Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-07 / 23. szám
— • • PUSPÖK-ELNOK SÍRJÁÜÁL 'mmmmmmmm felelőssége, amely ma különösen is kihívásban részesül, a béke, az igazságosság és a teremtett világ megőrzése szempontjából és ezt a népek közötti bizalom építésével lehet előmozditani. Még egyszer, hála Isten iránt és hála Káldy Zoltán püspöknek,'és vele szeretett testvért vesztettünk. Hadd üdvözöljön bennünket egy mondat abból az üzenetből, amelyet betegágyáról küldött a Végrehajtó Bizottság 1986. júliusi ülésélálkozással szolgálhatta az ökume- nizmus ügyét. Amikor most búcsúzom tőle, Szent Pál szavai jutnak eszembe, amelyeket a galatákhoz írt levelében olvashatunk: „Isten Fiában való hitben élek, aki szeretett engem és önmagát adta értem”. (Gál 2,20) Elköltözött testvérünk Isten Fiának hitében élt. Egész életében igehirdető volt és koporsójából gyülekezete számára az utolsó igehirdetését hallom: Éljetek Isten Fiában, és 1974 óta mindenekelőtt, mint elnök. Egész személyének és személyiségének teljes fáradhatatlan bevezetésével, lelkiismeretesen és szeretettel készítette elő a budapesti nagygyűlést és bennünket egyházával együtt felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg. Hálásan gondolunk vissza azokra a hetekre. Hálásan felesége iránt is a sok fáradozásért, támogatásért és lemondásért a nagy ügy érdekében. 1975. decemberi hirtelen megnak hitében, amely Jézus tanítása szerint az örök életbe vezet: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, élni fog. Ésaki csak él és hisz bennem, sona meg nem hal”. (Jn 11,25.26). Jézus szavainak reménysége él bennünk, amikor koporsóját körülvesszük. Ezzel a hittel és reménységgel búcsúzok most tőle egyházunk ősi imájával: Adj, Uram, örök nyugodalmat neki és az örök világosság fényeskedjék neki! A gyászoló gyülekezet a sírnál evangéliumból, amelyet egyik megrázó prédikációjában így hirdetett: „Nem a halálé az utolsó szó. A halálnak lehet átmeneti győzelme, de az utolsó szó a feltámadott Krisztusé”. A Christos Diakonos, a Megfeszített és Feltámadott Krisztus részeltesse áldozatának gyümölcseibe, ölelje magához kegyelemmel földi pályafutása alatt sokat fáradozó, utolsó hónapjaiban a betegség és szenvedés súlyos próbatételével megterhelt szolgáját. Dr. Andorka Rudolf egyetemi tanár, szociológus Annak a mintegy 400 ezer evangélikus magyar állampolgárnak a nevében mondok néhány búcsúzó gondolatot Káldy Zoltán ravatalánál, akik - az 6 kifejezése szerint - az „evangélikus hátterűektől” a többé vagy kevésbé aktív gyülekezeti tagokon, közöttük a Deák téri gyülekezeten keresztül e gyülekezet presbitériumáig terjednek. Hogyan emlékezünk a munkásságára? Mint püspöki székfoglalójában mondta, „nehéz szolgálatra” vállalkozott, amikor a püspöki tisztet betöltötte. Azért vállalkozott rá, mert idézem - „evangélikus egyházunkat és népünket nagyon szerette” (Elindulás a diakónia útján. A „Diakónia útján” című kötetben, 13-14. p.). Nehéz és vitás helyzetekben is mindig tudtuk, hogy ezeket az értékeket akarja szolgálni. Ez a gondolat állott a számára olyan kedves diakóniai teológia középpontjában. Ezzel a szolgálattal azt a példát próbálta követni, amelyet közel 2000 évvel ezelőtt a názáreti Jézus mutatott. Ezt tartsuk emlékezetünkben, ha Káldy Zoltánra gondolunk. Szeretnék egy bibliai igét idézni, amely neki különösen kedves volt: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Elérte a legmagasabb tisztséget a világ evangélikusai között, magas közéleti funkciókat töltött be hazájában. Mégis mindig mindig tragikusnak láttam az alakját. Kényelmesebb, nyugodtabb élete lett volna, ha a mai napig szeretett pécsi gyülekezeténél marad. Püspökként meg kellett birkóznia a vállára nehezedő, szinte emberfelettien nehéz feladatokkal, küzdött, őrlődött, végül szó szerint összeroskadt a teher alatt. Ne felejtsük el ezt az áldozat- vállalást! Nem lenne azonban helyes, ha ezzel fejezném be a reá való emlékezést. Hiszen a „-reménység Istenében” hitt. Utolsó prédikációját a Deák téri gyülekezetnek 1985. november 24-én, az „örök élet vasárnapján” tartotta. Azt hiszem, nincs nehezebb prédikátori feladat, mint ezen a vasárnapon igét hirdetni. Mit mondott nekünk Káldy Zoltán ennek a vasárnapnak nehéz szemszögéből? Idézek néhány gondolatot magnószalagon megőrzött prédikációjából. Amikor megvalósul az, amit a keresztyének úgy kémek, hogy Jöjjön el a Te országod”, akkor „eggyé leszünk” a Jézus Krisztusban”. És „már most felmutathatunk botladozó, esendő keresztyén életünkön keresztül” valamit, ebből, akkor „ha más szeretetlen, és mi szeretünk... Ha meg tuduíik bocsátani, ott ahol senki sem bocsát meg, és rá tudjuk tenni a kezünket a kilincsre, a haragosunk kilincsére és azt tudjuk mondani, béküljünk meg”. így fejezte be: „Ez a mi feladatunk, amivel segíthetünk, amivel társadalmunkban is jót tehetünk és az egész magyar társadalom számára segítséget adhatunk”. Ha nem is tudta - mi sem tudtuk - ez volt utolsó tanítása a számunkra, ezzel maradjon meg az emlékezetünkben. Bánffy György színművész A búcsúszavakat hallgatva minket, akik barátainak mondhattuk magunkat, más emlékek is megrohannak. A mindig derűs jóbarát fiús mosolyát látjuk, amint# otthonában is, magánemberként is lebilincsel, varázsa alatt tart bennünket, egyéniségének színességével, irodalmi tájékozottságával, rendkívüli memóriájával. Egyszer egy műsoromat hallgatva azt mondta: Nyelvünk erdőzúgását hallgattam. Mi, ha vele lehettünk, az ő hite erejének zúgását hallgattuk. Isten, és egyházának ügyéért önmagát elégető lelkipásztorként lobogott otthon is, vendégségben is, barátok között is. Keményen, bölcsen, határozottan, szenvedélyesen. Ilyen volt. És számunkra ilyen marad. Ezért is kedvelte József Attila kemény, szenvedélyes fordításában Luther Márton szavait. Ezzel búcsúzom tőle, barátai nevében. (A verset a negyedik oldalon közöljük.) A Lutheránus Világszövetség és a külföldi egyházak képviselői betegedéséig a hónapokat a Lutheránus Világszövetség tagegyházai érdekében kifejtett szolgálat töltötte ki. Még 1975 augusztusában jelentette ki a Végrehajtó Bizottság előtt „a misszió minden élő egyház ismertető jele” és „a misszióhoz hozzátartozik a diakónia is”, mind a kettő pedig arra irányul, hogy „az egyház egy legyen az evangéliumnak igével és szentségekkel való hirdetésében, valamint az égy közös hit megvallásában”. Ebből a bibliai alapból hogy’ hajt ki azután a keresztyének világDr. Paskai László prímás-érsek Káldy Zoltán püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke ravatalánál imádságos lélekkel állok, képviselve a magyarországi római katolikus egyházat is, kérve számára Urunk irgalmas szeretetét. A Biblia szavaival élve, földi zarándokúba vé^et ért. A búcsú perceiben tisztelettel adózok az evangélikus egyház legfőbb vezetőjének és fájdalommal tekintek a püspökre, akivel gyakran találkozva régóta személyes jó kapcsolatban álltam. Úgy ismertem meg őt elsősorban, hogy ő az ige embere volt. Fiatal korától arra szentelte életét, hogy Isten igéjét minél mélyebben megismerje és Isten igéjének hirdetője legyen. Igehirdetői szolgálatát végezte kisebb gyülekezetekben, majd mindig nagyobb gyülekezetek pásztoraként, végül az egész evangélikus egyház irányítójaként. Az ige szolgálata sohasem volt könnyű, de az ő hivatásának a teljesítése sajátos erőpróbának volt kitéve. A hazánkban bekövetkezett történelmi és társadalmi változások próbára tették szolgálatát. A kibontakozás keresésében megtalálta a diakónia útját, amelyen haladva mindvégig hű maradt ige- hirdetői feladatához és ugyanakkor szolgálta magyar népünk fejlődését is. Azon fáradozott, hogy a gondjaira bízott gyülekezetek úgy re Münchenbe. Ott ezt mondotta: „ragaszkodunk ahhoz a hithez, hogy Isten gondolatai mindenképpen az Atya kegyelmes gondolatai Jézus Krisztusban”, „Kegyelmes gondolatok” és mivel „én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az ÚRisten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő; a Mindenható”. Ő vegye elhunyt szerettünket kegyelmesen magához és ajándékozzon neki az itteni nagygyűlés jelmondata szerint „Krisztusban reménység a világért” boldog feltámadást. Békesség neki. Ámen. találják meg helyüket az alakuló új magyar társadalomban, hogy ne csökkenjék Isten igéjének az igénye és Isten igéjének hatékony hirdetése. Elköltözött testvérünket imádságos és aszketikus lelkületű pásztorként ismertem meg. Találkozásaink alkalmával megéreztem, hogy nemcsak az ige tartalmára figyelt, hanem arra, aki az igét kimondta: Istenre, Jézus Krisztusra. Kereste az Istennel való személyes kapcsolatot és tudott az ő kegyelmére támaszkodni. Visszacsengenek lelkemben a Lutheránus Világszövetség budapesti ülésén mondott igehirdetésének utolsó szavai: sola gratia - csakis a kegyelem. - Imádságos lelkületéből fakadt aszketikus élete abban az értelemben, hogy megőrizte belső lelki fegyelmezettségét a munkában, puritán, egyszerű életmódjában, a gondjaira bízottak szolgálatában, türelmét mindenkivel szemben. Fegyelmezettsége megmaradt a betegség próbatételében is és megmutatta, hogy az igének nemcsak cselekvő hirdetője, hanem belőle erőt merítve a kapott keresztet türelmesen hordta. Ökumenikus lelkületű püspök távozott körünkből. Személyes találkozásaink alkalmával sok szó esett az ökumenizmusról. De a szavakon túlmenően a kölcsönös megbecsülésben a szeretet ökume- néje élt közöttünk. ökumenikus lelkületének szép megnyilatkozásáról nem hallgathatok. Amikor köszöntöttem a Lutheránus Világszövetség elnökévé történt megválasztása után, kifejezésre juttatta, hogy új szolgálatában meg akarja látogatni a katolikus egyház legfőbb vezetőjét. Elnöki célkitűzéseinek maradéktalan teljesítésében megakadályozta betegsége és halála. De ezt az ökumenikus célkitűzését teljesíthette: találkozott II. János Pál pápával. A találkozás élményét és értékelését személyesen mondta el nekem és láttam örömét, hogy ezzel a taKovách Attila református püspök Megindultan és fájó szívvel állok dr. Káldy Zoltán püspökelnök koporsója mellett, hogy a református egyház, a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának tagegyházai, valamint - az Egyházközi Békebizottság keretében velünk együttműködő - unitárius egyház és izraelita hitközösség nevében búcsút vegyek tőle. Egyházaink és közösségeink képviselői nem kívülállóként jöttek el e szomorú órában együttérzésüket kifejezni. Káldy püspök teljes odaadással, belső tűzzel és mindig megújuló, erővel végzett munkássága bennünket is gazdagított: életműve, tanítása számunkra is útmutatást jelentett. Ezért úgy osztozunk szeretteinek és egyházának fájdalmában, mint akiket magunkat is súlyos veszteség ért. Isten iránti hálával emlékezünk meg árról a jelentős szolgálatról, amelyet Káldy püspök a magyar ökumené közösségében végzett. Negyedszázados püspöki jubileumán örömmel szólt arról, hogy egyházaink egy „családként élnek és szolgálnak, ... mint akik egy Lélekkel itattattak meg”. Az ő szavait felidézve szeretnénk most arról vallani, hogy miként alakult ki és formálódott az elmúlt évtizedek során ez a testvéri kapcsolat. A református egyház alkotmányozó zsinatának 400. évfordulóján rámutatott arra, hogy testvéri közösségünk alapja Krisztus, az egyház feje. „A Krisztusra való figyelésünk és szolgálatának elfogadása indít bennünket közös szolgálatra. ... a magyar protestantizmus felismerte, hogy ha elfogadta a maga számára Krisztus szolgálatát, akkor szolgálnia kell jó szívvel és felelősséggel drága magyar népünk előrehaladása, a nemzeti egység munkálása és a társadalmi igazságosság minél teljesebb megvalósulása érdekében. De éppen a Krisztusra irányított figyelmünk indított arr1 is bennünket, hogy közösen fáradozzunk a népek megbékélése, gyümölcsöző együttélése, a társadalmi igazságosság világviszonylatban való megvalósítása... érdekében. Hitvallásainkhoz való ragaszkodásunk nem akadályoz, sőt ösztönöz bennünket abban, hogy etikai döntéseink megvalósulásáért egy szívvel és egy lélekkel munkálkodjunk. Eközben kerültünk ... protestánsok és ortodoxok is egymáshoz közelebb, értettük meg jobban a másik hitvalláshoz tartozókat és tanultunk egymástól.” - Káldy püspöknek ezekre a szavaira úgy tekintünk, mint egyházaink közös felismeréseinek és tapasztalatainak hiteles megfogalmazására, de egyben úgy is, mint útmutatásra, amelyet a jövendőre nézve szívből és elkötelezetten vállalunk. Hálával tartjuk számon azt a fontos hozzájárulást is, amellyel dr. Káldy Zoltán a nemzetközi ökumené életét és szolgálatát gazdagította. Velünk együtt fájdalommal vesz tőle búcsút két olyan nemzetközi szervezet, amelynek nemcsak születésénél volt jelen, hanem munkáját ezt követően is mindvégig segítő figyelemmel kísérte: a Keresztyén Békekonferencia és az Európai Egyházak Konferenciája. A legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon, számtalan alkalommal képviselte egyházaink álláspontját, amelyet maga így fogalmazott meg: „A magyar ökumené támogatja azokat a törekvéseket, amelyek azt célozzák, hogy az egyházaknak Jézus Krisztusban már megadott egysége, egyre nyilvánvalóbbá legyen a hit és az élet területén egyaránt. Meggyőződésünk szerint, minél jobban és mélyebben megismerik a világban élő egyházak közös Urunkat - hogy tudniillik ’Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ö szolgáljon’ másoknak - annál közelebb kerülnek egymáshoz... Ezzel együtt tudatosabban és bátrabban fognak fáradozni azért, hogy az eddiginél még többet tegyenek a népek igazságosságon alapuló békéjéért, a társadalmi haladásért, a leszerelésért, az enyhülésért, a faji egyenlőségért.. Dr. Káldy Zoltán püspökelnök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának és az Egyházközi Békebizottságnak az alelnöke, a Debreceni Református Teológia díszdoktora immár megpihent a szolgálattól, amelyet életét odaszentelve végzett és amelyre fáradhatatlanul hívogatott s buzdított. Emlékét kegyelettel és nagyrabecsüléssel, szeretettel megőrizzük. A búcsú órájában pedig vigasztalást és erőt veszünk az A hazai egyházak és vallásfelekezetek képviselői
