Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-27 / 52. szám

Evangélikus Élet 1987. december 27. Ifjúsági konferenciák GYERMEKEKNEK Jézus születésnapja Szobánkban hatalmas kará­csonyfa áll. Gyertyák égnek rajta és gyönyörű ezüstdíszek csillognak. Az ágak roskadoz­nak a szaloncukortól. A fa alatt kis jászol. Mi barkácsoltuk ösz- sze. A jászol mellett ott áll Má­ria és József, és ott vannak a pásztorok is. A jászolban pedig , a kis Jézus fekszik. Nagyon tet­szik nekem mindez. Többször is megcsodálom. Milyen jól si­került mindent összeállítani! Édesanya ezt mondja: Jézus ilyen kis gyermek volt, amikor Isten elküldte őt hozzánk, az emberekhez. - Én is ilyen kis gyermek voltam - mondom - de most már nagy vagyok. Jé­zus is megnőtt - mondja édes­apa. Először olyan fiú lett, mint te vagy, de azután olyan fel­nőtt, mint mi vagyunk. Ekkor kezdett el beszélni az emberek­nek Istenről, az ő mennyei Aty­járól. Isten nem csak az én édesatyám - mondta - hanem a tiétek is. Ma karácsony van. Jézus születésnapját ünnepeljük. Kö­szönjük neked, Istenünk ezt az ünnepet. Köszönjük az ajándé­kokat is, amiket, karácsonyra kaptunk. Drága Jézusunk! Mikor meg­születtél, jászolba fektettek té­ged. Eljöttek hozzád a pászto­rok és hódoltak neked. A kirá­lyok és a bölcsek is eljöttek és ajándékot hoztak neked. Na­gyon örülök, hogy te megszü­lettél. Mindnyájan örülünk en­nek, és mi is imádunk téged. A te szereteted a mi szívünket' is betölti. Azért ajándékozzuk meg egymást. Köszönjük ezt neked, Jézusunk. Úristen! Te odaajándékoz­tad nekünk egyszülött Fiadat, Jézust, azért hogy örüljünk. Köszönjük, hogy így szeretsz minket. Mi is szeretnénk egy­mást szeretni és téged is, és egyszülött Fiadat, Jézust is. Közli: S. J. Somfai Csaba: Karácsony Ernst Moritz Arndt KARÁCSONY MINDEN kor fordulópontja. MINDEN szeretet legmagasabb pontja. MINDEN imádat középpontja. MINDEN üdvösség kiindulópontja. Németből fordította Túrmezei Erzsébet KARÁCSONY ÜNNEPE IGÉJE Ézs 9,1-6 AZ URALOM AZ Ő VÁLLÁN LESZ A békesség egyetemes ünnepe úgy áll előttünk mai igénk tükrében, mint a nagy ellentétek, a nagy fordulatok ünnepe. Csak meglepő, de semmiképp sem lehetetlen karácsony ünnepét ebből a szemszögből szemlélnünk. Központi üzenete is egy óriási ellentétet takar. A legna­gyobb fordulatot. Nagyobb változást, mint amilyenről Ézsaiás valaha is álmodhatott. Isten lett emberré. A végtelen beköltözött térrel-, idővel határolt, arasznyi létünkbe. A mindenható Úr gyenge kisgyer­mekként megszületett egy betlehemi istállóban. Az élet Ura felöltötte halandó testünket. Karácsony a gyökeres fordulatok ünnepe is. Fény - árnyékban. Nem a lebukó nap árnyéka. Nem is sorsunk borús szakasza, amelyet könnyen fölválthat a napsütés. Sötétségről beszél Ézsaiás. A halál sötét völgyéről. Múlandóságról, amely alapjai­ban kérdőjelezi meg minden emberi küzdelem és pálya értelmét. Halálunkról, amely oly rémítő közelről tud ránk támadni. Halálról, amely talán az első magányos karácsonyt hozta közülünk valakinek. Sötétségről, amely nem terhes a napkelte ígéretével. Árnyékról és benne tragikus tehetetlenségünkről. De jó lenne kitörni! Terhes iga - darabokban. Akinek sorsa keserves, igavonó rabszol­gasors, annak vajmi keveset jelent az ünnep. Pillanatnyi pihenőt talán, de már nem reménységet. Leülhet ünnep ürügyén pár percre az út porába pihenni, de igájából ki nem bújhat. Mert nem tud megsza­badulni tőle. Nem zúzhatja porrá. Igát sohasem az tör, aki viseli. Ahhoz mindig valaki másra, egészen kívülállóra van szükség. Kár volna ámítani magunkat. A feladat messze túl van lehetőségeink határán. Legföljebb a vágy a mienk. Sanyargató vessző - kettétörve. Hányféle bottal ütjük egymást? Hányféle bottal vernek minket? A félelemkeltés, a hatalmaskodás, a tapintatlanság, a gorombaság, az embertelenség botjának ütéseitől szenvedünk? Olyan gazdag a választék, hogy ha keresnénk, talán találnánk annyiféle kifinomult módszert, ahány ember él a földön. De jó lenne, ha kettétörnének a botok, a csípős vesszők és az őskori dorongok! De jó lenne támogató vagy simogató kézzel közeledni egymáshoz! Egy óhajtó mondat. Többet a realitásokkal számolva nem is igen remélünk. Dübörögve menetelő csizmák, véráztatta köpenyek - a tűz marta­lékai. A jelkép még mindig ez, a minket pusztító fegyverek már sokkal rafináltabbak. Gazdáik már nem kockáztatnak. Biztosra mennek. Ha pusztul, pusztuljon minden. Ez az évezredes kép csizmákról és köpe­nyekről mégis elénk vetíti az erőszak és a pusztítás minden borzalmát. Áldozatul eső ártatlanokat, túszokat, katonákat, korunk csataterein vérzőket, otthontalanokat, rettegőket, özvegyeket és árvákat, jövőtle- -~ neket. Milyen csoda lenne, ha a béke napja sütne ránk! Nagy ellentétek. Világméretű változások. Harsogva, győztesen, karácsonyhoz nem is illően, erőteljesen szól Ezsaiás muzsikája. Aztán hirtelen minden elhallgat. Majdnem a teremtés csendjét érezzük. Egyszercsak finoman, törékenyen, simogatón felcsendül egy új dal­lam. Egy új világkorszak dallama: „Mert egy gyermek születik né- künk, fiú adatik nékünk”. Születése éjszakáján fénybe borul a betle­hemi puszta. A halál árnyékos völgyét is megcélozza egy fénycsóva. Már halljuk is a karácsonykor született szavát: „Én vagyok a feltáma­dás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25). József, az ács ígéretet és parancsot kap álmában: Jézusnak nevezd a kisfiút, Szabadítónak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből. Szelíd hangja szilánkokra zúz minden megszégyenítő-igát. A magáéról pedig-biztat­va szól: vegyétek fel nyugqdtan, mert gyönyörűséges és könnyű (Mt 11,30). A názáreti Máriának Gábriel tolmácsolja az üzenetet: oly sok trónbitorló zsarnok után „az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját” (Lk 1,32). Ő pedig igaz pásztornak mondja magát, akinek botja nem megsebez, hanem óv és terelget, aki életét adja juhaiért (Jn 10,11). Még alig született meg, csizmák dübörögnek a nyomában. Üldözői köpenyét gyermekvér áztatja (Mt 2,16-18). Egyetlen értékes darabjára, egybeszőtt köpenyére a Golgota kopár hegyén pár év múlva sorsot vetnek a római katonák (Jn 19,24). -És ekkor már tudjuk: léteznek az áhított, a vágyott, nagy fordulatok. A korszakal­kotó változások. De sohase másként, csak úgy, ahogy Ézsaiás jó előre látta: egy Gyermek által, egy Fiú által. Hozza el ez a karácsony az ünnepet nekünk! A nagy ellentétek, a nagy változások ünnepét! Szabóné Mátrai Marianna IMÁDKOZZUNK Jézus! Téged Csodálatos Tanácsosnak, Erős Istennek, Örökkévaló Atyának, Békesség Fejedelmének hívnak. Miért keresünk mi mégis másutt tanácsot és erőt, szeretetet és békét? Könyörülj rajtunk! Győzz meg minket arról, hogy mindent, amire igazán vágyunk, csak benned és veled érhetünk el! Ámen Értékelés - továbblépés November 26-án a Déli Egyház- kerület tanácstermében üléseztek a gyenesi országos ifjúsági konfe­rencia vezetői, szervezői és mun­katársai. Napirenden az elmúlt nyár öt ifjúsági konferenciájának szakmai értékelése szerepelt. Amint Szabó Lajos zuglói lel­kész, e munkaág vezetője elmon­dotta: - örülünk annak az ered­ménynek, amit eddig elértünk, ugyanakkor szükség van a to­vábblépésre olyan területeken, mint a teológiai színvonal emelése, koncentráltabb programkészítés és a formai keretek megújítása. A megbeszélés résztvevői ­gyenesi munka jobb összehango­lását, a laikusok fokozottabb igénybevételét, valamint á konfe­renciai témák szűkítését az elmé­lyültebb feldolgozás érdekében. Az öt nyári konferencia vezetői -Gáncs Péter, Fabiny Tamás, Szir­mai Zoltán, Ribár János, Szabó La­jos - beszámoltak tapasztalataik­ról. A résztvevők hozzászólásai nyomán a konferenciák korosztály szerinti bővítésének a gondolata is felvetődött. A hozzászólások sorá­ban Ribár János felvetette, hogy a színvonalasabb munka érdekében helyes lenne háromnapos előkészí­tő találkozást szervezni. Mint mon­Bibliaköri munka (archív fotó) Bencze Imre, ifj. Cserháti Sándor, Deme Dávid, Fabiny Tamás, dr. Foltin Brúnó, Gáncs Péter, Ko- czor Tamás, Kovács Imre, Labor- czi Géza, Ribár János, Rohn Erzsé­bet, Szabó Lajos, Szemerei János és Szirmai Zoltán - többek között hangsúlyozták az ifjúsági énekfü­zetek szükségességét, a fóti és dotta: az együttes készülés, egy­más gondolatainak a megismerése javíthatja munkánkat. A hasznos eszmecserén részt vettek és tanácsaikkal segítették e munkaág szolgálatát dr. Harmati Béla püspök, dr. Karner Ágoston országos főtitkár és dr. Prőhle Ká­roly tanulmányi főigazgató. Túrmezei Erzsébet Karácsonyt karének „Megtaláltak" téged a pásztorok, és karácsonyi örömmondók lettek. „Megtaláltak" téged csillagvezette, gazdag bölcsei távol Napkeletnek. „Megtaláltak” az első tanítványok, és boldogan a Te nyomodba léptek. „Megtaláltuk!" - ujjongja millió hang, visszhangozzák századok, ezredévek. „A Szabaditól! Az Isten Fiát! Az Életet, kegyeimet, békességet!” Nagy karácsonyi karban énekel Krisztus Jézus, aki megtalál téged. S egy hang abban a karácsonyi karban, hálaénekemet boldogan zengem, mióta én is „megtaláltalak” - mert Te eljöttél, s megtaláltál... engem. Sághy Jenő A kuvik Valaki megzörgette a műhely ab­lakát és bekiáltott.- Sokára gyűri be a karácsonyod, János! A kovács kedvetlenül eresztette le a kezében tartott vasreszelőt. Az ablak felé nézett, de a sűrűsödő al­konyaiban nem ismerte meg az üveg mögött lévő arcot.- Ki az ? Ha valaki akar valamit jöjjön be! Az ablak mögül eltűnt az arc. Lépések közeledtek az ajtó felé. Kutató ujjak kaparásztak a kilincs körül, aztán megtárult az ajtó. Öles termetű, idős ember lépett be - ün­neplőben.- Adjon az Isten jóestét!- Jóestét - válaszolta kurtán Tö­rök János. - Maga az, Péter bácsi? No lássa, így már érvényes a dolog: látom, kivel beszélek.- Dolgozol, dolgozol?- Hát. Ha keresztberakom a ke­zemet és hanyatt fekszem az ágyon, nem fog az égből manna hullani a szájamba. Templomos ember létére maga tudhatja legjobban az írást: aki nem akar dolgozni, ne is egyék.- Tudom, tudom, de most kará­csony este van. Mindjárt bejön az ünnep.- Karácsony, karácsony - le­gyintett a kovács. - Egyik nap olyan, mint a másik. Ha nem volna bent a naptárban és nem hallaná a népektől meg a templpmban, maga sem tudná, hogy karácsony van.- Harapós kedvedben vagy má­ma.- Ha maga is annyit gürcölt vol­na életében, mint én és annyi minde­nen keresztülment volna, maga is másképp beszélne. Az öreg csendesen ingatta ősz fe­jét.- Mégegyszer annyi idős vagyok, mint te. Sokat megértem. Török föltelepedett az eszterga­padra, belső zsebéből kihúzta pipá­ját. i Lássa, ez valami. Ez a pipa. Valódi tajték. Mennyei élvezet eb­ből füstölni. Oda nem adnám a ma­guk száz karácsonyáért, de még egy tehénért sem.- No-no.- Nem, bizony. Akár hiszi, akár nem. Lassan, komótosan megtömte pipáját. Rágyújtott. Szippantott egyet-kettőt, aztán megenyhülve oldalt bökött a pipaszárral egy szék felé. »- Üljön le, Péter bácsi, ha már itt van, mert még rossz híremet költi maga is. Az öreg leereszkedett a székre.- Egyedül vagy?- Egyedül.- Hát a család? Igaz, hogy el­mentek ?-Igaz.- Látogatóba?- Abba. Jobbnak látta az asz- szony, ha itt hagy. Elment a három gyerekkel együtt. Meglátogatja az anyját... Pap volnék, azt monda­nám: áldásom rájuk.- Nem volt közietek semmi? | - Semmi. Csak éppen, hogy nem bírtam már a családot.- Ejnye. Aztán most így magad­ba jobb?- Jobb ám. Most, lássa, nem kell szótanom senkivel. A falubeli­ek sem igen nyitják rám az ajtót, tudják, nem kívánom látni őket. Megkönnyebbültem. Nem is tudja, milyen szenvedés számomra ér tét­len emberekkel huzakodni. Pedig valamennyien értetlenek. Az ász- iszony is az. Csönd ereszkedett a két ember közé. Odakint elhatalmasodott az este. A műhely egészen megtelt sö­tétséggel, csak a kovácstüzhelyen izzóit még gyengén egy-két szénda­rabka. Idétlen rikoltás harsant odakünn. Kettő közvetlen közelről, egy távo­labbról, el haló ban. Török összerezzent az eszterga­padon. Pipáját erősen megszívta.- A kuvik. Atkozott madara. Se- hogyse szívelhetem. Nem vagyok babonás, de a hátam viszolyog, amikor ocsmány kiabálását hallom.- Madár - madár - mondta csen­desen az öreg.- Madár, de undok fajta. A ha­lált hozza az ember eszébe kísérte­ties sivításával.- A halált? Az éppen nem baj. Valamennyiünknek meg kell hal­nunk egyszer. Jó, ha az ember előre készül rá. Csönd volt az esztergapadon, csak a pipa parazsa vöröslött.- Furcsa gusztusa van annak, aki a halál gondolatával szeret foglal­kozni. Én távol tartom magamtól. Még temetésre sem járok el. Amióta a gyereksorból kinőttem, egyszer voltam csak temetésen. Az öreg­anyámén. Amikor anyám meghalt, a lövészárokban feküdtem odakinn. Messze volt, nem is jöttem haza. Kívül megint fölvijjogott a kuvik.- S mostanában az- a ronda jó­szág a halált rikoltozza a fülembe. De ki is tekerem ám a nyakát. Rövi­desen. A toronyban a fészke. Meg­figyeltem. Elmúlnak az ünnepek, aztán felmegyek a harangozóval a toronyba és elpusztítom.- Attól még nem pusztul el a ha­lál.- A' nem, de legalább nem gon­dolok rá.- Kötve hiszem - ingatta fejét az öreg. - Más módja van ám annak, hogy az ember a halálfélelemtől megszabaduljon, nem a temetöke- rülés meg a kuvikpusztítás... Az, hogy az ember hisz.- Igen,persze. Az örökkévalóság meg mi... Kár ám, lássa, hogy meg­jártam a frontot, mert ott bizony nem láttam örökkévalóságot, sem feltámadást. Pedig lett volna, kinek feltámadni. Volt hulla elég.- Ne az örökkévalóságban higy- gyél, hanem Jézusban. Őbenne van az élet, az örökélet.- Legalább is így mondják a pa­pok a templomban, mi? - kérdezte gúnyosan Török. Aztán kesernyé­sen tette ho^zá:- Kinőttem én már ezekből, Pé­ter bácsi. Régen.- Nőjj bele újra. Gyere el velem a templomba: Úgyis azért jöttem be hozzád, hogy elhívjalak.- Menjen csak Péter bácsi nélkü­lem. Nem fognak nélkülözni.- Mi talán nem, de az Isten igen. Isten?! Más gondja van most őneki, mint én. El van foglalva az ünneppel. Horváth Péter felemelkedett.- Hát nem jössz, János?- Nem. Jobb társaságom lesz, ha magamban töltöm a karácsonyes­tét. Az öreg a sötétben az ajtó felé botorkált. Véletlenül meglökött va­lami szerszámot és az hangos csör- renéssel hullt a földre. Török lekászálódott az eszterga­padról. Elővette öngyújtóját.- Vigyázzon, mert még elbotlik. A masina táncoló fényénél az öreg megtalálta a kilincset. Kilépett az utcára és hatalmas alakja egy­kettőre beleveszett a sötétségbe. Nemsokára lépéseinek kopogása is elhalt. A kovács odaállt a nyitott ajtóba. Gcmdolattalanul bámult a sötétség­be. Azzal sem törődött, hogy a hi­deg téli szél borzolja fagyos, merev ujjaival a haját s keresgéli ruhája nyílását. Arra eszmélt, hogy valami végte­lenül kínos érzés telepszik a szivére. A magányosságnak, az árvaságnak, az ismeretlen jövőtől való félelem­nek fojtogató érzése. (Folytatás a 8. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents