Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-09-03 / 36. szám
Evangélikus Élet 1989. szeptember 3. Tudományos? VÁLTOZÓ VILÁG 1 ...EGYHÁZ Szívesen tallózok időnként honi sajtókiadványainkban, és örvendetes, hogy egyre több lehetőség nyilik az ilyen foglalatosságra. Ilyen hobbitallózás közben került a kezembe a magyar parasztság régi, ismert lapja, a különben tartalmas „Szabad Föld” egyik nyári száma. Nem az újság neve lepett meg, hiszen ahhoz hozzászokhattam, gyökereim oda nyúlnak vissza, ahol ezt az újságot már évtizedek óta előfizetik és olvassák. Az augusztus 15-i számot lapozgattam és megakadt a szemem a 6. oldalon a „Kislexikon” rovaton, ami alig pár négyzetcentimé- temyi területen 10 fontos és tudni érdemes címszó megmagyarázására vállalkozik. S ezt még a feltűnően csekély terjedelem ellenére sem lehetne helyteleníteni, végül is sok alapvető igazságot lehet mondani röviden is. Korunk egyre növekvő szóözöne miatt sokan szívesebben olvassák a rövid, de tartalmas írásokat. Érdeklődéssel fordultam én is az említett „Kislexikon” felé, különösen, mert az első helyen szakmába vágó címszó található: ateizmus. Kíváncsian futotta át a tekintetem ezt, az alig 4 kurta sorocskát, hogy mire oktatják a mai magyar parasztságot (vagy már csak földmunkások, esetleg mezei proletárok léteznek)? A magyarázat első két szava meglepetésként hatott rám: „Tudományos világnézet, amely tagadja a természetfeletti erők, Isten vagy istenek létezését és elvet mindenféle vallást.” Itt akad meg a tárgyilagosan gondolkodó ember! Az is, aki van annyira toleráns, azaz türelmes és elismeri az ateizmust, azaz az istentagadás emberi lehetőségét. De az a.jelző, hogy ez tudományos, sehogyan sem illendő ide! Esetleg abban az esetben igen, ha a Szabad Föld Kislexikona valamelyik következő sorozatában így folytatja: „Teizmus: tudományos világnézet, amely elfogadja és vallja a természetfeletti erők, Isten stb. létét és ezért a vallást is elismeri.” Csakhogy ebben az esetben azt a jelzőt járatnánk le és tennénk feleslegessé, amelyre különben nagyon büszkék lehetnénk - „tudományos” - ha megfeledkeznénk a tudomány veszélyes áldásairól. Az említett Kislexikon-cikk után fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a tudományosság ismérve!? Vajon mitől lesz tudományos az a világnézet, amely nem ismeri el a természetfeletti létét? Nem is olyan régen diákoknak és tanulni vágyóknak szánt filozófiai tankönyvekben fogalmaztak így: „egyedül tudományos világnézet...” Elismerem, az is fejlődés, hogy a címszavak magyarázója elhagyta az „egyedül” szócskát és csak a „tudományos” jelzőt tartotta meg. Ha pedig a cikk magyarázata igaz lenne, akkor egy iskolázatlan, imi-ol- vasni üggyel-bajjal tudó, de Isten létét tagadó személynek tudományos a világnézete, míg például M. Plancké - a kvantumfizika tudós atyjáé - tudománytalan, mert történetesen mélyen istenhívő volt, nemcsak nem tagadta Isten létét, hanem megrendítően mélyen hitt és fiai halálhírekor is az élet urára, Istenre tudott tekinteni. Semmiképpen sem fogadhatjuk el, hogy a természetfeletti valóság létét tagadó gondolkodásmód tudományos, az azt elfogadó és állító pedig tudománytalan. Tudósok és tudatlanok táborában egyaránt vannak hívők és nem hívők. S a két véglet közti fokozatokról ne is beszéljünk! Valami mástól függ az, hogy valaki hívővé válik-e vagy sem, hiszen nem minden fizikus istentagadó, nem minden biológus ateista, nem minden kémikus vonja kétségbe a természetfeletti valóság létét... ha nem is mindegyik fizikus istenhívő, és ha nem is mindegyik biológus keresztyén és nem is mindegyik kémikus állítja a természet- feletti létét... Valami mástól függ az, hogy valaki hisz vagy nem, de aligha csak a tudástól vagy a tudatlanságtól. Ám egy ilyen jelző - tudományos - bántóvá lehet, ha valakitől csak azért veszik el, mert történetesen megajándé- koztatott a hit Szentiélektől kapott titkával, és lejáratottá válik, ha csak azért kapná meg valaki, mert világképe nem terjed ki a látható és az érzékelhető valóságon túlnanra. Ribár János Folytatás az 1. oldalról BONYHÁD Nyolc évig jártam az 1806-ban Sár- szentlőrincen alapított, 1870-ben Bonyhádra költöztetett s ott főgimnáziummá fejlesztett iskolába, s így belekerültem abba a szellemi vérkeringésbe, amely az akkori evangélikus gimnáziumok között áramlott. Köztük többen nemcsak arra hivatkozhattak, hogy legnagyobb tanítványuk Petőfi Sándor volt, hanem tanáraik révén őrizték, adták át egymásnak szellemiségüket. Diákéveim alatt a bonyhádi gimnáziumot az egykori soproni líceumi diák, a kiváló Hajas Béla igazgatta, Bonyhád viszont a negyvenes években a fasori gimnáziumnak adott igazgatót Laki Tibor idejében. Magam is óraadó tanárjelöltként néhány évig Bonyhá- don tanítottam, míg a háború el nem sodort és választott tanára voltam a Soproni Evangélikus Líceumnak, míg szándékaimtól függetlenül, ugyanott kinevezett állami gimnázium tanár nem lettem. A nagy példa, a mérték azonban ebben a korban a fasori gimnázium volt. Bizonyára óriási inspiráló erőt jelentett volna, ha tanára lehettem volna a hajdani fasornak, s a sors furcsa fintora, hogy közel húsz éven át csak a gimnázium eredeti funkciójától elidegenített épületben dolgozhattam. A gimnázium újraindulását óriási várakozás előzi meg, de óriási teher nehezedik rá. Jó munkára, nagy teljesítményekre nemcsak a saját múltja kötelezi, de részben azt az űrt is ki kell töltenie, amit a megszüntetett, nagymúltú evangélikus gimnáziumok maguk után hagytak a másfél százados múltra visszatekintő bonyhádi gimnázium, a négy évszázados soproni líceum és a többiek, beleértve a ma már határainkon kívül esőket, a reformáció szellemét terjesztő nagyszebenit és a Petőfit nevelő eperjesit is. Adja Isten, hogy ehhez szükséges lelkesedés, áldozatkészség és szellemi kapacitás is meglegyen. Kéri Henrik A mennyei Atya legjobban az embereket szereti...-„Örülsz?” - kérdeztem Lacitól, amikor autóbuszunk már Eger utcáin kanyarodott. Laci egyébként minden szabad idejében a könyveket bújta, akkor is olvasott, „örüsz, hogy meglátod az egri várat?” a hűséges munkát, ő ezzel hárította el a köszönetét:- „Amit tehettünk, szívesen tettük, köszönet nem jár érte. Ezekben a gyermekekben különben sokkal több az érdeklődés, a tudásszomj, mint az itteniA TELEVÍZIÓ KÖZVETÍTI GIMNÁZIUMUNK TANÉVNYITÓJÁT TV 1 szeptember 2-án, szombaton 11 órakor. , * * * Vasárnap, szeptember 3-án 18. órakor dokumentumfilmet sugároz a TV 1. A fasori Gimnázium címmel. Ady Endre Üzenet egykori iskolámba Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, Most gyertek szabad mellű örömök S pusztuljatok bilincses iskolák. A stilisztika szabálya szerint talán elvárható lenne, hogy a címben az egyházat is megpróbáljam jelzővel ellátni; a változó ellentéteként „ÁLLANDÓ” vagy ugyancsak „VÁLTOZÓ” lenne az egyház? Őszintén szólva egyiket sem mertem leírni, nem is tartanám helyesnek önmagában egyiket sem, személyes egyház-képemben mindkét jelzőnek külön jelentése és jelentősége van. „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (Zsid 13,8.) - és ez az egyik oldal, aminek jellemeznie kell egyházunkat. Ez nem jelent dogmatikus megmerevedést, hanem az állandó, de minden időben aktuális Jézus hirdetését és közvetítését a világ felé. Kell egy biztos alap, egy Kőszikla, akire építeni lehet egyházi életet, családot, nemzetet, hitet, erkölcsöt. A történelem során bebizonyosodott, hogy minden más alap ingatag, a felépített bálványok, emberi ideálok romba dőlnek; az Igét nem helyettesítik jelmondatok, a keresztyén testvéri szeretetet alkalmi érdekközösségek. Az utóbbi években határozottan egyre többen vannak, akik kiábrándultak a kor divatos, vagy éppen kikény- szerített hazugságaiból, és keresik azt a Kősziklát, Akire építeni lehet, örvendetesen növekszik a hittan-órára, biblia-órára járók száma, évenként egyre több a konfirmandus, gyakori a felnőttkori keresztelkedés, egyre többen vállalják a papi hivatást, jelentkeznek a Teológiai Akadémiára. Ez az örvendetes jelenség azonban nem a mi érdemünk, nem mi vívtuk ki magunknak, hanem a Magvető érdeme, Aki nincs tekintettel a történelmi helyzetekre, szívünk talajára, hanem fáradhatatlanul szórta és szólja a Magot. Legyen hála Istennek, hogy sok megfogant ! Szeretném, ha egyházunkban is soksok fáradhatatlan magvető lenne - lelkészek és világiak - megmutatva a változó világnak azt az állandó Kősziklát, Akire az emberiség jövőjét bátran lehet építeni. Ezt jelenti számomra az egyház állandósága. Az egyház tevékenységének, életének színtere e világ, Jézus egyértelműen ebbe a világba helyezte tanítványait: „Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (Ján 17,18.) A világban élés azt jelenti, hogy rendelkeznie kell az egyháznak olyan „világi” jellemzőkkel is, amelyek alaptevékenységét biztosítják, működését lehetővé teszik, elősegítik. Szükség van szervezeti felépítésre, anyagi gazdálkodásra, törvényalkotásra, sajtóra, oktatásra stb. A körülöttünk lévő világ jelentős változásainak vagyunk tanúi, és ha az egyház e világban akar élni, időről- időre változnia, megújulnia kell. A változások azonban nem jelenthetnek erkölcstelen hajlékonyságot, hanem valódi dialektust a világgal, amelyben evangélikus identitásunkat megtartva az egyház megtalálja azt a mindenkor legmegfelelőbb keretet, amelyben Istentől kapott küldetését teljesíti. Ilyen alapon vállalom a „változó” egyház kifejezést. Egyházunkban is sok terület megérett megváltoztatásra, megújításra. Elfogadhatatlan pl. a lelkészeink munkaviszonyával kapcsolatos jogállás, gyülekezeteink és egyházunk gazdálkodási gyakorlata és lehetőségei, külső vagy belső presszió, beleszólás gyülekezeteink, egyházunk életébe. Tudom, hogy ez csak néhány kiragadott példa, és sokan követelnek változásokat szinte minden területen - talán divatos is lett ez a mai időkben? Nem szeretném, ha a világban élésünk azt jelentené, hogy másoljuk a világot - széthúzás, acsarkodások, tekintélyrombolás stb. - Egyházunknak ezen a területen is példát kell mutatni. I Mindenekelőtt azt tartom elfogadhatónak, ha a változások és megújulások kiinduló pontjai, erjesztői gyülekezetek, a gyülekezetek presbitériumai, és onnan jutnak el vélemények, javaslatok egyházunk vezetősége - országos presbitérium, országos közgyűlés - felé és ott valóban demokratikus döntések születnek minden érdekelt fél meghallgatása alapján. Tudom, hogy - emberek lévén - a teljes harmónia és egyetértés illúzió, de egy demokratikus többségi véleményt, határozatot az egyház valamennyi szervezetének és tagjának tiszteletben kell tartania. Van azonban egyházunk megváltoztatásának, megújulásának egy nagyon lényeges előfeltétele - a mi személyes megújulásunk! Először magunknak - minden gyülekezeti tagnak és tisztség- viselőnek - kell naponként megváltozni, megújulni. Változtassuk kapcsolatunkat Istennel! - kérjük őszinte bűnbánattal megerősítő és megújító kegyelmét. Változást igényelnek emberi kapcsolataink is. Bűnös önzésünk helyett csak a testvéri szeretetnek van létjogosultsága embertársaink iránt, beleértve ellenségeinket, másként gondolkodókat, ökumenikus testvéreinket is, mindenekelőtt azonban a közvetlen környezetünkben, gyülekezetünkben, evangélikus egyházunkban ez legyen minden cselekedetünk alapja. Milyen legyen napjaink evangélikus egyháza? - állandó, változó? Úgy érzem, az egyház vonatkozásában ezek nem ellentétek, egymást kizáró tulajdonságok. Kérdéseinket csak az egyház igazi Feje, Jézus oldhatja meg: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Ján 14,6.) Stúr Dénes Az LVSZ Brazíliában tartandó Vili. nagygyűlése elé A Brazíliai Evangélikus Egyház Brazília területe több mint 8,5 millió négyzetkilométer, a dél-amerikai kontinens csaknem fele. Lakossága 144 millió, a legnagyobb városok: Saő Paulo 13 millió és Rio de Janeiro 7 millió emberrel. Az ország 1500-tól 1822-ig portugál gyarmat volt, 1889-ig alkotmányos császárság, azóta szövetségi köztársaság. A lakosság a portugálok és más európaiak mellett az Afrikából hozott rabszolgák leszármazottja.: Az indiánok.s^ma,,-korábban a rabszolgaság, a tudatos. pusztítás miatt (részben sajnos ma is igaz), "illetve ma elsősorban földjeik elvétele, életlehetőségeik csökkenése miatt már csak 2-300 ezer. A lakosság 90 százaléka római katolikusnak számít, de az afrikai vallási hagyományoknak is jelentős szerepük van. Az első német evangélikus telepesek 1824-ben érkeztek, és délen, Porto Alegre közelében, Saő Leopoldónál szálltak partra. A rákövetkező évtizedekben is sokan jöttek az ország déli részére. Az evangélikus lelkészi szolgálatokat is német lelkészek és kijelölt laikusok végezték. A császárság idején csak a katolikus egyház volt teljesen szabad, az evangélikusok csak németül végezhették a szolgálatokat. A köztársaság kikiáltása után a korlátozás megszűnt, de addigra az egyház német jellege megerősödött. A második világháború alatt megtiltották a német nyelv használatát, így az evangélikus hívők - igaz, nagy nehézségek árán - kénytelenek voltak nyitni az ország lakossága felé. Ettől kezdve - bár 1945 után ismét lehetőséget kaptak a német nyelvű szolgálatra, elsősorban a portugál lett használatos. 1946-ban kezdték meg az evangélikus lelkészképzést Saő Leopol- dóban. 1949-ben a különböző zsinatok szövetségre léptek egymással, majd 1968-ban alakult meg az egységes, evangélikus hitvallású egyház (Igreja Evangélica de Confissaő no Brasil). Áz egyháznak jelenleg több mint 500 lelkésze van, ebből 35 nő, a teológia 320 hallgatója közül 70, a lelkészek 90 százaléka már az országban végezte tanulmányait. A mintegy 1500 gyülekezet 315 egyházközségbe tartozik. - Itt jegyezzük meg, hogy nem minden brazíliai evangélikus a nagygyűlést vendégül látó egyház tagja. Körülbelül 200 ezren tartoznak az észak-amerikai Missouri Zsinat missziója révén létrejött másik jelentősebb evangélikus egyházhoz (Igreja Evangélica Luterana do Brasil), továbbá van egy ezernél kisebb lélekszámú egyház és független gyülekezetek is - az LVSZ-nek azonban ezek nem tagjai. A hatvanas években a lakosság nagyobbik fele élt vidéken, ma már egy- harmadánál kevesebb. A hatvanas években kezdődött, majd azóta megtorpant fejlesztési politika („brazil csoda”) sajnos nagyarányú munkanélküliséget is eredményezett, 30 millió ember él így. A nemzeti jövedelem felével a lakosság egytizede rendelkezik. A föld nélküli parasztok a városok nyomornegyedeit gyarapítják, vagy illegálisan foglalnak földet. (Már említettük, hogy a bűnözés sokak megélhetési forrása, a két legnagyobb brazil város ebből a szempontból a legrosszabbak közé tartozik Latin- Amerikában, Curitiba viszont elviselhető. Erre is figyelni kellett a hely kiválasztásánál.)-A brazil katolikus püspöki kar határozottan fellép a földreform, a munkaviszonyok törvényes szabályozása és a demokratizálás érdekében. A hatvanas-hetvenes években az evangélikus egyházatagok többsége a középrétegekhez tartozott, ma már inkább a szegények egyházának nevezik magukat. Az evangélikus egyház is kénytelen foglalkozni az ország súlyos gondjaival. Az újonnan benépesülő területeken, az ország középső és észak- nyugati részen sok szórványgyülekezet alakult 50-150 családdal. Ezért is kell különösen nagy gondot fordítani a gyülekezetépítésre. „Élő gyülekezeteket akarunk, amelyek be akarják tölteni a misszió szolgálatát”, mondotta Rolf Droste lelkész, egyházi főtitkár az LVSZ végrehajtó bizottságának augusztusi ülésén, ehhez azonban, „át kell lépnünk a saját árnyékunkat is”. A brazil evangélikusok is nagy lelkesedéssel készülnek az LVSZ nagygyűlésére, a vendégek látogatására a nagygyűlés előtt és után, akik egyébként más országokban is felkeresnek evangélikus gyülekezeteket. A vendéglátó egyház napjára, február 4-re, vasárnapra több mint 10 ezer gyülekezeti tagot várnak Curitibába. (Ez, tekintettel a hatalmas távolságokra, nem is beszélve az anyagi helyzetről, valójában lényegesen nagyobb szám, mint nálunk.) Ezen a napon 400 tagú fúvós- zenekar és 1600 tagú énekkar fog szolgálni. - Ha az egyház helyzetén a nagygyűlés alapvetően nem is változtat, mégis kivételes lehetőséget kínál a vendéglátóknak (és általában Latin- Amerika evangélikusainak), hogy minél szorosabban bekapcsolódjanak a világ evangélikusságának életébe. Szentpétery Péter Egyházi iskoláink múltja - a jelen ajándéka- „Pali bácsi - válaszolt a fiú -, eddigi életem egyik legboldogabb napja lesz...” Valóban ő volt, aki ráismert a Se tétkapura, értette a fülesbástyák hadászati jelentőségét, s lelkesen magyarázta a többieknek a kazamaták fontosságát is. Erdélyi gyermekekkel jártunk Egerben. Huszonkét menekült gyereket nyaraltatott egyházunk július első két hetében Tápiószelén, a lelkészlakásból kialakított pihenőházban. Harmadukat már tavalyról ismertük, a többi új volt, ők már ebben az évben érkeztek a határon túlról. S közülük a legkisebb éjjelente nyugtalanul hánykolódott, többször felsírt. A tábor már nem számított akkora eseménynek a faluban, mint az előző évben. Tudtak azonban róla gyülekezetünk asszonyai, s ezért nem fogyott ki a sütemény, a többféle gyümölcs az asztalról. Az ajándékba behozott ter- mészetbeniek értéke meghaladta az ötezer forintot. Megmozdultak ugyanakkor a tápió- szelei pedagógusok. A cél - segíteni a más iskolarendszerből érkező gyermekek itteni beilleszkedésében, felzárkóztatásában - felvillanyozta őket. Felváltva jártak be, s öt csoportnak tartottak órát délelőttönként is, délután is. Két papné-pedagógus - Ittzés Gáborné Győrből illetve Ittzés Jánosné Kőszegről voltak a táborvezetők 1-1 hétig, velük együtt összesen húszán törődtek a gyermekek hasznos időtöltésével. Amikor egyiküknek - Sándor Teréz igazgatóhelyettesnek - megköszöntem ekben. Az órákon ezért el sem fáradtunk, ellenkezőleg, erőt adott az a tapasztalat, hogy eredménye van annak, amit csinálunk!” Igyekeztünk elkerülni az egyhangúság veszélyét is. Az egri kirándulás után a jászberényi strandon hancúrozhattak kedvükre kis vendégeink, de megmutattuk Kecskemét nevezetességeit is, a városháza dísztermét és a játékmúzeumot. Cegléden pedig népi táncosoknak és egy éppen itt járt görög kórusnak tapsolhattak. Mindenre jutott - természetesen a tápláló és változatos étkezésre is - országos egyházunk által rendelkezésünkre bocsátott 60 ezer forintból, sőt egy-egy könyvet s kisebb értékű vásárlási utalványt is ajándékozhattunk a gyermekeknek. ők egyébként egymással is összemelegedtek a két hét alatt. Közös éneklésre, villámtréfák bemutatására álltak össze a tábortűz mellett. így viszonozták a pilisi gyülekezet ifjúságának látogatását és műsorát. De amikor elcsitult a nevetés, s vége volt az esperes áhítatának, ki tudja hányadszor, el kellett énekelnünk kedvenc éneküket: „A mennyei Atya legjobban az embereket szereti..., És örül, mikor látja, hogy szeretnek az emberek, De szomorú, ha azt látja, hogy gonoszok és gyűlölnek...” Mennyei Atyánk! Vedd el népeink szívéből a gyűlöletet, hogy ne legyenek soha többé éjszaka felsíró, otthonukat vesztett menekült gyermekek! Zászkaliczky Pál De elcsitult a jókedv-förgeteg S helyére ült a döbbent némaság: Köröttünk már az Élet csörtetett. Úh, Ifjúi, szent megjózanodás, Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep, Emléketek ma is milyen csodás. Hős harc az Élet és megélni szép, Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók Ifjú vitézlök lengeteg szivét. Ha élet zengi be az iskolát, Az élet is derűs iskola lesz. S szent frigyüket így folytatják tovább. Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám vfg üzeneted. Tápláltad tovább bennem az erőt, Szeretni az embert és küzdeni S hűn állni meg Isten s ember előtt. Június van s nagyon magam vagyok S kísértenek élt éltem árnyai S az elbocsátó iskola-padok. S én, vén diák, szivem fölemelem S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem. Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák. Váratlan - és mégis rég várt - ajándékkal lepte meg a magyar olvasóközönséget a Tankönyvkiadó Vállalat. Fasori iskolánk megnyitásának alkalmára megjelentette Gyapay Gábor: A Budapesti Evangélikus Gimnázium című átfogó könyvét. A Mészáros István által szerkesztett „Iskolák a múltból” sorozat legfrissebb termése nemcsak az egyházukat szeretőknek lesz „aranyalma ezüsttányéron”, hanem értékes történelmi összefoglalás a világi történészek és a művelt magyarság széles rétege számára. Gyapay Gábor, a harminchét éve elnémított, de sokunk nagy örömére ismét megnyílt iskola igazgatója maga is az Alma< Mater jeles növendéke volt, 1947-től az államosításig e falak között tanította a történelmet és a latin nyelvet, utóbb Mályusz Elemér és Sólyom Jenő professzorokkal nehéz időkben az Evangélikus Országos Levéltár rendezését vállalta, majd több évtizeden át a Fazekas Mihály Gimnázium tanáraként működött. Hervadhatatlan érdeme, hogy miközben éjt nappallá téve a sürgető jelen és a bíztató jövő feladatait vállalta magára, tudott időt szakítani e nagyszerű iskolatörténeti szintézis, a múltunk megírására. A hézagpótló mű megírására annál is inkább nagy szükség volt, mert az utolsó - és csaknem egyetlen fasori iskolatörténet az alapítás centenáriuma alkalmából, immár 66 éve jelent meg, Hittrich Ödön igazgató tollából, 1923- ban. Pedig a trianoni diktátumban megcsonkított hazánk felvidéki evangélikus középiskoláinak - Pozsony, Selmecbánya, Besztercebánya, Losonc, Osgyán, Rimaszombat, Késmárk, Lőcse, Igló, Eperjes, Rozsnyó - elvesztése után éppen ezeknek az évtizedeknek a kiváló tanárai és diákjai révén vált „legendássá” és a világ minden részén ismertté és becsültté - a még ma is élő Wigner Jenő Levéltárunk vendégkönyvébe írt szavai szerint - „az ország, de talán a világ egyik legjobb iskolája”. Gyapay Gábor 150 oldalas könyve szerint négy nagy periódusra osztható az iskola múltja. Az első kettő még nem a „Fasorban”, hanem a Pesti Egyház belvárosi - ma Deák téri - központjában zajlott le. Gyökerei a Türelmi Rendelet által lehetővé vált egyosztályos elemi iskola kétszáz év előtti alapítására nyúlnak vissza, de a „humanitás”-osztály megnyitásával, tehát a Nagygimnázium létrejöttével kezdődött el az iskola első korszaka (1823-1854), majd átmeneti megszorítások után a főgimnázium kialakulása (1854-1873), amelynek során a mai múzeumi helyiségeink mellett a kor színvonalának megfelelő szép új épület és díszterem emelkedett & magasba a mai Sütő utcai Deák téri Általános Iskola falai között. Az első korszakban többek között Petőfi Sándor vagy Podmaniczky Frigyes voltak diákjai, a másodikban Greguss Gyula, Horváth Zsigmond, Torkos1 László voltak neves tanárai. A folyamatos fejlődés (1873-1924) nagy korára esik a századforduló szellemi-anyagi fellendülésének idején az iskola radikális bővítésének, a fasori telek megvételének, a templom és az iskola felépítésének (1903-1905) korszakkezdő eseménye. Ézt az időszakot szociológiai szempontból különösen is érdekesen és értékesen elemzi a szerző, akár a szülők foglalkozásának, akár a vallási megoszlásnak tanulságos szempontjaira figyelhet itt fel az olvasó. És ami ennél még fontosabb: ekkor születnek meg azok a pedagógiai reformok, amelyek kiváló felügyelők, tanárok és diákok összmunkájával a negyedik korszakba, a szellemi virágzás, majd nehezedő körülmények (1924-1952) idejére nyúlnak át és éreztetik hatásukat. Kiváló tantestület, utóbb nagynevű - köztük Nobel-díjas - tanítványok olyan ritka együttese dolgozott és tervezett e falak között, amelynek átfogó ismerete nemcsak egyházunk, hanem az egész művelt emberiség múltjának és jelenének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges. t Ezért is köszönjük meg dr. Gyapay Gábornak, amit művével és működésével egyházunk és iskolánk múltjáért, jelenéért és jövőjéért tett! Fabiny Tibor
