat, nem gyógyít be sebeket. Az ÚRtól jön a segítség. Túl messzire nézünk, pedig a segítség egész közel van: a kereszten. Onnan jön bűnbocsánat kétségeinkre, aggályainkra, eddigi hitetlenségünkre. A keresztről jön a segítség, hogy bele ne gabalyodjunk az emberi élet útvesztői­be. Aki életünket megmentette, hogyne hordozna minket a mostani változások között is. E reménység nélkül nem is lenne érdemes elkezdeni a lelkészi szol­gálatot. S hívott az úrvacsora közössé­gébe, ahol együtt tapasztalhatjuk meg a bűnbocsánat felsegítő erejét. Az istentiszteletet egy köszöntő vers és a gyülekezet énekkarának szolgálata tette színesebbé. A köszöntések közül hadd emeljem ki Tekusné Szabó Izabella szavait, aki a volt egyházmegye lelkészei és a Mus­tármag közösség nevében szólt, úgy is mint évfolyamtárs: „Amikor együtt voltunk teológusnapon vagy szuppli- kálni, sokszor kérdezték tőlünk, hogy testvérek vagyunk-e. Mi pajkosan ösz- szenéztünk, s rávágtuk: Persze. Mert valóban testvéreknek éreztük és tudtuk magunkat mindig - a Mustármag kö­zösség munkájában is. S ha testvérek szóratnak szét, az mindig fáj. De ez a szétszóratás az ÚRisten magvetése.” Teremjen sokat e magvetés! Ebéd után Bakonycsemyén vettünk részt hasonló ünnepségen. Ott Bence Imrét iktatták be a lelkészi szolgálatba. Lábossá Lajos esperes igehirdetése alapjául a nap másik igéjét választotta: „Jézus mondja: Én vagyok a világ vilá­gossága, á)ci engem követ, nem jár sö­tétségben, hanem öve az élet világossá­ga.” (Jn 8,12) A két ige közös vonásait emelte ki: Ezek az igék nem emberek­ről szólnak. Pedig sok szépet lehetne elmondani elődökről, külsőségekről. Ma Jézusra ügyeljünk mégis. 0 a világ világossága. Ki mer ma ilyen határozott kijelentést tenni, hiszen az óvatos hipo­tézisek korát éljük... Csak Jézus mond­hat ilyen határozott kijelentést. 0 nem változott, ezért kerüljön ma ő a közép­pontba. Ezek az igék állandóságot fe­jeznek ki: Isten éjjel-nappal vezette né­pét. Folyamatosan, szüntelenül. Jó ma ilyen biztos pontra találni. S ez a biztos pont Jézus, őrá ügyeljünk! A Jézussal való kapcsolatnak személyessé kell vál­nia. Nem elég a külsőség: az egyházi szervezet, a templom, az éneklés, a tö­meg. A szívünkben kell találkoznunk Jézussal. S ez a találkozás létkérdés, őáltala lesz az egész élet világossá. A lelkész feladata Jézus fényébe terelni a nyájat. Ehhez kérjük Isten Szendéi­két. ő az, aki megvilágosít, aki hitet ébreszt. Ő őrizzen bennünket, hogy ta­lálkozzunk az örök városban. Bence Imre igehirdetési alapigéje a samáriai asszony bizonyságtétele volt. (Jn 4,39-42): Ezt a valójában hitetlen asszonyt igehirdetővé tette a Jézussal való személyes találkozás. Minket is így változtat meg ez a találkozás, mert Jézus belelát az életünkbe. Bent feszül az élmény: Jézus szóba állt velünk. Ezt tovább kell adni! A megszólítottság nem kötődik időhöz vagy helyhez, mégis határozott élmény. A Róla szóló bizonyságtétel maga az élet. Az emberi beszéd Isten eszközévé válik, s hitelessé teszi nemcsak a csillogó szem, hanem a tett. Nem az a fontos, aki szól, hanem az, akiről szól. Nem az a fontos, aho­gyan beszél,' hanem az, akiről. NeW költői képek után kell kutatnom, ha­nem szívtől szívig szólnom. Róla szó­lok, aki a samáriai asszonnyal Jákob kútjánál találkozott, velem valahol a budapesti tömegben. Róla szólok, aki veled is keresi a találkozást. A közgyűlés köszöntései közül a be­ledi gyülekezet másodfelügyelőjének, Bödecs Józsefnek szavait idézem: „A búcsúzás mindig szomorú, de vigaszta­lás az utolsó beledi igehirdetése: mind­az, ami velünk történik, Isten tudtával történik. Az együtt eltöltött kilenc év nemcsak Imrének volt jelentős - hiszen ott kezdte lelkészi szolgálatát -, hanem a gyülekezetnek is. Istentől kapott ajándékként őrizzük ezt a kilenc évet." Zászkaliczky Péter - az előd - sza­vait hadd jegyezzem ide: „Szeress itt úgy, ahogy én szerettem! Szeressétek úgy, ahogyan engem szerettetek!” Bencze András Milyen az evangélikus temető? ,iGYAKOROLD MAGAD A KEGYESSÉGBEN!” Van egyáltalán evangélikus temető? Vagy olyan temetőket jelölünk ezzel a névvel, amelyek evangélikus gyülekeze­tek tulajdonában vannak? Van olyan sajátosság, ami egy temetőt evangéli­kussá tesz? Van valami, amiben az evangélikus temető különbözik az ösz- szes többitől? - Kérdések, melyek sorát lehetne folytatni, s amelyekre - félek - nagyon sok negatív tartalmú válasz fo­galmazódna meg sokakban. Különös hely a temető. Tele ellent­mondással. Kegyelet helye, ahonnan egyre gyakrabban lopják el a sírra ki­tett virágot. Temetőkertnek nevezik, bár sokszor inkább lehetne kőrengeteg­nek hívni. Versengés helyévé is lett: ki tud drágább síremléket állítani elhunyt hozzátartozója sírjára. Ugyanakkor ezzel sokan nyugtalan lelkiismeretüket szeretnék elaltatni: legalább holtában adni valamit annak, aki nem sokat ka­pott addig, amíg élt. Elkésett szeretet- megnyilvánulások, melyeket nem tud nyugtázni a címzett! Természetesnek tartjuk, hogy a legtöbb temető kapuja fölött ott a tábla: FELTÁMADUNK! Bár egyre kevesebben olvassák el és még kevesebben veszik komolyan. So-' kan ma nem sírhelyet vesznek - ha lehet, jó előre -, hanem „öröklakást”. Milyen kicsi lett az „örök” szó tartal­ma: mindössze 25 év! Ilyenkor október végén sokan járják a temetőket. Némi túlzással mondha­tom azt is, az egész ország. Tisztoga­tunk, rendezgetünk, nagy összegeket költünk virágra - sokan legalább ilyen­kor, egy évben egyszer; sokan persze nem kötelességből, hanem mert igazán szerették azt, aki a sírban fekszik. A szorgoskodás közben azonban nem ártana fölfigyelni mindarra, amire a temető figyelmeztet. Mert nemcsak a kegyelet helye, hanem a figyelmeztetés helye is a temető. Csak néhányat említek. Azt hiszem, alig van ma olyan teme­tő az országban, ahol ne lenne eltemet­ve olyan, aki közlekedési balesetet szenvedett. Több felelősséget egymásért! Félelmetes tempóban szaporodnak azok a sírok, amelyekbe alkohol vagy más szenvedélyek, vagy túlhajszolt életmód miatt idő előtt kerültek embe­rek. Pedig az élet Isten csodálatos aján­déka, amit nem szabad könnyelműen kezelni. Hisz amúgy is olyan az ember élete, „mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű és virága lehull”. Bár vennék észre mind többen a figyelmeztetést! Temetőbe belépve, a síremlékerdőt látva azt érzem legtöbbször, hogy messze túl vagyunk azon, amit termé­szetes, vagy egészséges kegyeletnek le­hetne nevezni. Sokkal inkább halott- kultusznak, temetőkultusznak, ami az élet-mulandóság-halál kérdéskörben vergődő, teljesen reményét vesztett ember önámító kísérlete arra, hogy va­lamiben megfogódzék. Lehetséges, hogy nagyon sötétnek tűnik a kép, amit ezekkel a sorokkal megrajzoltam. Lehet, hogy csak bennem alakult ki így­Ilyen körülmények között fellelhe­tő-e egyházi temetőinkben evangélikus vonás? A külső képet tekintve aligha. De találunk, ha a Gyülekezet közössé­gének temetőben tanúsított magatartá­sára figyelünk. Milyen sokat jelenthet az odafigyelnek az, ha - mint nálunk és a legtöbb falusi gyülekezetben - egy- egy temetés kezdete előtt kb. fél órával - eleinte csak kevesen, majd egyre töb­ben - a feltámadás reménységét kifeje­ző, az élő Jézus Krisztusba vetett re­ménységet megfogalmazó énekeket énekelnek. Olyan evangélikus hagyo­mány ez, amit érdemes őrizni, sőt ahol nincs, ott meg kéne teremteni. Hiszen a gyülekezeti ének bizonyságtétellé vál­hat mind az éneklő, mind az éneket csak hallgató számára. Van olyan gyü­lekezet, ahol néhány évtizeddel ezelőtt elkezdve értékes hagyománnyá lett a temetéshez kapcsolódó úrvacsorái is­tentisztelet. Isten bűnbocsátó kegyel­mének megtapasztalása nem enged be­leveszni a halál és elmúlás miatti re­ménytelenségbe. Gondolom, alig van olyan evangéli­kus gyülekezet az országban, ahol ne tartanának november 1-jén halottaink- ra emlékezve istentiszteletet. A temetőt járó, a földi élet bizonytalanságával, a múlandóság terhével küszködő ember számára Isten alkalmat készít meghal­lani az örömhírt: „ámde Krisztus feltá­madt és első zsengéje lett azoknak, akik elaludtak” (1 Kor 15,20). S ahol meg­hallják, ott élet támad és reménység. Olyannyira, hogy egy-egy síremlék ren­deltetése is módosulhat, gazdagodhat. Sokfelé látható az, amire személyes vo­natkozású példát hozok. Édesapám sírján is áll egy egyszerű síremlék. Meg­szüntetett egyházi temetőből, régi csa­ládi sírról került át az övére. A nevek és évszámok alatt egy ige: „Elég néked az én kegyelmem...,, 2 Kor 12,9. Édes­apám kedves igéje. Számomra ez a sí­remlék nem csupán emlékkő. Prédikál! Hány megroskadt ember kapott már egy-egy síremlékre vésett igén keresztül erőt, világosságot, reménységet? Sejtel­münk sincs. De Isten igéje „nem tér vissza üresen”. Blatniczky János Misszionáriusként Kínában Fotó: Sztehló M. A Szombathelyen megrendezett „ma­gyar-magyar” lelkésztalálkozónak volt néhány igen nagy pillanata. Ezek közül is kiemelkedett az, amikor egy tiszta arcú, magas, szemüveges férfi szólalt meg, hi­bátlan magyarsággal: „Életemben többet beszéltem kínaiul, mintmagyarul. Többet beszéltem finnül, mint kínaiul és magya­rul. Valamint többet beszéltem angolul, mint finnül, kínaiul és magyarul.” Aki ezekkel a talányos mondatokkal kezdte nagy tetszéssel fogadott beszédét, az nem más, mint a már életében legendává ma­gasztosult Kunos Jenő, akinek nevét egy­háztörténeti tanulmányaink során Kina- misszionáriusként tanultuk meg. .völgyi sík felett... EPERJES-MISKOLC Eperjesről menekült tanítóképző in­tézeti tanárunk, Woháner Dezső sze­rint Petőfi-Tompa-Kerényi költői ver­senyében, Az erdei lak-ról írt versben Kerényi volt a győztes. Petőfi Sándor, ha nem is volt diákja Eperjesnek és Késmárknak, felkereste ezeknek a váro­soknak evangélikus iskoláit, megismer­kedett diákokkal, tanárokkal. A re­formkorban ott országos jelentőségű magyar irodalmi társaságok működtek (Vachott-Vandrák-Sárosi stb.). Fasori gimnáziumunk üdvözlésében szlovákiai volt evangélikus gimnáziu­maink nem vettek hivatalosan részt. Államosításuk tulajdonképpen már 1918-1920-ban megtörtént. Sok közü­lük, mint az eperjesi, besztercebányai stb., a reformáció előtti városi iskolák­ban vette kezdetét. Nevelték az evangé­likus értelmiséget. Elsősorban azt, mert II. József rövid engedélyének kivételé­vel más vallásúakat nem vehettek fel a reformkorig, három évszázadon át, né­hol még reformátusokat sem. Eperjesen evangélikus egyetemet kí­vántak építeni a felső-magyarországi protestáns rendek. A terv legfőbb elő­mozdítója a Wesselényi-összeesküvés- ben feltételezhetően főszerepet vivő Vitnyédy István volt. Már a falak épí­tését is tilalom ellenére folytatták őseink. Lett az épület sóraktár, jezsuita kollégium, előtte végezték ki a Caraffa- féle vértörvényszék áldozatait. A Türelmi Rendelet után visszavásá­roltuk az épületet, és száznegyven évig országos kulturális centrum lett, gim­náziuma, teológiája, tanítóképzője ne­velt korszerű műveltségre. Rezik János-Matthaeides Sámuel: két rektor az eperjesi kollégium nagyjai közül. Rezik Thököly Imre eperjesi diákoskodása idején maga is ott tanul. Mint számkivetett Thomban (Lengyel- ország) tanár. A Rákóczi-szabadság- harc idején foglalhatja el méltó helyét a kollégium élén. Utóda, Matthaeides, folytatja a megkezdett Gymnasiologia írását, a korabeli politikai szükségsze­rűség idején bizonyítva, hogy száznál több gymnáziumunk létezett 1517-1673 között. (Ezek óriási többsé­ge ma Szlovákiában van.) A Gymnasi­ologia előszavában többek között az első magyarországi önálló módszertani útmutatót adja a hazai négy nyelv - magyar, latin, szlovák, német - elemei­nek oktatására. Hol vagy, magyar evangélikus értel­miség? Itt vagyunk. Egyre kevesebben olyanok, akik az eperjesi kollégiumban érettségiztek. Valamivel többen, akik az eperjesi kollégium Miskolcra mene­kült két intézetében, a jogakadémián vagy a tanítóképzőben tanultunk. Ta­valy a miskolci képző épületének em­léktábláját lepleztük le. Itt még körül­belül kétszáz tanító volt jelen a Miskol­con végzett ezerből. Ennyi jogász is megjelenhetne, ha a jogakadémia szű­kös termeinél az intézménynek és dé­kánjainak, Bruckner Győzőnek és Zse- dényi Bélának emléktábláját lepleznék le. Á költői verseny színhelyén pár éve még állt az emlékoszlop, a feltételezett erdei lak helyén. Azon még magyar nyelven is olvasható volt a megemléke­zés nárom költőnkről. De már akkor is pár száz méterre fényes nyaralók álltak a „völgyi síkon”. Eperjes háromszáz éves álma megvalósult. A Kassai Co- menius egyetemnek kihelyezett kara működik itt. De ez már sem nem ma­gyar, sem nem evangélikus. Gyermekeink, unokáink valószínű­leg nem fogják tudatosan ismerni, hogy milyen kulturális, szellemi, erkölcsi örökséget jelentett nekünk, és jelent ne­kik évszázados örökségünk. De éljen és virágozzon kultúránk új, friss hajtása, a Fasori Gimnázium hajtson erről a tőről is az új, de a hagyományokat megőrző, egyre több új hajtás. Eper- jes-Miskolc nevében is mondjuk el egyetlen közép-európai evangélikus középiskolánkra az áldást. AVE GYMNASIUM NOSTRUM! Terray Barnabás , - Hogyan lett Jenő bácsiból misszio­nárius?- 1914 február 16-án születtem Győ­rött, ott is kereszteltek és konfirmáltak. Lelkésszé Kapi Béla püspök szentelt, 1936-ban; házasságunkat is ő áldotta meg, amelyet Liesche Natáliával kötöt­tem. Itt, Győrött történt a missziói munkára való kibocsátásom is. Ennek előzménye viszont az, hogy Finnország­ban tanultam, ugyanis belmisszióval akartam foglalkozni. Itt kerültem aztán kapcsolatba a Finn Missziói Társaság­gal. Először azt hittem, hogy Afrikába küldenek, később úgy volt, hogy Izrael­be kerülök, de végüiis Kínában volt a legnagyobb szükség rám. 1940 őszén ke­rültem Közép-Kínába, Hupeh tarto­mányba. Hajóval utaztunk Marseilles- en és Sanghajon keresztül.- Mi volt a munkája a kínaiak kö­zött?- Eleinte még kevés evangélizációs munkát végeztem, elemi iskolában ta­nítottam hittant, természetesen kínaiul, amit Pekingben tanultam. Később az Evangélikus Teológiai Akadémián ta­nítottam Shekowban, de aztán a szemi­náriumi képzést a II. világháború miatt le kellett állítani. Miután a japánok elkergettek minket feleségemmel, Liá- val együtt, egy svéd missziói állomáson találtunk menedéket. Hittant és föld­rajzot tanítottam, valamint a falvak­ban evangélizációs munkát végeztem. Feleségemmel együtt az egyetlen evan­gélikus misszionárius voltam Közép- Kínában.- Milyenek voltak a körülmények?- Sok betegség leselkedett ránk: ma­lária, sárgaláz és egyéb trópusi betegsé­gek, nem is beszélve a rossz táplálko­zásról. A Jangce folyón többször kerül­tünk életveszélybe: egy alkalommal a kommunista hadsereg tagjai utánunk lőttek a csónakba, máskor pedig hajó­törést szenvedtünk, a gépcsavar majd­nem elkapott. Több mint két évig sem­mi postát nem kaptunk, semmilyen új­ság, rádió, telefon nem állt rendelkezé­sünkre. Magyarországról semmiféle pénzküldemény nem érkezett hozzánk. A misszionáriusokat 6 és fél év után leváltják, mi pedig már 8 éve voltunk Kínában. Vissza akartunk jönni Euró­pába, de a kínai rendőrség nem adott kiutazási engedélyt. Később orvosi ke­zelés és tanulmányok céljából az Egye­sült Államokba kerültünk.- Mennyire voltak a kínaiak fogéko­nyak a keresztyénségre?- Nagyon! Én elsősorban olyan he­lyekre mentem, ahol már volt magve­tés, de azokról a településekről sem feledkeztünk meg, ahol még senki sem járt. Falvakba jártunk prédikálni, taní­tani, traktásusokat osztogatni. Flane­lekre írt szövegek alapján tanítottuk az énekeket: Kínában elég egy kis lármát csinálni, máris ott a tömeg. A kötetlen beszélgetés talán éppen az énekek alap­ján kezdődött meg. Azt hiszem, elég jól megtanultam a nyelvet, de azért sok­szor éreztem annak a mondásnak az igazát, hogy „a kinai nyelvet az ördög találta ki, hogy a misszionáriusok ne tudják az embereket megtéríteni”... Mint mondtam, életkörülményeink ne­hezek, európai mércével semmiképpen sem mérhetők voltak. Kevés élelmün­ket a tea, rizs és a kínai zöldségek jelen­tették. Villany persze nem volt. A kí­naiak keresztyénségre való nyitottságát mutatta, hogy a háború végére 2 millió keresztyén lett az országban.- Mi lett ezeknek a keresztyéneknek a sorsa az úgynevezett „kulturális forra­dalom" idején?- Sok üldöztetést kellett elszenved­niük, a szó szoros értelmében a föld alá kellett szorulniuk. Isten mégis megtar­totta őket: föld alatti csoportokként két mozgalomban éltek tovább, az egyiknek „Kicsiny nyáj", a másiknak „Jézus házi gyülekezete" volt a neve. Ma már, a körülmények javulásával új­ra szerveződnek azok a gyülekezetek, amelyek csak titokban tudtak működni.- Melyik volt missziói elhívásának döntő igéje?- János 12,24-ből a földbe esett ga­bonamag példázata. Ennek alapján ér­tettem meg, hogy nekem is küldetésem van, jobb elmenni, mint maradni. Munkámban aztán Isten Szentlelke ve­zetett, lépésről lépésre. A misszióban az ő eszközei lehettünk. Kínában is, más­hol is megtapasztaltuk Isten csodála­tos, megtartó kegyelmét. A legnagyobb nélkülözések idején is megelevenedett a sareptai özvegy története: az asszony olaja és lisztje nem fogyott el. Isten családi életünket is megáldotta, 1 fiú és négy lánygyermekkel, 8 fiú és 1 lány dédunokával.- Mi történt azután, hogy Kínából el kellett menniük?- Amerikában telepedtünk le, ahol finn gyülekezetben szolgáltam; rend­szeresen két nyelven prédikálva. Egy időben nagyon kevés kapcsolatot tar­tottam Magyarországgal - valahogy nem kívánatos személynek éreztem magam. Káldy püspök nem válaszolt leveleimre. Amikor aztán 63-ban sze­mélyesen találkoztunk, megkérdezte ugyan, hogy „akarsz-e hazajönni?", de választ nem is várt. Valahogy elfeled­keztek rólam itthon. Később aztán Ko­ren Emil vette fel velem a kapcsolatot, éveken át csak vele és Csepregi Bélával leveleztem. 1970-ben, amikor 31 év után először hazajöttünk, még a roko­nok is alig mertek velünk beszélni, nem hogy a hivatalos egyház képviselői. Úgy éreztem akkor, mindenki fél min­denkitől. 84-ben már kicsit jobb volt a helyzet, most pedig boldogan vettem, hogy a nádorvárosi gyülekezetben és a szeretetházban szolgálatokra kértek fel. Mivel Amerikába, is jár nekem az Evangélikus Élet és Lelkipásztor, ta­pasztalom, hogy a korábban tabunak számító misszió szót is gyakran hasz­nálják már. A mai Magyarország azt a kihívást jelenti, hogy misszióba nem kell távoli földrészekre menni.- Hogy érezte magát e lelkésztalál­kozón Szombathelyen?- Nagy örömöt jelentett, hogy részt vehettem rajta, Simeon énekét éltem át: „Mostan bocsátód el a te szolgádat beszéded szerint békességgel...” Amel­lett a találkozások, beszélgetések elkö- telezést is jelentettek: szeretnék magya­rul minél többet írni, publikálni. Ha Isten ad még erőt, így szeretnék még egyházamnak szolgálni. Ide tartozom. Hiszen nem kínaiul, nem finnül, nem angolul, hanem magyarul imádkozom.- Köszönöm a beszélgetést. Fabiny Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents