Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-08 / 10. szám

Evangélikus Élet 1987. március b. Ökumenikus találkozó Palócföld „fővárosában” Az ellenreformáció, jelesül I. Lipót uralkodása alatt a „gyászévtized”, a pozsonyi és az eperjesi vésztörvényszék mély nyomokat hagyott a Palóc fold fővárosában, Balassagyarmaton is. A várost, s benne első templomunkat a török pusztította el, a másodikat tűz­vész, harmadik templomunktól 270 év­vel ezelőtt, 1717-ben vallási villongáso­kat követően fosztottak meg. Ez a temp­lom az egyházközség többi épületével együtt a jelenlegi római katolikus temp­lom és plébániahivatal területén állt. így 68 évig templom nélkül élt a „nyáj", mígnem 1785-ben, a városon kívüli sze­métdombon, korábbi vesztőhelyen épülhetett fel negyedik templomunk. Ezek a tények mélyen beivódtak a felekezeti tudatformálásba és olykor látványos formát is öltöttek kölcsönös „kiharangozásokban” vagy éppen a két felekezeti temetőt elválasztó gyalogútig kísérte el halottját a katolikus lelkész, aki korábban elment szerette mellett, evangélikus temetőben kívánt pihenni. A város, s egyben a megye egyházi vezetőinek jó kapcsolata korántsem volt garancia arra, hogy Sághy Ferenc kanonok, Kalácska Béla evangélikus lelkész és Róka Lajos református lel­kész ne aggodalommal készítse elő az első ökumenikus istentiszteletet. Bi­zony szorongtunk az esetleg üres temp­lomtól, a rossz visszhangtól és így rövid félórás liturgiát állítottunk össze. Ismét beigazolódott: Isten útjai ki- kutathatatlanok. A plébániatemplom - hétköznap ellenére - zsúfolásig meg­telt. A fél órából másfél óra lett. A kör­nyező falvakból is sokan érkeztek. Mi, akik egy kicsit „hazamentünk”, öröm­mel fogadtuk Sághy kanonok meleg­szívű köszöntését, aki a többi között arról szólt, hogy a Szentszék keresi a lehetőségeket és azokat a formákat, amelyekben a keresztény egység kifeje­ződhet. Az ökumenikus imahét erre jó lehetőséget ad. Minden egyháznak, így amikor Sághy kanonok köszöntötte a protestáns lelkészeket. Ezen az imaistentiszteleten a lelké­szek nem „prédikáltak”. Igemagyará­zatot tartottak és igy meghatározták a közös elcsendesedés tárnáját. Kalácska Béla lelkész Ef 4,1-6 alapján a keresz­Balról jobbra: Ugroczky Gyula káplán, Róka Lajos ref. lelkész, Kalácska Béla igazgató-lelkész, Sághy Ferenc kanonok, Garami Lajos esperes, Dlésy Mátyás káplán a történelmi protestáns egyházaknak is vannak elévülhetetlen értékei. A ke­reszténység figyelmét az egy és közös Szentírás felé fordították, és annak mély evangéliumi üzenetével megis­mertették a híveket. Megható volt és sokan elérzékenyül- tek az első ökumenikus találkozón, tyén egység biblikus alapvetését végez­te el. Kiemelte, hogy a város és egyhá­zai életében ez a mai istentisztelet törté­nelmi jelentőségű nyitás. Hangsúlyoz­ta, hogy korunkban azok keresik a ke­resztyén egységet, akik szívében - fele- kezetre való tekintet nélkül - Isten' új életre hívó szava visszhangra talált. Egy Istenünk van, aki senkinek sem idegen, Ő Krisztusban mennyei Atyánk. Róka Lajos református lelkész Zsid 12,1-14 alapján készítette fel a gyüleke­zetét a közös meditációra, elcsendese- désre. Isten módszereihez tartozik - mondta -, hogy jelek által szól hoz­zánk. A kereszthordozás a szenvedő ember jelképévé vált. A mi világunk­ban sok a szenvedő ember. A kereszt szellemében kell közösen a szenvedők mellé állnunk. Garami Lajos esperes lKor 12,4-12 igeszakaszt állította az imádkozó gyü­lekezet elé. Ki által lehetünk az egy Isten gyermekei? Krisztus által. Krisz­tus testének tagjai vagyunk és Ő a fej. A tagok a fejnek engedelmeskednek. Az emberi test harmonikus funkcióit is a fej irányítja. Krisztus testének min­den tagjára szükség van, mert így teljes és lehet egységes az anyaszentegyház. A külön-külön térdepelve imádkozó lelkészek sorát a vendéglátó egyház lel­kipásztora, Sághy Ferenc kanonok zárta be. Közben zengtek a közös éne­kek: Mint a szép híves patakra... Győzhetetlen én kószálom... Királyi zászló jár elöl... A szép alkalmat élménnyé fokozták a szép énekkari számok és a közösen mondott Miatyánk. Végezetül a pro­testáns egyházak nevében - utalva az ökumenikus Tanács felhívására - Ga­rami Lajos esperes mondott köszönetét a közös istentisztelet lehetőségéért, ki­emelve ennek egyháztörténeti jelentő­ségét. Az evangélikus meghívást a. ven­déglátó egyház örömmel elfogadta. Kalácska Béla FIGYELŐ Két hónappal ezelőtt, az Evangélikus Élet 1986. karácsonyi számában dr. Prőhle Károly írása: Evangélikus gimnázium? címen, több évtizedes hallgatást tört meg. Igazat adok a cikkírónak: ,.Hiánytalanul teljes az egyetértés, aligha találunk valakit is egyházunkban, aki ne örülne, ha nekünk is volna gimnáziumunk.” Az Országos Közgyűlésen dr. Nagy Gyula püspöki beszámolójában részletesen szólt a Fasori Gimnázium ügyéről. Bejelentette, hogy hivatalos bizottság alakult. Szavai és felvetett kérdései világossá tették, hogy ez a téma igen alapos megfontolást igényel. Volt fasori diákként akarok hozzá­szólni az ügyhöz, nem a cikkekhez. Nem vitacikket írok tehát jelenleg, sza­porítván a problémákat, hanem őszinte reménységemnek akarok hangot adni. Örülök annak, hogy nyolc évet járhat­tam a volt Fasori Evangélikus Gimná­ziumba. Diákjait, tanárait szerettem. Lelkészként is többször szolgáltam volt diákok esküvőjén, temetésén, taná­raink temetésén. Nem kívánom ideali­zálni, bálványozni gimnáziumunk taní­tását, légkörét, de bagatellizálni sem szeretném. Eredményeit, szerepét a magyar szellemi életben mind a mai napig nem lehet tagadni. Ignorálni ép­pen olyan vétek volna, mint adorálni - mondja bennem a teológus. A címben a bennem lévő reménység hangja szólal meg és nem forrófejű, alaptalan követelés, hangos elégedet­lenség. Csak a reménység jegyében szabad e témához nyúlni. Még elevenen él ben­nünk az 1984 LVSZ Világgyűlés mot­tója: Jézus Krisztusban reménység a világ számára. Ez nemcsak egy eszten­dő jelszava lehet. A hittel és szeretettel Egy volt fasori diák leveléből Az én reménységem együtt a reménység a legmaradandóbb ajándék. Ma a reménykeltés jótéte­mény, a reménység olyan légkört te­remthet, amiben lehet alkotó módon tervezni és élni. Reménységem emberileg is megala­pozott. Sok-sok embert ismerek, aki­nek szívügye ez az iskola, örülne, ha érte áldozhatna és elkeseredne, ha el­húzódnának a tervező tárgyalások. A volt fasori gimnáziumnak olyan hát­tere él még ma is itthon és határainkon túl is, ami szinte páratlannak mondha­tó. Sokan vannak, akik szeretnék, hogy ne csak „a szívekben éljen a gimná­zium”, hanem látható formában is. , Unokáink láthassák, használhas-. sák. Reménységem: a jövőben is sok ki­művelt emberfővel szolgálunk majd hazánknak, mint egykor számará­nyunk felett voltunk jelen a magyar értelmiségben, sok neves, sőt Világhírű polgárt adtunk az országnak, sőt túlzás nélkül a művelt embervilágnak. Most a jövőre kell figyelni, milyen feladat hárul ránk. Nem visszafelé aka­rom forgatni a történelem kerekét, ha­nem előrelendíteni, amikor iskolánk ügyével foglalkozom. Jogi akadályt nem látok, hiszen az Egyezmény ugyanúgy biztosítja egyházunknak az iskolafenntartás jogát, mint más fele­kezeteknek. Államunk bizonyosan megérti kéré­sünket és nyitott a terv megvalósításá­hoz szükséges engedély megadására, ha azt valóban kérjük. Nem vagyok ka­landszerető ember, s nem szeretném egyházamat felelőtlenül kalandokba sodorni. Ismerem mit tanított Jézus a toronyépítőről, de nem aggodalmasko­dom a jövőt illetően, hanem reményke­dem. Sem a tervezés nélküli kalandpo­litika, sem a megbénító aggodalmasko­dás nem méltó hozzánk. Reménységem hogy a ténylegesen je­lentkező anyagi szükséglet - bármilyen nehéz és sokféle az egyházunkra nehe­zedő teher ma és holnap - fedezhető az ügyet szeretők által. Ez a réteg más célra nem biztos, hogy ugyanolyan lel­kesedéssel adakoznék. így nem vonunk el más nagyon fontos beruházástól erőt. Reménységem: lennének elegendő, magas szinten tanító tanáraink, akik szívesen vállalnák Luther és Melanch- ton szellemi örökségét és a magyar pro­testantizmus sokféle gazdag értékét és ugyanúgy tanítják a kor színvonalán diákjaikat a mai tudományokra, az emberi tudás elért eredményeire, mai társadalmunk kérdéseire és hazaszere­tetre, mint ahogy2fn elődeik tették. Reménységem: lennének diákjaink is, az ország minden részéből és nem csupán Budapestről, miként a Fasori gimnáziumba azelőtt is Kemenesaljától a Nyírségig jöttek diákok (és laktak a szomszédos internátusbán!) Ez a meg­újult iskola csak az egység ügyét szol­gálhatja, sohasem lehet rivalizálás, vagy provincializmus áldozatává. Reménységem: a kijelölt Bizottság érzi a felelősséget és minden erejével e jó és igaz ügyet szolgálja. Úgy gondo­lom, minden szellemi és anyagi feltétel pontos ismerete szükséges ahhoz, hogy elvi döntés szülessék. Ez a fő utca, ezt kell jól látni és ezután kell rangsorolni a mellékkérdéseket. Reménységem: nemcsak elkezdeni, de folytatni is lesz erőnk, nem lohad le lelkesedésünk munka közben, mint azt sokszor tapasztaljuk, hogy csak addig Szénás! Sándor A nagyböjti úr asztala előtt' Máté 3,9-10 Vagyok letört, korhadt, száraz ág... Ha akarod ­remény jár át, s virul száz virág. Vagyok köszív. Nem él, nem riad. Ábrahámnak Te támaszthatsz belőlem fiat. Vagyok koldus, kit lepra lep be... Te nem félsz tőlem: ölelj, Uram, áldott szívedre! Vagyok ó kút: meddő, kiszáradt... Hajolj fölém ­s fölbuzog hit, ének, imádat. Vagyok csillag, mely hullik egyre... Nyúlj ki értem, és végy boldog, szent tenyeredre. (Megjelent a költő Mandulaág című verseskötetében, 1986-ban) DARVAS JÓZSEF Ha élne, most töltötte volna be 75. életévét. Erről a magyar sajtó, rádió, televízió szélesen és bőven emlékezett meg. Mi ehhez csak hoz­zátehetjük szerény emlékeinket ró­la, aki a Déli Egyházkerület fel­ügyelője volt. Azzá lehetett volna körünkben, mint református testvé­reinknél Erdei Ferenc, Somogyi Jó­zsef, vagy Szabó Magda, ha jobban figyelünk reá. Emlékszem rendkívüli hatású fel­ügyelői székfoglalójára a Deák té­ren. Oly világosan, egyértelműen és tiszteletreméltón jelölte meg*H ma­gyar luteranizmus kultúrhelyét és küldetését e hazában, amit csak egy' ilyen szintű ember tehetett, bölcsen, igazan és szépen. Meggyőződésem, hogy történelmi értékelésünknek különösen szép, megbecsülő irány- mutatása volt, amit egyháztörténel­münknek kiemelkedő kincseként kell számon tartanunk. Érdemes volna tanulmányozásra újra elő­venni! Rendkívül kiegyensúlyozó, bölcs egyéniség volt. Tárgyalni vele él­mény volt. Látásaiban, döntéseiben mindig a demokratikus magatartás jellemezte. Mellette nehéz volt más megoldást képviselni. Olykor szinte szófukaron kevés szavú volt, de minden megjegyzése „üli”. Emlék­szem egy tanácskozásunkra valame­lyik egyházi grémiumban. Valaki bőven, hosszan érvelgetve tette meg indítványát. Darvas végighallgatta, aztán csak ennyit kérdezett: „köll a’?” Mindenki tudta, hogy „nem köll”. Levettük a napirendről. Nem volt a szó megszokott értel­mében vallásos. Egyházát történel­mében tisztelte, becsülte és szerette. .Igen, szerette! Annak ellenére, hogy fiatal korában nem választották meg kántortanítónak, holott Oros­házán megpályázta. Sőt, első fel­ügyelői intézkedése az volt, hogy segélyt utalt ki az orosházai temp­lom renoválására. Orosházai pát­riájára, tudjuk, mindig büszke volt. Megfészkelt a Mátrában is. A mátraszentistváni egyházi üdü­lőnkért sokat tett. Tőszomszédsá­gában szerzett magának is telket, s építette meg nyaralóját. Az odave­zető út ma Darvas utca. Krumplit ültetett és vaddisznólesre hívott. Iszonyúakat tudott ilyenkor hall­gatni. Mélyen mellre szívta az erdő illatát s a hegy neszekben finom muzsikáját hallgatta. Tanácsolta, és segítette volna, hogy új üdülő­épületet építsünk. Nem tettük. „Kormos ég.” Ennek a könyvé­nek tiszteletdíjából építette fel mát­rai házát. Az egyházban tisztult ég tekintsen emlékére. Koren Emil Fura WALULI Sétál Bécs belvárosában egy em­ber. Talpig érő fehér köntös van rajta, s lábán saru, fején egy babér- koszorú, a hátán pedig a címben jelzett erdő (Wald), levegő (Luft), világosság (Licht) és a nap (Son­ne) szavak rövidítése. Mindezeken tú l: ez az ember a jobb kezében egy botocskát tart, rajta egy kicsi szov­jet és amerikai zászlóval. Különben tényleg csak sétál az utcákon, tereken és néha betér egy- egy templomba. (Mellesleg: elment Reykjavikba is akkor, amikor a máig is emlékezetes csúcstalálkozót tartották.) Beszélni ritkán beszél és akkor sem prédikál, hanem arról szól, ami szó szerint rá van írva a hátára, illetve amiről élő jelképként is tanúskodni akar: a természet, az ember és a béke szeretetéröl. A bécsiek mintha büszkék lenné­nek WALULISO-ra, mert gyakran mutatják meg a képernyőn (egy­szer a mi tévében is lehetett látni), írnak róla, és mint a város egyik sajátságos színfoltja, képeslapon is megjelent az alakja. S ami még ér­dekesebb, senki sem beszél róla úgy, hogy mindaz, amit csinál, vagy mond, valamiféle lelki-szellemi be­tegségből fakad. Nekem, amikor látom, a Hegyi­beszéd boldog-mondásai közül leg­alább három jut az eszembe. Az a három, amikor Jézus boldogoknak mondja a szelídeket, a tisztaszivüe- ket és a békét teremtőket. Kívánságom viszont csak egy van: bárcsak lennének közöttünk minél többen olyanok, akikre illenének a Megváltó ezen szavai! -s A Moszkvai Nemzetközi Fórum Vallási Munkacsoportjának felhívása érdekes valami, amíg nincs meg, és amint elérünk egy célt, érdektelenné válik. Úgy vélem, széles körben visszhan­got keltene iskolánk szolgálata. Nem becsülöm le azt a kedvező visszhangot sem, amit működése határainkon túl is jelenthetne mind a külföldön élő volt fasori diákok körében, mind a világ lutheránusságának nagy családjában. Végül reménységem: cikkemet, mon­danivalómat senki félre nem érti, ha­nem előrevivőnek tartja. Csak a ma­gam nevében írhattam, de bizonyára nem vagyok egyedül reménységemmel: lesz evangélikus gimnáziumunk. dr. Hafenscher Károly Kedves Olvasót Az Evangélikus Élet karácsonyi szá­mában dr. Prőhle Károly tollából Evan­gélikus Gimnázium? címen megjelent írás számos olvasói észrevételt váltott ki. A szerkesztőséghez nemcsak írásos hoz­zászólások jutottak el, de személyesen is kifejtették Ölvasóink véleményűket. Komjáthy Miklós nyugalmazott isko­lai tanár soraiból nemcsak a szakmai ismeret tűnik Id, de helyesbítést kért és szólt az egykori létező intemátusról is. Mások részletkérdésekben további pontosításokat kértek. Ismét mások pe­dig a napi sajtóban az egykori evangéli­kus gimnáziummal kapcsolatos publiká­ciókra utaltak. Úgy gondoljuk, hogy dr. Hafenscher Károly levele magába foglalja az észre­vételek zömét. A lap terjedelme azonban nem teszi lehetővé, hogy széles körű vitát nyis­sunk, ezért a szerkesztőség a témára vo­natkozó többi írásbeli hozzászólást és észrevételt megköszöni. Azokat a gim­názium kérdésének megvizsgálására lét­rehozott hattagú Evangélikus Gimná­zium Bizottságnak eljuttatja, abban a reményben, hogy a sokoldalú elemzést ezzel elősegítheti. A szerkesztőség a Bizottság megkez­dett munkáját figyelemmel kíséri, a ta­nácskozásolt eredményeiről tájékoztatni fogjuk Olvasóinkat. Szerkesztő \ Ai, a buddhista, hindu, mu- ÁVx zulmán, keresztyén, sinto- ista és izraelita vallási közösségek vezetői, akik az afrikai, észak- és dél-amerikai, ázsiai, Karib-térségi, kelet- és nyugat-európai, valamint a közel-keleti országokból érkez­tünk, egységes szívvel és lélekkel fordulunk a világ hívőihez, minden jóakaratú emberhez és a nemzetek vezetőihez: arra kérjük őket Isten nevében és az emberiség túlélése, valamint az emberi méltóság biztosí­tása érdekében, tegyék félre előítéle­teiket, ellenségeskedéseiket, fegyve­reiket, és emeljék magasra az igazság és a béke zászlaját. Mi, 215 hivő ember, legyőzvén a vallási és ideoló­giai akadályokat, összegyűltünk 56 nemzetből és Nyugat-Berlinből, hogy megvitassuk Földünk sürge­tően tragikus helyzetét. Együtt döb­bentünk rá teremtett világunk kicsi­ségére és törékenységére. Könnyez­tünk, látva a nukleáris pusztulás egész közeli lehetőségét, és látva azt a sok szenvedést, amely Földünk sok millió emberét sújtja a háborúk, az éhség és a betegségek miatt. Oszto­zunk a Földünk sorsát illető aggoda­lomban. Az Egyesült Nemzetek Szerveze­tének az 1986-os esztendőt a béke nemzetközi évévé nyilvánító határo­zata új reménységet ébresztett. Két hónappal ezelőtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetői együtt nyilatkoztatták ki, hogy az atomhá­borúban senki sem lehet győztes, és hogy új tárgyalásokat kell kezdemé­nyezni az atomfegyverkezés megfé­kezésére. Ezzel egy időben egyre töb­ben kötelezik el magukat a béke ügye mellett, sok esetben vallási meggyő­ződésük alapján. így reményteljes javaslatok születtek, amelyek meg­teremtik a politikai gondolkodás új módozatait és az államközi kapcso­latok új alapelveit, amelyek az egye­temesen elfogadott emberi értékeket hangsúlyozzák az atomkorban. Az atomfegyverek teljes megsemmisíté­sére vonatkozó új javaslatok is új reményeket ébresztettek, sőt, Reyk- javikban majdnem megegyezést ért el a két nagyhatalom annak érdeké­ben, hogy megállítsák az atomfegy­verek további felhalmozását és az atomrakéták telepítését. Mindezek a reménységek azon­ban szertefoszlottak. A nukleáris fegyverkezési verseny a világűr mili- tarizálásával újabb szakaszába ér­kezik. A hagyományos fegyverekkel folytatott kereskedelemből egyre nagyobb hasznot húznak azok, akik azt művelik. A világ több pontján szörnyű pusztulást okozó helyi há­borúk folynak. A legutóbbi időben bekövetkezett katasztrófák emlé­keztetnek arra, hogy az emberi tech­nológia egyre ellenőrizhetetlenebbé vált. Ennek ellenére folytatódik a fegyverkezési verseny minőségileg és mennyiségileg egyaránt, amely­nek katasztrofális következményeit főként a szegények milliói érzik egy­re inkább, mert ez a pazarlás az ő fejlődésüket akadályozza. r 71 t * A mde mégsem esünk kétségbe. Mi továbbra is hiszünk az imádság erejében és bízunk abban, hogy Isten az emberiséget ebből a pusztaságból kivezeti. Hiszünk ab­ban, hogy a bölcs emberek okos akciókba kezdenek. Hisszük azt, hogy még nincs túl késő ahhoz, hogy az erőszakkal való fenyegetést a pár­beszéd váltsa fel. Hisszük, hogy még .nincs késő ahhoz, hogy visszatér­jünk az enyhülés politikájához, az együttműködéshez, hogy építsük a bizalmat és erősítsük a felelősségér­zetet a népek között, melyeket értel­metlenül a gyűlölet és az ellenséges­kedés osztja meg. Még mindig nincs késő ahhoz, hogy a közös biztonság tudatát kialakítsuk a világ egymás­tól függő nemzetei között. Elérke­zett a konkrét lépések ideje. E téren a hivő embereknek különleges fel­adataik vannak, melyek közül meg­említjük a következőket: támogat­niuk kell a népek egységét, erősíte­niük kell a különbözőségeket áthi­daló kapcsolatokat, fejleszteniük kell a különböző emberi közösségek lelki és vallási életét. Sürgetniük kell az ellenség-kép és az előítéletek meg­szüntetését, el kell mélyíteniük a bé­kére való nevelést. K özülünk sokan részt vettek már béketalálkozókon és évtizedek óta törekednek a bizalom és a felelősség építésére. E téren ta­pasztalataink reményteljesek. Ezért felhívjuk a politikusokat és anernze- tek vezetőit, hogy folytassák tovább a párbeszédet. A legsürgősebb teen­dő ma a fegyverkezési verseny meg­állítása. A fegyverkezés megállításá­ra való elkötelezettség rendkívül lé­nyeges, ha az egész emberiség által az atomfegyverek teljes megsemmi­sítésére vonatkozó törekvéseket meg akarjuk valósítani. Első helyen az atomhatalmak vezetőit hívjuk fel arra, hogy- egyszer s mindenkorra nyilat­koztassák ki, hogy az atomháború erkölcstelen és elfogadhatatlan.- ítéljék el a nukleáris fenyegetést és a kölcsönös elpusztítás doktríná­ját.- feltétel nélkül tartsák tisztelet­ben az érvényes. atomleszerelési egyezményeket, mint pl. az ABM szerződést.- hozzanak létre új szerződése­ket, összhangban a Reykjavikban kifejezett, és az atomfegyverektől mentes világhoz fűzött reménysé­gekkel. Jóllehet nem azért gyűltünk itt össze, hogy bármely nemzet politi­kájával is azonosítsuk magunkat, mégis kijelentjük, hogy az atomkí­sérletekre vonatkozó egyoldalú mo­ratórium magas fokú bizalomkeltő lépés, megérdemelné a pozitív vá­laszt a másik oldalról. Áz atomha­talmaknak ki kell mondaniuk a mo­ratóriumot az atomkísérletek meg­szüntetése érdekében. Hisszük, hogy az a cél, miszerint a Földet meg kell szabadítani az atomfegyverek­től az évezred végéig, kölcsönös megegyezés alapján sürgős szüksé­gesség és elérhető célkitűzés. Ahhoz, hogy ezek a tervek megvalósulja­nak, a világ minden népének, főleg az atomhatalmak állampolgárainak újra nagyarányú erőfeszítéseket kell tenni. Helyeseljük és bátorítjuk a több állam által már megtett, had­erejük és katonai költségvetésük csökkentését célzó lépéseket. Min­denkit arra hívunk, hogy kötelezze el magát a kölcsönös biztonság épí­tése mellett. Elérkezett az idő, hogy mindenki feltegye magának a béké­re vonatkozó régi kérdést: ha én nem, akkor ki; ha nem most, akkor mikor kell, hogy cselekedjek a béké­ért. I sten tegyen bennünket a terem­tett világ hűséges szolgálóivá, hogy felelősséggel megóvjuk azt az eljövendő nemzedékek számára, és O vezessen minket előre a béke ál­dott útjain.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents