Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-08-28 / 35. szám
Evangélikus Élet f 53. ÉVFOLYAM 35. SZÁM 1988. AUGUSZTUS 28. SZENTHÁROMSÁG UTÁN 13. VASÁRNAP QRSZÄGÖS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 5,50 Ft Olyan könyv, amelyet mindennap olvasok, csak egy van: az Újtestá- mentom. Már húsz esztendőnél több ideje, hogy naponként olvasok belőle. Mindig ott van az asztalomon. A koporsóban is az legyen a szívemen. Gárdonyi Géza ■■■■■■■■■■■■■■■■■ Az igazi hit cselekedetekben nyilvánul meg HÁROM NEMZEDÉK és mi következik utána? Cikksorozatom cimét Szék fii Gyula méltán híres, több mint félszázaddal ezelőtt megjelent könyvének címétől kölcsönöztem - némi módosítással. A mellékmondatát - eredetiben „és ami utána következik” - kérdő módba tettem. Ezzel is együttgondolkodásra, töprengésre, döntésre, feleletkeresésre kívánva indítani az olvasót. A most és itt élő három nemzedékről szeretnék hangosan gondolkodni. Valamelyikhez mindannyian hozzá tartozunk s így egymásnak kortársai és sorstársai is vagyunk. Egymásért való felelősségünk elháríthatatlan. Ennek tudata késztet az írásra. Egyre többször hallhatjuk ezt a sajátosan vallásos eredetű szót: hit, illetve igei alakjában: hinni. Gyakran hangzik el egyházon kívül élők ajkán is ilyen megfogalmazásban: Hit nélkül nem lehet élni. A hit fontosságát felismerők a tudományban, a józan észben, vagy éppen a jövőben hisznek. Ezekben az esetekben a tudományt művelő, a józan eszét használó, a jövőt munkáló ember önmagában hisz. Amikor mi, keresztyének, a hitről beszélünk vagy írunk, akkor minden esetben az Istenbe és az ő fiába, Jézus Krisztusba és a Szentiélekbe vetett hitre gondolunk. Számunkra a Szentháromság egy Isten az a „fix pont”, akit megragadunk hitünkkel, akibe megkapaszkodunk változó múlandó világunkban, mert ő az Alfa és az Ómega, ... aki van, és aki volt, és aki ellövendő: a Mindenhatódéi 1,8). ő az, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8). Ez a hit Isten ajándéka, ő munkálja bennünk szavával, éltető igéjével és ígéreteivel. Pál apostollal valljuk: A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által (Róm 10,17). Ez a hit forma szerint az ember belső meggyőződése. Luther , ezt így fogalmazta meg: A hit a lélek Isten iránti magatartása; A hit befelé és felfelé Istenre néz. Más meghatározás szerint a hit kapcsolat- tartás, közösség Istennel. Egy hasonlattal azt mondhatjuk, hogy a hit Istenre való ráhangoltság. Ügy, amint egy rádiókészüléket ráhangolnak az adóállomásra, és az felfogja annak elektromos jeleit. így fogjuk fel mi is Isten nekünk szóló üzenetét hitünkkel. A keresztyén hit tartalma szerint meggyőződés Isten létéről, világot és életet teremtő és fenntartó munkájáról, atyai jóságáról. Egyben bizalom Krisztusban, Isten Fiában, aki életét áldozta értünk a kereszten és megváltott minket a bűn és a halál hatalmából. Végül a hit a nem láthatók felőli bizonyosság, így bizonyosság abban, hogy Jézus Krisztus elküldte az egyházat teremtő Szentleiket, aki által meghívott szent országába. Ezért bizonyosak vagyunk abban, hogy Krisztusért van számunkra feltámadás és örök élet. A hitnek ez a gazdagsága a múlandó világban békességgel és örömmel tölt el bennünket. Hitünk, ez a belső meggyőződés akkor lesz ismertté a másik ember előtt, ha megváltjuk. Ezt tesszük a hitvallásban. Jézus fontosnak tartja a reá irányuló hitünk megváltását, amikor azt mondja: Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek mennyei Atyám előtt (Mt 10,32). A hitről lehet beszélni, meg lehet vallani, azonban ez még nem garancia arra, hogy ez a hit igazi. Az ilyen hit lehet családi, vagy gyülekezeti tradíció, vallásosság, örökölt vagy betanult kegyes szólam, uramura- mozás. Van-e az igazi hitnek külső, mások által is felismerhető megnyilvánulási formája? Hogyan lehetek biztos abban, hogy a hitem valódi, igazi hit? Jézus a Hegyi Beszédben azt mondja: Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát (Mt 7,21). A mai vasárnap igéjében (Jak 2,14-17) Isten éppen erre teszi a hangsúlyt, hogy az igazi hitnek van látható, megtapasztalható következménye. Ez pedig az irgalmasság cselekedete. Nem érdemszerző, önmentő cselekedet ez, hanem másokat mentő, felebaráton segítő, Isten iránti hálából fakadó cselekedet. Ezekben a hetekben, amikor ezeket a sorokat írom, magyar népünket és benne evangélikus egyházunkat az Erdélyből menekülteknek az ügye foglalkoztatja. Az elmúlt vasárnapon is imádkoztunk értük és offertóriumot tartottunk megsegítésükre. Ez is egy alkalom volt arra, hogy az igaz hit megmutatkozzék mások terhét vállaló áldozatos szeretetben. Vajon tanús- kodtak-e imádságainkban és adományainkban megnyilvánuló cselekedeteink hitünk igazi voltáról? Befejezésül hadd idézzek költőlelkészünknek, Kutas Kálmánnak 1985-ben megjelent kötetében található A hit című verséből, amelyben az igaz hitről tanít. A hit oly tiszta látás, melyhez foghatót nem tud megadni semmi bölcselet. Kitágult szívvel érez minden iránt, mi véres fájdalom -, mi meggyalázás, jogorzás, jogtiprás. Nincs oly erő, mely bátrabbá tudna tenni. A földön nem lehet oly nyomorult, száműzött, aki iránt ne hajtna szánalomra: segítsd! Pintér János Az első nemzedék Az én nemzedékem, az általában 70 éven túliaké, a nagyszülőké, akik immár „bibliai korba” értek. Azoké, akik - részben - még az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek s akik, bár gyermekként de átélték az első világháborút és annak következményeit. A Trianon utáni Magyarországon, a Horthy-korszakban lettek felnőtté s ifjúkoruk idejére esett az első nagy gazdasági válság (1929), némelyek talán munkanélküliek is voltak, diplomával villamoskalauzok, vagy épppen utcaseprők. Azután „végigcsinálták” a II. világháborút, a frontot és az ostromot - némelyek talán Auschwitzot is - s mindezt túlélve úgy köszöntötték a „budapesti tavaszt”, mint nemcsak egy országnak, de saját életünknek is reményteli új korszaka hajnalát, poraiból - szó szerint is - újraéledését. S azután átvészelték a Rákosi- korszak feneketlen bugyrainak keserű csalódásait is. S azután 56-ot- s itt maradtak. Részt vettek továbbra is az oly sokszor megtépázott ország újjáépítésében, mert vallották: „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely.” S az egyházi ébredés részeseiként, tahii és más konferenciákon is. megerősödött hittel hitték: „Az Úr csodásán működik - de útja rejtve van...” Nem csupán nosztalgia tehát, ha- márcsak életkoruktól is meghatározottan - hosszú életük tapszta- lataira visszapillantva óhatatlanul keresik, kénytelenek keresni és észrevenni az összehasonlítás alkalmait, egykor és most között. Igaz, hála Istennek, nincsen már „Má- ria-Valéria-telep”, nincsenek sarki koldusok és kivándorolni kényszerülő munkanélküli ezrek, nincsen „Róbert bácsi ingyenleves-kony- hája” stb. Sőt, ellenkezőleg: úgy tűnik napjainkban már a jóléti és fogyasztó-társadalom némely ismérvéi mutatkoznak. Gondot okoz az autóközlekedés túlzsúfoltsága, s bár van lakáshiány, mégis a budai hegyekben s másutt kacsalábon forgo kastélyok épülnek - furcsa módon, épp mint „azelőtt”, de miből, hiszen „tőkések” nincsenek - gomba módra nőnek ki a földből szinte a bárok és butikok- hiányzanak viszont olcsó kisvendéglők és kávéházak, ahol egykor költőink s művészeink találkoztak s sokszor műveiket is alkották -. S mégis, vagy éppen mindezért: hiába keressük az életminőség elvesztettnek tűnő légkörét, hangulatát, sőt valóságát, az életcél egy magasabb szemleletét. „Gimnazistákat faggatok, mire készülnek. Azt kell nezni, mi fizet jól. A munka? Fenét, a pénz! Eszembe jutnak a régi mesteremberek, akiket gyerekkoromban annyira becsültem. Nyári vakációmat egy dunántúli uradalomban töltöttem; számomra az a major a világ minden kincsével fölért. Takaros istállók, kocsiszínek, pajták... de főleg a műhelyek! A szíjjártóé, a lakatosoké, bognároké, kovácsoké. Nem tudom, boldogok voltak-e ezek a mesteremberek... ám a munkán nem álltak bosszút sohasem. Nem volt dicsőség elkapkodott munkáért levágni a nagy pénzt. Mert maga a munka szent volt.” (Szakonyi Károly, A mesterség becsülete, Magyar Nemzet, 1988. március 28.) Ez csak egy példa, a számtalan közül. Nem véletlen, hogy Gundel Imre kitűnő könyvének címe: „A vendéglátás emlékei”. Igen, az egykori Üres magyar vendéglátásról csak emlékek vannak, - például Krúdy műveiben. Nem idealizálni kívánjuk a korszakot, melyet már a történelem megítélt s melynek mulasztásairól és vétkeiről már oly sokszor és sokan írtak s amiket senki nem ismer jobban, mint éppen az a nemzedék, amely annak részese, tevőlegesen vagy/és szenvedőén. Mégis fel kell vetni a kérdést, - mint Szakonyi idézett cikkében is -: Honnan vették az egykori boltosok, kézmívesek, pincérek és kávésok munkájukhoz a tartást és a jellemet, a „kedves vendég-vevő” jóérzését és érdekét valóban szolgáló magatartást, ezt a nemzedékről- nemzedékre szálló, valóban haladó hagyományt? Tálán az iskoláiktól is. Mert bizonyára nem véletlen, hogy ez az „első” nemzedék szívesen emlékezik az iskoláira. Tisztelettel és szeretettel néhai tanítóira, tanáraira, az iskola szellemére, amely nemcsak tudást, hanem erkölcsi tartást is adott, nevelt igaz emberségre. S adta az összetartozás érzését, amely 50 és több éves érettségi találkozókra is elhozta, néha az óceán túlsó feléről is, az öregdiákokat. Ezért akarják - akarjuk - most (Folytatás a 3. oldalon) Az az ember, aki á fatalizmus híve, aki a vaksors és a könyörtelen végzet beteljesedésében hisz, nem imádkozik. Az ilyen ember azt mondja teljesen felesleges az ima. Felesleges, mert én csak egy porszem vagyok. A végzet szele sodor ahova akar. Ebbe nincs se módom, se jogom beleszólni. Az imádkozást hiábavaló időtöltésnek értelmetlen lázadásnak gondolja az ilyen ember. Nevet, gúnyolódik az imádkozó emberen. Milyen sokszor családon belül is találkozunk ezzel a gondolkodással. Szégyenlek imádkozni, mert szeretteim is gúnyolódnak rajtam. Máskor magam is érzem, hogy életem olyan mint másoké. Sikereim nem nagyobbak mint munkatársaimé. A bűnök ugyan úgy körülveszik életemet mint a szomszéd életét. Gonosz emberek belém rúgnak, átgázolnak rajtam. Nem tudok változtatni a sorsomon. Uram amíg Rád figyelek mások elhagynak, kinevetnek. Akik csak a látszathoz igazodnak gúnyolódnak rajtam. Szégyenlek imádkozni. Uram ma csak a teljesítmény számít. Csak azt veszik számításba az emberek, amit meg lehet mérni. Csak az az érvényes, aminek pénzben kifejezhető értéke van. Az az igazi, amikor arról ÉLŐ VÍZ & Az imádkozás problémái panaszkodik valaki, hogy a fáradtságtól szinte összeesett. Ilyen közgondolkodás mellett szégyenlek imádkozni. Az imádság nem fárasztó. Az imádságnak nincs gyors eredménye, amit pénzben lehet mérni. Uram, ha őszintén magamba nézek nem imádkozom többet. Bűnöm, melytől undorodom újra és újra erőt vesz rajtam. Szégyenlek már Eléd állni, s bűnbocsánatért esengni. Nem merem már kérni őrizz meg a gonosztól. Látják ezt mások is, és így vélekednek. „Hiába imádkozik.” „Hol van Istened, aki megsegít.” Nézz inkább ránk, segíts magadon az Isten is megsegít.” „Gúnyolódnak rajtam mind akik látnak, Ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják.” uram Köszönöm, nogy minaezeK ellenére Te mégis bíztatsz az imádságra, fgy imádságomat reménységgel mondhatom el. A reménységet, a horgonyhoz lehet hasonlítani. A horgony akkor végzi a feladatát amikor nem látszik. Akkor fogja erősen a hajót amikor belevág a tenger homokjába. Távoli szemlélő csak azt látja, hogy a hajó ugyan ringatózik a víz színén, de nem sodorja a vihar. Nincs kitéve a pillanatnyi helyzetnek. Valami megtartja. Az imádság akkor tartja az életünket, ha beleszánt Isten országába. Nem az a fontos, hogy mi látszik belőle. Jézus így tanított imádkozni: Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban. (Mt 6,6). A fontos, hogy megőriz az ár sodrásától. Megőriz attól, hogy életemet a körülöttem élő emberek erkölcsi gondolkodásához szabjam. Megőriz sok bűntől. Uram, köszönöm, hogy biztatsz az állhatatosságra. Én mindent azonnal szeretnék. Türelmeden vagyok. Szégyenlek újra és újra türelemmel eléd állni, és várni. Szégyenlek a rohanó emberek szeme elé kerülni, a türelmes várakozással. tyi először dolgozunk, kimerülünk, és utána Tőled kérjük a helyreigazítást. Két sokat munkálkodó, hitelődünk nem így tett. Eredményes munkájukat megelőzte az állhatatos ima. Nursiai Benedek közmondássá vált mondata: Imádkozzál és dolgozzál. Luther pedig így fogalmazta meg: Ma sok dolgom van, tehát sokat kell imádkoznom. Mindketten arról tanúskodnak, ne szégyenünk imádkozni. Teljesítményekre éhes világunkban is van helye az imának. Ne szégyeljük, hogy erőnk kevés, hogy félünk egy feladattól, hogy bűneink erőt vesznek rajtunk. Nem baj ha mosolyognak azon, hogy imádkozom. Uram köszönöm, hogy imádkozhatok. Szabó Vilmos UJ VALLÁSÜGYI TÖRVÉNY KÉSZÜL Örömmel láttuk a televízió HÉT című műsorában két vasárnap estén közvetített riportokat, melyekben különböző egyházak vezetőivel beszélgettek. E beszélgetésekből értesültünk, hogy előreláthatólag 1990-ben kerül az országgyűlés elé az a törvénytervezet, mely a vallás szabad gyakorlatát és a lelkiismereti szabadság kérdéseit foglalja magában. Egyházunk részéről dr. Nagy Gyula püspök-elnök szólt arról, hogy „egyházunk negyven évi fejlődés után nagyon jó helyzetben van... egyházunk államunkhoz és a nemzetközi élethez való viszonya nagyon sokat fejlődött és gazdagodott. Legfőbb ideje, hogy a negyven évvel ezelőtti keret egyezményeket most felváltsa egy részletesebb törvény, mely az egyház életét új keretek és új lehetőségek elé állítja.” őrülünk annak, hogy a törvényalkotás folyamatába az egyházakat is bekapcsolják, - bennünket is megkérdeznek. A törvényelőkészítéssel kapcsolatos kérdésekre lapunk hasábjain visszatérünk. Megszólalnak a csengők Itt van egy új tanév kezdete. Bizonyára nem csak a szülők - elsőrenden nem is ők, hanem gyermekeik, unokáik érezték ennek a szünidőnek is a rövidségét. Valóban, mintha tegnap lett volna, amikor a tantermek tábláin összefüggő szóvá kerekedett az a bizonyos varázsszó: VAKÁCIÓ! Ezekben a napokban újra megtelnek a nyáron elárvult iskolatermek, előadói szobák. Kis és nagy diákok foglalják el helyeiket, hogy az új tanév feladataival megbirkózzanak. Nem kis feladat előtt állnak. Hiszen jövőjük szempontjából nem lehet közömbös egyetlen tanév sem. A betűvetést most kezdő elsőosztályos kisiskolástól kezdve az egyetemi előadótermekben ülő „öregdiákokig” mindannyian a hatalomnak tartott - s jogosan annak tartott! -, tudás egy-egy fontos lépcsőfoka előtt állnak. S aki sikeresen túljut a most eléje állított „lécen", az nagy lépést tesz azon az úton, hogy „kiművelt emberfővé" váljék. Amikor, így tanév kezdetén, mi keresztyének is, hangsúlyozzuk a tudást, az emberi elme kibontakozását, az értelem maximumát, ugyanakkor nem hallgathatunk arról sem, hogy a tudás mellett - legalább annyira -fontosnak tartjuk a nevelést is. Nevelést az életre, a szépre, a jóra, az igazra, az emberségre. Évtizedek óta az a hamis felfogás került nálunk is uralomra, hogy az oktatás elsőrenden az állam feladata. S úgyszintén átadtuk a nevelést a közösségnek, a társadalomnak. Sok családban bölcsődés- kortól a kötelező iskolai oktatás idejéig a gyermekek csak aludni jártak haza. A szülők többsége azt gondolta, hogy mindent megtesz gyermekéért, ha otthont, meleg szobát s esetleg terített - néha nagyon is dúsan terített -, asztalt ad gyermekeinek. Ugyanakkor elfeledkezett vagy kényelmi okokból lemondott gyermekeik érzelmi s családi neveléséről. Ma már joggal kérdezhetjük : vajon ezek a gyermekek milyen családi élményt visznek magukkal a saját családi életük kialakításában. Az érzelmileg korán „kifulladt" ifjúság, a széthulló házasságok fémjelzik ezt a gondolkodás- módot. A közösség, a társadalom vagy az iskolai közösség sok gondot levehet a szülők válláról, de a gyermekek nevelésében csak segíthet a szülőknek. Mert a gyermek - egyetlen társadalmi formációban sem nélkülözheti az otthon, a család összetartó szeretetét, a legkisebb közösség élményét. Ha boldog jövőt akarunk gyermekeinknek, akkor újra fel kell fedezni a családi közösségben rejlő nevelői ráhatást, annak összetartó erejét, s a nehézségekhez hozzászoktató tűrőképességet. Természetesen ehhez az szükséges, hogy a szülők rádöbbenjenek arra, hogy saját maguk számára is mit jelent a család s mit jelent a szülői felelősség az Isten által rájuk bízott gyermekeik iránt. Nem a mi feladatunk arról szólni, hogy mit vár a társadalom az iskolai nevelőktől. De annyit nekünk is el kell mondanunk, hogy a sokszor nagyon mostoha körülmények között dolgozó pedagógusoknak is lehetőségük van megújulásra. A csak fizetésért dolgozó pedagógus sosem tudott, s ma sem tud sem jól oktatni sem helyesen nevelni. Ismerjük a pedagógusok nehéz anyagi helyzetét. Évek óta ígéret van arra vonatkozóan, hogy rendezik a tárgyi és személyifeltételeket, hogy ezzel is kifejezzék társadalmunk oktató-nevelő munkájuk fontosságát. Sajnos, lehet, hogy mindez ma még csak remélt álom, de egy biztos: teljes életükkel elkötelezett pedagógusok-nevelök nélkül semmiféle oktatási, tantervi korrekció nem ér semmit. S az elkötelezettséghez anyagi biztonság is kell! Bár - reménységünk szerint - csak jövő ősszelfog megszólalni újra evangélikus iskolában a tanévet köszöntő csengő, de ebben a tanévben is több tízezer evangélikusfiatal kezdi az új tanévet. Ézek közül sokan már az elmúlt tanévben is különböző szintű egyházi oktatásban részesültek, vagy éppenséggel ezen a nyáron résztvettek a gyenesdiási, balaton- szárszói vagy másutt rendezett ifjúsági konferenciákon. Bizonyára ők sem fogják elfelejteni azt a sok lelki áldást, amelyben személy szerint őket részesítette a Mindenható. Az iskolapadban, a szabadidőben, pajtásaik és barátaik között úgy kell tanulniok, szórakozniok és játszani- ok, hogy jó iskolatársak, becsületes barátok maradjanak, nem felejtvén mindazt, amit általuk akar elvégezni Uruk, Mesterük. A gyakorlatban az aszokás, hogy az iskolákban végzendő hitoktatás csak későbbi időpontban kezdődik el, de a tanév elején erről is ejtenünk kell néhány mondatot. Hiszen az iskolai hitoktatás nagy lehetőség arra, hogy a tankötelesgyermekeink rendszeres hitoktatásban részesüljenek a hit alapvető kérdéseiről, egyházunk tanításáról, a keresztyén Anyaszentegyház életéből. Ez is áldott lehetőség arra, hogy gyermekeink megismerjék Isten dolgait s hitükkel ragaszkodjanak 02 élő Istenhez. Újra megszólalnak az iskolák csengői. Újra benépesülnek az osztálytermek. A végig nagybetűvel irt VAKÁCIÓ már csak emlékeinkben él. Gyermekeink elé ezekben a napokban csak az átélt élmények, a nyári táborozások hangulatai, a fóti kántorképzőben eltöltött napok, a gyenesi ifjúsági konferenciák felejthetetlen tábortüzei filmkockaként jelennek meg. Mindezeket az áldott lehetőségeket szivünkben megőrizve, a kedves emlékeket, az új barátokat el nem feledve, az elvégzett munka örömén megpihenve legyen áldott az I988-89-es tanév! Karner Ágoston Gúnyolódnak rajtam, mind, akik látnak, Ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják.
