Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-03 / 1. szám

r evangélikus ÉI 53. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1988. JANUÁR 3. ÓÉV-ÚJÉV ÚJÉV UTÁNI VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 5,50 Ft Az Úr Lelke van énrajtam, mert felkent en­gem, hogy evangéliumot hirdessek a szegé­nyeknek; azért küldött el, hogy szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak sze­mük megnyílását; hogy szabadon bocsás­sam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét. Lk 4,18-19 V ________________________________________________________> I I/ ÚTRAVALÓ - 1988 Határkőnél állunk. Életünk egy éve elmúlt, új esztendő útjára indulunk. Ezt tesz- szük a családban, gyülekezeteink­ben és egyházunkban, népünk és a világ életében. Jó ilyenkor rövid időre megállni. Egyfelől azért, hogy visszatekint­sünk a megtett útra. Hogy bűnbá­natot tartsunk amiatt, amit elmu­lasztottunk, vagy amiben hűtle­nekké váltunk. De másfelől azért is, hogy hálát mondjunk Istennek azért a sok jóért, amivel szeglete az elmúlt évben is megáldott ben­nünket, családunk életében, egy­házunkban, népünk és a világ el­múlt esztendejében. Békében él­hettünk, örömök és gondok, nehéz próbatételek között is együtt épít­hettük a jövőt, erőink megfeszíté­sével fáradozhattunk nagy célo­kért. Jó, hogy a reménység hitével tekinthetünk vissza sok mindenre az elmúlt esztendőben: vesztesége­inkre, drága halottainkra, meg nem valósult terveinkre. Mindezek Isten kezében vannak. Neki hatal­ma van rá, hogy a halálból is életet teremtsen, új tavaszt hozzon, ami- icor száradó őszi leveleken és a tél fagyos talaján járunk. De ilyen határkőnél, az év for­dulóján, még inkább előre kell te­kintenünk. Mert az út folytatódik. Szükség van hitünk jó reménységé­re, szeretetünk áldozataira az új esztendőben -, talán még inkább, mint eddig. Az út előttünk folytatódik. Nincs megállás. Leg­feljebb néhány perce, hogy a reánk váró tennivalókról gondokoz­zunk. Milyen lesz az az út, amelyre most léptünk, az 1988. esztendő? Az egyházban, gyülekezeteink­ben soraink rendezése és a minden­kit - a más véleményen lévőket is - magába foglaló, belső egység ke­resése a legfontosabb feladatunk. Mert nagyon sok közös erőfeszí­tésre van szükségünk: új Teológiai Akadémiánk építésében, az evan­gélikus giiúnázium ügyének előbb- revitelében, a gyülekezeti hitokta­tás kiépítésében, a lelkészképzés és a diakóniai munka, az evangélikus sajtószolgálat sok közös feladatá­nak vállalásában és véghezvitelé­ben -, hogy csak a legfontosabba­kat említsem. De fokozott próbája lesz hitünknek az új évben az is, hogyan vállalnak részt gyülekeze­teink, híveink az egyházi élet vár­ható, növekvő anyagi terhei hor­dozásában : tudnak-e mindenki közös erőfeszítésével áldozatokat hozni a gyülekezeti, lelkészi szol­gálat a közegyház diakóniai intéz­ményeink fenntartásáért az eddigi­nél is nagyobb mértékben? Ez az év többet kíván majd szép szavak­nál, pusztán érzelmi fellobbaná- soknál: állandó és hűséges áldo­zathozatal kell minden hívünk, minden evangélikus család részé­ről ahhoz, hogy egyházi életünk előrehaladhasson, egyházi szolgá­latainkat fenntarthassuk. Lesz-e minderre erőnk, hűség és áldozat- vállalás bennünk az új esztendő­ben? Népünk és a világ életében is megp­róbáló esztendő vár ránk. Egész magyar népünk hatalmas, közös erőfeszítésére lesz majd szükség ahhoz, hogy gazdasági-társadalmi gondjainkból, nehézségeinkből ki­bontakozhassunk - nem először és bizonyosan nem utoljára történel­münkben. Az egyházak, a hívő emberek jó példát kell, hogy adja­nak a köz javáért, hazánk javáért, hazánk jövőjéért való, elkerülhe­tetlen áldozatvállalásban. Közben pedig vigyáznunk kell arra, hogy meglássuk, segítsük a gyengébbe­ket, a kisjövedelműek súlyos gond­jainak hordozását, az idős embere­ket, a testi-lelki sérülteket, segít­sünk nagyobb terheik hordozásá­ban. A mai világ életében is próbás időszak fordulóján állunk. Eldől, rohan-e világunk egy új világka­tasztrófa felé, vagy valami új kez­dődik el, bizalom a fegyverkezés őrülete helyén, a béke megőrzése, az emberséges élet biztosítása éhe­zőknek, szenvedők millióinak, százmillióinak a Földön? Itt, ezen a.területen is sok alkalmunk lesz a régi egyházi mondás (Óra et labo- ra) szerint az imádkozásra és a jó cselekvésére. Az útravaló Erőnkön felül való út előtt ál­lunk? Sokan talán erre gondol­nak, elfáradva és megkeseredve életük küzdelmei között. És ha csak a magunk erőire támaszkod­hatnánk, több okunk lenne az ilyenfajta gondolatokra és hangu­latokra. De keresztyének, hívő emberek nem gondolkodhatnak így - csüggedten és kishitű mó­don! Ha kevés az erőnk magunk­ban, van útravalónk, amely meg­sokszorozza erőinket a legnehe­zebb útszakaszokon is. Ez az „út­ravaló” Isten igéje, az evangélium kimeríthetetlen lelki erőforrása, amely naponként képes újjáterem­teni hitünket, szeretetünket, re­ménységünket ébreszteni. Ez az útravaló jelenik meg a szentségek­ben: keresztségünk egész életünk­re szóló ajándékában, az Úr szent vacsorája kenyerében és borában, az „élet kenyerében”. Rajtuk ke­resztül - láthatatlanul és értel­münk számára felfoghatatlanul, de valóságosan - Isten szeretete, Krisztus áldozata, a Szentlélek ereje árad életünkbe. Akik élik a keresztyén életet, tudják, hogy ez így van. Akik még csak kezdik vagy szeretnék járni a Lélek útját, próbálják meg: az ige és a szentség ereje, az istentisztelet és a lélek csendje megerősítő ajándékai ki- meríthetetlenek. Éppen a nehéz úton, megoldhatatlannak látszó helyzetekben, a testi-lelki próbaté­telekben! Merjünk az új év kezde­tén jobban hinni ennek az „útra- valónak” a megújitó erejében, és éljünk is vele naponként! És még egy fontos „útravalónk” van 1988-ban: a közösség ereje. Együtt, egymás kezét fogva kell járnunk az úton, legyőzve min­dent, ami szétválaszthat, elszakít­hat egymástól: véleménykülönbsé­geket, feszültségeket, más látásmó­dokat, segítve egymást és bízva egymásban. Egyedül maradva vagy széthúzva, csoportokra sza­kadva elesünk, eltévedünk az úton. Együtt, az egyház és a gyüle­kezet, népünk és az emberek kö­zösségében segíteni tudjuk a gyen­gébbet, a kishitűt, a botladozót. Mérhetetlenül fontos a testvéri kö­zösség, az egymással összekötő szeretet és bizaíom ereje - 1988- ban is! Az egyház tagjai, a hívő embe­rek azért tudnak reménységgel in­dulni az útra próbatételes időkben is, mert bizton tudják: Isten kézen­fogva vezetj láthatatlanul gondun­kat viseli. Uj határköveknél, a vi­lág és az emberszívek aggodalmai, félelmei között erőforrásunk ez a jézusi ígéret: „íme én veletek va­gyok minden napon, a világ vége­zetéig!” (Máté ev. 28,20) Induljunk el együtt, ezzel az erős hittel és reménységgel az új eszten­dő útján! Dr. Nagy Gyula „Bátorítás és további reménység forrása...” NYILATKOZAT A magyarországi történelmi protestáns, ortodox, szabadegyházak, uni­táriusok és izraeliták képviseletét magában foglaló Egyházközi és a Katoli­kus Békebizottság - a hazánkban élő hívő emberek közösségével együtt - őszinte örömmel és megelégedéssel üdvözli azt a történelmi jelentőségű eseményt és tényt, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke és a Szovjet­unió Kommunista Pártjának főtitkára december 8-án aláírta a szovjet­amerikai szerződést a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszá­molásáról, a nukleáris korszak első leszerelési egyezményét, ami első való­ságos lépés a már meglévő nukleáris fegyverek megsemmisítése útján. Ezzel a megegyezéssel a békeszerető, közöttük a vallásos emberek olyan célja és óhajtása vált valóra, amely korábban szinte egyáltalán nem, vagy alig kecsegtetett a megvalósulás reménységével. A hívő emberek akkor is, amikor az esélyek csekélynek tűntek, békevágyuk kifejezésével, a béke és leszerelés ügyét munkáló politikusok és kormányok támogatásával, hitük­ből fakadó felelősséggel, és elkötelezettséggel együttműködve minden bé­kemozgalmi erővel fáradoztak a béke és leszerelés ügyéért, a boldogabb emberi életért és imádkoztak mindezért. Most hálaadás és örvendezés tölti el a hívő emberek szívét ama valóságnak a megtapasztalása fölött, hogy a békesség Istene meghallgatja az emberiség békéjéért mondott imádságot és buzgó esedezést. Egyidejűleg bátorítás és további reménység forrása és záloga ez a meggyőződés; van lehetőség a konfrontációtól az együttműkö­dés felé fordulni, a nukleáris megsemmisülés veszélyét nem ismerő, bizton­ságos, atomfegyverektől mentes világ megteremtése érdekében. A hívő emberek a jövőben is szent kötelességüknek tartják a hűséges és odaadó könyörgést és a fáradhatatlan munkálkodást e cél megvalósításáért, nem feledve az isteni ígéretet: „a jövendő a béke emberéé” (37. Zsoltár 37. vers). Katolikus Békebizottság Egyházközi Békebizottság Államtitkári beszámoló - Képviselői vélemények Először a Parlamentben az egyházpolitikáról Felszólalt egyházunk püspök-elnöke Miként olvasóink előtt ismeretes, december 16-17. között tartotta az Országgyűlés téli ülésszakát. A második napon került sorra Mik­lós Imrének, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének a beszámolójára, az állam egyházpolitikájáról, a hi­vatal munkájáról. A nagy érdeklő­déssel várt, a több mint három évti­zed munkáját összefoglaló beszá­molóra meghívást kaptak a magya­rországi egyházak vezetői. A ven­dégeket külön köszöntötte az Or- szággyűlés. Miklós Imre államtitkár mintegy negyvenperces beszámolóját köve­tően (amelyről részleteket közlünk) hozzászóltak Kürti László reformá­tus püspök (Borsod-Abaúj-Zemp­lén megye), dr. Bak István nagykö­zségi tanácselnök (Bács-Kiskun me­gye), dr. Szakács József a Magya­rországi Szabadegyházak Tanácsá­nak elnöke, Kiss Józsefné könyvelő (Veszprém megye), Berecz János az MSZMP KB titkára (Szabolcs— Szatmár megyei képviselő), Bíró Imre római katolikus kanonok, Szentágothai János nyugalmazott egyetemi tanár, MTA tudományos tanácsadója, dr. Schöner Alfréd fő­rabbi, dr. Nagy Gyula egyházunk püspök-elnöke, dr. Velkei László (Borsod megye) és dr. Czoma Lász­ló múzeumigazgató (Zala megye). A felszólalások után a parlament egyhangúlag elfogadta az államtit­kári beszámolót. Az alábbiakban összefoglaljuk az Országgyűlésen elhangzottakat. MIKLÓS IMRE államtitkár elöljáró­ban köszönetét mondott a téma parla­menti napirendre tűzéséért. Majd igy folytatta ­Ä mai magyar társadalmi valóság egyik fontos jellemzője, hogy immár hosszú idő óta megnyugtatóan rende­zett az állam, valamint az egyházak és vallásfelekezetek kapcsolata. A párbe­széd, az alkotó együttműködés olyan időszakát éljük, amikor a figyelem a nép javára végzett közös munkára és összefogásra irányul. A jelenlegi kedvező helyzet több év­tizedes küzdelmekkel, útkereséssel teli. fejlődés eredménye, amely a szemben­állástól a szocializmus építésében vál­lalt felelősségig, a haza javára végzett közös munkáig vezetett. - A további­akban ennek az útkeresésnek és útrata- lálásnak a több évtizedes történelmét ismertette, majd a fejlődés eredményét így értékelte - A társadalmi fejlődés következtében az állam és az egyházak között tartalmában és minőségében magasabb színvonalú politikai kapcso­latok jöttek létre és szilárdultak meg. Lehetővé vált, hogy az egyházak érté­keikkel hozzájáruljanak a társadalom erkölcsi színvonalának emeléséhez, szellemi életének gazdagításához, tevé­kenységükkel részt vegyenek közös ér­dekeinket szolgáló gazdasági, szociális, kulturális és_ erkölcsi feladataink meg­oldásában. Államunk az egyházaknak ilyen jellegű tevékenységét társadalmi­lag hasznosnak ítéli, elősegíti és el is ismeri azt. Hazánkban a lelkiismereti és vallás- szabadság zavartalanul érvényesül. A kialakult helyzet összhangban áll a helsinki megállapodásokkal, és jó felté­teleket biztosít a továbbfejlődéshez is. A világnézeti hovatartozást, s így a val­lásosságot is az állampolgárok magán­ügyének tekintjük, s ezért vallásos hon­fitársaink számát semmilyen hivatalos adatfelvétel alkalmával nem méljük fel. A vallásos meggyőződés nem lehet előny vagy hátrány forrása. Beszámo­lójának további részében az államtit­kár hangsúlyozta, hogy az állam tiszte­letben tartja az egyházak autonómiá­ját, az egyházak pedig kifejezésre jut­tatják nézeteiket az egész népet érintő kérdésekről. Az államtitkár szólt arról, hogy az egyházak és képviselői a társadalmi és politikai közélet fórumain tevékenyen részt vesznek. - Majd kitért a beszéd az egyházak és a Hazafias Népfront kö­zötti rendszeres konzultációra, az Or­szágos Béketanács keretében működő Én már csak imádkozni tudok. Raj­tam már senki és semmi nem tud segíte­ni. Isten sem tudja kiszabadítani élete­met ebből a helyzetből. Kétségbeesett, elcsüggedt, reményüket vesztett embe­rek sóhajai ezek az ismerős mondatok. Sokszor elhagyták a mi ajkunkat is. A zsoltárokat mind ilyen emberek írták. Ezt a zsoltárt is. Minden számí­tás, minden elképzelés zsákutca. Gyó­gyíthatatlan betegség, összekuszált csa­ládi szálak, nyugtalan lelkiismeret gyötri a zsoltáros szívét. Mindezt teté­zi, hogy körülötte örvendező emberek élnek. A boldog szomszéd azt lesi mi­kor árthat a vergődő zsoltárosnak. Pletykálkodnak a szerencsétlenségéről. Ha ezeket a sérelmeinket családtag­jainknak kezdjük mondani elfordulnak tőlünk. Már a könyökömön jön ki. Ne fárassz már ezzel, oly sokszor elmond- tad már, hogy kívülről tudom. Külön­ben is mindenkinek megvan a baja. Hozzád kiáltok, mert meghallgatsz, Istenem. Uram, Te nem fordulsz el tő­lem. Te nem unod meg panaszaimat. Újra és újra elmondhatom szívem gyöt­relmeit. Te meghallgatsz. Milyen bol­dog tudat, hogy így kulcsolhatom imára a kezemet, Valaki figyel rám. Imánk méfész is lehet, számításaim szerint nincs tovább, de tégy csodát Uram. Jézus is így biztat bennünket: „... bár­mit kértek az Atyától, megadja nektek az én nevemben” (Jn 16,23) Emberileg nincs reménység, de Uram úgy tudod intézni az eseményeket, hogy azok jóra fordulnak. Megállítod ellenségeim ke­zét. így átéljük: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” (Zsid 13,6) Mindez azért, mert úgy őrzői en­gem mint szemed fényét. Nem szolgál­tam rá erre a szeretetre. Csupán a Te Fotó: MTI Varga László Katolikus Papi Békebizottság, az Opus Pacis (a Püspöki Kar békeműve) és az Egyházközi Békebizottság tevékenysé- (Folytatás a 3. oldalon) irgalmad, amely így körül vesz. Én ezt nem érdemiem meg. __ Ezzel a reménységgel élhetünk, az Úr vigyáz rám. Augusztusban egy re­pülőgép-szerencsétlenségről adott hírt az újság. Egy kislány élte túl az ese­ményt. Súlyos égési sebei voltak, de a haláltól megmentette egy ráborult test, amely felismerhetetlenségig elégett. Minden valószinűség szerint az Édes­anyja volt. A Biblia Isten és ember kap­csolatát, földi életünknek ezzel a leg­mélyebb, legmelegebb, legtartósabb vi­szonyával hasonlítja össze. Még ehhez is hozzáteszi, ha egy anya mégis elfe­lejtkezne gyermekéről én akkor sem felejtkezem meg rólad. Úgy vigyáz ránk mint szeme fényére. Atyánk ezt a gondoskodó szeretetét Jézus Krisztusban mutatta meg a legért­hetőbben. JézusKrisztus élete árán kap­tunk bűnbocsánatot. Nem törölte el ellenségeimet. Nem tett fölöttünk ural­kodóvá. Békességet adott a szívembe. Autóknak van egy kis szerkezetük, karburátornak nevezik. Ennek a mű­szernek az a feladata, hogy az autó akármilyen helyzetben áll, ez mindig adagolja az üzemanyagot. Benne az úszó mindig vízszintes helyzetben áll. Nem a gépet kell kímélni a hegyektől. Arra kell vigyázni, hogy az úszó mindig vízszintbe álljon. Ez a feltétele, hogy a gép tovább haladjon a rossz úton is. Uram, ne a próbáktól ments meg. Ne az ellenségeimet törd össze: Uram, a nehéz napokban vezess. Uram, őrizz mint a szemed fényét. Uram, adj békes­séget a szívembe. Uram, adj Krisztu­sért bűnbocsánatot nekem. Uram, ha ezt megadod, akkor minden nap új utak nyilnak előttem. Szabó Vilmos Zsoltár- Őrizz engem, mint mozaikok szemed fényét! Zsolt 17,6-9 A A JL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents