Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-10-02 / 40. szám

Evangélikus Élet 1988. október 2. Erdélyi gyermekek felzárkóztató tábora Tápiószelén # A gyermekek ottléte megmozgatta híveink szívét Néhány szomszéd bizonyára a gyerekzsivajra figyelt fel, másoknak a csomagokkal betérők látványa je­lenthetett újdonságot, gyülekeze­tünk tagjai a templomi hirdetésből, a többiek mind a falusi módon száj- ról-szájra terjedő hírékből tudták meg: erdélyi gyermekek nyaralnak a tapiószelei lelkészlakáson. Ez a tábor Országos Egyházunk egyik felajánlása volt az erdélyi menekültek ügyét összefogó tárca­közi Bizottság ülésén: készek va­gyunk 25 gimnazista számára fel­zárkóztató tábort rendezni, hogy ott két héten keresztül pedagógu­sok segítségével készülhessenek fel magyar nyelvből, irodalomból és történelemből a megkívánt külön­bözeti vizsgákra. A tábor felkért vezetője, dr. Töt- tössy Istvánná tanárnő a segélyező helyek kartotékai alapján hívogat­ta össze a résztvevőket s hívott ma­ga mellé tanárokat is, akik teljesen önzetlenül és lelkesen végezték ezt a nyári iskolai munkát. Kiderült, hogy a gimnazistákkal együtt a ki­sebb testvéreket is szívesen külde- nék a szülők, aztán egyik hozta­hívta a másikat. így, az először 25 fős, majd 24-re csökkent létszaké­nak csak a harmada volt gimnazis­ta, a többi általános iskolás, de volt két óvodásunk is. Akadt hát dolga az oktató gárdának! Egy- egy betoppanásom alkalmával, nem egyszer jutott eszembe a haj­danvolt osztatlan iskolák hangula­ta. A hosszú asztal végén 2-3 gyer­mek közösen próbált megoldani egy feladatot, talán éppen egy nyelvtan-tesztet, az asztal másik végén „hangos óra” folyt történe­lemből, míg a másik asztalnál ülők önállóan birkóztak a számtanpél­dákkal. Szalai Sára és Volter Etel­ka középiskolai tanárok Szolnok­ról illetve Ceglédről, készséggel foglalkoztak a kicsikkel is. Lipták Tibor tanár (Farmosról) vezette az udvaron és a közeli sportpályán a tornagyakorlatokat, de kész volt külön is együtt tanulni Renátával, aki magával hozta a különbözeti vizsga tételeit is. A legkisebbeket a szelei Blaskovich Múzeum helyet­tes vezetője, Szatmári Etelka szíve­sen vitte magával a múzeum kü­löntermébe, ahol Földi Lászlónéval felváltva tartották, az órákat. De volt dolga Kenyó Ágnesnek is, ami­kor átkerékpározott Farmosról, ott segített, ahol kellett. Napközben szigorú órarend osztotta be az időt, de az esték sem voltak üresek. Egyik este ceglédi és nagykátai gimnazistákkal együtt hányták-vetették meg a táborla­kók életük lehetőségeit és gondjait. Egy másik este a pilisi gyülekezet fiataljaival együtt a tábortűz körül ültünk... Volt úgy, hogy a nagyob- bakkal az 1. hitágazat tartalmát beszéltük végig, máskor a szere­lemről és a házasságról vitatkoz­tunk. Két este Szántó Piroska bib­liai képeit vetíthettem, beszélgetés­sel megtoldva a látottakat. Soha olyan szívszorító aktualitását nem éreztem az Egyiptomba való me­nekülés történetének mint akkor, közöttük... Járt a táborban a helyi református lelkész is, Sipos E. Al­mos, aki így adta vissza a gyerekek istentiszteleti látogatását, s a refor­máció történetét vitatta meg a gim­nazistákkal. A gyermekek ottléte megmoz­gatta a helyben élő, a ceglédi, de leginkább a farmosi híveink szívét. A pincelépcsőn álló ládákból - s így az asztalról - sem fogyott ki a zöldpaprika és a paradicsom, az alma és a körte... és a görögdiny- nye. S ki tudná már megmondani, melyiknek volt nagyobb sikere, a ceglójji fai$afigjtfanknak, a tápió- ,szelet.ifríss pogácsának, pozsonyi kiflinek vagy a Farmosról kapott mákos-fonott kalácsnak, mazsolás túrós lepénynek?! Az is lehet, hogy legjobban a házi-zsíros kenyér fo­gyott?! Gyülekezeti tagjaink ilyen segítsége - a mennyiségeket is, a piaci árakat is lefelé kerekítve - megközelítették a 8 ezer forint ér­téket. Ezért úgy tudtuk elkölteni az Országos Egyháznak - a gyüleke­zetek offertóriumából küldött - 60 ezer forintját, hogy a maradékot 2-2 ajándékkönyv s 500-500 forint zsebpénz formájában szétosztot­tuk. S akkor még nem is beszéltem a község társadalmának segítségé­ről! Már az első napon felkereste a tábort a helyi tanács elnöke, Molnár János és Zahalka Béla ta­nácstitkár, s nemcsak segítségüket ajánlották fel, de például meg is hívták a jelenlévőket a község ta­nyájára, látogatásra s egy ebédre. Segítettek a könyvtár és a Múzeum munkatársai. Csomagokkal jelen­tek meg a Jelvénykészítő Üzem majd a Farmosi tsz szelei cukorka­üzemének küldöttei. Az Agrobota- nikai Kutatóintézet kiszesei pedig a laboratórium meglátogatására és uzsonnára hívták meg a gyereke­ket. A mozi vezetője két külön elő­adást vállalt, s levetítette a Rákó­czi hadnagya és A koppányi aga testamentuma c. filmeket. A Ko­hászati Gyárépítő Vállalat helyi üzeme önköltségi áron bocsátotta rendelkezésünkre autóbuszát, így két kirándulást is szervezhettünk, Ópusztaszerre és Kecskemétre, az egyiket, Ceglédre és Nagykőrösre a másikat... íme, mennyi szeretet és segítőkészség tette gondtalanná és tartalmassá a két hetet Tápió­szelén! Erzsi néni - aki két testvérével, Kati nénivel, Ilona nénivel és Ilon­kával - felváltva porciózta a „Fe­hér Akácból” hozott tartalmas ebédeket és készítette a többit, ha­talmas virágcsokrot kapott búcsú­zóul. De én is kaptam köszönetét a gyerekektől, többek nevében az egyik kislány ezt kérdezte: „Pali bácsi, eljöhetünk-e jövőre is, mi mind, akik most együtt voltunk legalább egy hétre Tápiószelére?!” Zászkaliczky Pál Amint arról a napilapok is beszámol­tak, a Magyarországi Református Egy­ház szeptember 17-18-án a fenti címmel konferenciát rendezett a balatonszárszói református templomban. Öt éve rendez­nek hasonló alkalmat az 1928-51 közöt­ti konferenciák folytatásaként, amelyek közül különösen is kiemelkedik az 1943- as, a magyar szellemi élet legjobbjait megmozgató Magyar Élet konferencia. A megnyitó zsoltáréneklés és igeol­vasás után Tóth Károly református püspök tartott előadást Szárszó idősze­rűségéről és örökségéről. A szárszói konferenciák célja az volt, hogy a hitre jutott református fiatalok a hit erejét a gyakorlatban kipróbálják. Ma is vala­mi hasonlót szeretnénk, együtt aggó­dunk a nemzetért. Össznemzeti párbe­szédre, a történelmi tanulságok ismere­tére van szükség, a viták ne presztízs- szempontok felé tolódjanak el, mint ami a Bős-Nagymaros körüli vitát kez­di jellemezni. Új nemzeti közmegegye­zés kell, amely egy kérdésben kezd kita- pinthatóvá válni, ez pedig a nemzettu­dat és a nemzetiségi kérdés. A nemzeti kisebbségek jogai csak Kelet-Európa, illetve egész Európa demokratizálódá­sa révén biztosíthatók. Huszár István, a Hazafias Népfront főtitkára Magyar társadalom 1988 cím­mel tartott előadást. „Ma nem erőssé­günk a valós folyamatok igényes elem­zése” - mondotta, ebből illúziók és ki­ábrándultság származik. A mai ma­gyar társadalom sokféleképpen tagolt, a megosztottságot nem lehet sémákba erőltetni, elhalványulnak az osztály- és réteghatárok. Különbségek vannak a kereseti, jövedelmi, vagyoni viszonyok­ban, az érdekérvényesítés (nemcsak gazdasági) lehetőségeiben. A politika feladata: törekedjen érdekegyeztetésre, fogja össze az alkotó erőket. Jó, ha a társadalom az önszerveződés irányába halad: „Nincs bennem riadalom, ami­kor csoportok felelősen vállalják az or­szág haladásának ügyét.” Berend T. Iván, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia elnöke a magyar gaz­daság helyzetét ábrázolta. A legna­gyobb nehézséget nem a 17 milliárd dolláros adósság, továbbá a gazdasági és költségvetési egyensúlyvesztés jelen­ti, hanem az, ami ezek mögött van. Annak idején átvettünk egy torzított szocializmusképet, amely túlzott álla­mosítással, az érdekeltség megszünteté­sével járt - ma sincsenek meg a hosszú távú érdekeltség formái. 1973 óta hi­bák sorozata játszódott le: megállt az 1968-as reform. Nem lehet most már „csodavárással” magunk előtt görgetni a problémákat; a feladatok tömege vár megoldásra: cél a piaci viszonyok meg­teremtése, amelyeknek a világpiacot kell közvetíteniük. Nagy Imre, a KISZ KB titkára az ifjúság és a közélet kapcsolatát elemez­te. A mai ifjúságnak kivételes lehetősé­gei vannak, de „sokféleképpen meg­nyomorított”. - A foglalkoztatottak egyharmada 30 éven aluli, a húzóága­zatoknál pedig a fele. Erősödik a felis­merés: mutogathatunk apáinkra, de nem menekülhetünk a felelősség elől, gyermekeink előtt el kell számolnunk azzal, amit tettünk. Az ifjúság is tagolt, a tanulás idejét, folyamatát meghala­dó, új minőségi összefogásra van szük­sége. - A magyar társadalom nem for­dulhat vissza a sztálini típusú, fő eleme­iben ma is jelenlévő bürokratikus rend­szer felé, de a kapitalizmus felé sem, mondotta. A KISZ érdemi párbeszéd­re, érdek- és akciószövetségre törekszik más ifjúsági csoportosulásokkal - és a többi generációval. Tóth Károly püspök a gazdag, tartal­mas előadásokat megköszönve rámu­tatott: a gazdasági helyzet elemzésekor nemcsak a múlthoz és a fejlettebb or­szágokhoz kell viszonyítani helyzetün­ket, hanem a valóra nem vált nagy ígé­retekhez is („messianizmus, szekuláris eszhatológia”). Népünk etikai elmara­dottságának példája: a szavak nem vágnak egybe a tettekkel, azt hisszük, ha valamit kimondunk, már meg is va­lósult - ezért nem nélkülözhetjük a bűnbánatot és a szigorú önkritikát. Délután először a Magyar Demok­rata Fórum képviseletében Für Lajos történész Demokratikus Hagyományok és új lehetőségek című előadását Albert Gábor író olvasta fel, és saját gondola­tait fűzte hozzá. Évtizedeken át úgy állították be, mintha Magyarországon nem lettek volna demokratikus hagyo­mányok. Pedig, noha hiányosan, vol­tak ilyenek: az Országgyűlés, területi és rendi önkormányzatok, szabad királyi városok. A katolikus egyházban is: például a tanító és betegápoló rendek. A reformáció ezeket .nagymértékben kitágította: a presbiteri intézmény a társadalmi önigazgatás, önszerveződés komoly hagyománya. A mai társada­lom válságát elsősorban az erkölcsi válság jellemzi. A nyilvánossághoz nem társul a cselekvés felelőssége. A je­lenlegi helyzetben intézményes biztosí­tékok hiányában keressük a demokrá­ciát, és úgy tűnik, „mintha a hatalom kegyet gyakorolna”. Újabb kudarcot nehezen viselne el a társadalom. „A demokrácia az egészségesen működő társadalom lélegzetvétele.” - mon­dotta. Stumpf István a Szakkollégiumok és a Klubtanács képviseletében az okta­tás, á nemzeti nevelés fontosságáról be­szélt. Ma a tudás tekintélye rendkívül alacsony. Az átalános iskolát sokan nem fejezik be, a középiskolában hiá­nyoznak az elemi feltételek, a felsőok­tatásban sem az oktató, sem a hallgató nem érdekelt. A reform előfeltétele, hogy legyenek a változások szükségét érző művelt emberek. Ezzel a céllal ala­kult meg 1975-ben a Rajk László Szak- kollégium, a népi kollégiumok hagyo­mányainak folytatójaként, és alakultak más hasonló csoportok is. „Szárszó ’88” (augusztus 25—31) korszakhatár volt: nem elég a tabukat ledönteni, ha­nem cselekvési energiává kell átalakíta­ni. A reformot alulról és felülről is munkálni kell, senki sem sajátíthatja ki a nemzetmegváltás gondolatát. A vál­tozásnak, szerveződésnek vidéken is folytatódnia kell. A szombati utolsó, az eddigiek után is nagy figyelemmel kísért eladást Joó Rudolf, a Magyarságkutató Intézet munkatársa tartotta, a magyarság és más kisebbségek nemzetközi kapcsola­tokban való helyzetéről. Az etnikai kérdés a modern államok fennállása óta jelentős. Miután nép és állam sok­szor nem esik egybe, gyakori „megol­dás” a beolvasztás és eltávolítás. A kisebbségvédelem igénye a múlt században merült fel, a legkidolgozot- tabban az első világháború után, a Népszövetségben fogalmazták meg - a második világháború utáni párizsi bé­keszerződésből kimaradt, ugyanez vo­natkozik az ENSZ-alapokmányra és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkoza­tára. A kérdés a Helsinki-utótalálkozó- kon egyre nagyobb szerepet kap, és a nem kormányszintű nemzetközi szer­vezetek egyre jobban tiltakoznak a ki­sebbségi jogok megsértése ellen. Az ál­lamközi kapcsolatokban a kérdést az államérdek elsődlegességét tekintve ke­zelik - az 5 oldalra,tervezett kisebbség- védelmi egyezményből 10 évi tárgyalás után csak az előszó készült el. A ma­gyar kisebbségek sorsát sokáig elha­nyagolták, a 70-es és 80-as éveket is bizonyos következetlenség jellemezte. A 80-as évek közepétől egyre erősödő hangok hallatszanak Erdélyért. Ma­gyarországnak sokkal határozottab­ban kellene fellépnie - a nemzetközi közvélemény előtt eléggé elmaradott az ilyen természetű propagandával. A jó­zan, realista független akciók is tudnak segíteni. A nemzetiségi kérdés ma nem is egy állam belügye, nem két állam ügye, hanem közügy. A gondolatébresztő, sokak számára helyenként merész hangvételű, de min­denképpen a segíteni akarás szándéká­val megfogalmazott előadásokat élénk eszmecsere követte. A hozzászólók fel­elevenítették korábbi szárszói emlékei­ket, és további fontos kérdéseket vetet­tek fel. A templomban a szombati kon­ferencia Tenke Sándor zsinati osztály- vezető zárszava után Nagy Tibor püs­pökhelyettes áhítatával ért véget. Szentpétery Péter Jékely Zoltán A MISSA PRO PAUPERIBUS HALLGATÁSA KÖZBEN Útinaplómból Alkonyatkor a Stefans-Domban üldögéltem, a pompás kődrapériák alatt, bámész tengerentúli turisták, itt is előkelő idegenek között. Az orgona zsongott a magasban, szintén előkelőn, étheri finoman. Ebben a tökéletesen működő előlegezett örökkévalóságban gondolataim lázadón és tüntetőn halálom-utánra vonatkoztak. De talán nem is csak az én halálom utánra... ...Halálom után a koponyám gurítsátok ide messziről, a világ túlsó végiről, hadd visszhangozzék benne ez a mennyei muzsika, s az imádság szava a betegekért s a szegényekért, s mitől most szinte szétveti a gond: szegény magyarokért, kiknek sosem volt ily szép templomuk, s ha lett volna, sem állna ma ­Nekik köszönheted, finom világ, ezt a muzsikáló csodát, nekik, akik rongyos zászlók alatt csontjaikból raktak védőfalat, vérük sarából vályog-sáncokat. Tudd meg, te Szemesen Király, ki állsz anyám szentelt gyertyáinál, lángjuk nem csak érette ég, de minden halottaimért, Balassiért és Zrínyiért, Bethlen Miklósért és Petőfiért, s a földért, mely nevelte őket, s kínált végtére magán- vagy tömegsírt, és hányszor megdúlt temetőket!... Magyar sorskérdések - Szárszó ’88 Gondolatok egy sírnál Augusztus második és harmadik vasárnapjának délutánján ott áll­tam a Farkasréti temetőben, ugyanannál a sírnál, D. Ordass La­jos sírjánál, emlékezve a Bányai, illetve a Déli Evangélikus Egyház- kerület püspökére, halálának tize­dik évfordulóján. Emberek va­gyunk, hatnak ránk az események. A véletlen, egyházunk püspök­elnökének elfoglaltsága okozta, hogy több évtizedes hallgatás után kétszeres lett a megemlékezés. Az évfordulón, augusztus 14-én, a szűkebb kör, a család és a Deák téri gyülekezet emlékezett, dr. Ha­fenscher Károly hirdette az igét. Augusztus 21-én dr. Nagy Gyu­la és dr. Harmati Béla püspök szol­gálatával egyházunk emlékezett. Két esemeny, két alkalom az el­mélyülésre. Mit üzen ez nekem? Igaz, 1984-ben a Lutheránus Vi­lágszövetség Világgyűlése alkal­mából is volt megemlékezés a sír­nál. De utóbb úgy tűnt, ez - ma sem lebecsülendő - gesztus volt a Lutheránus Világszövetségnek, amelynek Ordass püspök alelnöke volt. A gesztust nem követte foly­tatás befelé, mifelénk, a magyar evangélikusság felé. Annál inkább a reveláció erejével hatott, hat, kell hatnia lelkészek és hívek számára most a kettős emlékezésnek.- Erkölcsi zseni volt - mondta egyszer egy barátom. Valójában ez határozta meg döntéseit minden társadalmi rendszerben. A zseni­ket soh’sem értheti meg koruk.- Statikus személyiség volt. Egy tömbből faragott óriási egyéniség - hallottam egy fiatal barátom elő­adásában, aki nem ismerhette a püspököt, csak a Szépfalusi,István szerkesztette Önéletrajzi írások­ban találkozott vele. Statikus sze­mélyiség volt, olyan korban, amely a dinamikusoknak, rugalmasok­nak kedvezett. Talán azért is van ma érdeklődés személyisége iránt az egyházban és a világban - nem belebonyolódva sem a 40 év előtti kérdésekbe, sem a későbbiekbe -, mert évtizedek alatt hiány keletke­zett az erkölcsi értékekből, vonzó­vá vált a statikus személyiség, aki tévedhet, de tévedéseinek követ­kezményeit is elsősorban maga vállalja, aki mindig kristályosodási pont, akit nem ingatnak meg sem a történelmi fordulatok, sem a na­pi politikai játékok. Nincs szükség a püspök rehabi­litációjára - ez mind állami, mind egyházi részről teljes mértékben megtörtént hangzott el az egy­házi szó. így igaz. örök titok ma­rad immár - társadalmi életünk más területeihez hasonlóan -, ho­gyan alakult volna egyházunk és benne a püspök személyes sorsa, ha másként íródik az 1956-os tör­ténelem, ha tovább megy előre a reform és nem váltja fel a Vihar. Az 1957-58-as időszak nem re­habilitációs, hanem történelmi kérdés. Szükséges, érzelem- és in­dulatmentes vizsgálata tisztító erő lehet az egyházi megújulási folya­matban. A társadalmi megújulási folya­matnak is része az egyházi megúju­lás, van ennek a gyönyörű szónak azonos és különböző tartalma is a két közegben. A rehabilitáció ko­rában igaztalanul mellőzött, vá­dolt, elítélt emberek helyzetének rendezése, a lehetséges igazságté­telt ugyanazt jelenti mindenütt. Sokan emlegették nekem is ezt a fogalmat az elmúlt évben magán- beszélgetésekben, többször el­hangzott egyházi fórumokon is. Biztos, hogy van, ami már emberi­leg nem hozható rendbe. De ami rendezhető, ahol a fájdalom eny­híthető, a seb gyógyítható, azt meg kell, és hiszem, meg lehet tenni. Ehhez tájékozottságon alapuló konkrét javaslatok kellenek. Nem ezeket gyengítendők, jegyzem meg, nagy élményt jelentett, hogy néhány, többek szerint rehabilitá­landó lelkész elmondta, számára az egyházi megújulási folyamat kezdete és remélt folytatása jelenti a rehabilitációt. Az erdélyi ma­gyarság helyzetének nemzeti, kö­zösségi üggyé válása, népesedési gondjainkkal együtt a nagypoliti­ka rangjára emelkedése több, mint rehabilitáció azoknak, akik ezeket a kérdéseket, a kort messze meg­előzve felvetették. Sokan voltunk együtt a sírnál. Olyanok, akik mindig egy egyház tagjai voltunk, mégis - sajnos nem hiszem, hogy tévednék - több mint negyedszázada nem voltunk együtt, egy közösségben, nem hall­gattuk együtt az Igét, nem imád­koztunk együtt. Nem először volt így a történelemben, hogy egy sír nem a befejezést, hanem az új kez­det lehetőségét hirdette. Nem kü­lönbözőségek, eltérő nézetek fel­adásáról, hanem a múlt szükséges kritikus elemzésén túl, az evangé­liumnak, abból fakadóan az egy­ház ősi erkölcsi értékeinek rene­szánszáról van szó. Ha kell, reha­bilitáció, de megújulás feltétlenül. Hiszem, 1988 augusztusának két vasárnapja nem marad folytatás nélkül. Szeretném ezt üzenni azok­nak is, akik - bizonyára joggal - keveslik a megújulás ütemét. Bizakodásomat erősíti, az ese­ménynél maradva, hogy a püspök családjának tagjai évtizedek qtán, augusztus 14-én ismét ott voltak gyülekezetünkben, a Deák téren. Hallották a mai utód, dr. Harmati Béla igehirdetését. Ennek idevágó részletével fejezem be reflexióimat, e mondatok visszhangzottak ben­nem a sírnál is, és talán még érthe­tőbbé teszik reménykedésemet. „Ma emlékezik a gyülekezet a családdal együtt dr. Ordass Lajos püspök, Deák téri lelkész halálá­nak 10. évfordulóján az elhunyt életére és munkásságára. Az isten­tiszteletet záró oltári imádság, az oratio oecumenica keretében együtt imádkozunk majd. Követ­kező vasárnap, augusztus 21-én délután sírjánál, a Farkasréti te­metőben tartunk emlékező isten­tiszteletet. Lehet, hogy ezek a tényék soka­kat meglepnek a jelenlevők közül, hiszen Ordass püspök neve sokáig tabu volt egyházunkban az elmúlt évtizedekben. Azt szeretném azon­ban, hogy az egyházban ne legyen tabu, mindenkiről, mindenről sza­bad beszélnünk. Ám úgy kell ezt tennünk, hogy Isten színe előtt tudjuk magunkat. Ä mai és a következő vasárnapi megemlékezéssel még nem intéz­tünk el mindent ebben az ügyben. Jelét akarjuk azonban adni annak, hogy közelmúltunk értékelése te­kintetében egyházunk vezetősége ebben a kérdésben is lépni akar. Ma más, sok szempontból könnyebb helyzetben vagyunk, mint ő volt. Mint utódja a Deák téri lelkészi szolgálatban és a püs­pöki székben, el szeretném kerülni az ítélkezést. A mai ige szavával könyörögjünk Isten színe előtt: „Isten, légy irgalmas, nekem bű­nösnek!” JFrenkl Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents