Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-07-16 / 29. szám
1 Kissé megkésett habilitáció! Olvasóink előtt ismeretes a Teológiai Akadémia tanévzáró ünnepi kari üléséről irt jelentésünk. Szép ünnepi aktusa volt dr. Kósa Pál ny. lelkészünk „címzetes teológiai tanárrá választása”! A már nyolcvanadik évén felül járó lelkésznek átadott oklevélben ez olvasható: „az 1950-ben benyújtott disszertációja alapján” döntött így a Tanári Kar! Ma 1989-et írunk! A két dátum között 39 év telt el! Szerkesztő: megkérdeztem a c. professzort magát: Miért e nagy távolság a két évszám között? K. P.: Teológiai tanár barátaim lelkészi konferenciákon tartott előadásaim, cikkeim ismeretében arra biztattak, hogy szerezzem meg a doktori címet. Megfogadtam biztatásukat és 1948-ban a gyakorlati teológia tárgyköréhez tartozó dolgozattal kitűnő eredménnyel (Summa cum laude) doktoráltam. Június 26-án Pécsett doktorrá avattak. Itt nem álltam meg. Meg kívántam szerezni a magántanári képesítést, vagyis habilitálni szerettem volna. - Az egyetemi rendtartás szerint elkészítettem a habilitációs dolgozatomat (disszertáció) és 1950-ben a Hittudományi Karhoz beadtam. A habilitáció feljogosított volna - magántanári fokon - tanításra! Erre vágytam. A Kar a dolgozatomat elfogadta és a magántanári cím megadását javasolta. Igen ám, de közben két nagy dolog történt az egyházban: A soproni egyetemi Hittudományi Kar megszűnt. Helyette Teológiai Akadémia szerveződött. Az Akadémia nem rendelkezett doktorrá- avatási joggal; nem volt rendtartása a magántanársági habilitációra. S csak annyit mondok: nem voltam grata persona a felső egyházi vezetők szemében. így aztán nem találtak lehetőséget arra, hogy habilitációra bocsássanak. Szerkesztő: Értettem! De ez csak 6 esztendő. Azután új egyházi (elsőbbség következett. Azok sem „találták meg” a lehetőséget? K. P. Az új vezetőséggel lényegében nem volt bajom, csak az a „kevés”, hogy az egyház úgynevezett hivatalos teológiáját nem fogadtain el. Álláspontom szerint „tanfegyelemre” szükség van. Erre esküt is tettem 59 évvel ezelőtt lelkésszé avatásomkor! Ez azonban nem jelent lelki egyenruhát. Ha valaki a hitvallások keretén belül marad és a reformátori teológia szerint a „sola scriptura-gratia-fide” a teológiája, azt nem lehet kényszeríteni egyen-gondolkodásra. Á protestáns teológia pluralista! Belátom, hogy egyházpolitikai szempontok szükségessé tehetik bizonyos szempontok kihangsúlyozását. De alaptermészetem szerint nem tudom elviselni, ha valaki terrorizál. Nem szóltam ellene, de mellette sem. Megmaradhattam a gyülekezetemben, de talonba kerültem. Amikor az Akadémia felvetette a habilitációm kérdését, azt a választ kapta: nincs rá rendtartás ! így telt el jó harminc év. Szerkesztő: Miről szól a habilitációs dolgozat? K. P. A dolgozat címe: Az egyházról és hivataláról. (Tanulmány az egyház és hivatálának kérdéseiről a gyakorlati teológia irányából.) Mint a doktori dolgozatom, úgy ez sem került kiadásra. Erre nem volt abban az időben lehetőség. A dolgozat mondanivalója az, hogy az egyháznak meg kell újúl- nia, hogy az adott kihívásokkal szemben megállja a helyét. Mi ebben az egyház hivatalának a jelentősége. Szerkesztő: Mit jelent ez a mostani habilitáció - ha úgy tetszik rehabilitáció egy nyolcvan éven felüli nyugalmazott lelkész számára? Milyen munkára készül az Akadémián? Röviden: Mik a tervei? K. P. Mit tagadjam: kissé késő van már! Becsapnám magam, ha ezt nem látnám be! Maga az aktus és sok szeretet, amely benne megnyilatkozik, lelkészi szolgálatom koronáját jeleiéi. Az a sok-sok minden, amit Istenemtől és Atyámtól kaptam, csak hálaadásra és nevének magasztalására késztet, de lehetetlen nem látnom, hogy az idő nem állt meg... a sacra sanc- ta teológiába belekóstoltam és míg eszem és értelmem arra képes, nem is hagyok fel vele, de erőmet meghaladókra nem vállalkozhatom. Hadd fejezem be mondanivalómat azzal az élménnyel, melyben Pécsről hazautaztomban (doktorátus) volt részem. Az egyetem rektorával és karunk dékánjával jöttünk Pestre. Valahogyan előkerült a magam summa cum laude doktorálása is. Kiböktem, hogy nekem nem csak alapvizsgám, szigorlatom, doktori szigorlatom jeles ! Nincs is más jegy az indexemben (leckekönyvemben), csak jeles ! Mire a rektor (Lissák Kálmán) felkapta a fejét: Akkor téged az egyetem babérjával kellett volna doktorrá avatni (cum laurea almae matris)! Ezt nem tudtátok! - Nem tudtuk, mert addig nem fordult elő! Most megkaptam egyházamtól: a babért! Legjobb lesz „megpihenni babéraimon”! Köszönöm egyházamnak, hogy kiemelt a „talonból” és megkoronázott: „babérral”! A PÁCIENS AJÁNDÉKA Elmélyülés a lelkigondozás gyakorlatában - evégett jöttem hónapokra Hannoverbe. Piper profesz- szor vezeti nyolctagú csoportunkat. Munkánk velejárója, hogy az egyetemi klinikán, mely működésünk kerete, mindegyikünk látogat egy- egy osztályt. Nekem, az egyetlen magyarnak, éppen a nagyhírű máj- és veseátültetési „állomás” jutott. Itt könnyű beteg nincs. Társaim dolga sem egyszerű: naponta ismételten kerülünk szembe a betegség tömény nyomorúságával. Figyelő fül és szív, s hiteles szó kell. Egy negyvenöt körüli, besárgult arcú asszony elmondja: néhány napja egyszerre plántáltak át bele idegen májat és vesét - nem volt más megoldás. Óriási terhelés ez testnek-léleknek. Elárulja, hogy ő ezt hogyan viseli: úgy, hogy hitben él, és a Mindenható kezében jó helyen tudja az életét. Hozzáfűzi lassan, meg-megpihenve, hogy délelőtt mit olvasott: egy frankfurti ökumenikus könyvkiadó, az „action 365” Mai igék című meditációs könyvecskéjének egy oldalát. íme: Lábnyomok a homokban Valaki éjszaka azt álmodta, hogy az Istennel indult tengerparti sétára. Az égen életének jelenetei húztak el, lent lábnyomoktól kísérve. De különös: hol két, hol meg csak egy pár láb nyoma látszott. S az árva egy mindig akkor, amikor fent valami igen keserves eseménysor futott át. „Uram - kérdezte -, nem értem, miért épp a legnagyobb bajban-bánatban hagytál magamra? Pedig azt ígérted, hogy szüntelen velem leszel.” S az Úr így felelt: „Barátom, az én szeretetem soha nem tágított mellőled, és nem is fog. Amikor a leg- nyomorultabbul szenvedtél, azt azért kísérte csak egy pár lábnyom, mert akkor vittelek." Egy pillantás a beteg arcára, s látom, hogy ez számára valóság. Hitvallás. Nyelek kettőt-hármat, s megköszönöm, hogy hite ajándékában részeltetett. Kint startol a mentőhelikopter. Imádságunk vele együtt emelkedik az ég felé. Bodrog Miklós Élő lánc az amerikai és szovjet Követség épületei között Ülésezett az Országos Béketanács Napjainkban politikai pártok, mozgalmak, szövetségek alakulnak, régiek keresik a megújulás útját. Július 1-én, szombaton Budapesten az Országos Béketanács tartotta XII. Békekonferenciáját, melyen erőteljesen kifejezésre jutott, hogy a mozgalom sem kerülheti el ismételt önmeghatározását, együttműködésen alapuló szövetségesi belső életének alapos, kritikus vizsgálatát. Jellemző volt a Béketanács partnerkereső szándéka. Az OBT ugyanis nem azonos a magyar békemozgalom egészével. Itt is léteznek alternatív csoportok és a konferencián erőteljesen hallatták is szavukat. A Bokor Katolikus Bázisközösség képviselője pl. kijelentette, hogy nincs szükség olyan magyar békemozgalomra, mely költségvetési támogatásból el. A békemozgalom hitelességét az önkéntesség hozza. A pécsi Magyar-román Baráti Kör az „őskeresztények hitével” szeretné a két nép közeledését és barátságát munkálni, mert, mint vezetőjük mondta, „eddig a 25 éves királyi Magyarország és a 45 éves szocialista rendben nem jutottunk semmire.” A Kelet-Nyugat Párbeszéd Hálózat képviselője egyenesen a béketanács megszűnését javasolta. Hosszas vita követte e javaslatokat. Elhangzott néhány olyan javaslat is, melyet szinte egyhangúlag fogadtak el, szavaztak meg. Krähling Dániel bonyhádi lelkészünk javaslatára tiltakozó táviratot küldtek a kínai kivégzések megszüntetése, és a romániai emberjogi állapotok javítása ügyében. Érdekes elfogadott javaslat lett az, mely szerint Bush amerikai elnök budapesti látogatása idején az amerikai és a szovjet követség épületei között - kéz a kézben - élő láncot alakítanak. Leghevesebb vitát az ún. önvédelmi fegyverekről szóló kérdésfelvetés váltotta ki. Nyílt levélben kérték az Országgyűlést, hogy mielőbb foglalkozzanak a fegyveres erőkre és testületekre vonatkozó jogszabályok megteremtésével. Nemzetközi normák szerinti törvények szabályozzák az erőszak különféle eszközeinek esetleges alkalmazását. A XII. Békekonferencia végül is kimondta, hogy nyitott és minden párttól független békemozgalomra van szükség, mely az egész nép ügye, melyben résztvesz az egész nemzet és közös programmá válik. Ebbe az egész népbe beletartoznak a hívő emberek is. A békemozgalom igyekezett tisztázni és meghatározni identitását. Itt az ideje, hogy mi is tisztázzuk: egyén és közösség, hívő ember és egyház miként vehet részt az egész magyar nemzet békeakaratának kifejezésében, segítésében és megvalósításában? Sokan beszéltek - nem egyházi emberek - arról, hogy belső béke, megbékélés szükséges ahhoz, hogy érvényes legyen szavunk, hiteles legyen a békéért való fáradozásunk. Ebbe pedig családok, kisebb és nagyobb közösségek, az egyház és a társadalom belső békéje is beletartozik. Van lehetőség a cselekvésre! Evangélikus Élet 1989. július 16. Ez a templom formájával is hirdeti: Erős vár a mi Istenünk Az 50 éves monori templom ünnepén 1939. június 18-1989. június 18. Az első dátum a monorí evangélikus templom felszentelésének napja, amikor dr. RafTay Sándor püspök szolgálatával átadta azt a gyülekezetnek. A második dátum pedig a napra is pontosan 50. évi jubileum, amikor dr. Harmati Béla püspök hirdette az igét az ünneplő gyülekezetnek. A monorí gyülekezetnek már e templom előtt is volt „otthona”. Az első istentiszteleti helyük egy iskolai tanterem volt. 1905-ben készült el az őr (később Nemzetőr, ma Munkásőr) utcai iskola, ahol a péteri lelkész megbízásából Meskó István tartott istentiszteleteket rendszeresen mint levita-tanító. A második istentiszteleti helyük pedig 1919-től a központibb fekvésű és tágasabb községi tanácsterem volt, ezt Kuthy Dezső akkor missziói lelkész szervezte meg és a gyülekezet szépen be is rendezte. Ä templom építését a telekvásárlás, hosszú tervezés után 1937-ben határozta el a gyülekezet. A tervezéssel Sándy Gyula műegyetemi tanárt bízták meg, aki a főváros környékén több, jellegzetes, szép templomot is épített, így született meg a Sándy-féle magyaros stílus. A monorí főtéren álló templomot a tor- nácosan nyitott boltívekkel kiképzett előcsarnok, a sajtolt téglákból készült vakolatlan falazás, a tám- pillérek s a tornyon a pártázat teszik széppé, jellegzetessé, így hirdeti ez a templom is: „Erős vár a mi Istenünk.” A gyülekezetnek 1949 óta lelkészlakása is van, ebben később gyülekezeti termet is alakítottak. Igen érdekes, hogy a monorí gyülekezet nem hosszú történetében 14 lelkész szolgált itt, volt aki 2 hónapig, de volt, aki 17 évig. A gyülekezetjelenlegi lelkésze Cselovszky Ferenc, aki a bényei és a budapesti szlovák gyülekezet lelkészi szolgálatát is ellátja. Az ünnepre a gyülekezet munkával is készült. Az ünneplőket egy valóban megújított, belülről igen szépen kifestett és rendbehozott templom várta és fogadta. Az ünnepi istentisztelet igehirdetési alapigéje így hangzott: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törtvény és a próféták" (Máté 7,12.). Az első lépésről szól ez az ige, hallottuk. Most az első lépés a hálaadás a templomért, a gyülekezet múltjáért, megtartásáért. De az első lépéshez hozzátartozik a „törvény és próféták”, a hagyomány és erkölcs komolyanvétele is gyülekezetben, családban, nemzetben egyaránt. Végül az első lépés: nem én várok lépéseket, nem én várom, hogy értsen meg a másik, hanem én lépek, indulok a másik felé. Tanítson a monorí templom is erre az első lépésre életünk utolsó lépéséig. Igen jó volt hallani és látni itt szolgált lelkészt, régi lelkészek hozzátartozóit, vagy már elhunyt lelkészek özvegyét, vagy családtagjaikat. Örömmel hallotta a gyülekezet a két monorí református lelkipásztor testvéri bizonyságtételét. Ugyanígy szinte bizonyságtételnek hatottak a monorí tanácselnök és titkár szavai is. Mindazt, amit hallottunk és átéltünk, valóban összefogták a püspök summázó szavai: együtt. A gyülekezet éljen együtt múltjával is, vegye azt komolyan. A gyülekezet legyen és maradjon együtt ökumenikus nyitottsággal és a város felé tanúsított felelősségével is, mindazokkal együtt, akikkel együttélünk. így tud a gyülekezet együttmaradni és együtt indulni a jövő felé is. Ezzel az írással szeretnénk megosztani a monori gyülekezet örömét és továbbadni temploma szolgálatának tartalmát, adja Isten, hogy minden templom betöltse ezt a hivatást: indítson első lépésre és tartson együtt az üdvösségig. Keieházi László f DR. FRENKL RÓBERT professzor, a Testnevelési Főiskola tanára megbízást kapott az Országos Egészségnevelési Intézet irányítására mint főigazgató. A Déli Egyházkerület felügyelője a nemzeti egészségvédelmi kérdések szakértőjeként ismert hazánkban. Kinevezéséhez egyházunk és lapunk nevében szeretettel gratulálunk.- v Rolla Margit „EGYMÁS TERHÉT HORDOZZÁTOK” (Gál. 6:2) Kolozsváron, egyszer nyáron, kint jártam a nagyvásáron. Bámultam egy székely bácsit, ki módosán farigcsált itt. Kicsi bicska, kicsi tábla. Mi is lehet írva rája? Ott sorjázott fényezetten a bordázott szőtteseken, mi már kész volt. Olvasgattam, a betűket rakosgattam egymás mellé, ahogy tudtam. Egynél aztán megmaradtam. Ezt szeretném, Édesapám! Legyen ez a vásárfiám. Édesapám kifizette, a kezembe odatette. Leveles ág futott rajta, szép, faragott, székely-fajta. Csak örültem, csak ámultam s a rá vésett sort bámultam. Ez állt rajta, hallgassátok: „Egymás terhét hordozzátok”. Ez lett az én jelmondatom, ez kisért el nagy utamon. . A segítség örömével . jártam. Boldog kegyelmével. Néha bizony roskadoztam, míg más terhét elhordoztam. Ösztönzőm lett és végzetem, így éltem le életem. Megőriztem, el nem hagyom. Most is itt néz rám a falon. „Mihály János” volt; Ki véste, „Körösfőn” e táblát szépre. (így írta fel hátlapjára.) Járjon áldás a nyomába. V__________________________________________________________J Legenda az Istennek tetsző éneklésről Hosszú évek óta énekelték a „Laus tibi Christe” („Dicséret néked Krisztusunk”) kolostorban a tiszteletre méltó, jámbor szerzetesek a zsoltárokat, himnuszokat és dicséreteket, ahogyan azt atyáiktól tanulták. Egy napon egy új apát jött oda, aki azelőtt a rend fő énekmestere volt. Nem tetszett neki a kolostorban folyó éneklés, mert ódivatúnak találta. Ezért magához hívatta a kántorokat és elhatározta, hogy új dallamokat vezetnek be. A szerzetesek szorgalmasan gyakoroltak. Csakhamar művészi szépséggel énekeltek és meg voltak győződve: éneklésük hasonlít az angyalok énekléséhez. Egy éjszaka azonban Probus testvérnek álmában egy angyal jelent meg és azt kérdezte: „Volta- kép miért nem énekelnek egy idő óta ebben a kolostorban?” A főkántor megijedt és azt mondta az angyalnak, hogy ők énekelnek, éjjel és nappal, méghozzá művészi és új dallamokat. De az angyal azt mondta: „Korábban olyan szépen énekeltetek, hogy hozzánk az égbe is felhangzott, de most semmit sem hallunk többé!” - majd megfordult és elment. Probus testvér elmesélte álmát. Sokáig tárgyalták, mit is gondolhatott az angyal. Végül az egyik kántor azt mondta: „Korábban nem gondoltunk arra, hogy énekünk szép, vagy nem szép, művészi vagy sem, új-e vagy sem. Istent dicsőítettük! Talán most elfelejtettük a Zsoltár szavait: „Ő adott új éneket a szánkba, a mi Istenünk dicséretét” (Zsoltár 40:4.) Nem tudtunk várni, mi magunk csináltuk meg azt, amit ajándékként kellett volna Istentől elfogadni. Az ácsolt fa nem tud illatos virágot és érett gyümölcsöt hozni. Gondoljunk újra Istenre, és csak Istenre, amikor énekelünk. Talán újra feljutnak énekeink a mennybe úgy, hogy az angyalok meghallják.” És ezután a „Laus tibi Christe” kolostor szerzetesei a régi egyszerűségben és istenfélelemmel láttak neki az éneklésnek. Hogy új éneket énekeltek vagy régit, hogy a művészetet össze tudták e kapcsolni az alázattal, azt sajnos nem tudjuk. És arról is hallgat a legenda, hogy az angyal újra eljött-e.” (Németből ford. Gáncs Aladár)
