Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-29 / 13. szám
Evangélikus Elet 1987. március 29 Egy különleges hivatás FIATALOKNAK bei um GYERMEKEKNEK II a a nevünket halljuk, általában * ' felkapjuk a fejünket, körülnézünk: ugyan ki az, aki szólít minket, és mit,akar tőlünk? Talán kérni akar egy dolgot, vagy kérdezni, átadni valamit, esetleg éppen egy üzenetet? És ha az Isten szólítja az embert, akkor vajon mi a szándéka ezzel? P It Siló városában egy kisfiú, akit Sámuelnek hívtak. Nagyon szép helyen lakott: a templomban. Élinek hívták a templom főpapját, és Sámuel már egészen kicsi kora óta mellette szolgált. Mindenki szerette ót, nemcsak azért, mert kedves kifiú volt, hanem azért is mert nagyon engedelmesen szolgált a templomban évek óta. Éli főpap mindkét fia szintén pap volt, de nem vették komolyan Isten szolgálatát, csak a maguk hasznát lesték. Nemcsak apjuk, de egy próféta is figyelmeztette őket, de ők rá sem hederítettek az intő* szóra. Minden maradt a régiben. rogyik este különös dolog történt. Mindenki alváshoz készülődött már, Sámuel is ott feküdt a helyén, a templomban, az Isten ládájának közelében. Egyszer csak úgy érezte, mintha valaki a nevén szólítaná, fölugrott hát a helyéről és szolgálatkészen odafutott Éli- hez, mert azt hitte, ő szólítja. Éli csudálkozva ült föl: „nem hívtalak, feküdj csak le nyugodtan". Sámuel szégyenkezve viszaballagott a helyére, lefeküdt, de megint csak elfogta az a furcsa érzés, mint az imént, és újból meg volt győződve róla, hogy valaki hívja. 1Sám 3 engem? pjnye, kis Sámuel! Még most sem sejted, kicsoda szólítgat téged? Nem bizony, Sámuel nem tudta még, milyen is az, amikor az Isten szól az emberhez. Odament hát másodszor is Élihez, aki már éppen bóbiskolni kezdett, és kicsit bosszankodott is, hogy megint fölébresztették. A kisfiút megint visz- szaküldte a helyére, de ő harmadszor is hallotta a hívást. Nagyon kötelességtudó kisfiú volt, újból odament Élihez. Csak ekkor értette meg az idős főpap, hogy maga az Úr szólítja a fiút. Elmagyarázta neki, hogy ilyenkor az embernek figyelnie kell a hívó szóra, és válaszolni rá: „szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!" Qámuel is így tett: lefeküdt újból ^ és most már figyelt az Úr szavára. Bizony, valóban Isten volt az, aki olyan sokáig szólongatta őt. Elmpndta Sámuelnek, hogy meg fogja büntetni Éli fiait, mert megcsúfolták Isten szolgálatát és nem hallgattak a figyelmeztető szóra. P li kíváncsi volt, hogy vajon mit *■“ mondhat az Úr a kis tapasztalatlan Sámuelnek, hát másnap reggel kifaggatta őt. Sámuel pedig nem titkolt semmit a főpap előtt, mindent elmondott neki. így történt a dolog, amikor Sá- * muelhez először szólt az Isten, s aztán ez még nagyon sokszor megismétlődött. Sámuelből nagy próféta lett, Istennek engedelmes, figyelő és lelkiismeretes szolgája. Aklanné Balogh Éva BÖJT A 4. VASÁRNAPJÁNAK IGÉJE '* v. Ézs 58,6-12 ■■■■■■ AZ ISTENNEK TETSZŐ BÖJT Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés idejét böjtnek nevezzük. Ez az elnevezés onnan származik, hogy ebben az időszakban a Krisztus szenvedéseibe való elmerülés és a megtérés érdekében az egyház rendelkezései szerint az embereknek böjtölniök, azaz bizonyos ételektől tartózkodniuk kellett. Lehet, hogy kezdetben a böjtölés valóban elősegítette az önvizsgálatot és a megtérést, de később a legtöbb ember életében tartalom nélküli, külső szokás maradt csupán. Ezért a reformáció egyházai nem vették át a középkori egyháztól a böjtölésre vonatkozó rendelkezéseket, hanem az Istennek tetsző, igazi böjtölésre igyekeztek ránevelni híveiket. Ézsiás próféta is ilyen Istennek tetsző böjtölésről beszél. Az Istennek tetsző böjtölés mindenek előtt azt jelenti, hogy komolyan vesszük Isten kegyelmes, bűnbocsátó szeretetét. Izrael népe már hazaérkezett a hetven évig tartó babiloni fogságból. Isten megbocsátotta bűneiket és lehetővé tette, hogy hazatérjenek Jeruzsálembe és elkezdjék felépíteni a romokban heverő országot és megszervezzék szabad, új életüket. Ez az óriási feladat sajnos azzal a kísértéssel járt, hogy hamar megfeledkeztek Isten kegyelmes szeretetéről. Élték a maguk vallásos életét, bemutatták áldozataikat, böjtöltek is, de nem maradt idejük arra, hogy Istennel igazi közösségbe kerüljenek, hogy áthassa életüket Isten kegyelmes szeretete. Nekünk is szólnak Ézsaiás intő szavai. Gyülekezeti életünk legnagyobb nyomorúsága nálunk is az, hogy éljük a magunk vallásos életét, fenntartjuk a gyülekezetét, részt veszünk az itentiszteleteken, de életünkben legtöbbször mindez csak külsőség. Nem vesszük igazán komolyan Isten szeretetét. Még a böjti időszakban sem. Talán szaporodnak gyülekezeti alkalmaink, tartunk böjti áhítatokat, igehirdetés-sorozatokat, de valójában nem engedjük, hogy szívünket, egész életünket áthassa Istennek az a szeretete, amellyel egyszülött Fiát értünk halálra adta. Ézsiás azt is elmondja kortársainak, hogy a zsidók életében mindez abból látszik meg, ahogyan egymással viselkednek. Mindenki csak a maga érdekét hajszolja. Még attól sem riadnak vissza, hogy testvéreiket elnyomják, kizsákmányolják. Nem törődnek a szegényekkel és az elesettekkel. Ezért szólaltatja meg a próféta Isten üzenetét: Nekem az olyan böjt tetszik, ha leoldod a bűnösen felrakott bilincseket, ha megosztod kenyeredet az éhezővel, ha nem zárkózol el testvéreid elől. Nálunk is kísért az egyéni érdek istenítése. Sokszor nem figyelünk a másikra, semmibe se vesszük a másik érdekét. Sajnos mi keresztyének sem tudjuk függetleníteni magunkat ettől a közhangulattól. Azért kell nagyon komolyan vennünk igénknek az Istennek tetsző böjtről szóló üzenetét. A próféta arról is szól, hogy ennek az Istennek tetsző böjti életformának a gyümölcseként megváltozik az egész élet. Akkor felragyog a sötétben a világosság, a kopár föld olyan lesz, mint a jól öntözött kert, felépülnek és lakhatóvá válnak a romok. E képek számunkra is azt jelentik, hogy az Isten kegyelmes szeretetét komolyan vevő életforma nyomán a mi egyéni életünk és társadalmunk sok-sok nehéz problémája is megoldódik. Ezért érdemes ma is figyelni a prófétai szóra. Selmeczi János IMÁDKOZZUNK Mennyei Atyánk! Köszönjük szeretetedet. Köszönjük, hogy értünk halálra adtad egyszülött Fiadat, és ezáltal új élet lehetőségével ajándékoztál meg minket Add, hogy böjt idején különösen is elmerüljünk szereteted ben és engedjük, hogy ez a szeretet rajtunk keresztül kiáradjon a körülöttünk élő emberekre is. Ámen. Miért várják gyülekezeteink a lelkészi szolgálatot? Amikor valaki hivatást választ magának, akkor legalább gondolatban körülnéz azon a munkahelyen, ami életének egyik színtere lesz. Mit ígér a színhely? Milyen érzés eltölteni ott egy napot? Milyen a hely atmoszférája? Világi állásnál aránylag könnyen járható az ismerkedésnek ez az útja. Egyházi szolgálatra készülő fiatalnak azonban nem könnyű megismerni választott hivatásának helyszínét: a gyülekezetét. Szeretném most bemutatni azoknak a fiataloknak, akik a lelkészi szolgálatra készülnek (vagy ezen a gondolaton töprengenek), hogy milyen is az a gyülekezet, amely vátja a fiatalokat szolgálatra. Néhány pillanatfelvétel hadd rajzoljon képet a mai gyülekezetről! Csak meghallgatást várok... Középkorú férfi csönget a lelkészi iroda ajtaján. Köszön, helyet foglal és beszél. Nem fogynak el a szavak. Elmondja, hogyan hagyta el fiatal felesége, hogyan legyint rá a gyermeke, miként tanácsolják orvostól pszichiáterig és vissza. Nem tudom pontosan, mit akar. A diagnózisról csak sejtelmem van. Szünetet sem tart, beszél. Meséli az életét. Vall arról, hogy nincs talaj a lába alatt, hogy nem lát jövőt maga előtt. Rövid szavaim után csendben imádkozunk, ő békésen, megnyugodva elmegy. Amint becsukom az ajtót, önmagamat kérdezem: miért nem tettél többet? De legyőzi kérdésemet a távozó búcsúmondata: csak meghallgatást vártam. Köszönöm. Egy hétre elegendő erőt kaptam... Minden hivatásnak vannak sikeres pillanatai. A lelkészi hivatásban nagyon nehéz ezeket a pillanatokat megtalálni.1 Mégis vallanom kell arról, hogy néha fel-felcsillan egy arcon valami nagyon apró jelzés: nem hiába prédikálunk; nem hiába készülünk az emberek előtt elmondott szavakra. Egy assizóú^ jut eszembe, aki gyülekezetünkben él s csak néha-néha szólal meg nyílt színen. Családjának élete egyik napról a másikra tört darabokra. Elveszítette fiát, elszakadt tőle az egész rokonság. Nehéz napok köszöntöttek rá. A vasárnapi prédikáció árról szólt, hogy Isten mindig módot talál a megújításra. Valóban eltörli a régit és újat épít fel. Szürkének éreztem a szavaimat és nagyon kevésnek azt, amit elmondtam. De hétfőn megszólalt a telefon, és ez a keserves napokat élő asszony így szólt: mégsem adom fel... van erőm, mert Isten újat akar kezdeni velem... A vasárnapi prédikáció erőt ad... Épp annyit, hogy egy hétig újra bírjam... Bárcsak nálunk is lakna lelkész a faluban... Nagyon kedves, vidéki ismerősömmel beszélgettem. Elmondta, hogy nemrégiben tatarozták a lelkészlakást, a templom is megújult. Jelenleg azonban nincs lelkészük. Amíg ott lakott az idős lelkész, tán sohasem gondoltak arra, milyen sokat ad a jelenléte. Most olyan üres minden... Átjár a lelkész a szomszéd faluból, de nem él közöttük. ő így fogalmazott: „Nem lakja az életünket”. Nagyon furcsa fogalmazás, mégis elárulja, valami nagyon hiányzik ott, ahol egyszer csak nincs folytatás. Sajnos nem ritkán sóhajtanak így fel presbiterek, asszonyok, férfiak, fiatalok. Ezeknek a sóhajoknak növekszik száma egyházunkban. Ismerjük azt is, milyen öröm van ott, ahol újra elkezdődik az evangélium rendszeres hirdetése, ahol újra pásztorra talál a nyáj. Újulásra várunk... Ifjúsági konferenciát járt fiatalok leveleit olvasgatom. Élmény- beszámolókat az otthoni gyülekezeti életről. Feltűnő az egybecsen- gés: új ötleteket, leleményességet várnak a lelkészektől. Különösen érzékelhető ez a várakozás az egyház egésze irányában: friss és új, valóban eredeti, a mai életben segítséget nyújtó szolgálatot várnak a fiatalok országszerte egyházunktól. Ennek a várakozásnak eleget tenni csak úgy lehet, ha a fiatal lelkészek élő hittel, bátran és lelkesen merik folytatni saját korukban azt, amit az elődök tettek. Vannak gyülekezetek, ahol négy-öt fiatal friss kezdeményezése új gyülekezeti magot hozott létre. Égyik-másik fiatal lekész körül megsokszorozódott a hívek száma. Kétféle levelet olvasgatok. Az egyik: „De jó, hogy nálunk is minden megújult!” A másik: „De jó lenne, ha nálunk is lenne újulás, frissesség!” Az én kívánságom pedig ennyi ezek után: bárcsak többször olvashatnám at' előző mondatot... Négy apró mozaik: csak meghallgatást várok... egy hétre elegendő erőt kaptam... bárcsak nálunk is lakna lelkész a faluban... újulásra várunk... Mindez imádságunk tárgya lehet: válassza több fiatal a lelkészi hivatást! Mindez bizonyság is lehet: nagyon várják gyülekezeteink a fiatal lelkészeket. Ez csak gondolati séta egy lehetséges munkahely színterén. De ha valakit Isten arra indít, hogy elinduljon ezen az úton, az írja le bátran ezt a sort: lelkész szeretnék lenni. Szabó Lajos KENYÉR MINDEN NAPRA Olvasóink leveleiből • • Összetartozás Krisztusban „Amint egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, akik az egy kenyérből részesedünk." (lKor 10,17) Ahogy a szülői szeretet és az egy vérből származás összekapcsolja a testvéreket, úgy a Krisztusban kapott kegyelem és a Krisztus testében, vérében való részesedés is összekapcsolja a gyülekezet tagjait. Az összekötő erő maga Krisztus. Ha követői másban keresik az összetartozás alapját, akkor egymással való kapcsolatuk is erejét veszíti. Az ő szereteté- nek ismerete, a szavára figyelő hit, a benne kapott bűnbocsánat öröme, a benne bízó reménység az, ami az azonos gondolkodás és összetartozás alapja. Az ökumenikus kapcsolatkeresés ott eredményes, ahol ezen az alapon közelednek egymáshoz az eltérő múlttal és hagyományokkal rendelkező egyházak, de az egyes keresztyének testvéri kapcsolatának is ez a Krisztusban bízó hit az alapja. Aki a Krisztusban kapott bűnbocsánat örömével, benne bízó hittel él, az nem vállalhat közösséget azzal ami tőle elválaszt. Hitünket nem tudjuk elrejteni s ha mégis erre törekszünk, el is veszítjük azt. Krisztussal való kapcsolatunkat éppen azért, hogy üdvösségünk benne kapott reménységét el ne veszítsük, állandóan erősítenünk kell azáltal, hogy figyelünk szavára és részesedünk az úrvacsorában. De tudatosan kell építenünk egymással való kapcsolatunkat is, hogy a testvéri szeretet maradandó legyen és szép gyümölcsöket teremjen. Uram! Köszönöm, hogy hozzád tartózhatom s hogy vannak hitben testvéreim, Kérlek, tégy hűségessé a szeretetben. Amen. Megváltottál, Jézus, önön véreden, Könyörülj most fáradt, gyarló népeden! Legyünk végre azzá, mi benned vagyunk: Vonzó látvány, íz, fény - úgy lesz holnapunk! 473,4. Megmutatta rajtunk szeretetét „Jézuspedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott levőknek." (Jn6,lla) Jézus minden csodája szeretetének megmutatása volt. Nem a látványosságért történt, hanem azért, hogy csodáinak tanúi megérez- zék a szeretetnek azt a titokzatos forrását, amelyre nekik szükségük van. A Jézust követő sokaság már látta, hogy ő Istentől kapott erővel gyógyít. Azért mentek utána, mert többet akartak tudni róla. Jézus látta ezeknek az embereknek a segítségre szorultságát és könyörült rajtuk. De amikor a kenyereket és halakat megsokasítva megmutatta nekik hatalmát, egyúttal szavában és irgalmában bízó hitre is bátorította őket. Ezen a benne bízó hiten keresztül válik lehetségessé szeretetének mélyebb megismerése. Nem veszi le váltunkról a létfenntartás gondjait, a munka terhét, a ránkbízottakért hordozott felelősséget; nem ígért könnyű életet, minden ilyen igény elől elrejtőzik, de megtanít, hogy ne aggodalmaskodjunk, az ő kezéből a kevés is sokaknak elég. Rajtunk is megmutatja szeretetét ha követjük őt s bízunk benne. Megnyitja szemünket, hogy meglássuk csodáit életünkben és hálásak legyünk kegyelméért. Uram! számtalanszor megmutatod nekem is szeretetedet és irgalmadat, mégsem merek benned igazán bízni. Taníts meg, hogy'aggodalmaskodás nélkül állhatatos hittel kövesselek. Ámen. Jézus életnek kenyere, szeretetnek mély tengere, Táplálj, üdíts vacsoráddal, Vegyem méltó háladással! Érezzem az eledelben, Hogy kegyelmed véghetetlen! Mennyben is majd, áldva téged, Lehessek a te vendéged! 308,6. Az itt közölt két böjt 4. vasárnapi áhítat a Kenyér minden napra című áhítatos könyvben olvasható, amely a napokban jelent meg. Megrendelhető, megvásárolható Sajtóosztályunkon. Ára: 135,- Ft. . Tisztelt Szerkesztőségi Bizonyára sokan vagyunk egyházi hetilapunk olvasói közül, akik mély megdöbbenéssel olvastuk, egyházi hetilapunk folyó évi 9-ik számának terjedelmes cikkét, mely „Evangéliumi állásfoglalás a házasság és a család kérdéseiben" elmen jelent meg. Mely szinte vészkiáltásként hangzott el, éppen akkor, amikor hazánkban a házasság és a család nemes intézménye veszélyben van. Pedig népünk a házasság és a család intézményének alapkövére épülhet ezután is! Sajnos, azonban hazánkban is egyre többen a kényelmes házasélet útját kívánják járni, s ezért a gyermekáldást nemkívánatosnak, tehernek tekintik. És ez a felelőtlen gondolkozás gyermekek tízezreinek az életét oltja ki, még születésük előtt! Ezért méltán kelt nyugtalanságot és aggodalmat sokunk szivében, hogy vajon ez a könnyelmű és felelőtlen szemlélet hová fog vezetni? És erre az aggódó kérdésre szinte feleletként hangzik el a cikk befejező szakaszának egy mondata. Idézem: „Nem nyughatunk bele abba, hogy utunk a nemzetfogyás felé vezet." Az alábbiakban egy versem néhány során át szeretnék szólni mindazoknak a házasoknak a lelkiismeretéhez, akik a gyermekáldás elől húzódoznak vagy elzárkóznak. Ki felel! Kinek fáj az, ha hazánkban kevesebb a drága gyermek, mert .sok szülő, nem akarja felnevelni nemzetünknek! Talán nem is gondol arra, ily szemlélet hová vezet. Ha komfortos életében, nyűgnek tartja a gyermeket. S nem lesz, aki ugart szántson. Nem lesz, aki magot vessen. Végül: nem lesz az sem, a ki sírt ásson és eltemessen! Pecznyik Pál Én is szót kérek Hozzászólás Lapunk 87/9. számában megjelent „Szót kérek” című íráshoz Nem értem ezt a - már másutt is tapasztalt értelmiségi fanyalgást, amely a szerző minden sorából kicseng. Több híres filmcsillag váltott ki már lelkesedést a világon, így hazánkban is. de a köznapi ember számára általában elérhetetlenek maradtak. Ha értesültek is rajongóik magánéletük fordulatairól,az gyakran szokatlannak, az átlagostól eltérőnek bizonyult. Más a helyzet Lucélia Somossal, ő, úgy tűnik, a siker ellenére megmaradt embernek, bár a szerző kétségbe vonja ennek őszinteségét. Kérdem persze azt, hogy kiről mondható el nyugodt lelkiismerettel, hogy minden megnyilvánulása őszinte. Nem értem továbbá azt az ékelődő hangot, amelyet a cikk írója használ. Kinek címezte1 Lucélia Somosnak valószínű nem, akik meg pénzt ajánlottak fel Isaura felszabadítására biztos, hogy nem fogják olvasni1 A filmsorozat olyan gondolatokat ébresztett, olyan szívmelengető érzéseket támasztott nagyokban és kicsikben is. amelyeknek nagyon is helye van a mai Magyarországon, haltra egyrészt saját és mások emberhez méltatlan sorséba nem belenyugvó fiatal lány, aki gyenge erőivel küzd az egyetemes emberi haladásért, másrészt lehetőségeinek határait felismerő és azokat elfogadó ember, aki gyakran Jbrdul Istenhez, mintegy tőle várva a döntést. Úgy tűnik mindenkor kész az Úr akaratában megnyugodni. Mi ez ha nem az általunk elképzelt hivő magatartás? Ettől ugyan a keresztyén hitéletben tényleg nem áll be döntő fordulat, de az emberiség történetében ilyen amúgy sem gyakran szokott I bekövetkezni. Kis változás, elmozdulás a kívánt irányba viszont bekövetkezhet. Lehet olyan ember Magyarországon, aki először a filmben hallott imádságot, igaz ugyan, hogy az „Udvözlégy Máriát", bár ez Mária imádság, de mégis Istenhez szól. S a színésznő - Lucélia Santos - maga is hivő, mint erről testvérlapunkból az Új Emberből értesülhettünk. dr. Lampérth Gyula Budapest
