Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-09-18 / 38. szám
A Múlt heti számunkban ismertettük a Magyar Televízió Hét c. adásában elhangzott riportok közül egyházunk püspök-elnökének válaszait. Most a többi megszólaltatott egyházi vezető véleményét kivonatosan adjuk közre, kihagyva azokat a részeket, melyek sajátos problémáikat táiják fel, azokat közöljük, melyek általános érdeklődésre tarthatnak számot. * * * Az elhangzás sorrendjében először dr. Tóth Károly református püspök szólott. Mindenek előtt azt hangsúlyozta, hogy „helyzetünket egyfajta erős reménykedés és várakozás jellemzi. Egyebek között azért is, mert a mi egyházunk is nagy megelégedéssel, örömmel és reménységgel fogadtá ezt a döntést; a Parlamentnek ezt a határozatát, hogy kijelölte az Országgyűlés az egyház-állam viszonyát a felülvizsgálandó jogterületek egyikének. Azért is reménykedünk és vagyunk tele várakozással, mert már most, a törvényalkotás legelején megkérdezik az egyházakat; hogy kilátás van arra, hogy ebbe a folyamatba közvetve vagy közvetlenül, bekapcsolódhatunk. A reménykedésnek és a várakozásnak vannak további okai is. Azt gondolom, hogy úgy foghatjuk fel ezt az új törvényalkotási folyamatot, mint a politikai intézmény- rendszerünk megújítására való törekvés egy részét, a demokratizálódási folyamat elmélyítésének az egyik alkatelemét és az új nemzeti közmegegyezés keresésének egy fontos mozzanatát.” Riporter: Püspök úr! A szocialista magyar alkotmány elvben biztosított mindenfajta egyenlőségi jogot. Gyakorlatilag: Jogszerűen biztosította az egyházaknak a működését? Körül van ez bástyázva? Dr. Tóth Károly: Azt gondolom, hogy az új törvényalkotásnak, az új vallási törvény megalkotásának itt jelentkezik egy igen sürgős és fontos feladata. Nevezetesen az, hogy a szocialista jogrendszerünkben e téren mutatkozó joghézagot kitöltse. Ugyanis nincsen a szocialista jogrendszerben pontos meghatározása sem az egyháznak, sem az egyházi alkalmazottaknak. Az egyházi alkalmazott se nem dolgozó munkás, se nem értelmiségi. Szóval „lebeg” valahol. És ennek súlyos gyakorlati kövekezményei vannak. Az új adórendeletek alkalmazása során jöttek elő ezek a dolgok. Nincsen pontos jogi meghatározása az egyháznak sem. Az egyház se nem közület, se nem magánszemély. A hatóságok mindig úgy értelmezték az egyház jogi helyzetét, ahogy számukra a legjobb volt. Amikor közületként kellett értelmezni, akkor közület volt. Amikor magánszemélyként, akkor magánszemély volt. Mi most azt várjuk ettől az új vallási törvénytől, hogy nagyobb világosság fog majd teremtődni e tekintetben. Dr. Schöner Alfréd főrabbi kijelentette: „A szocialista Magyarország biztosította a magyarországi zsidóság lelkiismereti és vallásszabadságát, jog- egyenlőségét.” Majd így folytatta: Megítélésem szerint egyértelműen kell tisztázni a magyarországi egyházak és felekezetek helyét, jellegét, feladatait és célkitűzéseit napjaink társadalmában. Feladatnak érzem a pedagógiai életünknek, kulturális életünknek a fejlesztését is. A pedagógiai életünket, amely nélkül elképzelhetetlen a zsidó lét. Dr. Paskai László bíboros-érsek a törvénnyel kapcsolatos igények megfogalmazásáról a kövekezőket mondta: Dr. Paskai László: Az egyház bármennyire is vallási területen működik, a társadalommal mindenféleképpen kapcsolatban van és a társadalommal, a közélettel való kapcsolatban bizonyos szabályozásokra szükség van. Ez a szabályozás ne korlátozó jellegű legyen. Másik gondolat az, hogy az egyház legyen funkcióképes. Minden egyes közösségnek megvannak a maga belső törvényei, hogy a célját el tudja érni, a maga funkcióját tudja teljesíteni. Ez az egyházakra is vonatkozik. S hogy az egyház funkcióképes legyen, ahhoz bizonyos intézmények, bizonyos közösségek, bizonyos működési területek is szükségesek. Az új egyházi törvényben ez a gondolat és ez az igény is bizonyára mindenki részéről fölmerül: hogy funkcióképes legyen az egyház. Egy harmadik gondolatot is említenék, hogy az adminisztráció, az adminisztratív oldal ne legyen túlzott. Ismerjük az elmúlt idők történetét, hogy minden területen az adminisztráció kicsit túlnőtt a szükséges kereteken. Ezt egyházi vonatkozásban is merném említeni, hogy a szükséges adminisztráció legyen. Pintér Dezső riporter a képernyő előtt beszélte meg az elhangzottakat Miklós Imre államtitkárral, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével. Riporter: A magyarországi egyházak, felekezetek mennyire értenek egyet a reformtörekvésekkel vagy azokkal, akik képviselik ország-világ előtt ezeket a reformtörekvéseket? Miklós Imre: Egyértelműen azt tudom mondani, hogy nagy érdeklődéssel, várakozással és segíteni .akarással készülő vallásügyi törvény elé... segítik azokat a változásokat, amelyek eddig történtek és amelyek várhatóan történni fognak. Az előbb hallott egyházi vezetőkön kívül mások is, több alkalommal kifejezésre juttatták felelősségérzetüket. Nagyon fontos körülmény az, hogy nem egyszerűen csak helyeslik, egyetértenek, hanem vállalják a közös felelősséget azért, hogy a nemzet sorsa jobbra forduljon. Riporter: Az egyik érdekes kérdés, ami itt elhangzott, az hogy mi lesz az egyházak jogállása, törvényi definíciója, hogy magánszemély vagy közület lesz-e. Mennyire valós ez a probléma, ugyanis annak látszik... Miklós Imre: Ha mindez tisztázva lenne már, akkor talán nem kellene törvényt alkotni. Mi arra törekszünk erre már elkezdődtek az előkészületek -, hogy minél egyértelműbb és világosabb legyen majd a törvény; a vallásos ember legyen a középpontjában, illetve a vallásos embernek a vallásos igénye legyen pontosan meghatározva... Riporter: ...Vallásos igénye? Miklós Imre: ...igénye is, joga is és kötelessége is. Vele együtt az egyházaké is, az államé is, amelyek szolgálják a vallásos embert. Ezért mi már eleve úgy kezdünk hozzá, hogy nemcsak egy elkészített törvénytervezethez kérjük az egyházak vezetőinek a megjegyzéseit, észrevételeit, javaslatait, hanem faár most fölkértük az egyházak vezetőit, hogy egyházjogi szakemberekkel együtt dolgozzák ki azt, hogy mit várnak ettől a törvénytől. Adják ide nekünk előre igényeiket, hogy már a jogalkotás felépítése együtt történjen, közös felelősséggel és a különböző érdekek egyeztetésével. Riporter: A tervezett törvény foglalkozik majd pL a hitoktatással? Miklós Imre: Minden kérdéssel, egyebek között a hitoktatás kérdésével is kell, hogy foglalkozzék. Riporter: ön hogy látja a hitoktatás jövőjét? Miklós Imre: A hitoktatás lehetőségei most is adottak. Hiszen ahhoz képest, hogy valamikor csak az iskolákban volt hitoktatás, most - éppen az egyházak és az állam közötti jó viszony fejlődésének egyik eredbiényeként - templomokban, parókiákon is szabadon és ellenőrzés nélkül lehet folytatni a hitoktatást. Nyilvánvalóvá teszi mindez a jövő fejlődését is, hogy tudniillik . minden lehetőséget biztosítani kell, amely nem ellenkezik a törvénynyel, annak érdekében, hogy a vallásos ember szabadon küldhesse hitoktatásra a gyermekeit. Hogy ennek mik lesznek a szervezeti keretei, ezt majd közösen kell kialakítani. Riporter: Egyre többet hallunk az egyházi iskolák száma növelésének igényéről. Van-e ennek valami akadálya? Miklós Imre: Azt hiszem, e téren is sokféle zavar van, ahogy ez szokott lenni. Az alapkérdés nem az, hogy legyen vagy ne legyen. Az alapkérdés nem az állam és az egyház között van. Hiszen, ha jó iskolát tud az egyház működtetni, az az egész társadalom hasznát jelenti. A kérdés az - s ebben az egyházakon belül, s az állam részéről sincs mindenben egyetértés -, hogy szellemi kapacitását, anyagi erejét tekintve képes-e az egyház ezt létrehozni. Ha képes ilyet létrehozni, akkor miért ne tegye? Tehát ennek a vizsgálata folyik, és ahogy én tudom, az érintett egyházak megkérték a gyülekezeteket, hogy szólaljanak meg, mondjanak véleményt, ne csak az óhajról, hanem arról is, hogy képesek-e fönntartani. Riporter: Ha ezek a kérdések tisztázódnak, akkor ezzel meg kell várni a vallásügyi törvényt, tehát 1990-et? Miklós Imre: Én azt hiszem, hogy nem. Hogy ilyen iskolákat létrehozzanak, ennek nincsenek jogi akadályai. Riporter: És annak milyen akadályai vannak, hogy jobban kiteljesedjen az egyházak, a felekezetek karitatív tevékenysége? Elsősorban a szociális gondoskodásra gondolok... Miklós Imre: Tulajdonképpen e téren is hasonló a helyzet. Ma már túl vagyunk azon az időn, amikor ez kérdés lehetne, mert őszintén meg kell mondani volt ilyen is, amikor még a mi hivatalunkat egyes helyeken azzal vádolták, hogy túl liberálisak vagyunk, átengedjük az egyházaknak a szociális, karitatív tevékenységet is stb. Egyébként nemcsak ebben a kérdésben értek minket valamikor kritikai megjegyzések. Az egyházak karitativ tevékenységére szükség van. Mi szeretnénk, ha az egyházak minél jobban bekapcsolódnának ebbe a munkába. Ez társadalmi igény, és a korábbi időkhöz képest lényegesen több lehetőség van rá. Csak hát itt megint felvetődnek a problémák, hogy ugyanis az egyházaknak sem áll rendelkezésükre elegendő személy, akikkel ezt képesek lennének végezni; nem áll tenderezésükre elég anyagi erő, bár az állam is támogatja őket. Tehát - ahogy ez szokott lenni - a lehetőségek kisebbek, mint amire szükségük van. IKLADI HARANGOK Amikor 1456-ban a Bizáncot elpusztító félelmetes II. Mohamed török szultán hatalmas seregével megindult a keresztyén Európa védőbástyája, Magyarország ellen, a nyugati hatalmak alig mozdultak meg a veszélyeztetett ország megsegítésére. Csupán a római pápa tett valamit Először is megbízta Kapisztrán Jánost egy keresztes sereg toborzására, majd később elrendelte, hogy Európa minden templomában déli 12 órakor szólaltassák meg a harangokat, mintegy ezzel égi segítséget kérve és nyújtva a harcoló kereszteseknek. Időközben lezajlott a nándorfehérvári csata, amely Hunyadi és Kapisztrán János, valamint a keresztes hadak nagy diadalát és II. Mohamed megsemmisítő vereségét eredményezte. így aztán a pápai bulla rendelete, amely a déli harangozásra utasított, a későbbi korok emlékezetében összemosódott a nándorfehérvári diadallal és mindmáig büszkén emlékezünk a hősökre, ha a déli harangszó kedves búgását meghalljuk. A harangszó természetesen nemcsak e hagy történelmi eseménnyel kapcsolatos. A keresztyén vallások és egyházak, a falvak és városok lakóinak a mindennapjaihoz szervesen hozzátartozott és hozzátartozik. Egykor a harangszó jelezte (és jelzi) az idő múlását, a vallási eseményeket és a harangszó kíséri a hívő embereket utolsó útjára, a temetőbe. Városok, falvak évszázados fennállását igyekezünk megünnepelni s közben megfeledkezünk a kisebb jubileumokról. Pedig ezek a kevésbé látványos évfordulók az egyszerű emberek, kisebb közösségek mindennapjaiba engednek bepillantani. Egy ilyen jubileumhoz érkezett Iklad község is ebben az évben. Érdemes a 200 évvel ezelőtti eseményekre visszatekinteni, amikor is először állítottak maguknak harangot a messzi távolból ideszakadt lakosok, Ráday Gedeon jobbágyai és zsellérei. A török időben elnéptelenedett Iklad faluba 1752-ben érkeztek az első evangélikus vallású német telepesek a Német Birodalomból, Pfalzból és Würtembergből. Egy évre rá újabb csoport telepedett le, mégpedig Stájerországból, akiket Mária Terézia üldözött el szülőföldjükről, mivel evangélikus hitükhöz ragaszkodtak. Ezt követően egészen 1765-ig jöttek még telepesekKarintiából és Felső- Ausztriából, de nem szervezett csoportokban, hanem egyénenként. A földesuraság, a magyar irodalomban is új fejezetet nyitó Ráday Gedeon emberséges, megértő segítségével házakat építettek, majd hozzáláttak az erdők kiirtásához, az évtizedek óta parlagon hagyott földek feltöréséhez, a dombok lejtőire pedig szőlőt telepítettek. Az első betelepülők egyike volt az írni és olvasni tudó pfalzi származású szabómester Seiler János (1721-1786), aki a paraszti és iparos munkája mellett a falu első tanítója, majd a falu bírája, aki a vallási szorongattatások idején, mint lévita tanító az egyházi szolgálatokat is elvégezte. Megérkezésük után a telepesek azonnal kapcsolatot kerestek Aszód mezőváros evangélikus gyülekezetével. S bár a váci püspök és a galgamácsai plébános még sokáig akadályokat gördített vallási életük szabad gyakorlása elé, az ikla- di gyülekezet anyásodásának idejéig (1906) hűségesen kitartottak az aszódi anyaegyház mellett. A község és a telepes családok lassan bontakozó életét törte ketté az 1769. május 1-jei nagy tűzvész, amelynek során a falu egyetlen utcájának 52 házából az alsó soron 16, a felső soron 15 ház lett a tűz martaléka. Még az iskola épülete is elpusztult. A tűzvész számos családot a teljes végromlásba taszított, de a communitás is hosszú évek, évtizedek múlva heverte ki a nagy csapást. Csak 1788-ban mertek vállalkozni arra, hogy saját harangot állítsanak, amely nemcsak az egyházi életet tette gazdagabbá, de rendszeres csendülésével a sok munkával és nehézségekkel teli életükben is vigasztalást nyújtott. A már említett Seiler János hasonnevű fia, a falu akkori bírája házról-házra járva gyűjtötte össze a pénzt. A községnek akkor 400 lakója összesen 112 forint és 60 krajcárt adott a harang céljára, ami jelentős összegnek számított, hiszen 8 forintért már egy jó tehenet lehetett venni. A szintén megmaradt kiadási naplóból tudjuk, hogy a harangot 79 forint és 48 krajcárért öntötték. Készítőit pontosan nem tudjuk. A harangot erős fagerendákból ácsolt, fazsindellyel borított, lécekkel elkerített haranglábra helyezték. Építője Bartschuta Adám, a falu molnára, aki ezért 15 forintot kapott. Amikor készen lettek a munkával még áldomást is fizettek - a munkásoknak, ami 36 krajcárba került és kenyérből, valamint borból állott. A teljes kiadási összeg 139 forint és 22 láajcár volt, a gyűjtött ösz- szeghez tehát még a communitás pénztárából kellett a hiányt pótolni. E pontosan 200 évvel ezelőtt felállított harang után 5 évvel egy nagyobb harangot öntettek, amely mind a mai napig létezik az 1834- ben felépített ikladi evangélikus templom tornyában. Ez 196,5 font súlyú (110 kg), az ára pedig készítésekor 147 forint és 30 krajcár volt. Felirata: Goss mich Johann Kohl und Anton Litman in Pest, 1793. A község első kis harangját, amely megrepedt, 1864-ben Walser Ferenc pesti öntőmester újra- öntötte. Amikor aztán az ikladi gyülekezet anyaegyházzá alakult két új harangot készíttettek 1908- ban, Seltenhofer Frigyes soproni öntő gyárában. Egy 285 kg-os nagyharangot és egy 68 kg-os kis- harangot, mely utóbbi tulajdonképpen az első, 1788-as harang újraöntéséből származott. Az első világháborúban egyre több hadieszközre, így ágyúra volt szükség. Ezért aztán Magyarországon is megkezdték a bronz harangok összegyűjtését, nem törődve azzal sem, hogy így több évszázados értékeket tesznek tönkre. Ikla- don 1916-ban a három harangból csak egyet, az 1793-ban készültet hagyták meg, a másik kettőt Szabó Ferenc bajai mester és legényei leszerelték, majd a falu apraja-nagy- ja jelenlétében ledobták a toronyból és elszállították. így pusztult tehát el az első harangból öntött új kisebbik harang is, most már végérvényesen. Az ikladi harangok történetéhez tartozik még, hogy 1920-ban egy vasharangot vettek, ám ennek a hangja inkább taszított, mint kedves volt. 1922-ben aztán a soproni Seltenhofer elkészítette a 268 kg-os „H” hangolásé nagyharangot, amely ma is létezik. Felirata János evangélistát idézi magyar és német nyelven: Békesség néktek - Friede sei mit euch. Ugyancsak Seltenho- ferék öntötték 1927-ben a „D” hangolású 154 kg-os harangot, amelyet 1959-ben újraöntőttek és az oldalára az első (25 név) és a második világháborúban (31 név) elesettek nevét írták fel emlékeztetőül. Az ekkor és szintén a soproni műhelyben készült 66 kg-os „Fis” kisharangon magyar feliratot találunk: Dicsértjétek az urat, mert jó! Az ikladi evangélikus templomban tehát 4 harang szolgálja az itt élőket. Sajnos a 200 éves első harang már nincsen közöttük, de az 1793-ban öntött „öregharang” méla búgásával a XVIII. századra, a bevándorló ősökre emlékezteti a ma élőket. Asztalos István Evangélikus Élet 1988. szeptember is. Új sorozatunk elé... Az Újszövetségben János apostol irataiban olvashatjuk Jézus olyan ünnepélyes nyilatkozatait, melyeket az „Én vagyok" szavak vezetnek be. A tömör, jellegzeteskifejezések megragadják az olvasófigyelmét, mert benne az evangéliumi kinyilatkoztatás rövid összefoglalását ismerheti fel. Kamer Károly János evangéliuma magyarázatában ezt írja: „Ezek az igék a Krisztusban adott kinyilatkoztatás páratlanságát, megismerhetetlenségét és egyetlen voltát fejezik ki. Krisztus általuk azt mondja: Én vagyok az egyetlen, rajtam kívül nincs senki más, aki életet és váltságot adhat és ad is valósággal." Új sorozatunkban sorra vesszük az „Én vagyok" igék magyarázatát. v En vagyok az élet kenyere Jn 6,48 Ez a mondat kinyüatkoztatás és nem bemutatkozás. Isteni igénnyel és erővel kimondott ige, es nem odavetett protokollmondat. Ez a jézusi ige meghívás és biztatás is ugyanakkor. Jézus Urunk önmagáról szól, benne mégis a mi ügyünket karolja fel: az éhezők, a nyomorultak, a lelki póttápszeren tengődök ügyét, a bűneikkel vívódók, az esetlenek és elesettek ügyét, az emberek ügyét; az én ügyemet és a te ügyedet, Testvérem... Mindazokét, akik éheznek és vágyódnak az értelmes életre, a teljes életre, az örök életre -de mondjuk így, egyszerű-biblikusán: az Életre. Csodálatos és reménytkeltő ajánlat. Van lehetőség a megelégíttetés- re! Pedig, ugye mi már sokszor azt hittük, hogy mi mindenhonnan lemaradunk, minden lehetőségünk elveszett, minden játékunkat elját- szottuk; azt gondoltuk, mindennek vége van, hiszen útjaink csak csonka holdú éjszakákban vezethetnek immár, amikor Minden láng csak részekben lobban... Minden egész eltörött. (Ady) Hányszor nyomasztott minket, és hányszor szorítja szívünket ma is az Éltem - és ebbe más is belehalt már keserű, iszonyú cinizmusa. (József A.) S bár összeszedve maradék erőnket, lázas sietséggel loholunk az élet után, de az újra meg újra el- és megfut előlünk. Fut az ember az élet után. / Leszegett fejjel űzi magát, / Kincseit egyszer csakhogy elérje. / Kergeti vágya, hajtja a vére. / Kenyér gurul a vágya előtt, / Vagyon gurul a vágya előtt, / Hírnév, dicsőség álma előtt... I Rohan utánuk éveken át, / Száz utcán, téren, / Ezer veszélyen, / lseni bánaton,féltésen át, / Gyönyörű szépen I S balga bután / Fut az ember az élet után. (Füle Lajos: Futás) S futópályánk szélen kiégett fiatalok, szétesett családok, szétzilált életű hajszoltak, jólszituált társtala- nok, halállal jegyben járók, szegény, éhes, nyomorult mi magunk... Ezeknek a pálya szélére kerülteknek, utak és kerítések mellett lévőknek (Lk 14,21) szól most Jézus szava. És éz a szó hitre hiv, hogy, elhiggyük, őrá van szükségünk. Ő a Gyógyszer betegségeinkre, a Kenyér éhségünkre, o az Élet halálunkban. O az Élet Kenyere! Boldog az az ember, aki így megleli benne a bővölködő életet (Jn 10,10b) Jézus az Élet Kenyere a benne hívőknek, mert benne az élet Istenét, akinek akaratából élet van a földön, és élek én magam is, irgalmas mennyei Atyánként ismerhetjük meg. 0 maga, aki az élet létrehozója, fenntartója és táplálója, ő maga vállal velünk közösséget. Nem vagyunk pótszerekre, életpótlékokra utalva, mert Jézus Urunktól magától tudjuk, hogy Isten a mi egyéni életünket is akaija. Ezt a felismerést és bjzonyosságot kínálja fel nekünk az Élet Kenyere. Azt is jelenti a Jézusban hívó ember számára ez az ige, hogy aki hozzá tartozik, annak az életében nem az embergyilkos, a sátán uralkodik. Annak életében nem a bűnök diktálnak, az nem a bűnök rabságában él. Az élet kenyerével tápláltaknak az életében van szabadulás a bűn gyilkos szorításából, mert ismerik a bűnbocsánat még nagyobb erejét. Nem reménytelen a küzdelem bűneink ellen, nem eleve kudarcra ítélt ez a harc, hanem győztes lehet, mert a Győző jár előttünk, és erejét adja ebben a küzdelemben. Urunk igéje a reménység lángját is nagyra szítja szívünkben. Meghívásunk van az örök életre. Nem a halálé az utolsó szó, nem a sírunk az utolsó szállásunk. Azok, akik sírnak és gyászolnak, megvigasztal- tathatnak. Elnyeletett a halál diadalra ! Isten szeretetéből még a halál sem szakíthat ki minket. Nem kell úgy sírnunk, mint akiknek nincs reménységük; nem kell úgy félnünk és rettegnünk halálunkat, mint akiknek a földi vándorút hamuba sült pogácsáján kívül nincs semmi útravalojuk. Hiszen mi az Élet Kenyerével elégíttetünk meg! Jézusunk szava asztalhoz hivó szó is. Asztalához is hív, hogy ott testével és vérével tápláljon, bűnbocsánatot adjon; az úrvacsorában önmagával és testvérekkel közösségbe vonjon; és elénk adja a végső nagy reménységet, a nagy lakoma, az üdvösség ígéretét. Ezért, jöjjetek, higgyetek! Jöjjetek, vegyétek, egyétek! Jézus Krisztus az Élet Kenyere! Ittzés János Áprily Lajos BESZÉLGETÉS A FÖLDDEL „Dacia dat tumulum..." Erdély adja a sírt. - Szenei Molnár Albert halálára Irt epigrammából Ö föld - földem, amelyre most a szélben, piros levél hull s hűs eső csorog, ó part, amelyre szomjan visszatértek világcsodákkal élő vándorok, lehullt anyakéz helyett anyakézzel a csendesítő ágyat te veted, szólsz és megindul intő esti szódra sok főlehajtó kedves gyermeked. Dacia dat tumulum. Ti rokon-testek, kedvesek, barátok, te engedelmes lábú hosszú sor, hol a művész, ki márványkőbe vésse ezt a múlást - az óriás Aux morts? Peregve tűntök szédítő ködében, s egyetlen csuklót meg nem foghatok. Hiába sírnám: Suhogó haláltánc, halálba-indulók, megálljatok. Ó, láttam hullni drága eszmetársam, aki árnyékba - árnyék - itt suhant, a verejték-áztatta pesti ágyról hogy húzta őt a házsongárdi hant. Ó föld: Cenkalja, Őrhegy, templom-árnyék, sok karthaüzi-szegfűs cinterem, van-e rögöd, mely nem halállal áldott s van-e köved, amely delejtelen? Amit te adtál, mind a tiéd az élet, s tudom, az is tiéd, ki elhagyott, te szólsz s megindítod a messzeségből s lesz hűtlen nyugtalanból hű halott. Ó, sokasodó testek altatója, a súlyukkal a súlyod egyre nő, s egyszer szivem tövéig ér a vonzás, erdélyi föld, erdélyi temető. Dacia dat tumulum.
