Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-10-22 / 43. szám

Evangélikus Élet 19B9. október 22. Fogódzkodó Emlékezés és hála napja Levélen Bodrog Miklós „A páciens aján­déka” című írását olvastam né­hány hete az Evangélikus Élet f. évi 29. számában. Az írás - amely egy angliai kórházban betegek kö­zött végzett lelkészi szolgálatról szólt - megrázó volt. Az írással kapcsolatban jutottak eszembe ez év tavaszán a budapesti klinikákon kétségek között, re­ményt vesztve töltött heteim, ami­kor bizonytalanságban vártam sorsom alakulását. Bár orvosaim Hippokrátészi esküjükhöz híven mindent megtettek gyógyulásom érdekében, a lelki gondozásban egyedüli fogódzkodóm a Biblia maradt. A műtét előtt - mint azt megelő­zően és azután is - Pál apostolnak a következő szavai jutottak és jut­nak eszembe: „Semmi felől ne ag­gódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alka­lommal hálaadással tárjátok fel kí­vánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őriz­ni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fii. 4, 6-7.) Mint a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia 1957-1960 közötti években volt hallgatója - amely időszakra szeretettel emlé­kezem vissza még akkor is, ha ta­nulmányaimat jó előmenetelem el­lenére nem önszántamból, hanem bizonyos rajtam kívül álló kény­szerítő körülmények hatására kel­lett abbahagynom - ma is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztus­ban, aki engem megerősít” (Fii. 4,13) A Mindenható közben más pá­lyára vezérelt. A teológiai évek azonban nem múltak el nyomtala­nul. Gyakran eszembe jut, amit az 1958-as években az egyik úgyneve­zett „otthon órán” egyik volt pro­fesszorunk mondott: „Ha valaki egyszer teológus volt, bármilyen ok miatt is hagyja abba tanulmá­nyait, a teológián átélteket soha nem törölheti ki az életéből.” Ma­gam közel harminc éve ezt tényleg mindennap érzem. A felebaráti szeretetet gyakorol­ni, az elesettet felsegíteni, a szo- morkodót megvigasztalni, a bajba jutottnak reményt nyújtani nem­csak minden keresztény, hanem minden ember egyetemes köteles­sége. Jóleső, felemelő érzés tudni, hogy egyre nyitottabbá váló orszá­gunkban ma már kórházakban is legális lehetősége van és lesz a kö­zös vallásgyakorlásnak, az isten­tiszteletek megtartásának. Most éppen nagyhírű volt teoló­giai professzorunk, néhai Karner Károly „Evangélium - Magyar­ság” (Győr, 1942. Keresztény Igazság Kiadó) című könyvéből „A szeretetről” című tanulmány alábbi gondolatait olvasom: „...Ha azt vizsgáljuk, hogy mit je­lent az Újszövetségben, ill. Bibliá­ban a szeretet (agapé), akkor kiin­dulópontul önkénytelenül is Jézus­nak az a szava kínálkozik, amellyel a szeretetet jelöli meg a legna­gyobb parancsolatként: Márk 12, 28-34; Máté 22, 34-40; Luk. 10, 25-28. Jézus e szavával az Ószö­vetséget idézi (V. Móz. 6, 4-5 és III. Móz. 19, 18.) s Isten szeretetét úgy jelöli meg, mint a legnagyobb parancsolatot, melyhez a másik, ti. a felebarátnak (vagy pontosabban a ,,szomszéd”-nak) a szeretete „ha­sonló”. E kétparancsolaton függ - mondja Jézus, azaz e két parancso­latban foglaltatik össze az egész törvény és a próféták.” Hiszem és vallom: ellentmon­dásos, önző, sok békétlenséggel, az erkölcsök meglazulásával ter­hes világunkban az emberiség jö­vőjének „fogódzkodója” e pa­rancsolat megtartása. Milyen jó lenne, ha minél több követője és gyakorlója lenne e krisztusi pa­rancsolatnak. I. Gyj Bárány Gyula, Szebik Imre és Hans SchrödI müncheni lelkész „200 év! 5-6 emberöltő! A.világ életében egy pillanat csupán, de egy gyülekezet életében az Istenhez való hűség hosszú, komoly próbája” - említette bevezetőjében Kiss Mik­lós a levéli gyülekezet lelkésze azon az ünnepi istentiszteleten, amelyen Szebik Imre püspökhelyettes szen­telte fel újra a gyülekezet 200 éves, külsőleg megújított templomát. Három évvel ezelőtt vetődött fel a gondolat, hogy a 200 éves jubi­leumot méltóképpen a templom külső felújításával ünnepelhet­nénk. A gondolatot tett követte és ez év áprilisában elkezdődött a munka. A mintegy két millió Ft-os költség nagy részét az egykor kite­lepített volt levéliek körében és gyülekezetben folytatott gyűjtés fedezte, de gyűjtést indított a szomszédos Burgenland testvér­gyülekezeteiben Dr. Gustav Rein- grabner szuperintendens is. Felka­rolta a renoválás ügyét a Lutherá­nus Világszövetség és az NSZK- beli Luther Márton Szövetség (Martin Luther Bund) is. Szeptember első vasárnapján az­tán a szűnni nem akaró eső dacára is mintegy 500 vendég jött Német­országból és Ausztriából buszok­kal, autókkal, hogy együtt emlé­kezzenek, örvendezzenek és adja­nak hálát a gyülekezet templom­szentelési ünnepén. Megtisztelte az ünnepet Dr. Gustav Reingrabner szuperintendens is, aki Dieter Knall püspök üdvözletét tolmá­csolta. De itt voltak a szomszédos Burgenlandi gyülekezetek képvise­lői is, amely gyülekezetek a törté­nelem folyamán ezer szállal kap­csolódtak Levélhez. Példaként em­líthető Alfred Posch neve, aki a mörbischi gyülekezetből érkezett, mint az önállóvá vált levéli gyüle­kezet első lelkésze. Szebik Imre püspökhelyettes Bethlen Iván: Húszéves fiií a műtőasztalon A LUTHER MÁRTON SZÖVETSÉG KÜLDÖTTSÉGE EGYHÁZUNKBAN Szeptember közepén látogatást tett egyházunkban dr. Peter Schellenberg, a Luther Márton Szövetség (NSZK) fő­titkára Uwe Hamann lelkész, a szövet­ség schleswig-holsteini szervezetének igazgatója kíséretében. A nyugatnémet evangélikus diakó- niai szervezet képviselői felkeresték több diakóniai intézményünket, gyüle­kezeteket látogattak meg és részt vettek a Gusztáv Adolf Segélyszolgálat Cell- dömölkön tartott vándorgyűlésén. Dr. Nagy Gyula püspök hivatalában fogadta a két nyugatnémet diakóniai vezetőt és megbeszélést folytatott velük a két egyház diakóniai munkájáról. A Luther Márton Szövetség évente rendszeres segítséget nyújt gyülekeze­teinknek, különösen is a szórványban élő evangélikusok támogatásával. MEGHÍVÁS A Farkasréti temetőben október 22-én, vasárnap du. 15 órakor Dr. ORDASS LAJOS püspök sírjánál kegyeletes megemlékezést tartunk, a Lutheránus Világszövetség vezetőinek és külföldi vendégeinknek részvételé­vel. Szeretettel hívjuk erre az emlékezésre a gyülekezeteink tagjait. Testvér, aki itt ülsz méllettem az operációs teremben, fehér kabát van rajtad, és fürgén jegyzed a tanár szavait, testvér, tedd félre azt a ceruzát. Ne akarj cinikus orvos lenni, akinek ez itt csak egy „érdekes eset", hiszen láttam, végigvonaglott valami az arcodon, mikor észrevetted, hogy, húszéves sincs még a beteg. Édesanyádra gondoltál, aki otthon mazsolás kaláccsal és babusgató csókkal vár, és egy kislányra, akit te vársz este, és labdára, evezésre, nyárra, vízre, tavaszra, életre, kacagásra. De ez csak egy vonaglásnyi pillanat volt, aztán vetted a ceruzát és jegyezted az esetet. Gyomorfekély. Elhanyagolt állapot. Különös foltok a röntgenképen. Most nyitja fel a gyomrot a professzor Vér. Hat pár orvosi szem hajol fölébe. Szájuk előtt vattacsomó. Hangjuk tompa. A beteg el vanaJtatva, de.ha..ideget ér_. ^ ... a kés vagy a szorítócsipesz, felhördül, felbőg, mint a beteg állat. És az édesanyja kinn reszket a műtő előtt... Testvér, hallod? Dobd el azt a ceruzát, kinn egy kiégett, agyonsírt szemű anya támaszkodik a néma falnak szeme maga elé mered (láto(d? én tisztán látok most a falon át!) és ködös aggyal csak ezt motyogja: „Fiam, Fiam." És remél, ó, hogy bízik most Istenben. Nem tudja, amit mi már régen tudunk, hogy hiába minden operáció, exitus in paucis diebus. Mondhatnám közönséges nyelven is, hogy (hajolj közelebb) halál néhány nap múlva, de félek, hogy ezt még eszméletlenül is meghallja ez a sápadt félhalott, hogy meghallja az a fekete kendős édesanya a véres falakon át. És berohan lobogó hajjal és őrült (vagy szent) szemekkel, ölébe kapja a fiát és vijjogva, búgva viszi haza, és életet akar csókolni nyitott sebébe fogantató édesanya-csókkal. Mert van egy húszéves fia. Annyi idős, mint te vagy én. És halott. Országos Egyházi Elnökség. (Ne sírj, testvér.) A műtő abalaka alatt virágban áll a hársfa. ünnepi igehirdetését a Zsid. 13.7-9 alapján végezte. Szólt arról, hogy itt és most több­féle élmény kavarog benne. Nemré­giben érkezett haza egy küldöttség tagjaként Finnországból, ahol Finn-Észt-Magyar találkozón vett rész. A közös sors összeköt ben­nünket, ezt érezte a találkozó alatt. Fontos történelmi esemény volt az ősi Fasori gimnázium előző na­pi megnyitása. Személyes emlékként él benne az, hogy ezelőtt három évtizeddel mint teológus szolgált ebben a templomban. Az ige alapján ezután a püspök­helyettes három pontban foglalta össze ennek a templomszentelési ünnepnek a jelentőségét : 1. 200 éves a templom! Emlé­keznünk kell ezen az ünnepen azokra, a papokra és tanítókra, akik két évszázada szolgálatukkal segítették Isten népét megmaradni evangélikus egyházukhoz és temp­lomukhoz való hűségben. 2. A templom kívülről megújult! Bizonyíték ez arra nézve, hogy a hívek szeretik templomukat és haj­landók áldozni is rá. 3. Találkozási lehetőség ez az ün­nep az egykor kitelepítetteknek azokkal, akik ittmaradtak. Sokan vannak olyanok, akik kitelepítésük óta ezen az ünnepen jöttek először haza, a régi otthonukba. Legyen áldott Isten, hogy bár állandóan változik a világ, de Jé­zus Krisztus tegnap, ma és mind­örökké ugyanaz. Ez legyen örö­münk, hálánk alapja ezen az ünne­pen és ez legyen Istenbe vetett bi- zodalmunk alapja is ebben az örökké változó világban - fejezte be igehirdetését a püspökhelyettes. Az ünnepi istentisztelet után a templom melletti téren felállított sátor alatt gulyás várta a vendége­ket, hogy a fehér asztal mellett már kötetlenül, felszabadultan öleljék át egymást azok, akiket ebben a templomban kereszteltek meg, akik ebben a templomban konfir­máltak, és akiket a történelem vi­hara messzire sodort egymástól és a templomtól, de akik egy pillanat­ra sem felejtették el ezt a helyet, ahol őseik, elődeik vallották meg hitüket, Istenhez való hűségüket. Üdvözlő szavaiban a helyi lel­kész méltán említette: „Jogosan örülhetünk, adhatunk hálát Isten­nek, mert megáldotta népének hű­ségét és megtartotta templomát!” Kiss Miklós FÜVECSKE A BETONREPEDÉSBEN Új istentiszteleti hely a fővárosban A pestújhelyi protestáns gyüleke­zetek lelkészeinek és híveinek gon­dozásával az Újpalotai lakótelepen október 15-től délután 5 órától ke­resztyén rendezésű alkalmak van­nak a XV. kér., Kontyfa u. 8. sz. alatti földszinti helyiségben. Újpalotán mintegy 30 ezer em­ber lakik. Semmilyen templom nincs. A felekezeti hovatartozás a gyors cserélődés miatt szinte fel­mérhetetlen. A megkereszteletlen, vagy teljesen egyházidegenné vált felnőttek számát csak az ezrekben mérhető ugyanilyen gyerekek és kamaszok száma haladhatja meg. Azoké, akik a keresztyénségről, annak szellemiségéről, kultúrájá­ról és erkölcséről való legcseké­lyebb információk nélkül, - vagy még rosszabb esetben tévinformá- ciókkal növögetnek magyar, euró­pai felnőtt emberekké. Ha ugyan ez így lehetséges. Az illetékes református, evangé­likus és baptista gyülekezetek a ke­rületi Tanács által e célra szívesen rendelkezésre bocsátott helyiség­ben ökumenikus-felekezetközi jel­leggel lehetőséget kívánnak nyúj­tani ahhoz, hogy Újpalota ne le­gyen többé fehér folt a főváros val­lási térképén. Ennek megfelelően szertartásos és kötetlen bibliamagyarázatok, lelki tanácsadás, témamegbeszélés, csoportmunka és akciótervek for­májában próbálunk segítséget nyújtani minden hozzánk forduló­nak. Hadd nőjön beton közt is zsenge fű és gaz közt is az igaz. (Máté evangéliuma 13. fejezet) MEGHÍVÁS A Farkasréti temetőben október 22-én, vasárnap du. 15.30 órakor lesz DR. KÁLDY ZOLTÁN püspök most elkészült síremlékének felavatása. A kegyeletes em­lékezésen részt vesznek a Lutheránus Világszövetség vezetői és az új Akadémia megnyitásán jelenlévő külföldi vendégeink is. A síremlék avatására szeretettel várjuk a gyülekezeteink tagjait. Országos Egyházi Elnökség KIVÁNDORLÁS VAGY HAZATERES? Felszólalás a Parlamentben Örömmel köszöntőm a beter­jesztett két törvényjavaslatot: velük fontos lépést teszünk az Emberi Jogok Egyetemes Nyi­latkozatának (1945) és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (1976) jo­galkotásunkban való érvényesí­tése felé. A külső vasfüggöny lebontása után a jogi válaszfalak lebontását kezdjük meg velük, amelyek min­ket az igazi demokráciától, az em­beri jogok teljes megvalósításától még elválasztanak. Ez a Jogi vasfüggöny-bontás” ter­mészetesen még hosszú folyamat: sok más törvényt kell még megal­kotnunk és érvényesítenünk a va­lóságban is, pl. a teljes lelkiismereti és vallásszabadság törvényét. Hozzászólásom megfordítja a megszokott sorrendet: először né­hány fontosabb részletkérdésről akarok szólni, hogy azután a két törvény egészét tegyem mérlegre... Hiányolom, hogy a kivándorlás esetében a javaslat explicite nem említi a kettős állampolgárság jo­gosultságát, bár nem is zárja ki ezt. Sok nyugatra kitelepült magyar kénytelen fölvenni idegen állam- polgárságot, hogy megélhessen, befogadják; de ragaszkodik ma­gyar állampolgárságához is, mert nem akar lemondani hazájáról és a gyermekeinek is meg akarja adni, hogy magyarnak érezhessék magu­kat. Ezt a hűséget meg kellene kife­jezetten is becsülni, megkönnyíteni és kifejezetten is biztosítani nekik ezt a lehetőséget! De a szomszédból áttelepülők ese­tében is nyitva kellene hagyni ezt a jogi lehetőséget azok számára, akik nem akarnak végleg lemon­dani az ősi szülőföldre való vissza­térésről. A ki- és bevándorlási törvényja­vaslatjogot ad rá, megengedi, hogy a külföldön élő magyar állampol­gár hazatérhessen; de - persze ez a Jog nyelve” - „külföldinek” mondja azt, aki nem ténylegesen birtokolja a magyar állampolgár­ságot, és elég sok akadályt sorol fel a hazatelepüléshez. Ehhez csak annyit: nagyon sok „külföldi” van a nagyvilágban, aki - ha jogilag nem is -, szíve szerint magyar és hazavágyódik, még ha a törvény „külföldinek” tekinti is! Sokat forgattam Sydney, New York, Buenos Aires, Säo Paulo vaskos telefonkönyveit és láttam bennük a Nagyok, Kissek, Ková­csok és Szabók fájdalmasan hosz- szú-hosszú sorát! Talán jó lenne hazahívni is őket, nemcsak „megengedni” nekik a hazatelepülést, és jó lenne minél inkább megkönnyíteni a sok hiva­talos eljárást, hogy a már vonzób­bá lett „óhazába” visszatérjenek! Nagy szükségünk lenne rájuk itt­hon is, hiszen olyan kevesen va­gyunk, és fogyunk, egyre fogyunk! És most áttérek az egész, kétrészes törvényj avaslatra. Az értelmemmel megértem, hogy a jog, a törvény nem gondolkodik - a francia filozófus-matematikus Blaise Pascal szavaival élve - a „szív törvényében”, a szeretet egé­szen másfajta kategóriájában, ha­nem csak a Jogosult” és a „nemjo­gosult” értelmi kategóriáiban. De ha a jogi törvény nem is mond­hatja ki, él egy másfajta, nem ke- vésbbé fontos törvény a szívünk­ben: az erkölcsi törvény, amely a kivándorlás nehéz döntésében is irányt mutathat. Természetesen tudom: vannak in­dokolt, jogosult esetek, amikor va­laki itthon nem tud megélni csa­ládjával, vagy nem kapja meg a megillető megbecsülést, és arra gondol, hogy „hazát cserél”. Jogát erre senki sem vitathatja el. A tör­vény sem teszi. Ilyen esetekben egy a feladat az állam és a társadalom számára: vonzóvá tenni ezt a hazát, ezt a kis Magyarországot, hogy innen sen­kinek se kelljen illegálisan vagy legálisan, bejelentéssel vagy beje­lentés nélkül elmenekülnie, mint számos államok esetében, hanem tisztességesen megélhessen család­jával és kapja meg a neki járó meg­becsülést is! De ugyanakkor azt is meg kell mondanunk: a kivándorlás joga mellett van egy belső, erkölcsi tör­vény is: a hazánk és a népünk iránti szeretet, amely nem engedi meg olyan könnyen, bejelentéssel vagy anélkül itthagyni ezt a jövőjéért küzdő népet és hazát! Van egy ismert cinikus mondás: „Ahol jól élek, ott van a hazám!” Ézt az „elvet” tagadom minden magyarral együtt, aki nemzeti tör­ténelmünkben, irodalmunkban a hazaszeretetet tartotta egyik leg­főbb erkölcsi törvénynek: „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned s halnod kell” (Kölcsey). De erről vallók a magam tapaszta­lataival is! Nemzetközi' egyházi szolgálatban kilenc évig járva az öt világrészt, sokszor megrendültén éltem át a külföldön távol élő, ha­zatérni már nem tudó, de odakint mindvégig „idegennek” maradt magyar családok belső gyötrelmét, akik sokszor igen jó anyagi körül­mények közt is boldogtalanok vol­tak, mert elveszítették a hazát, a népüket. „Szívet cseréljen, aki ha­zát cserél!” Sírt a szívem kis ma­gyar fiúk és lányok miatt, akiknek szép magyar nevük volt, de csak torzan dadogták őseik, szüleik nyelvét -, vagy már azt sem! A „hazám”, a „népem” nem szenti­mentális költői kitalálás. Ahogy egy családba beleszülettem, az édesanyámat, az édesapámat meg­tagadhatom, mégis hozzájuk tar­tozom, ugyanígy van a hazával és a népemmel is: a nép és a haza ezernyi láthatatlan és elszakítha­tatlan, acélfinom belső kötelék, a szülőföld, a közös anyanyelv, a kö­zös kultúra, a közös történelem, tradíciók, vallás és erkölcsi értékek láthatatlan köteléke, amely a lé­nyem lényeges része és halálig nem ereszt! Századunk legismertebb teológusa, Karl Barth mondta: a haza és a nép Isten „helykijelölése” minden ember számára, egy életre meghatározóan. Olyan kis nép és kis ország va­gyunk, nagy értékekkel, és törté­nelmi kataklizmákban már annyi magyar vért veszítettünk, halot­takban is, külföldre menekültek­ben is, hogy minden magyarra itt­hon van szükség, kimondhatatlan nagy szükség! Hadd forduljak most azok felé, akik talán ilyen távozási terveket forgatnak a szívük mélyén: jól gondolják meg, hogy az „idegen” föld soha nem lesz „hazává” szá­mukra, a láthatatlan kötelékek ott is kötik őket a Duna-Tisza partjai­hoz és embereihez. És hogy egy igazi emberi élethez sok más is kell, mint a gondtalan anyagi megélhe­tés ! Sok keserű szó, könny és bizal­mas beszélgetés külföldi tapaszta­latai mondatják ezt velem. Becsüljünk meg mindenkit itthon, állam, társadalom, itt élők ebben a hazában! Tegyük szebbé, vonzó­vá, emberivé ezt a hazát minden itt élő magyar és nemzetiség számára! Amikor a szabad kiutazás és ki­vándorlás alapvető emberi jogát kodifikáló két törvényjavaslatot elfogadásra ajánlom, lelkiismere­tem szerint erről a belső, másik törvényről is szólnom kellett! Dr. Nagy Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents