Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-08-06 / 32. szám

Evangélikus Élet 1989. augusztus 6. ÉÜ |í jfts Ä i I GYERMEKEKNEK ' Egyháztörténeti arcképcsarnok I 23. i Francke Ágoston (1663-1727) 3K i i ' i i i » i I ; 1 i I I r A VASÁRNAP IGÉJE 2Sám 12,1-9; 13-14 KÜLDETÉSBEN Németországban, a reformáció szülőföldjén a harmincéves hábo­■ rú után szinte romokban hevert a I keresztyén élet. A keresztyénség I legtöbbször üres szó és megszo- I kás volt. Nagyon sok derék hívő­nek fájt ez az állapot. 1675-ben egy hivő, tudós pap művet írt a ' német evangélikus egyház „Isten­nek tetsző megjavulásáról”. Ez a mű, valamint Spener példa- ' adása ragadta meg Francke I Ágoston fiatal egyetemi magánta- I nárt (szül. 1663 márc. 22.). Már I diákkorában nagy igyekezettel ta­nulmányozta a Szentírást, másfél év alatt hatszor olvasta át az * Ószövetséget. De nemcsak tanul- I. mányozta a Bibliát, hanem életét is I a Biblia útmutatása szerint igyeke- I zett berendezni. Vallotta, hogy csak azok lehetnek méltó tagjai az egyháznak és teremthetik azt újjá, ' akik harcolnak a bűn ellen és dol- I goznak Isten országáért. Az ilyen I ember rájön, nem elég egyszer I megtanulni a hittant, hanem állan- . dóan olvasva a Bibliát Jézus életé­hez kell szabni a magunk életét. Az­* ilyen ember mindig tevékeny, a jó- I ban fáradhatatlan. Nemcsak ma- I gában, de maga körül sem tűr I szennyet, nyomort, tudatlanságot. Az ilyen egyháztag tekintheti ma­gát Luther igazi örökösének és a ' reformáció folytatójának. I Persze ő is komoly lelki küzdel- I mek árán jutott az igazi hitre és I Isten kegyelmének boldog megta- . pasztalására. Úgy érezte, hogy egészen más emberré lett, és olyan * erőnek a birtokába került, ami- I lyenről azelőtt nem is álmodott. I Ezentúl élete szakadatlan munká- I ból állott. Halléban kapott papi és . egyetemi tanári állást és itt maradt 35 évig - haláláig -. ■ Az „árvák atyjának” hívták, mert I____________________________ különösen is szívén viselte a sze­gény és elhagyott gyermekek sor­sát. A parókián külön perselyben gyűjtötte számukra az adományo­kat. Ezek lassan szaporodtak. De Francke imádkozott, hitt és várt. Egy nap a perselyben, ahol csak fillérek szoktak lenni, 4 tallért és 16 garast talált! Nagyon megörült ne­ki és elhatározta, hogy szegények iskoláját alapít. Még aznap vett a pénzből könyveket, fölfogadott egy nagyobb szegény diákot, akinek segítségével napi két órában taní­totta a legszegényebb gyermeke­ket a parókián. Ez az iskola olyan jól ment, hogy Francke Isten útmu­tatását látta ebben a munka folyta­tására. így pusztán adományokból egyre-másra alapította az intézmé­nyeket, ahol szegényebb és módo­sabb gyermekek és ifjak kitűnő ke­resztyén nevelést kaptak. Az ő mű- ‘ ve Halléban az első polgári iskola, az első tanítóképző, az első árva­ház és az első bibliaterjesztő társa­ság is. Amikor dicsérték azt mond­ta Semmit sem tettem, csak figyel­tem, hogy Isten mit cselekszik”. Minden intézmény alapításához nevetségesen csekély pénze volt. De annál nagyobb volt a hite ab­ban, hogy Isten munkáját végzi, Krisztus hadseregét szaporítja. Ez tette vakmerővé. Sokszor úgy lát­szott minden pénzforrás kimerült, de Francke ilyenkor tudott legerő­sebben imádkozni. És - csodála­tos-sokszor az utolsó pillanatban megérkezett a váratlan adomány. Halálakor (1727) különböző is­koláiban már több mint 2300 gyer­mek és ifjú tanult 167 tanítótól, ár-j' a vaházának 130 növendéke volt, Ifi- M gyen diákasztalánál 255-en étkez­tek. Ilyen terebélyes fává lomboso- dott a kis mustármag, az első 4 tallér és 16 garas. Példájával kör­nyezetének ezreit vezette el újra a gyümölcsöző keresztyén életre. Új­ra hatalommá tette Luther hazájá­ban az Evangéliumot. Csupán le­veleiből 40 ezer maradt ránk. Az utókor Halléban szép szob­rot emelt emlékére. A szobron Francke alakja mellett jobbról, bal­ról egy-egy gyermek áll. Francke balkezét az egyik gyermek fejére teszi, míg jobbjával az égre mutat. A szobron csak egy egyszerű, min­dent kifejező mondat áll: „Bízott Istenben". Gáncs Aladár------------------------------------------1 Ör ök emberi rettenet, családi és közösségi konfliktusok forrása, háborúk oka, Ijogy a „sok juh és marha mellé” még mindig kell a másik egyetlen „báránykája”. S a kívánságban nem veszi észre az ember a bennünk megtelepedő bűn csíráját. Pedig a csíra állapotában felfedezett bűn elfojtásával szaba­dulni lehetne annak később megváltoztathatatlan következ­ményeitől. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, komolyan számolnunk kell a bűn tényével. Azzal a ténnyel, hogy a bűn nem tévedés, nem botlás, nem elnézhető emberi gyarlóság, nem természetes velejárója az életnek, ami felett szemet huny­hatunk, hanem ilyen kézzelfogható kártétel, ami elveszi a másiktól azt, ami az övé, félj, feleség, nyugalom, becsület, örökség, otthon, öröm, szeretet, s lehetne még hosszan sorolni a „báránykát” amit kilopunk a másik ember otthonából, szívéből, életéből. Megcsalt félj lett öngyilkos, mert feleségé visszaédesgetve elvette „báránykáját”, a válásuk óta szerzett otthont, s azt az asszonyt, aki szeretni tudta volna a lélekben összetört férfit, aki szenvedély rabságának határán próbált megkapaszkodni, s ezt a kapaszkodót elvették tőle. „Az Úr elküldte Dávidhoz Nátánt” és a prófétának mind­ezt el kellett mondania a királynak, amivel az Úr rá akarta döbbenteni tettének súlyos következményére, a bűn tényére. A prófétai szolgálat lényege ez, hogy nem a maga elképzelése, sőt nem is a környezetének igénye szerint végzi a szolgálatot, hanem küldetése van és annak tudatában szól. Annak tudatá­ban keres fel otthonokat és szól és beszélget, négyszemközt, vagy több érintett jelenlétében. Nátán és a többi próféta halálával nem szűnt meg a prófétai küldetés, mert amíg ez a földi életforma lesz, addig mindig lesznek „báránykáikat” elveszítők és azokat elrablók. Sőt, a ma vesztese, holnapi veszteséget okozóvá válhat, mert a vesz­teség fájdalma bosszút érlelhet, könyörtelenségre vezethet. A prófétai szolgálathoz bátorság kell. Ezt a bátorságot a felelősségtudat adhatja és az a tény, hogy nem a magam nézeteit, véleményét kell továbbítanom, hanem csak eszköz vagyok uram kezében, az ő szavának, ítéletének, vagy a bűn­bánat nyomán kegyelmének meghirdetésében. Jaj is a kül­döttnek, prófétának vagy igehirdetőnek, ha a maga akarata szerint akar szolgálni, ha szavait indulatai befolyásolják. Mi az, ami ebből az igéből bennünket, az átlagembert szólít meg? Először is az, hogy minden cselekedetünknek a követ­kezményét fel kell mérni mielőtt egy lépést is tennénk. Ha ezt nem tesszük meg, már ott a bűn. Dávid amikor visszahallja cselekedetét, milyen jól meg tudja azt ítélni, milyen józanul ;n - lát; de" későn! Ezt'etőré kell megtenni? Erié van lehetőségem az ige által az Út akaratának megismerésén keresztül. S ezzel a cél nem az én akaratom korlátozása, hanem segítségnyújtás és a körülöttem élők védelme. Amikor a gépjárművezetői jogosítvány megszerzését oktatás és vizsga előzi meg, az nem emberi szabadságom korlátozása, hanem az én és környeze­tem védelme. És hogy ez mennyire nem a kívülállóknak szól, a gyülekezeten kívül élőknek üzen arra bizonyíték, hogy Dá­vid nem ateista volt, az Úr közelében élt és mégis lett az életének egy olyan pontja, ahol nagyon távol került küldetésé­től. Ebben segítőtársai is voltak, akik a „báránykát” elhozták, akik végrehajtották a gyilkos parancsot... Mi kik vagyunk embertársaink számára? Családunk, munkatársaink, gyüle­kezetünk számára Joábok vagy Nátánok, bűntársak, vagy új életre segítő testvérek?! Nobik Erzsébet IMÁDKOZZUNK Uram! Kérlek segíts számolni cselekedeteim következményeivel. Segíts meglátnom és őszintén megbánnom bűnömet. Kérlek segíts mentő esz­közöddé lennem embertársam számára. írok nektek, ifjak... 33 IGEN- Új katolikus ifjúsági lap A fellélegzésben mindig lehe­tőség rejlik. Magában hordja a megújulást, újfajta megfogal­mazásokat. így köszöntjük a megújuló katolikus egyház két­hetente megjelenő, 32 oldalas ifjúsági lapját, az IGEN-t. A címlapra rajzolt pecsét­ben, ahogyan a szerkesztők vallják, „benne van az IGE, ki­lép belőle a ráfelelő IGEN, sőt kifut a papírról is, fölfelé, amerre élni törekszik.” Amire igent mond Czakó Gábor író, a lap fő- szerkesztője a negyedik szám vezércikkében fogalmazta meg válaszként arra a többekben fölvetődő kérdésre, hogy hon­nan a lap címe, mit akar az IGEN, a következőt: „A szó­ból kiderül: Igen Uram itt va­gyunk, rendelkezz velünk... Úgy tervezzük, hogy a lap nem lesz hitbuzgalmi, vagyis nem lesz hittanpótlék. Az Evangé­liumot sugározza, úgy, ahogy megéljük, szenvedéseinkkel, bukásainkkal, kereséseinkkel együtt.” Amit Czakó Gábor megfo­galmaz, az minden keresztyén irodalom, újság célja kell, hogy legyen. Krisztusnak elkötele­zetten, gondolkodva megélni az életet és ezt írásban is magas szinten megfogalmazni. Erre a szerkesztői célkitűzésre mind­annyian igent mondhatunk. Ezek az írások több és élet­szerűbb tanítást adnak, mint a szárazon csak tanítani akarók. Jézus hívására nem lehet egy­fajta keresztyén modorosság­gal válaszolni. A hívás ma szól, most szól, amire a választ a mai, itteni problémákkal, gon­dokkal küzdő embertől várja el Urunk. Jézusnak sokszor vá­ratlan időpontban és helyen el­hangzó kérdésére kell igent mondanunk. Ezt teszi napra­készen, őszintén ez az újság. Ahogyan igent mond Újra Czakó Gábort idézem: „Úgy gondoljuk, hogy a mai ifjúsághoz a ma nyelvén kell szólni, ahogy Krisztus is az első század nyelvén beszélt az em­berekhez. Ebben az is benne van, hogy beszédünknek a le­hető legigényesebbnek kell len­nie.” A főszerkesztő által megfo­galmazott célt a lap eddigi szá­mai teljesítették. Érződik min­den írásából az ifjúság elérésé­nek igénye. A témák választá­sánál is ezt figyelhetjük meg. A lap indulásával egyidőben volt a taizéiek pécsi ökume­nikus találkozója. Ez az ese­mény beszámolókban, képek­ben, szinte minden számban je­len van. Fontos a „Confessio” rovat is, mely arra a kérdésre, hogy mit jelent neked keresz­tyénnek lenni, keresi a választ. Különböző vallású és korú emberek megfogalmazásai gondolkodtathatnak el minket is, hogy vajon számunkra mit jelent Krisztust követni. Ha nem is fogalmazzuk írásban, de arra a kérdésre, hogy ho­gyan mondok igent Jézus hívá­sára nekünk is választ kell ad­nunk. Ugyanakkor a lap fölvet keresztyénségünkből, ma­gyarságunkból fakadó kérdé­seket, határokon túllépve, az egyetemes magyarságot tart­va szem előtt. Fontos, hogy frissen reagál könyvekre, mű­vészeti alkotásokra, társadal­mi jelenségekre, események­re, megnyilatkozásokra. Ezt frappáns, rövid írásokban te­szi., Szerzőik Krisztusnak el­kötelezetten mondanak véle­ményt, mondanak igent vagy nemet egyes dolgokra, jelen­ségekre. A szerkesztő határozottan le­szögezi: „a lap a magyar katoli­kus ifjúságnak készül”. Elköte­lezett lap. Elkötelezett, hogy Jé­zus hívására mondjon igent. Van amit talán máshogy fogal­maznánk, de ez nem baj. Elgon­dolkodhatunk, továbbgondol­kodhatunk és ez jó. Talán egyszer mi is válaszol­hatunk Jézus hívására egy evangélikus ifjúsági lap kere­tein belül is. Nagy László / Korén Emil „Kő lesz a vánkosom” - vagy az eledelem? ADAM ANDRAS-EMLEKKIÁLLÍT ÁS A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN „Itt állok hát ismét a Kapuban: Kapujában kettévált életemnek - Nyugatra tengerük a rónaság. Keletre meredeznek a hegyek. Egyik kezemet Kelet fogta meg, Másik kezemet fogja napnyugat, Annyi fájdalom s annyi szeretet Kapaszkodik kétoldalról belém: Nehéz, nehéz meglelni az utat, Kettészakadt világom közepén. * * * Várad, Kapu, két élet közt Közép...” ' Reményik Sándor szomorúan szép sorai kísértek végig a nagyvá­radi születésű Adóm András (1925-1985) múltat-jelent össze­kapcsoló képei előtt. A kis Erdélyi táj - a kicsiny házikót féltőn kö­rülölelő hegyek, sötét erdők - mintha ablakon néznénk a távol­ba. Iskoláit Nagyváradon végezte, ott ért művésszé, rajztanár Vára­don, egyidejűleg rendszeresen ki­állító művész, a Román Képző- művészeti Alap tagja, többször kerülnek művei országos kiállítá­son, tárlaton bemutatásra. 1977- ben a magyar és román hatóságok hozzájárulásával családjával átte­lepül Magyarországra. A Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, mú­zeumpedagógus - rajztanári mun­kakörben és közben saját kiállítá­saira készül. Először mint pedagógussal talál­koztam vele, amikor a Galériába látogató iskolásokkal foglalkozott nagy türelemmel, megértő szeretet­tel. Nagyon erősen hitt a művészet nevelő erejében. Ezért tudott olyan kedvesen elbeszélgetni a fiatalok­kal, kérdéseikre hihetetlen - szinte apai közvetlenséggel felelt, magya­rázott s a szőke, barna fejekre egy egy simogatás is kijutott... Az Ádám András emlékkiállítás szinte összefoglalása a művész sokoldalúságának: ceruzarajzok, szénrajzok, tusrajzok, Unómetsze­tek, rézkarcok, pasztellek, tempe­rák, olajfestmények tanúskodnak gazdag munkásságáról. A 'szülő­föld szeretete, vonzása is tükröző­dik képein és amit nem lehet elhall­gatni az arcképeken, portrékon, a közelről ismert tájak vonzásában, a kisebbségi sors nem probléma- mentes gondjai is előbukkannak - például egy gyermekarc is erről árulkodik, vagy a Furulyázó, a Nagyváradi emlék, az önarckép, az Édesapám arcképe, az Imádko­zó öreg férfi... A kiállítást Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazga­tója nyitotta meg. Beszédében nemcsak a festőművész sokoldalú­ságát, nevelői értékét emelte ki, ha­nem a szerény, csendes munkatárs­ra is emlékezett. (A kiállítás a MNG B épület III. emeletén látha­tó.) Sebeiken Pálma Az emlékezés csodálatos mű­vész. Megszépíti a múltat. Minél messzebb kerülünk tőle, annál csá­bosabban hozza elénk. Az esemé­nyek már régen történelemmé vál­tak, mégis tegnap történtté tudja varázsolni. Néha úgy látjuk vi­szont a régi eseményeket, mintha teliholdas éjszakán látnánk a régi tájakat, máskor pedig mintha éles napfény vetítődne egy-egy rég elfe­lejtett helyzetre, emberekre, sza­vakra. Jelentéktelen, régen elmúlt események is újra elevenednek. Néha rózsaszín ködből lépnek elő. Máskor lassan élesednek a távoli homályból, mint amikor rossz szemüvegről jóra vált az ember. Fontosakká válnak, amiket ak­kor elvitt a hétköznapiság, s kicsi, epizódhelyükre kerülnek, amiket akkor korszakalkotó jelentősé- güeknek éreztünk. Persze az emlékezés torzít is. Más színekben, vagy ködbe bur­koltan látunk, ha látunk, sok min­dent. Ez a kő, amiről szólni akarok, úgy koppant, amikor elém esett, hogy markáns, éles valósággá vált, mintha a tyúkszememre esett vol­na. Nemrégiben kerültem át, kerek egy esztendei paposkodás után Munkácsról Ungvárra. Ott már segédlelkészt is kaptam. Szolgála­tom első káplánját: Józsa Már­tont. De nem sokáig volt mellet­tem. Jurányi István lett az utóda, mert Marcit áthelyezték Munkács­ra, az én előbbi kis gyülekezetembe s három vármegyényi szórványá­ba. Meglátogattam, hogyan találta meg a helyét. Tervekkel volt tele. Kicsi templomunk szabad, nagy telken állott. Kis családi házak övezték távolabb, s a kereskedelmi iskola tömör épülete, mögötte messzebb a Latorca zúgó sellői s még távolabb a hegyek koszorúja. Lelkendezve beszélt arról, hogy parókiát fog építeni a templom mögé. Emeletes lesz, a földszinten gyülekezeti terem és vendégszoba, az emeleten a lelkészlakás. Le akartam hűteni, hiszen alig néhány tucat a városban a hívek száma. A templomocska is azért áll, mert a felügyelő Molnár József építészmérnök, nagyvállalkozó, aki ingyen építette fel, szeretetből az egyszerű, kis huszártomyos épületet. (Az első Deák téri lelkész­nek, Molnár Jánosnak dédunoká­ja volt.) A lelkész is a felügyelő tizenkét lakásos garzon-szállodá­jában lakott. Háború is van, bár akkor még igen messze dúlt hatá­rainkon túl. Nem lesz erő ekkora vállalkozásra, s ugyan miből?. Ám Marci csak lelkesen kardos­kodott, hogy ő nekifog a vállalko­zásnak. Séta közben belerúgtam egy útszéü nagyobbacska kavics- I ba:- Te Marci! Megeszem ezt a ka­vicsot, ha ebből a tervedből lesz I valami! 1 Ennyiben maradtunk. A követ- I kező hónapokban gyakran talál­koztam vele szórványútjaim során. Hol egy kályhacsövet, hol egy kis zsáknyi ácskapcsot, hol egy doboz szöget, hol egy kapuzárat vitt a hóna alatt. Hiszen háborús évek voltak, s a beszerzés nehéz. Alig egy év múlva meghívott a parókia-szentelésre. A díszebéden,- Túróczy Zoltán szentelő püspök mellett ültem - a tányéromon jó­kora, krumpli nagyságú kavics I volt. Hát ez mi ? - kérdezte csodál­kozva a püspök.- Azt mondta a főnököm, hogy megeszi, ha itt parókia lesz - mondta mosolyogva Marci. Meg éppen nem ettem, le sem tudtam volna nyelni, meg is feküd­te volna a gyomromat, de most, hogy eszembe jutott emlékezéseim során, mintha a tyúkszememre I esett volna.

Next

/
Thumbnails
Contents