Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-26 / 17. szám
Evangélikus Elet 1987. április 26. „Szent angyalod legyen velem...” III. Befejező rész hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam” Három részből álló sorozatot indítottunk Isten ’rendkívüli’ követeiről, az angyalokról. Az angyalok rendkívüli esetekben, főként az üdvősségtörténet fordulópontjain váltak érzékelhetően tapasztalhatóvá az ember számára. Az Újszövetségben elsősorban Jézus születésével, feltámadásával és mennybemenetelével kapcsolatos elbeszélésekben találjuk meg őket. A képzőművészet azonban kissé eltorzította személyiségüket. Ez a sorozat azért született, hogy helyes képet rajzoljunk személyiségükről és küldetésükről. A „gonosz ellenség"! Erről s a vele való harcról is kell végezetül néhány szót szólanunk. Nem sokat - Karl Barth szerint elég ,,egy éles, gyors pillantás”, de mégis valamit. Mert az elhallgatásnál, a zavart ötölhatolgatásnál, vagy éppenséggel a tagadásnál - nagyobb szolgálatot nem is tehetnénk - éppen a „gonosz ellenségnek”! A fény - angyalok és az ő szolgálatuk - után, szólanunjc kell az árnyékról is. Már csak azért is, mert ameny- nyire - többnyire - láthatatlanok az angyalok s oly sokszor szinte észrevehetetlen a szolgálatuk, - annál harsányabbak és szemérmetlenül hivalkodóbbak a gonoszság tettei. Elég, ha belepillantunk a napilapokba, végignézzük a Televízió Kék Fény-adását, s általában figyelünk a körülöttünk zajló életre, hogy tudomást szerezzünk az emberi bűn valóságáról és méreteiről. S ha csak erről lenne szó! A keresztyén s az általános emberi erkölcsi magatartás elleni vétkezés nem mindig ütközik 'a büntetőtörvénykönyv paragrafusaiba. Mégis néha hajmeresztő és égbekiáltó. S ha őszintén magunkba tekintünk, megrettenve fedezzük fel saját- életünkben is a rosszra való készség s annak ezerféle megnyilvánulása jeleit. S amikor az emberi gonoszság némely kirívó megnyilvánulása láttán, hallatára kicsúszik - hívők és nemhívők - ajkán az elszömyedt jelző: „ez már ördögi, sátáni, pokoli” - akkor tudva- tudatlan, akaratlan is arról vallunk, hogy az emberi gonoszság jelenségei mögött netán valami más és több, éppen a „gonosz hatalma” rejtőzködik. Évekkel ezélőtt mutattak be filmszínházaink egy francia filmet; amely arról szólt, hogyan kergettek halálba egy asszonyt gonosz emberek, - megfogható bűncselekmények nélkül. A film - találó - címe ez volt: „Ördöngösök”. És - éppen ez a félelmetes - nem mondhatjuk: én ilyenre nem lennék soha képes! A Biblia a „gonosz ellenséget” többféle névvel jelöli: ördögi, démoni, sátáni hatalmakról beszél. A hívő embernek lehetetlen ezt tudomásul nem venni, még ha e valóság ellen értelme még inkább berzenkedik, mint - az angyalok valósága ellen. Luther, elmélkedésünk vezérfonalául szolgáló imádságában „gonosz ellenségéről szól. A Kis Káté némettel - „böse Feind” - párhuzamos latin szövegében, a „diabolus” - ördög kifejezés áll. Heiko Obermann, Luther egyik legújabb és legkiválóbb élet- írója, könyvének címében így jellemzi a reformátor életét: „Mensch zwischen Gott und Teufel” - ember Isten és ördög között. Valóban, Luther egész életműve így is jellemezhető: harcban a gonosz ellenséggel. Amit ő a maga korában nagyon is meghatározható emberi, történeti - világi és egyházi! - személyekben és jelenségekben látott megtestesülni. Éppen ezért refor- mátori harcát nemcsak az ember örök életéért, hanem az egész emberi élet testi-lelki, földi javáért is vívta. Mégis: a „gonosz ellenség” nem lehet önálló témája a keresztyén teológiának, tanításnak, hitvallásnak. Hiszen az emberi bűn s a mögötte felsejlő Gonosz, csak fordítottja, ellenképe az ember Istentől rendelt életformájának és elhivatá- sának: az istenfélelemnek és a felebarát szeretetének. Mégis: valóság, amivel számolnunk kell. Ezért imádkozzuk: hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtunk! Ehhez kérjük az angyalok segítségét is. Akik e harcunkban mellettünk állanak. A kísértésben, a küzdelemben - és az újrakezdésben. Kísértések záporában élünk, s ezek mindvégig elkísérnek. Mint az émber Jézust is: első megkísérlése után „elhagyta őt az ördög - egy időre” (Luk 4,13). E kísértéseknek - mint Jézusnál is - mindig egy a főcélja: hogy Istentől, a benne való feltétlen bizalomtól, és a neki való engedelmességtől eltántorítson. Ezért taníthatta - meghökkentő megfogalmazással - Luther: „pec- ca fortiter, séd crede” - vétkezzél bátran csak higyj! Magyarán: ne engedd, hogy időnkénti vétkezésed, elbukásod - ki volna mentes ettől? - elszakítson Istentől. Hozzá menekülj - éppen bűneiddel - hogy létrejöhessen a „szent csere”: Krisztus magára veszi bűneinket s nekünk ajándékozza tisztaságát, szentségét. A kísértés egyik legsúlyosabb formája, amikor a szenvedés, megpróbáltatás terhe alatt megfáradt ember úgy véli: Elhagyott az Isten is! Ezzel a kérdéssel viaskodik Jób egész könyve és sok zsoltár, kiváltképp a 73. S a kísértés mélységeiben - Jézus életében már láttuk volt - mellettünk állanak Isten angyalai (Zsolt 91,9-13). Küzdelem a bűnnel ezért az ember élete. Mert a gonosznak hatalma van. Nyelvhasználatunk is árulkodik erről: „Elragadta a harag, - erőt vett rajta az indulat, - rabja lett a szenvedélynek, - megbénította a félelem”, stb., vagy ami ezek mögött a jelenségek mögött van. Hányszor tapasztaljuk keservesen: „Nem tudtam uralkodni magamon...” De hát akkor mi vagy ki uralkodott rajtam?! E hatalom megejthette még - Jézus tanítványait is (Júüás, Péter!). Ezért szól Jézus szenvedéstörténetében a sötétség hatalmának órájáról (Luk 22,53). És ezt győzte le a kereszten, mert az Atyától elhagyatottság órájában is ragaszkodott az Atyához (Luk 23,46). A hívő ember ezért tudja: a bűnnel való harc már eldőlt, de - a háború még tart. Felelősségét ezért nem háríthatja a gonosz hatalmára - állania kell a harcot, hiszen ezért kéri: Szent angyalod legyen velem! Nem helyettünk, hanem velünk harcolnak Isten angyalai. Közben elbukhatunk, de mindig újra felkelhetünk és újrakezdhetünk. Újrakezdés. - Péter, az elbukott tanítvány, újrakezdhette tanítvá- nyi életét. Nemcsak Jézus háromszori megrendítő kérdése után - „Szeretsz-e engem?” (Ján 21,15-18), hanem azután is még sokszor, új meg új leckéket tanulva, angyalok vezetésével is (Cse 10,22; 11,13; 12,8-9). S Pál apostol is így vall: „Nem mintha már elértem volna...” (Fii. 3,12). Ezért lehet Isten vándorló népe életében mindig újra bizakodó és bátor szívvel imádkozni Luther imádságát: „Szent angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam!" S azután - tanítja a reformátor: „Örömmel láss munkához” - reggel - s „aludj el hamar békével” - este! Mert: „Az ÚR angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket.” (Zsolt 34,8). Groó Gyula Új lelkész a Pestújhelyi Gyülekezetben Pestújhely-Üjpalota-Máv-telep evangélikusainak otthona a Gorkij téri evangélikus templom. Vártorony szerűen vaskos, pártázatos tornyával egyéni színt jelent a XV. kerületben. A gyülekezet története az 1910-es évre nyúlik vissza. Akkor lett az egykori Széchenyi telepen lakó 320 evangélikus a Rákospalotai Evangélikus Egyházközség fíliája. Az anyagyűlekezet lelkésze Kovácsy Kálmán minden évben tizenkétszer és minden sátoros ünnep első napján szolgált itt istentiszteleten és végezte az iskolai hitoktatás munkáját. A templom később, a két világháború között épült. Maroknyi gyülekezet őrzi itt a lángot a toronyházak tövében. Ha valahol, itt el kell felejteni a régi szemléletet, hogy a templomba az emberek tömegeit várjuk. Meg kell keresni a szalmakazalban a tűt. Elsősorban fiatalok és aktív dolgozók körében, hogy a gyülekezet el ne öregedjen. A .gyülekezet által egyhangúan megválasztott'új lelkész, Bízik László, szinte predesti- nálva van erre a szolgálatra. Őszülő hajjal is az ifjúságot szerető, a szekularizált emberrel is jól szót értő teológus. A beiktatás szolgálatát vég- * ző Szirmai Zoltán esperes, a vasárnap zsoltárát választotta alapigéül (Zsolt 43,1-4). Szolgálatában sok oldalról világította meg az egyház, a társadalom és a család közötti összefüggéseket. Szólt arról, hogy ebben a felgyorsult, feszültségekkel teli világban, amelyben élünk, hogyan kell lelkésznek és gyülekezetnek együtt munkálkodni az egész város épülésére, hogy szolgálatunk Isten magasztalása legyen. Az új lelkész a vasárnap kijelölt textusáról prédikált, örülve a rábízott gyülekezetnek. Igehirdetésében szólt arról a felelősségről, amellyel Isten előtt minden ember felé tartozunk. Ezért a mi kérésünk nem lehet az, ami Ábrahámé: az igazakért kegyelmezz a városnak! Azért nem, mert nincsen, csak egy igaz, a mi Urunk Jézus Krisztus. Őérette kegyelmes az Isten azokhoz, akik „rosszak” de azokhoz is, akik szerintünk „jók”. Minden embert szeretne újjá formálni, mert minden embert szerét. Az istentisztelethez kapcsolódó közgyűlést meleg testvéri hangon a gyülekezet felügyelője, Káldy Lajos vezette és ő is köszöntötte új lelkészüket. őrültünk annak, hogy az evangélikus lelkészek aktív közreműködése és köszöntése mellett a kerület minden feleke- zete képviseltette magát, Isten áldását kérve a gyülekezetre és az új lelkész szolgálatára. Kedves színfoltja volt az ünnepségnek a lelkész régebbi gyülekezetének, Gödöllőnek a köszöntése. tárói, aki a gyülekezet első pa- rókus lelkésze volt. Mindnyájunk szívére helyezte Isten igéjét, amire mindnyájunknak ma különösen is nagy szüksége van. „Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Az istentiszteletet gazdagíKözépen az újonnan beiktatott lelkész Fotó: Batár B. Külön megtiszteltetés volt, hogy résztvett a. beiktatáson a XV. kerületi tanács elnökhelyettese, Burza Emilné és a Hazafias Népfront titkára, Szabados István. Az elnökhelyettes asszony kifejezte a társadalmi szervek együttműködési készségét az új lelkésszel. Az esperes megemlékezett az előd Schreiner Vilmos szolgálatotta a Rákospalotai Evangélikus Egyházközség énekkarának szolgálata. A közgyűlés után az egyik hittestvér lakásán gazdagon terített asztalok mellett még sokáig együtt voltunk a kedves pestújhelyi gyülekezet vendégeiként. Bolla Árpád Dsida Jenő Templomablak Együtt választottuk a bibliai igét felesége temetésére három évvel az ő halála előtt. „Örök szeretettel szerettelek téged, azért vontalak magamhoz hűségesen”. (Jer. 31,3.) Arra a lőcsei evangélikus templomra emlékezett akkor, amelynek kapuján kiléptek esküvőjük után, s ennek a mondatnak érzései és kötelezései zsongtak a szívében. Felesége temetésén nem lehetett ott. Félelmetesen tört rá akkor élete végének súlyos előjele, s a jel valósággá lett éppen tíz évvel ezelőtt, amikor őt temettük, 1977 április 13-án. Halála március 23-án következett be. A jeremiási mondat két nagy kincse: a szeretet és a hűség - több mint jellemző volt az életére. Fölötte zúgott élete folyama, olykor viharosan hullámzott is, de ő meg nem ingott. Nagyszalatnán született. Pozsonyban tanult, majd az egyetemet Prágában és Krakkóban végezte. Tanár lett Pozsonyban. Széles és hűséges tanítványi gárdát teremtett maga körül. Bekapcsolódott a haladó felvidéki Sarlómozgalomba, s annak egyik tartó oszlopa lett. 1948-ban a lakosság- csere keretében telepítették át Budapestre. Forró szeretete szülőföldje iránt sebet kapott. Kénytelen volt észrevenni, hogy fal húzódik a szülőföld s a haza között. Ám ő nem töréseken nézett át a falon, hanem csillaggá lett a fal fölött, hogy mindkét oldalra ragyogjon. Budapesten előbb a Keleteurópai Intézetben, majd az Egyetemi Könyvtárban volt tudományos kutató, nyugdíjba vonulásáig. „A munka kötelesség, az ember * dolga Isten védőszárnyai alatt, s ez íéy nagyon jó, mert ebből serken a tiszta öröm, mely igaz emberré növeszt mindenkit” - vallotta. Tucatnál több jelentős könyvet írt és számtalan cikket. Érzéseit és gondolatait olykor imádságos formában írta le. „Húsvéti Jézus” címen írt a háború alatt, s a romok és az emberi bűn démoni eláradása láttán a Feltá- madotthoz kiáltott. „Szabad-e az emberek helyett Hozzád szólni, Uram, holott én az emberek szolgája vagyok, nem a Tied” - kezdte, s ez összetört világ feletti reménységét népe égő szeretetébe rejtette. Belőlük nézve szerette a szomszéd népeket a Duna völgyében, s minden embert, a népeket szerte a világon, a magyar, a szlovák, a cseh, az egyetemes kultúrát. A „beteg imáját” még megírta, de mire átment az Evangélikus Élet nyomásán, postumus írás lett, s ez különös súlyt adott a benne foglaltaknak. „Amit mondani tudtam és amit írni képes voltam, Te tetted velem. Engedd meg, hogy befejezzem, amit még elkezdtem, mondanivalómat szülőföldemről és testvéreimről...” Világtávlatokát tudott átfogni, az egyetemes emberi kultúrát érezte és tudta, de mindent, mindig szülőföldjét) és testvérein át. Nem adatott meg, hogy befejezze. Mégis töretlen, teljes élet volt az övé. Az evangélikus egyházhoz kötődését is Isten szeretete és hűsége határozta meg. „Hálával gondolok rád, amíg élek. Te voltál anyámban és apámban, akik szeretettel szeretetre, tudással tudásra neveltek s formáltak sugallatod szerint. Te segítettél engem kínban és jajban, fényben és vízben, vagyis embertársaim között... Szalatnai Rezsőre emlékezünk mindenkinél bőkezűbb voltál hozzám.” Élete utolsó délutánján, élete utolsó tetteként valaki érdekében közbenjárt, valákin segített. Luther vallomása jut eszünkbe: ha tudnám, hogy holnap itt az utolsó ítélet, ma még elültetnék egy almafát. öntudatos lutheránusként ragaszkodott egyházához. Cikkeit élvezve azt mondtuk róla: ő volt az utolsó igazi kultúrprotestáns. Azt hiszem, sokkal több volt ennél. Szerepet vállalt, ahol csak igényelték tőle. Évtizedeken át kerületi presbiter volt, ahol mindig figyeltünk tiszta, igaz szavára. Az Evangélikus Életnek rendszeres és kedvelt esszéírója volt. Tág látóköre segített kimozdulni szoros körünkből. Szószékeink alatt gyakran láttuk. Ha igehirdetéseinkről szóltunk vele, ősi prédikátoraink szép, igaz beszédét kérte számon. Nem szűnt meg inteni: „magyarul csak szépen szabad szólni!” Nála a szép nem csak stílust jelentett, hanem annyit js, hogy „igaz”. Felnéztünk rá, a minden falak fölé emelkedő emberséges emberre. Felnéztünk rá, mint csillagokra néz az ember. Ő pedig így könyörgött utolsó imádságában: „Veled vagyok gyáva jajongásomban és meg- nyugvó csendemben.” Ember volt, aki észrevette, hogy Isten szereti és hűséges hozzá. K. De ki belép a tág, iromba, boltozatos, hűvös templomba s belülről pillant ablakára, megdöbbenten áll, megkövültén áll, elbűvölten áll: Nézz a csodára! Színek zengése! Fények zúgása! Mártír mosolya! Szűz vallomása! Kék, ami békül, piros, ml lázad! Magasba ragad, a mennybe ragad lángtünemény és tűzkáprázat! Ö, titkok titka: a földön ittlent belülről nézzen mindenki mindent, szemet és szivet és harcot és békét! - Áldja meg az Urt áldja meg az Or a belülről látók fényességét! Kik csak az utcán járnak-kelnek, szépséget rajta nem igen lelnek, kiváncsi szemmel rá nem tapadnak: csak egy karika, szürke karika, ólomkarika, vén templomablak. Rácsa rozsdás, kerete málló, emitt moh lepi, amott pókháló, - sütheti napfény, sötét örökre, mint világtalan, bús világtalan, agg világtalan húnyt szeme-gödre. §
