Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-03 / 14. szám
Evangélikus Élet 1988. Április 3. A nők világimanapjáról Budapest Miskolc Hír újságunkban: Keresztyén Nők Imanapját tartják a kelenföldi evangélikus és a Lumumba utcai református gyülekezetben. Mi lehet ez? Keresztyén nők? Mennyien vannak, mit akarnak? Imádkozni egész nap? Hiszen dolgozunk! Ki fog elmenni? Kelenföldre mentem - és láttam, hallottam, megtapasztaltam, mit készített Isten a 101. esztendőben. Mert már 100 éve indult el ez a mozgalom Amerikában és jutott el idén hozzánk is a brazíliai keresztyén nők közösségének közvetítésével. Földgömb, az Argentínából hazaérkezett Hefty Lászlóné és a Brazíliából küldött Tervezet kapcsolta bele az Imanap áramába az érkezőket. Lehettünk vagy nyolc- vanan, akiknek szívét egyre jobban átjárta a Brazíliából felénk áradó sugárzás és a mondanivaló is, melynek lényege: Az ajtók feltárulnak. Gondjaink vannak, tennünk kell valamit, segítségre szorulunk, keressük a testvéreket. Brazília nagy és szép és gazdag. De Brazíliában sok a szegény, sok a fiatal és a gyermek, és nagy hatalma van a bűnnek. Brazíliában Istenben, az élet adójában és fenntartójában, Jézus Krisztusban, a bűntől szabadítóban bíznak. Brazíliában Szentlélekért könyörögnek, hogy teremtsen közösséget, mely eltörli a nyelvi, a vagyoni és származásbeli különbségeket. Brazília a „jövő országa”, de jövője csak akkor lesz, ha a keresztyének valóban Isten gyermekei lesznek. Együtt szállt a könyörgés, egyszerre és mindenütt Ahhoz, aki egyedüli Ura világunknak. Brazíliai énék, az imaszakaszok végén Szebik Imréné szólóéneke, vagy a budavári asszonyok kórusa, az alkalom végén az együtt énekelt kánon ölelte körül az üzenetet. Brazil testvéreink János evangéliuma 10. fejezetének első 10 versét választották az áhítatra, melyet Urbán Eszter tartott. Az ige ellentétek képét vetíti elénk. Az ellentétek itt feszülnek a világban, Brazíliában, hazánkban, életünkben. A nagyvárosban nem értjük Jézus pásztor-nyáj képét; a tanítványok se értették Jézust; milyen pásztor ő, aki életét adja a juhokért. De Jézus ázt mondja: Én vagyok az ajtó! Ezzel tárja fel az ellentétek feloldását, a csodálatos mai üzenetet. Az ajtó - elválaszt. Az ismerőst, biztonságost az ismeretlentől, veszedelmestől. Jézus azt mondja: Én vagyok - és ez olyan teremtő szó, mely felnyit bezártságot. Ő az ajtó, melyen át beléphetünk a látható, szorongató, feladatokkal, örömökkel teljes világból az Isten országába. Jézus az ajtó: Vele és Általa kitárul a biztonság. Számíthatunk erre az ajtóra. Segíthetünk azoknak, akik utat keresnek, akik ki szeretnének lépni bezártságukból. Feladatunk nem a faltörés, hanem Jézusra mutatás. Keresztje alatt biztonságot nyerünk és erőt a szolgálatra, hogy mások is elnyerjék ezt a biztonságot. Az ajtó - ha feltárul - össze is kapcsol. Hálásak vagyunk ezért az élményért és reméljük, hogy az idei kezdetnek lesz folytatása. Magassyné Urbán Margit Nyitott ajtók - ezt választották az idei imanap mottójául a brazíliai asszonyok, akik a Női Vüágimanap rendjét összeállították. Miskolcon harmadszor jöttünk ösz- sze ennek az imanapnak megtartására. A résztvevők növekvő száma, egyre több gyülekezet bekapcsolódása azt mutatja, hogy ez a közös alkalom, évről évre jobban erősödve, felzárkózik az ökumenikus imahét mögé. Ezen az estén - március 4-én - átélhettük annak valóságát, hogy Jézus fel tud nyitni számunkra kinyithatatlan- nak tűnő, zárt ajtókat. Kinyitja az ajtókat egymás felé. Több gyülekezet asszonyai - reformátusok, katolikusok, metodisták, baptisták és evangélikusok - vettek részt ezen az alkalmon. Az evangélikus gyülekezet adott otthont az imanapi összejövetel több mint száz résztvevőjének. Az igehirdetés szolgálatát Virágh Sándomé református lelkész végezte, a metodista gyülekezet énekkara pedig több énekkel szolgált. A közös éneklés, szövegmondás és imádság közben megtapasztalhattuk: Jézus ajtót nyitott egymás felé, hogy eddig nem gondolt testvéri közösséggé formáljon bennünket. Másodízben emlékeztünk meg a világ asszonyainak imanapjáról. Várakozással, örömmel készültünk az ünnepre. Már a készülődésben is - a gyülekezet minden rétege - részt vett. A gyermekek rajzokat készítettek, amelyeket nagyméretű kereszt alakjában állítottunk össze az imanap jelképeként. A fiatal asszonyokkal - Jézus az ajtó - felirattal kitűzőket készítettünk az ünnepi liturgiában szolgálók számára. A gyülekezet részére, a templompadokra igéslapokat helyeztünk, a nyitott ajtó jelképével, az imanap témája szerint. Már a felkészülés során tudatosodott Jézus ajtót nyit arra, hogy megismerjük és felvállaljuk mások gondjait. AíZ imanap programja egy tőlünk nagyon távoli ország gondjait, nehézségeit hozta közel hozzánk. Magunk körül forgolódó aggodalmaskodásunkból, elégedetlenségünkből emelt ki. Ráirányította figyelmünket a nálunk is nagyobb gondokkal küzdő, távoli testvérekre. Ugyanakkor felelősséget ébresztgetett a körülöttünk élők .bajainak vállalására. Az imanap perselypénzét a magyarországi gyülekezetek legtöbbje a kallódó fiatalok közt végzett munka támogatására adja. Jézus ajtót nyit, hogy közelebb kerüljünk Hozzá. Az imádság mindig Hozzá visz közelebb. Erősít bennünket a hitben és a Vele való közösségben. Ezt tette velünk ezen a közös alkalmon is. Ennek a napnak Isten előtti imádságos együttlétére, a közösség átélésére és Jézus biztos ígéretére emlékeztet minden résztvevőt az útravalóul kapott igéslap is: „íme, nyitott ajtót adtam eléd” (Jel 3,8) Ez az alapja és biztosítéka életünknek és szolgálatunknak. bennünk, hogy jól tájékozottan - a népek és keresztyén testvéreink életét, gondjait és örömeit ismerve tudunk csak megfelelően imádkozni. A brazil asszonyok felé ezzel a szeretettel és megértéssel fordultunk, hogy velük együtt imádkozzunk hálaadással és kéréssel. Január hónapban elkezdtük az énekek tanulását énekes csoportunkkal. Jó segítség volt az Ökumenikus Tanács ajánlása, melyet örömmel fogadtunk és tovább bővítettünk még a nemzetközi énekanyaggal, gyermekek különböző szolgálatával is. Az ajánlott liturgiát 35 szolgálattevő végezte. Ifjúságtól, fiatal- asszonyoktól kezdve egészen a nyugdíjasokig lelkesen, tisztán- csengő hangon mondták a szöveget a kézről kézre adott mikrofonba. Szólók, közösénekek, kórusban adott válaszok és könyörgések gazdagították az istentiszteleti rendet. Az egyik női szólóban az imanap alapigéje csendült fel: „Jézus Krisztus mondja: Én vagyok az ajtó, aki rajtam megy át, biztonságban lesz” - így szól az ének prozódiája. Az ének után a gyermekek óvodás kortól az iskolásokig egymás kezét megfogva és felemelve kaput nyitottak és átbújva kettesével azon, tovább nyitották az „ajtókat” és közben kórusban mondták az aranymondást: „Én vagyok az ajtó, aki rajtam megy át, biztonságban lesz.” Éz a kis „koreográfia” kedves színfoltja volt az ünneplésnek és hitem szerint egy életre bevéste a gyermeki szívekbe az aranymondást. Ige, ének, játék, kitűzők, igésla- pok sokszínűén rögzítették bennünk az imanap mondanivalóját. Az igehirdetés Jn 10. 1-10 alapján megerősítette e gondolatokat. Én vagyok a juhok számára az ajtó, aki átlép az ajtón, biztonságba jut. Jézus átvitt bennünket a sötétség világából az Isten országába. Ott megmentésünk van! Nincs már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak.” Az ő oltalma alatt vagyunk, de csak ott! Védelem csak az ajtón belül van, de oda be kell lépni. Jézus közelségében kell lennünk. A gonosz, a Sátán ellen védelem egyedül Jézus. Számunkra is csak Ó az ajtó. Az imádság az Ige így vezet a vele való közösségbe. Ez a böjti idő is azt a kegyelmet jelenti számunkra, hogy Jézusban védelmet kapunk. Ma így szól Jézus hozzánk: lépj be az ajtón és maradj belül, Jézussal való közösségben. Ez az egy mondat áldást jelent az egész világ számára: aki belép az ajtón, biztonságban van. Mindenkinek van erre lehetősége. Isten különös ajándéka, hogy az imanapi közösségben átélhettük az együtt imádkozás, együtt éneklés, közös szolgálat örömét kicsitől nagyig, gyermekek és felnőttek közösségében. Varga Győrgyné Sárkány Tiborné Pápa Pápa, világimanap. A szolgáló ifjúság csoportja Galgamenti műemlékek Az elmúlt napokban jelent meg a Tájak-Korok-Múzeumok kiskönyvtára sorozat 299. kötete, mely a galgamenti műemlékekről ad hasznos eligazítást. A könyvecske írója, Asztalos István múzeumigazgató szegődött az olvasó mellé szakavatott idegenvezetőként, s sorra ismerteti meg velünk a Galga völgyében szépen gondozott templomokat és a jól hasznosított kastélyokat, kúriákat. Mielőtt belépnénk egy-egy faluba, megismerkedhetünk a falu rövid történetével, majd az ott található templom építőjével, aki a ma élő gyülekezetne^ emelt 100-200-300 éve házat. A túránk Ácsáról indul. Dél felé haladunk a Galga mentén, hol szorosabb, hol tágasabb völgyben. Megállunk Püspökhatvanban, melynek lakói 1672-ben tértek át a katolikus vallásra, előtte a falu 87 lakosából 80 evangélikus volt. Majd Galgagyörk következik, ahol a magasan álló evangélikus templom szinte őrködik a falu házai között található 5 nemesi család kúriája fölött. Galgamácsán át érkezünk Domonyba, majd Iklad- ra. Itt az evangélikus templomokat érdemes megnézni. Ezután Bagón átutazva a hévizgyörki templomok mellett állhatunk meg. A galgahé- viziek templomát megnézve érkezünk az út végére, Túrára. Sok fényképpel (2 színes, 12 fekete-fehér, 2 térkép) illusztrált könyvecske hasznos kisérő társa lesz annak, aki végig utazza ezt a 40 kilométert, s közben sok szép ismerettel gazdagodik. Dctre János Nemes Nagy Ágnes A tárgy fölött Mert fény van minden tárgy fölött. A fák ragyognak, mint a sark-körök. S jönnek sorban, derengő végtelen, fény-sapkában 92 elem, mind homlokán hordozva mását - hiszem a test feltámadását. Pater Dávid karórájára nézett és felpattant.- Három óra. Kezdődik az istentisztelet. Mennünk kell. íróasztaláról sebtében felmarkolt néhány feketetáblás könyvet és hosszú, fekete reverendájában kisuhogott a szerzetesi „cellából”. Én meg utána. Elbeszélgettük az időt, pedig úgy éreztük, éppen csak hogy elkezdtük mondanivalóval csordultig telt szívünk egymás felé való kiárasztását. Nem csoda. Nehéz időkben szövődött több évtizedes barátság fűz össze bennünket, és rég nem láttuk egymást. Dávid atya, mint vendéget, engem tuszkolna előre, ám én tüstént visszahárítom őreá az elöljárós tisztességét. Nem pusztán udvariasságból. Hiába tudom, hogy a bazilikába megyünk istentiszteletre, lépten-nyomon utat tévesztenék a hatalmas kolostor épület labirintusában. Dávid vezetésével viszont gyorsan haladunk célunk felé. Nekem nem kell mást tennem, mint loholnom az előttem suhogó reverenda után - folyosókon, csarnokokon végig, vagy keresztezve azokat, lépcsőkön le, lépcsőkön fel, aztán megint le, megint fel, keresztül átjárókon, ismeretlen termeken... Végül olyan helyiségbe jutunk, amit sekrestyének vélek, mert amint belépünk, egy fiatal szerzetes gyakorlott mozdulattal veti a kezében már készen tartott hófehér karinget Dávid atya fekete reverendájára. - Ez igen! - gondolom magamban elismerőleg a villámgyors „beöltözés” láttán. Jobbra nézek, lefelé. A templompadokban megpillantom a „gyülekezetét”: egyházmegyénk lelkészeit, hozzátartozóit, akik a délelőtt folyamán Pannonhalmára érkeztünk látogatóba. Más kirándulók is ülnek ott, férfiak, nők. Nyilván római katolikusok. Lefelé lépdelek és beülök egyik padba. Papírlap van mindenki előtt. A mellettem ülő papné eli- bém is odatol egyet. A papírlapon evangélikus énekeskönyvünk két énekének sokszorosított szövege. Megzendül az orgona. Már az első akkordok után érezzük, hogy avatott művész keze szólaltatja valahol fölöttünk a hangszerek királynőjét. Szárnyaló kíséretével énekelni kezdünk.- Mind jó, amit Isten tészen... Odahaza, dolgozószobám falán festetlen fakereszt alatt függ Lühnsdorf Károly jólismert rézkarcának reprodukciója. A képen D. Martinus Luther látható és a 118. zsoltár 17. verse olvasható, latinul.- Non moriar, séd vivam et nar- rabo opera Domini. Márton doktor réges-régen sírba szállt. Másfél évtizede - a reformáció 450 éves jubileumának évében - harminc magyar lelkésztestvéremmel együtt én is láthattam sírját a wittenbergi vártemplomban. Láthattam az oltártér előtt, Melanchton pihenőhelyének szomszédságában a kőből faragott sírt, rajta a feliratos bronz fedőlapot... És mégis, igaz a reávonatkoztatott zsoltárige: nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úr tetteit! - Zeng a lutheránus korái - énekeskönyvünk 376. éneke - az ősi bencés kolostorban. Márton doktor - évszázadokkal elhunyta után - ma is a zene nyelvén is hirdeti és dicséri az Úr cselekedeteit. Van egy százesztendős Vulgá- tám (a római katholikus egyház „hivatalos”, latin nyelvű Bibliája), bibliapapírra nyomott, barna bőrkötésű, aranymetszésű. Nemrégiben kíváncsiságból egybevetettem a Luther-kép latin zsoltáridézetét a Vulgata szövegével. A Vulgatá- ban, mint a 117. zsoltár 17. verse szerepelt, de maga a szöveg - tehát az ige - ugyanaz volt szóról szóra, betűről betűre. Ahogy vártam is. Az ige ugyanaz... Áz ige, amelyhez Luther életénél jobban ragaszkodott, amint az a rézkarc művészi ábrázolásából is kitetszik. Márton doktor erősen szívére öleli, szorítja kapcsos Bibliáját mindkét kezével. Arcának komoly, sőt kemény elszántsága arról tanúskodik, hogy ezt a drága kincset senki, semmi le nem tépheti szívéről. A könyvkiadás regekének számító Vulgatát Dávid atyától kaptam 1964. április 4-én. Áz időpontot azért tudom ilyen jól, mert Dávid atya dátummal ellátott ajánlást is írt a latin nyelvű Bibliába: „Jenőnek, akitől a Szentírás szereteté- ben sokat tanultam. Dávid.” A szerénytelenség vádját elhárítandó sietek kijelenteni, csak azért merészeltem papírra vetni ezt a szubjektív, személyes jellegű dedi- kációt, mert meg vagyok győződve arról, hogy a benne foglalt „elismerés” nem nekem szól, hanem mindenestül Márton doktornak, aki engem a Biblia szeretetére megtanított. .. A főapát vezette istentisztelet, amely a lelki ökumené jegyében folyt, véget ér. Egy szerzetes gondosan összegyűjti az evangélikus énekeket tartalmazó papírlapokat. A számunkra láthatatlan orgona tovább zeng. Hangja mintha a falakból, boltívekből, oszlopokból áradna, mindent betölt fohászkodva, ujjongva, dübörögve, harsogva... A nagykönyvtárban római magyar festőművész kiállítása is látható. Az elmélyülésre késztető képek közül engem különösképpen megragad egy. Talán azért, mert Márton doktor legmélyebb, boldog felismerésére - a kegyelemre - utal. Víztömeg keresztmetszetben. A vízben halak. Felirat kpzli a kép témáját: „A kegyelem fürdőjét élvezők”. Hát ez egy kicsit szokatlanul hangzik a Károli Biblia magyarságához szokott lutheránus füleink számára. Nézem a halakat. Egyik jobbra tart, másik balra, fölfelé, lefelé, különböző irányban. Úszkálnak felszabadultan, gondtalanul, vígan. Hangosan pattan ki fejemből a kép közmondás fogalmazta mondanivalója: „Élnek, mint hal a vízben”. Már ti. azok, akik elfogadták Isten Jézus Krisztusban megjelent kegyelmét. Jócskán bealkonyult, mire hazakeveredtem. Mindjárt nekifogtam esti bibliaolvasásomnak. Jézus kijelentéséhez - Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha (Jn 8,51) - érve, felkapom fejemet és a Luther-képre nézek, a szövegre: non moriar... Elégedetten nyugtázom, hogy Jézus nyomatékos kijelentése mintegy aláhúzza a kép mondanivalóját. Aki megtartja az igét, aki erősen, szilárdan tartja, ragaszkodik hozzá tűzönvízen keresztül, az nem lát halált soha. Ilyen egyszerű ez. Aztán meghökkenek. Valóban ilyen egyszerű? De hát ki az, aki képes megtartani az igét?!! Hol van Luther legmélyebb felismerése: a sola fide, sola gratia?! Rosszallóan meredek Lühnsdorf alkotására. Hát így félrevezetett engem ez a tetszetős művészi ábrázolás? nem is félre, hanem a lutheri teológiával merőben ellentétes irányba, a cselekedetekből való megigazulás tanítása felé? El- mélyülten szemlélem a reformátor eltökélt arcát, messzenéző tekintetét (mintha a láthatatlan látná), szívére ölelt Bibliáját. Kezeinek erőteljes mozdulatában olyasmit látok, amire eddig nem figyeltem föl. Nemcsak fogja, markolja a szent könyvet, hanem beléje kapaszkodik. Nem ő tartja a Bibliát, hanem a Biblia tartja őt. Igen, így igaz és ezért lutheri is egyben. Az ige, az örök ige az, ami megtart. S az élő ige által megtartott reformátorunk hosszú évszázadok óta hirdeti' az Úr tetteit, főképpen Isten leghatalmasabb kegyelmes cselekedetét:- Krisztus halálra adatott A mi sok bűneinkért, De harmadnap feltámadott Megigazulásunkért. (207. é.) SÁGHY JENŐ Non moriar, séd vivam
